Ignotus Pál: Börtönnaplóm

Próza dalban elbeszélve

 

Poézist, mi az élet sója,

Ne várjon e könyv olvasója.

 

A szerző szárazon beszámol

Az orosz hódoltság koráról.

 

Jelentés ez, mit versbe szabdos

A gumibot-csinálta lantos.

 

Köziró megfontolt szeszélye:

Prózája. Dalban elbeszélve.

 

KOZMOPOLITA HONFIDAL*

 

Hazavágyok idegenbe.

Óriás kis szigetemre-

Zöld ligetben fapadon

Elterülni szabadon

(Bármilyen fejadagon.)

 

Budapest, 1949 augusztus

 

*) Íródott kevéssel Angliából történt hazalátogatásom után, a „kozmopolitizmus” elleni irtó-hadjárat idején. Angliában akkor még a fejadagolás rendszere volt érvényben.

 

BALSEJTELEM†

 

Elszálltak az évek, elszálltak felettem.

Ahol kellett volna, épp ott nem kellettem;

Akinek kellettem, szívem szakad tőle.

 

Tegnap kísértem az apám temetőbe;

Apám temetőben, anyám roggyant lábbal,

Testvérem száműzve messze a világban

Boldogabb, mint aki itthon van száműzve.

 

Szorítja mellemet nyári szellő hűse;

Augusztusi szellő, porrá aszott pára,

Megrekkent, megtorpant.

 

Mintha minden állna;

Állna, mint áll a nyúl kígyó ha igézi, -

Mint a hajszolt szarvas, mikor vesztét érzi:

Állna, mint bujdosó áll, ina-szegetten.

 

Csak a felhők szállnak s az évek felettem.

 

Margitsziget, 1949 augusztus

 

†) Íródott kevéssel apám temetése után. Anyám akkor lábtörése következtében rokkant volt. Két testvérem Budapesten élt, egy Londonban.

 

SÍRFELIRATOK*

 

I.

Kellett neki London helyett Pest?

Megtanulta: aki mer az veszt.

 

Andrássy út 60. 1949 szept. 5

 

II.

Elmúlasz vélem múltam

S én teveled, jelen;

Jövőm eltékozoltam,

Nyugodjam jeltelen.

 

Andrássy út 60. október végén

 

*) Akkoriban divat volt Budapesten íróemberekről tréfás sírfeliratokat készíteni.-

 

HÁROM HETE…†

 

Három hete tartanak már zár alatt.

Három hete nem láttam már

Fán vagy égen madarat;

Három hete nem láttam már

Napot, uccát, lapot, szemlét,

Babkávét és vizeszsemlét,

Fogkefét és zsilettpengét

S magamat:

Vigyáznak, hogy el ne vágjam

Nyakamat.

 

Három hete nem nézhetek

Tükörbe;

Nem láthatom hogyan serked

Arcbőrömön a sörte;

Nincs tükör e széles házban,

Így vigyáznak, hogy ne lássam

Ha netán egy fogolytársam

Arca meg van gyötörve.

 

Három hete tartanak már

Zár alatt.

Három hete bámulhatom

A falat;

Mindig a fal kopár meszét

S hallgathatom ismert neszét,

Ha mögöttem egy rabtársam

Kinek arcát, jaj ne lássam,

Elhalad.

 

Pedig, ha ma nézhetnék a Tükörbe,

Aligha a társam sorsa

Gyötörne,

Arcomon sem túlságosan

Érdekelne a sörte.

Ennyit szólnék a tükörbe

Mindössze: - Ökör te.

 

Andrássy út 60. 1949 szept. 26

 

†) Amikor több mint heted-féléves fogságom alatt néha elmormoltam magamnak, vagy rabtársaimnak ezt a verset, természetesen elmosolyodhattam azon, hogy volt idő, amikor nekem háromheti fogság „már” soknak tetszett. Hogy ez első három hét alatt nem borotváltak meg, tény; a magyarázatát nem tudom, mert általában hetenként borotváltak bennünket. A 60-ban az volt a rend, hogy rab rabot nem láthat (kivéve esetleges zárkatársát). Ezért, ha nem lehetett elkerülni, hogy egymás mellett ne haladjanak el a folyosón, az egyiknek a falnak kellett fordulnia és úgy várnia, amíg a másik elment. Falnak fordulva órák hosszat állni különben is gyakori és még csak büntetésnek sem számító fegyelmező rendszabály volt.

 

JÓZSEF ATTILA NYOMÁN

 

Drága Barátaim, kik gondoltok még a bolonddal”

Aki bekéredzkedett ide, poklok legbüdösébe,

S itt fetreng gumibottal kékre-lilára dagasztva,

Itt, hol a szó ha igaz, igazaknak kínja halála,

Itt, hol a szó ha hazug, csak lendkerekét sebesíti

Új hazudozásoknak, s honnan a halál se menekvés

Mert lepecsételi azt, amit egykor tán kibeszélni

Érdemes élet lesz – én nem magam áltatom ezzel

Nem magam és nem mást…

Hisz mindig túlzottan féltem az ön-becsapástól

És ettől voltam hiú-bátor igen, hülye bátor:

Félni ha bátor lettem volna, nem itt kuporognék

Most mint féreg, amely létét féltvén tekerődzik, -

Ott nyujtódznám most Chelsea bongó morajában

Mint ti barátaim ott, a londoni este dübörgő

Úttestén, parkok peremén, nyirkos, szelíd őszben

Vagy lágyan ropogó tűzhely körül ülve, teázva

S kérdve, hogy élek-e még…

 

Hát ti, kik a letiport, vacogó, szepegő Budapesten

Félitek a sorsom, mely már mindenkit elérhet

És mindnyájunkat sárrá zúz ronda belében

E „szörnyállam”-nak – most is szívetek dobogása

Fáj a lapockámban, sajdul nyilalló csigolyámban,

Drága barátaim, Londonban, Budapesten, akárhol.

Hampstead pázsitján, gellérthegyi sziklacsúcs alján,

Pakson, Pincehelyen, Párizsba vagy Amerikában,

meg ne ítéljetek és jaj, meg ne tagadjatok engem.

 

Andrássy út 60. 1949 november eleje

 

KAZINCZY NYOMÁN*

 

Ember nem tud fájni önmagának

Úgy mint az ha más szenved vele

S gyűrt arcokkal rajzó éjjele

Ringó éberálmaira támad;

 

Felcsordul sok tépő kételye,

Megszokásba, kényelembe száradt,

S patakzó sebként szerteárad

Szökésének száz emlékjele.

 

Ember nem szökhet büntetlenül

Szeretettől, s az se menekül

Büntetéstől aki elfogadta:

 

Míg egy ember kínt kap végzetül

Sok más szenved érte és miatta –

Szeretteivel megy kárhozatba.

 

Andrássy út 60. 1949 december

 

 

SHAKESPEARE NYOMÁN†

 

Majd jön a nap hogy térdeid megrogynak,

Ónná fakul arany hajkoronád

S bársony gyepén szép lankás homlokodnak

Az ősz húz végig sebző boronát.

Majd barna foltok állnak össze renyhén,

Mint túrós szemcsék megromlott tejen,

Vénség és oszlás vas törvénye rendjén,

E habfehér, habsíma kézfejen.

Kevély örömöd, hogy szeretve voltál,

Mint hab, elszáll; elszáll mint levegő;

Múltad rádbámul mint egy fülledt lomtár,

S legszebb ruhád csak ékes szemfedő.

Felejtesz, dicsőséget, szerepet,

S rájössz, hogy csak az élt, ki szeretett.

 

Maró ucca, 1950 január

 

†) A forma az úgynevezett shakespeare-i szonett. Néhány Shakespeare-verssor emléke motoszkált fejemben, s mintegy azokat szőttem össze és egészítettem ki magyar verssé.

 

*) Kazinczy Ferenc volt tudtommal első szonett-költőnk. Ez volt az egyik okom, hogy e vers írása közben rá emlékezzem. A másik, természetesen, fogsága.

 

AZ ANDRÁSSY ÚTI FOGDA BALLADÁJA*

 

Az utókort hadd értesítsem

Ha van még rá egy pillanat,

Ki láttam 10-et, Dowring Street-en,

hogy megismertem 60-at.

 

Ez intézménynek szemefénye

Zárkáinkban a hygiéne,

Hol nem zavar a tetű, se patkány,

Csak csontunk hasad meg a patkán.

 

Mert fekhelyünk ez a fapad,

Se madrac rajt’, se szalma,

S csak kézkinyujtva és hanyatt

Szabad feküdni rajta.

 

Sűrű mint pép itt a dohosság

Tán hogy elűzze a poloskát,

cserébe minket fojtogat,

Bennünket, árva foglyokat.

 

Koszt: ehető és kiadósabb

Mint mit egy fukar panziós ad

S az oka tán lélektani;

Hogy nem tud kéjre ajzani.

 

A falon nincsen rácsunk,

Mert rácshoz nincsen ablakunk;

A földből ki nem látszunk,

Egy pince mélyiben lakunk.

 

Falból egy villany égő

Tesz napot éjjé és viszont,

Oly sárga mint a kénkő

S oly szakadatlan ont iszonyt.

 

Így hát a napi végcél

Hogy sokat legyünk W.C.-n;

Ott ér a napból legalább

Egy vékony résnyi fénynyaláb.

 

De a fegyveres őr, szimatolva cselem,

Reflektor alá vesz a félre-helyen.

 

Meglesve minden rezzenésem

És arcom grimaszi

S üvöltenek rám, hogyha késem, -

Ég veled privacy.

 

Mindig magányosan

És sohsem egyedül

Így élünk itt most számosan

S lesz-e ki menekül?

*

Amint szelíden horkolám

Rámcserdített a porkoláb:

„Maga most rögtön lódul,

Várja a nyomozó úr.”

 

És szól az egyik nyomozó,

Ki szakasztott mint Gletkin:

 

„Ha önből gyorsan foly a szó,

Akkor hamar lehet kinn.”

 

S a másik szól, ki mint viasz-

Gyilkos Madame Tussaud-ból:

„Már látom makacs vagy pimasz

És nem értesz a szóból.

 

De most ganéj kezembe vagy

S onnan nem furakodsz ki,

Míg be nem vallod, hogy te vagy

Cherchill és Leo Trocki.”

 

S a gumibunkós permeteg

Megindul a vállamon,

Míg Churchill s Trocki rengeteg

Bűnét nem vállalom.

 

De hasztalan lettem tory

S trockista egyszemélyben,

Kevés ez a jelenkor

Torquermadák szemében:

 

„Ne kukoricázzon velünk,

Adatokat követelünk,

Kivált a Labour-szellem

Kórhordozói ellen.

 

Megkeserüli az olyan

Himpellér, aki kétli,

Hogy kémkiképző tanfolyam

Igazgatója Kéthly.”

 

Így fenyeget az egyik

Éjféltől hajnalhasadásig

És reggel öttől egyik

Így bömböl és dühöng a másik:

 

„Miért hord a száján lakatot?

S mesékkel minek hiteget?

Azt mondja el ki oktatott

Magyarra angol tiszteket!

 

Meg arról beszélj ám sokat

Vagy apróra hasítlak,

Mily kém-utasításokat

Hoztál Szakasitsnak?”

 

S megindul újra-újra

A bunkós fergeteg;

Égő hússal kinyúlva

Már padlón terpedek.

 

Majd megrugdosnak sportosan,

Kirúgják néhány zápfogam,

Szemem elfeketül…

Megérünk ilyet számosan,

Jó ha ki menekül.

*

S ha már nagyon rossz egyszer,

Csodás, ha akkor már mi jó:

Mint ópiumos vegyszer

A sóskából egy porció.

 

Elszáll, míg csüggök ételen

Én lélektani émelyem.

csontom, mely lüktet hevesen,

Megzsongul forró levesen.

 

Örülök, hogy a főzelék

Mit a nagy kondér főz, elég,

S hogy olykor egy kis hús van benne –

Hát még ha kés és villa lenne!

 

Mint finom csemegére

Lesek a friss kenyérre

S ha van egy ízes alma

Az mennyek birodalma!

 

… Hosszú kínvallatás után

(Egy délelőtt s egy éjjel)

A közeledő délután-

ra vártam kis reménnyel:

 

Hogy most aludni volna jó,

Bármily kemény a fekhely,

A kábulatba vontató

S eltompító sebekkel.

 

De tízpercenként rámdobolnak

Hogy aludnom tilos ma:

„Úgy kell ilyen makacs fogolynak

Míg meg nincs villanyozva,

 

S ha attól sem nyíl szeme ki

Ho9gy irháját lehántják,

Majd becitáljuk mi neki

Anyját, nővérét, bátyját.”

 

Sűrű dohosság fojtogat,

Falon hagy barna foltokat,

Azokra bámulok merőn,

Már utálkozni sincs erőm.

 

Falból az égő lámpa

Akár a kénkő lángja;

Három nap, három éjjelen

Nem húnyhatom le a szemem.

 

A lámpa rámvilágít

Ez örök-sárga éjszakán

Míg ütemesen rámnyit

A porkoláb kémablakán.

Nagyon magányosan

És mégsem egyedül

Így élünk itt most számosan

S senki sem menekül.

 

Andrássy út 60. 1949 október

 

UTÓHANG I.

 

Ha már nagyon rossz egyszer

S havonkélnt éveket öregszel

Csodás, hogy akkor már mi jó:

A föld alatt kanyargó

Vak pincesor után a Markó

Már rekreáció.

 

Már tágasabb odud van,

Honnan a poros pinceudvar

Egén mégis csak láthatod

Naponta délidőben

A rácsok közt emelkedőben

Elsiető napot,

 

S figyelhetsz hím-galambot

Kergetni szerelmi kalandot

Ritmusra duzzasztván begyét

A tulsó ablakpárkány

Lapján csuszongva, majd meg szárnyán

Követve kedvesét.

 

Heverve szalmazsákon

Lapozhatod a szovjet-zsargon-

ban írt könyvári könyveket,

Sőt Hamlet dán királyfit

S Berend Iván s Copperfield Dávid

S a három Lear király s a két

Goriot leány történetét

Is újra élheted.

 

Nem kell már a klozetra

Kikéredzkedned, s cigaretta,

Sőt fogkefe is jut neked,

Kaphatsz ily kedvezményeket,

Ha jó viseleteddel

Feledteted rendőrtiszteddel

Mit ő vétett neked.

 

Mert ha meggyőzöd végül,

Hogy belőled erőszak nélkül

Szedett ki hamis vallomást

S hogy igaz a hamisság,

Melynek papiros piramissát

A szeme látomást

 

Kínodban hordtad össze,

hogy legyen neki mivel kösse

A kezedre a kötelet,

Akkor remélheted, hogy

Szíve felenged, dühe megfogy

S jobban bánik veled.

 

Ha megtanultad egyszer,

Hogy elmebajjal nem veszekszel

S az ÁVH paranoiát

Erődtől telhetően

Követed, tényt nem ismerően,

Minden csaláson át

 

És ha bebizonyítod,

Hogy kém voltál s fasiszta s csíkot

Vágtál munkások bőribül,

Akkor szívükbe zárnak

S mint felderítő munkatársnak

Sorsod tán felderül.

 

Markó utca, 1950. november

 

UTÓHANG II.

 

Az utókort hát hadd tudassam,

ha lesz még rá egy percenet,

Hogy így küzdtem ki, nyögve, lassan,

Én fegyház-büntetésemet.

 

Mert ha egyszer pokol volt,

csodás, hogy akkor mit fogad

Már lelked mint megoldót,

Mint purgatóriumodat.

 

Elnyűve és tépázva

Kínvallatásos éjeken

Vác, Illava fegyháza

Már kéjálmom van énnekem:

 

Hogy ott majd személytelenül

Elvegyülhetek más rabokkal,

Tompán eseménytelenül,

Reám nehezedő robotban.

 

Legyőzve minden ingert,

mely hol csábít, hol fojtogat,

Bevallottam hát mindent,

Kivéve csak az igazat.

 

S megkönnyebülve akaródzott

Kiáltanom hármas vivátot,

Mikor a bíróság lesózott

Reám tizenöt évi Vácot.

 

De hasztalan, nem jött vigasznak

A várvavárt robot.

Tépő magánnyal fojtogatnak

Megbélyegzett rabot;

 

Elmúlt per, nincs könyv, nincs dohányzás

Gyümölcs, hús, fogkefe, -

Lötty, marharépa, pimpós rántás,

Ez a rab élete.

 

Új rab sétára sem mehet

S tilos napközben lefeküdni

S magánzárkást a döglelet

Gőzével önti el a „kübli”.

 

Jaj hasztalan lettem fegyenc,

Vác fázó, éhező fegyence,

S szerény, mint egy csihés lelenc,

A rabruha itt nem jelent

Sem a törzskönyvszám névtelent,
Sorsom nem enyhült egy szemet se,

Tovább tapos a balszerencse,

 

Tovább faggatnak nyúzva, hogy

Barátaimat följelentsem…

Mint üldött vad, ha lába rogy,

A szívem olykor már kihagy

S hol hűl a szív, tompul az agy –

Nincs csoda már, ami megmentsen:

A vég betelik a fegyencen.

 

Másnak még majd tavaszodik,

De nem a mi sorsunk telébe’,

Csak kínoknak nézünk elébe,

Minden reményünk hazudik,

 

És átlépünk a huszadik

Századnak második felébe.

 

Váci fegyház Mz. 1950. Szilveszter

 

*) Maga a „ballada” vizsgálati fogságom első időszakában, első utóhangja annak utolsó időszakában második utóhangja pedig kevéssel elítéltetésem után íródott. Utalás van benne Angliában töltött éveimre. Dowring Street 10, az angol miniszterelnökség palotája szemben a külügyminisztériummal, ahol mint külpolitikai újságíró és sajtóattasé többször megfordultam .”Privacy” annyi mint magánélet tisztelete. Madame. Tussaud Londonban a nagy panoptikum neve. Gletkin a rendőri kihallgató neve Köstler Arthurnak a trockijista és zinovjevista pörökről írt világhírű regényében (magyarul még nem jelent meg). „Mz.” a magánzárkaépület megjelölése a váci fegyházban; mellesleg szólva, egy-rabra méretezett zárkáiban olykor hatosával, hetesével voltak összezsúfolva a rabok. De 1950 szilveszterét csakugyan egyedül ültem meg benne.

 

KURTAVAS*

 

Halottak napja van,

Tarlottak már a kertek:

Jajgat szünetlenül

Egy rab, kit vasravertek.

 

Elnézem a sírok

Közt lomhán ténfergőket:

Nem látszik be ide

Más csak a temetőkert.

 

Az életet nekünk

A temető jelenti;

Ha ott a lét halál,

Százszor halál a benti.

 

Hol minden arc fakó

S a szív fásultra dermedt,

Míg szűköl, nyög, vonít

Társunk, kit vasravertek.

 

Gyűjtőfogház, B. csillag, 1952 nov. 2

 

*) A vers keletkezése idején a gyűjtőfogházban, vagy ahogy akkor elkeresztelték, Országos Börtönben, a kurtavas volt a legközönségesebb fegyelmi büntetés. Olyan módon alkalmazták, hogy napokra, hónapokra, ha ugyan nem egész életükre, megnyomorították a megfenyítetteket. Egész éjszakákon át ébrentartotta az embert megvasaltak jajgatása. A gyűjtő B. csillag nevezetű tömbjének arról az oldaláról, ahol az én zárkám volt, kilátás nyílt a köztemető egyik szögletére.

 

ADY NYOMÁN*

 

„És sírni,sírni, sírni, sírni…”

 

Csak sírni nem, sohase sírni;

Étkül dohos pépet kibírni;

Nyelni szitkot, rúgást és lencsét;

Nem gyászolni letűnt szerencsét.

Csak nézni,lelki nagyítóval;

Úgy élni, mint inkognitóban;

Lenni vak kártyán furcsa tétnek,

Látó csavarja bamba gépnek.

Lesni, a másnap mit palástol;

Sohasem félni meghalástól;

Ha felkötéssel fenyegetnek

Tudni, hogy ők is meggebednek.

Nappal munkába feledkezni,

Éjjel álomba temetkezni,

Reggel udvaron körbejárni,

És várni, várni, várni, várni.

 

Gyűjtőfogház, Kisszálló 1953 február

 

*) Egy kihallgató akkoriban felkötéssel fenyegetett. Leggyakrabban kapott táplálékunk förtelmesen piszkos lencse volt, amelyről nem tudtuk eldönteni, dohos liszttől, vagy valami különösen rosszfajta margarintól bűzlik-e. A dohos liszt elméletét azok támogatták, akik szerint lehetetlen, hogy bármiféle zsiradékot is elpocsékoltak volna rá.

 

LEGÚJABB LEONINUSOK†

 

Gyűl a vihar serege, még lila s már fekete

(Babits: Új Leoninusok)

 

Éjt, ha nyomaszt rémekkel, kergesd kecskerímekkel,

Sőt, ami még okosabb: költs leoninusokat,

Nem kell távoli téma, jövel realista poéma,

Nézd élményeimet, termik a tarka rímet.

Erre a szóra, hogy Á. V. stílszerű rímem az ájvé,

Erre pedig: „cigarett” rímel a szó: odalett.

Élünk itt csuda koszton, mely nem tér el a kosztól;

Még hagyján ha a rab élve a fübe harap:

Boldog, hogyha marékra akad neki paprika, répa,

S egy-két paradicsom maga a Paradicsom.

Ám rádülled a hydra, kilencfejű szörny üdehidra.

Gyárban aszott eledel assza az életed el.

Mit nevezünk Micsurinnak, az illata mint az urinnak;

Déhidrált kalaráb mint a kifőtt fanyaláb;

Halmaza mint a gyufáé, íze akár a tufáé,

Mosléknak ha adod, kiköpi a malacod.

Exhumálva koporsó szaglik akár ez a borsó,

Rejtély mily csodaképp fő e ganéjszerű pép.

Az se királyi szerencse: dohos habarékban a lencse,

Rajta rovar tetemin sarjad a dús protein,

Teljiben árpa-szemeknek, enyhe növényi szemetnek,

Gyül a zsizsik s a pete, még lila s már fekete.

Ámde sebaj hisz a kávé, mit zabból facsar Á. V.

Csak kilúgozza szemét s főtt kukac íze helyét.

Ember, ezért légy hálás, Kisszállóban a szállás, játsszál

Éldeld élvezeted: fülkeszerű klozeted.

Mélyre hajolj, mint nádszál, könnyelműn sohse

Osztály- s pártidegen ujjal a lant-idegen.

Erre a szóra hogy Á. V. stílszerű rímed az Ave.

Hódolat, üdv, fegyelem! – s holdban a közkegyelem!

Hogyha pedig Duna mentén sétálgatni szeretnél,

S enni meg írni sokat: költs leoninusokat.

 

Gyüjtőfogház, Kisszálló 1953 nyarán

 

†) Valamikor sokat játszottam a kecskerím-faragó játékot, például Karinthy Frigyesékkel, akik különösen nagy mesterei voltak, (hogy klasszikus tömör kecskerímet idézzek, néhai Karinthy Frigyesné alkotását: „Ügyész halált kér a vádban, Bizonyíték: vér a kádban”. Sajnos a legjobbak nem tűrik a nyomdafestéket.) A Karinthy-féle magaslatot nekem sohase sikerült megközelítenem, de zárkám magányában összekínlódtam egy egész sorozatot. – Micsurin burgonyának rabhumor a sötétszürke színű dehydrált burgonyát ki keresztelte el, amely a lencse mellett (erről lásd a jegyzetet az előbbi vershez) legfőbb eledelünk volt. Cigarettát a dolgozó foglyok kaptak néha, de akkoriban éppen kifogyott. Ami munkámat illeti, én egy fordító iroda tagja voltam ezidőtájt; eladatunk részben abban állt, hogy „reakciós és imperialista” külföldi művek fordításaival lássuk el a párt és a politikai rendőrség vezetőségét. Ezért aránylag jól voltunk elhelyezve, a mérnöki iroda mellett, az úgynevezett Kisszállóban, amelynek legfőbb vonzóereje az volt, hogy fülkeszerűen elzárt mellékhelyiségekkel rendelkezett. Egyébként a zárkában volt a W.C., kivéve azokat a részlegeket, ahol még az úgynevezett űrcsöbör rendszer dívott, amire néhány más versben utalok. A Gyűjtő Kisfogház nevű épületében például majd mindvégig megmaradt az űrcsöbör rendszer; ott a különösen szigorú elbánásra ítélet rabokat és, különös gyengédséggel, a női rabok egy részét tartották. – E vers keletkezésének idején már magasra hágtak a közkegyelembe vetett remények, amelyek aztán megannyiszor füstbe mentek.

 

NŐVÉR*

 

Csak megigazított egy takarót,

Hogy a fájó csontot huzat ne érje;

Csak rátette az ujját egy daróc

Kabátujjból kikéklő ütőérre;

Csak annyit mondott: „Szalicil talán

Jót tenne néki”; hangja fátyolos volt,

Redőkbe hullt szét a betegszobán,

S harag, bosszú, irigység szertefoszlott.

Azért jött tán, hogy rögbe dermedő

Rabszívből nedvet, friss hitet fakasszon:

Hogy lesz tavasz még, zöldel még mező

És asszony még az asszony.

 

Gyüjtő, Rabkórház, 1954 január

 

*) A „Balsejtelem” írásakor kezdtem biztosra venni, hogy lefognak: a „Nővér” idején kezdtem hinni, hogy szabadlábra kerülök.

 

TÚL TÖMLÖCÖN*

 

Nem tudunk szólni, csak makogni

Mikor mint két hajótörött,

Pár stoppolásra váró zokni

És csíkos ágyhuzat között –

Két lény, kit pánik egybegázol,

Amint vergődve elmerül –

Egymásé lettünk mi, a vágytól

Kapkodva és ügyetlenül,

 

Kibomlott kendőjét lefogni,

Míg halántéka gyöngyözött,

A stoppolásra váró zokni

S a csíkos ágyhuzat között.

Fejéhez nyúlt, felült ocsudva

S mint ki lélegzeni tanul.

Lihegve a fülembe súgta:

„No Chihelődjön ifiúr”.

*

Az ablakát ha felnyitotta,

A hálóinge lobogott;

Hajló derékkal tanította

A hedonista robotot:

Langy ernyedésre forró friss láz

Míg lelkünk belekábul is,

Mint aki élettanból vizsgáz

És aritmetikábul is.

 

Az ablakán ha kibocsátott,

Láttam, a válla diereg;

Rózsálló mellű nőként állt ott

Egy nyúzott szívű kisgyerek.

Mi bennem fült, a szenvedélynél

Jobban játszottam szerepem:

„Holnap megint, ha itt van éjfél…

Mondtam, de nem hogy szeretem.

*

Reggel tízkor tudtam, hogy ő hív

A telefon ha berregett;

Két rengő comb volt és verő szív

És tudott Ady verseket.

Karjában lelt a naplemente,

Karjában lelt a pirkadat,

S szendviccsel traktált éjjelente

A zugligeti fák alatt.

 

Az ifjúságomat szerette

S hogy erdő a legényszobám,

S ha nagyon fáztunk, hát megtette

Albérleti férges diván;

Ott is álomba simogatta

Borzolt velőm, borzas fejem

Bőrének forró illanatja

Mint dús szellő halk tengeren.

*

Elnéztem mint cikázik ujja

Egy törpe-rulett szőnyegen,

Hiába bökdöstem pirulva

Hogy játsszék tisztességesen:

A csent zsetont hozzám söpörte.

Ez volt szerelme záloga,

S mély hallgatásban forrtunk össze

Mi ketten és egy szálloda.

 

Ma Carcassonne-ban ő csinálja

A legjobb cassoulet-okat;

Van férje, háza, unokája,

Süt, főz, köt, horgol, varrogat,

S ha egy elrongyolt noteszában

Megpillantja a nevemet

Félpercre elréved magában,

Hogy: ugyan melyik lehetett?

*

Egyszer csúnyán megperzselődött

A kályhán fehérneműje:

„Most hogy megyek haza?” – tűnődött

„De addig… nem lát senki se”

Dongott, hosszában rámfonódva

S elrejtve arcát mellemen.

És csak az albérleti ócska

Paplan látta, hogy meztelen.

 

A mellkasom ívét szerette

És szívem dobbanásait:

Elképzelt sarjaim közt leste

Vágy-lénye kisded másait; -

Majd tűrhetőn vigasztalódott

Más mellkason, más szivéren

S ma bölcsen éldel úri módot

Túl az Atlanti tengeren.

*

Mint hullámok között a csónak

Kúszott szemem a tomporán,

Amint a Török Indulónak

Hangját kiverte zongorán;

Tüzesen játszott és kevélyen,

Adakozón volt hűtelen,

Mint ki nem bánja mit fecsérel

Utcán, szobában, tengeren.

 

Az arcom rútságát szerette

S hogy tiszta a fürdőszobám;

Nyulánk combját míg szétvetette

Egy Extra füstjét fújta rám.

S bevonta bár sok Extra füstje

Csengett és kísért szüntelen

Nevetésének színezüstje

Utcán, szobában, tengeren.

*

Ha elkapott szavam negédje

És félresiklott mondatom,

Parázsló szén szemébe nézve

Szégyen lúdbőrzött hátamon;

De bárha kényes gyomra lázadt,

s ajkán egy rángás vészjele,

Elnyomta a vállalt alázat

S dölyfös tapintat kényszere.

 

Bársony hangjában volt csipetnyi

Mi ráspolyozva simogat;

Ölén tanultam meg szeretni

Melengető szép kínokat;

Mert hús kimarva szén kiérve,

Miből gyémánt és gyöngy terem –

Gyémánt és gyöngy és vers füzére

Kőben, kagylóban, hangszeren.

*

A méhe forrt, akár a katlan,

A keble mint egy estebéd;

Nagyságos asszony öntudattal

Hullámoztatta termetét;

Mosolygva tartott házirendet,

Mint kit nem érint semmi sem,

De titkon olykor elmerengett

A psychoanalyzisen.

 

A tenyerem bőrét szerette

És társalgásom ritmusát;

Chanelt lehelt és úgy nevette

Mint illan el az ifjúság.

Majd szürke fürtök boltozatja

Vont játszi dicsfényt homlokán,

S ma néma gőggel mosogatja

Az őri csajkát Kalocsán.

*

Querschnitt felvételek szerinti

Csínnal párnázta pamlagát;

Nagy aktatáskát hordott, mint ki

Felnőttnek képzeli magát¿

Halántékát kéklőn erezték

Meghorpadt szárú rombuszok;

Az ajkán csillogott a festék

Mikor, zavartan, rámkúszott.

 

A szemem sugarát szerette

S írásaimnak hangnemét;

Szemlék s röpívek közt kereste

Korunk megváltó szellemét.

Míg lim-lomok között motoszkált

Lángnyelvű égbe sandított,

És elfogták és eltaposták

Csizmák, vanok, Auschwitzok.

*

Részese volt az Ő szívének

Kinek kegyelme végtelen,

Mert meghatotta minden élet

A földön, égen, tengeren.

Nagyon szerette e világot,

Hisz annyi széppel lengik át

Dalok, operák, papagájok,

Szülők, pajtások, kiscicák.

 

Sokat dúdolt, sokat pityergett,

S könnyetlen állt csapásokat;

Cingár alakján durva terhet,

Kis szívén foszló álmokat.

Omolhatott a öld alattunk,

Nem tudott lenni hűtelen;

Húgommá vált, ha elszakadtunk

Túl földön, égen, tengeren.

*

Ingujjban és acélsisakban

Kúsztunk a kerti lécen át.

Míg Göring prüszkölt a magasban

hogy széjjelzúzza Angliát;

Aztán együtt olvastuk Shelleyt,

Tűzbombákkal fejünk felett

A költőt, ki hívően nem-hitt.

Akár a lelkiismeret.

 

Süldő leányé volt a melle.

Vénlányé a szájszöglete,

Lány-lélek jóságával telve

Csillámlott rám szemüvege;

Az örömet megölte bennem,

Hogy jó volt, jó, mint senki más,

Oly izzó volt hozzá szerelmem,

Akár a lelkifurdalás.

*

Fényhatlan, morcos téli éjjel,

Ha lefeküdt ház asszonya,

Hálóköntösben szólt ki értem,

Hogy vár már a tetőszoba,

S ott gyászfüggönytől eltakarva

(Mert tombolt még a légi harc)

Vállamba fúrt pufók kis arca,

Karcsú száron piros narancs.

 

„Ne még” – dorombolt hajnaltájban

Mikor indulnom kelletett;

Lábamba kulcsolódott lába.

Tüdőmből vett lélegzetet;

Bordámon megtapadt a mancsa.

S halványan nézett rám egy arc,

Vágy-anyaság, tört lányság arca,

Lombok közül arany narancs.

*

Sós lég dörzsölte frissre bőrét

Sziklán, homokban, tengeren;

Gyakran ledobta félcipőjét

S mezítláb gázolt a gyepen.

Egy bütyke volt nagyujja mentén:

„Ez ronda, mi,” – és kacagott;

Testét úgy hordta büszke lelkén

Mint mulatságos kacatot.

 

Bombától összedült a háza,

Albérletben vett két szobát;

Sudáran nyúlt gerince bárha

Lovagolt vagy lépcsőt sikált.

Hasadhatott az ég felette,

Nem tudott lenni nemtelen;

Pöttöm fiát úrnak nevelte

Sziklán, homokban, tengeren.

*

Völgyön, hegyen, hat éven által

Áramlik hozzám melege;

Szellő ízével, víz szagával

Hatol belém lehellete.

Hozzá szemének, homlokának

Makrancos rajzú árnya von,

Engesztelődő játszi bánat

Velem nyujtózva ágyamon.

 

Én nem tudom a sárga abrosz

Még ott terül-e asztalán,

S mi szelid fénnyel simul ahhoz

Még ép-e mind a porcelán?

Én nem tudom, hol él ma, mint van,

S csak sejtem, hogy mit álmodik;

De itt van, itt van csontjaimban,

A csontvelőmben holtomig.

*

Huszonkét éves volt csak akkor

S már több mint kétszerannyi én,

Mikor egy cocktailos zsivajtól

Zúgó ünnepség éjjelén –

Két húr, amelyet egyberezdít

Hevülő lég amint suhan –

Egymásé lettünk, kandi, meghitt

Borzongással s kíváncsian.

 

A vénülésemet szerette

S bőrömben elmúlt nők szagát;

Hol lágyan dúlt a kerevetre,

Hol hegykén megvonta magát;

Örült, hogy zsákba gyötri vállam,

Hivalkodott, hogy hűtelen

S egy sóhajt sem küld majd utánam

Ha túl leszek a tengeren.

*

„Tizenhat éves sincs a lányom,

S úgy-e háromszor annyi Ön.

Bocsásson meg, hogy molesztálom,

Hiszen szívemből köszönöm.

Hogy sétálgat, beszélget véle…

Oly nyers a srác… s szájas bizony…

De érző szív… akár szüléje,

S ha malac is, de … liliom.

 

Jaj, ha az ön keze közé jut

Szegényke s elveszti fejét…”

Zihált a nő rámvetve rézsút

Aggódó, áratag szemét.

E gyengédségtől megrohanva

Alig nyertem lélegzetet;

S így szeretőmmé lett az anyja,

Csak mert a lánya szeretett.

*

(Intermezzo)

 

Szégyeljem-e hogy vén fejemmel

Mily gyönyörűség elmerengenem

Azon, hogy kik szerettek engem

Tíz éven vagy tíz percen át

S kik adták ennek az egyetlen

Hiteles és kikezdhetetlen

Érmében: testi élvezetben

Léleksugárzó zálogát?

 

Esendő férfi, mit tagadjad,

Hogy rajta buzdul, rajta csüng,

Mint csecsszopó, mint báb, mint magzat,

Egész valónk és életünk,

Eltéphetetlen visszafájón,

Mint melleken, mint köldökön,

Túl éveken, hegyen, lapályon,

Túl tengeren, túl tömlöcön.

*

Rácson, falon, tilalmon által

Úgy markolom meg a kezét,

Mint ki lidércnyomáson át hall

Valami lágy emlékezést,

Emlékezést nem látott tájra,

Hol búcsú nincs, csak érkezés,

A kéj hasít, mint hogyha fájna

S mint álom zsong az ébredés.

 

Hozzá szédített sors kanyarja,

Hozzá korbácsolt ostora,

A véremmé vált sors akarja.

Hogy ne eresszem el soha;

Őrizzem szégyenben, csapásban,
Arcát nyugtatva mellemen

És arcom megszépülni lássam

Kit ő szül majd, a gyermeken.

 

„PV” 1955 december

 

 

*) „PV” a Pestvidéki Törvényszék rövidítése. Ez alakult át később az Andrássy-út 60 utódjává, itt tartották a vizsgálati foglyokat, valamint azokat is, akiknek ügyében felülvizsgálat indult meg. Így kerültem én oda – ezúttal, eleinte aránylag igen emberséges körülmények közé. Hogy az ott írt hosszú verssorozat tekinthető-e még egy börtönnapló részének, ez persze vitatható, de mindenesetre tanúságtétel arról, hogy mi fordult meg egy rab fejében. Minthogy emlékekről szól, lehet benne egy-két utalás, melyet fiatalabb mai olvasók már nem értenek (nem tudom például, kik emlékeznek még a Querschnitt című modern és a többinél kissé intellektuálisabb jellegű képeslapra). Mindamellett azt hiszem, nem érdemes az egyes verseket megjegyzetezni, legfeljebb az utolsóhoz fűzhetem, hogy a „PV”-n női rabok is voltak. És kopogtatni lehetett a falon, bár persze tiltva volt. A „rab ábc” egyszerű dolog, annakidején már Kazinczy Ferenc is élt vele: egy koppanás az „a” betűt jelzi, kettő a „b”-t, három a „c”-t és így tovább. Apró módosításokkal még lehet javítani, de általában ez a lényege. Én is éltem vele – már régebben is, az Andrássy-út 60-ban, ilyen úton értesültem például a Rajk per eredményéről.

 

MEDDIG?*

 

Mi egykor zsák volt, rongyon, töreken

Kuporgok fázva, árván, öregen,

 

Bárzsingom olykor fojtva felharákol

Portól s a málló padlóléc szagától.

 

Bőröm cikázó tűkkel ostromolják

Porból, törekből rajzó fürge bolhák.

 

Tört ablakon beömlő légvonat

Megvacogtatja minden csontomat.

 

Az űrcsöbört hatszor fölkeresem,

Nyugodni nem hagy felfázott vesém.

 

Görcsben kalimpál dermedt lábam ujja,

Gerincem a foszló pokrócot bújja.

 

De az örvénylő leges légvonat

Elűzi rólam álmomat.

 

Végig kínlódott hosszú nap után

Ilyen az éjszakám.

 

S mindezt azért, hogy tán majd megírom.

Meddig bírom még, jaj meddig bírom?

 

Kisfogházi Részleg, 1955 február

Gyűjtőfogház, B. Csillag

 

*) Nagy Imre megbukott, Rákosi visszaszerezte a teljhatalmat, s az én perem felülvizsgálatát (és még sok másét) levétette napirendről. Sőt ami engem illet, olyan okokból, amelyeket csak találgathattam, különösen kegyetlenné vált fogságom: „kisfogdai” kezelésben részesültem.

 

1949 SZEPTEMBER 5. – 1956 MÁRCIUS 30.†

 

 Nincs amit hasztalan remélnél

Kellően hosszú távra

Nincs szép nő, akit el ne érnél

Mikor lehervadt bája;

Nincs zsarnok, kit ne láss legyőzve,

Ha már csak untat minket;

Nincs igaz ügy, amely ne győzne

Mikor már úgyis mindegy.

 

Minden mocsok s gazság e földön

Elrendeződik végül;

Minden bú-baj elszáll e földről

Lelkeddel vagy anélkül;

Megszűnik fájni bármi kórság

Ha kivénülsz belőle;

 

Csak egy van mire nincs orvosság:

Az elmúlott időre.

 

†) … De jött a Huszadik Kongresszus, Bulganyin és Hruscsov Londonba készültek s neszét véve már, hogy ott a Labour emberei megrohamozzák őket a fogvatartott szociáldemokraták miatt, elrendelték szabadonbocsátásunkat.

 

EMLÉKIRATOK

A HALOTTAK HÁZÁBÓL

 

Ignotus Pál börtönnaplója*

 

I.

         Börtönbeli emlékeimről beszélek itt, olyan dolgokról, amelyeket legjobb elfelejteni. De nincs fontosabb, mint pontosan emlékezni arra, amit legjobb elfelejteni. Nem én voltam az egyetlen, akin ilyen dolgok megestek. De hadd idézzem Chestertont, a kitűnő katolikus írót, aki azt mondta: Hogy valakinek orra van, mulatságosabb mint az, hogy valakinek Cyrano de Bergerac orra van. Az egyetemes mulatságosabb az egyéninél. Mulatságosabb is, gyászosabb is.

         Ezesetben nyilván inkább gyászos mint mulatságot, bár bővelkedik olyan részletekben, amelyek annakidején minden szörnyűségnek közepette is nevetésre ingereltek.

         Ha nemt udnák, angol kém voltam. Azzá minősítettek az Á.V.H. fogságában. Hogyan történt ez? Éjtszakákon át ácsorgattak, guggoltattak és zaklattak az Andrássy út 60 egyik úgynevezett kihallgatószobájában, lelkemre beszélve, hol kérlelően, hol gorombáskodva és fenyegetőzve, hogy valljam be, milyen kapcsolataim voltak az Iljes-sel.

         „Iljes”. – Ismerik kedves hallgatóim ezt a kifejezést: ÉN szégyenkezve vallom be, hogy az Andrássy út 60-ban hallottam először.

         Műveltségem e feltűnő hézagát Péter Gábor gumibunkós főhadnagyainak oktatására sikerült csak pótolnom. Amikor először hallottam egyiküktől a mágikus „Iljes2 szót, csodálkozó ábrázatot vágtam. A főhadnagy úr már ezen felbőszült; meg volt győződve róla, hogy komédiázok. Azt hiszem őszintén meg volt győződve róla. Hazudni nem lehet büntetlenül; az Andrássy úti hazugsággyárban a tisztek maguk is elhitték saját hazugságaikat.

         Szóval az Iljes – ami I.S. akart lenni -, mint ott megtudtam, az angol Intelligence Service kifejezés rövidítésének számított és az Á.V.H. tisztek igen tájékozottaknak és beavatottaknak érezték magukat, amikor némi félreértés alapján azt hitték, hogy ez az angol kémszolgálat megjelölése. De általában imádtak vélt vagy valódi külföldi titkosszolgálati kezdőbetűkkel és szakkifejezésekkel dobálózni. „Azt hittem, hogy ez a CIC embere, vagy gondolod, hogy inkább a Deuxiéme Bureaué?” – hallottam, amikor az egyik összevont szemöldökkel odasúgta a másiknak.

         Az én ellenem emelt vádak közül annyi kétségtelenül igaz volt, hogy szerettem az angolokat. Tíz évig éltem köztük – a háború alatt és után -, sok barátom volt, kivált angol írói, újságírói és politikai körökben. Angliában írtam és rádióztam: ez volt főtevékenységem. Arról, hogy a titkos szolgálat mi fán terem, nem tudtam többet, mint bármely más újságolvasó. De Rákosi Mátyás és Péter Gábor urak elhatározták, hogy kémkedést kell rámsütniök.

         „Magának van egy testvérbátyja Budapesten” – mondta a kihallgatóm sokat jelentően. Bevallottam, mintha bűn volna, hogy van: nem az én nevemet viseli, mert féltestvérem, egyébként orvos. „De szociáldemokrata városatya volt” – folytatta a kihallgató, most már olyan hangon, mintha ez megsemmisítő leleplezés volna. Töredelmesen bevallottam, hogy ez igaz.

         „Ő kémjelentéseket küldött magának a B.B.C.-be.’ Ez nem volt igaz, már csak azért sem, mert a B.B.C.-ben rádiózással foglalkoztunk, nem titkos szolgálati tevékenységekkel. Kihallgatóm nem hitte el: „Csak nem akarja tagadni, hogy az Angol Rádió nem egyéb, mint az I.S: fedőszerve?” Aztán megfenyegetett, hogy behurcoltatja majd a 60-ba a bátyámat, ha nem vallok, sőt hasonló kezelést helyezett kilátásba nyolcvanegynehány éves anyám és testvérnéném számára is, akik Budapesten vannak. Apámat már ki kellett hagynia: néhány nappal azelőtt halt meg, kevéssel a temetése után fogtak el.

         Eszembe jut, amikor ezeket elmondom, Anatole France novellája a szerencsétlen Crainquebilleről, az ártatlanul tömlöcbe vetett utcai zöldségárusról. Őt tárgyalása előtt a kirendelt hipernacionalista ügyvéd kenetesen rábeszéli, hogy töredelmesen valljon be mindent. Crainquebille pedig – teszi hozzá Anatole France – ráállt, hogy vallani fog. „Igenám, de mit?” – Mit tagadjam, nekem is ilyen problémáim voltak. Azt, hogy Rákosi Mátyás uralma nem szívem szerint való berendezkedés, hamarosan bevallottam. De ez korántsem elégítette ki őket. Segítségemet kérték ahhoz, hogy leleplezzék – mint ők mondák – a szociáldemokráciát, amely nem egyéb, mint az I.S. fedőszerve. „A B.B.C. is, a szociáldemokrácia is!” Az emberi társadalom a marxizmus e különös értelmezői szerint fedőszervekből áll. Az emberiség története fedőszervek története. „Ha ön segít nekünk, mi segítünk önnek”, mondták közülük többen egyforma, látnivalóan betanított hangsúllyal, időnként visszatérő udvarias perceikben. Segíteni fognak, hogy kikerüljek a börtönből. Mert – mondták – azt, hogy a bíróság milyen ítéletet hoz, úgyis attól függ, hogy az Á.V.H. miképpen tálalja fel az illető vádlott ügyét. Az igazság nem számít, ennél fontosabb a „politikai igazság”. A politikai igazság szerint pedig nekem kémnek kell lennem, fedőszervi lénynek.

         A guggolástól megdagadt a lábam, szívbajos tünetek mutatkoztak rajta. Rettentően kimerített az állandó zaklatás: éjtszaka gépelnem kellett, úgynevezett önéletrajzot írnom, újra meg újra, nappal pedig a pincezárkában feldörömböltek, valahányszor elszunyókáltam, mert, mint mondották, nappal csak a kihallgató különleges engedélyével adhat a letartóztatott, ezt pedig ki kell érdemelni.

         Lopva aludtam napokon át, be-behunyva a szemem, amint nekidőltem a falnak. De ha észrevették, feldörömböltek .A kimerültségtől is, de főképp attól való féltemben, hogy szabódásommal a közeli hozzámtartozókat keverem bajba, kijelentettem, hogy hajlandó vagyok el nem követett bűnöket vállalni, ha a hatóság úgy látja, hogy ezzel magasabb céloknak teszek szolgálatot. Röviden szólva felajánlottam, hogy hazudni fogok.

         „De mi az igazságot követeljük” – bömbölték magukból kikelten. „Ne provokáljon” – ezt a latin szót imádták, egyike volt műveltségük leggyakrabban visszatérő tanujeleinek. Követték aztán annál magyarosabb kifejezések, nyomdafestéket és éterhullámokat nem tűrök. A kifejezéseket követték ütlegek. Eleinte még aránylag enyhe ütlegek. Az egyik előadó, miközben csak a cipőm talpát rugdalta, torkaszakadtából ezt ordította rám. vaddisznó, vaddisznó, aminek hallatára képtelen voltam egy kis vigyort elfojtani arcomon. Az ordítás nyilván az t a célt szolgálta, hogy a szomszéd szobában levő Á.V.H-sok ténylegesen kegyetlenebbnek gondolják velem foglalkozó kollégájukat, mint amilyen. Egymásnak kérkedtek ők kegyetlenségükkel s ha az egyik meglátta a másikat, rögtön durvábbra fordult a hangja, még akkor is, ha ama kevesek közé tartozott, akik hajlandók voltak velünk emberi hangon beszélni. Később a váci börtönben meg a Gyűjtőfogházban ugyanezt tapasztaltam a börtönőrök részéről. A durvaság, a kegyetlenkedés, legalábbis a Sztálin haláláig terjedő időszakban nemcsak megengedett dolog volt, hanem kötelező is.

         További szórakoztató részlete volt Andrássy úti kínszenvedésemnek, hogy hallgatva a rábeszélésre, beálltam I.S. szakértőnek. Ismétlem, kihallgatóim addig mondták nekem, hogy kém vagyok, míg maguk is elhitték. Én pedig örültem, hogy végre nem bátyámról és más magyarországi személyekről kérdeznek, akiket bajba keverhetek, hanem az angol kémhálózatról és általában Angliáról, amely még ki fogja bírni, hogy leleplezem előttem különben is ismeretlen titkosszolgálati üzelmeit.

         Néhány cigaretta fejében tehát – mert hozzá kell tennem, hogy ütlegelés és kínzás közben időnként cigarettát, sőt némelykor feketét, vagy egyéb jobb falatos is engedélyeztek, hogy szólásra bírjanak – hosszú dolgozatokat mázoltam fel az angol titkosszolgálat rejtelmeiről. Még csak nem is volt csupa hazugság, amit írtam. Volt benne az is, mit tagadja. De többször mindössze annyit változtattam az igazságon, hogy angol politikusokat, szervezeteket, lapokat, akikről és amelyekről egészen szívesen emlékeztem meg, elkereszteltem titkos szolgálati ágenseknek, azokat a megnyilatkozásaikat pedig, amelyeket Angliában úton-útfélen  hallhatott az ember, lelepleztem, mint titkos szolgálati kulisszatitkokat. Végül valóban főkémmé nőttem a szemükben, ami nyilvánvalóan imponált nekik .S aztán már azon kellett csodálkoznom, hogy nem kötnek fel, hanem beérik tizenötévi fegyházzal. Addig azonban még történt egy és más, amiről legközelebb szeretnék beszélni.

 

II.

         Abban tehát, mint legutóbb elmondtam, úgy ahogy megegyeztem kihallgatóimmal, hogy én kém leszek. Sőt, kémszakértő voltam. De ez nem elégítette ki őket. Más, akkor még Magyarországon élő magyarokról akartak terhelő vallomást kicsikarni belőlem. először és elsősorban Kéthly Annáról. Faggattak, hogy milyen iratokat vitt magával Angliába, amikor 1946 koratavaszán társaságomban oda kiutazott. Mondtam hogy tudtommal csak a Szociáldemokrata Párt külügyi osztályának hivatalos kiadványait vitte. Hasonlóképpen ki nem elégítőek voltak más, akkor politikailag már likvidált szociáldemokratákról szóló felvilágosításaim is.

         Egy szép napon azzal leptek meg, hogy Szakasits Árpádról várnak tőlem leleplező és megsemmisítő vallomás. Szakasits akkor a Magyar Népköztársaság elnöke volt s forma szerint egyik veére a Magyar Dolgozó Pártjának. Tudvalevő, hogy éppenséggel nem fűzték szívélyes kapcsolatok – sem Kéthly Annához és pl. az akkor már börtönben ülő Kelemen Gyulához, vagy a már száműzetésben élő Szélig Imréhez, sem pedig az angol Labour Partyhoz, vagy bármely hivatalos angol szervhez. De mint hamarosan megtudtam, ez csak úgynevezett ténybeli igazság. A politikai igazság az, hogy Szakasits Árpád az angol titkos szolgálat ügynöke volt s ehhez a politikai igazsághoz az én agyamnak kell a meggyőző tényeket szolgáltatnia.

         Láttam, hogy nevetséges lett volna szabódnom. Ha egyszer olyan idylli világban élünk, ahol a politikai rendőrség futószalagon gyárt vádakat az államfő ellen, nem az én feladatom ennek a varázslatos folyamatnak útját állni.

         Vértanusághoz nem volt kedvem, mégkevésbé ahhoz, hogy anyámat, testvéreimet bajba keverjem. Egyre azonban nem voltam hajlandó; nem voltam hajlandó sem Szakasits, sem más ellen olyan látszólagos tényeket kitalálni, amelyekről az Á.V.H. azt hiheti, hogy megfelelnek a valóságnak. Nem tudtam volna elviselni a gondolatát annak, hogy bárkit kínozzanak, mert nem vallja be, hiszen nem vallhatja be azt, amit én kitalálok róla s amit ő nem is tud. Hazudni hajlandó voltam, de csakis azzal a kikötéssel, hogy az Á.V.H.-val való érintkezésemben a hazugságot nem tüntetem fel igazságnak.

         Amikor ezt felajánlottam, először a megszokott, nekidühödt „provokáció, provokáció” csatakiáltás volt a válasz. Követték az akkoriban már megszokott kisebb kínzások, guggoltatások, rúgások. Aztán egy ünnepélyes aktus. Az az ezredes, aki ügyemmel foglalkozott – a nevét sajnos nem tudom – elvezetett Péter Gábor altábornagy elvtárs úr színe elé. A hírhedt koncoló mester fölényes nyugalommal fogadott. Elegáns, szürke zakóban ült ott, egy fokkal világosabb tónusú ezüstös nyakkendővel, melyen játékosan billentyűztek az ujjai, mialatt hozzám szólt. Azt mondta, értsem meg, minket nem Ignotus Pál érdekel, minket Szakasits Árpád érdekel. Ha elmond mindent róla, tőlem elmehet – most egy fölényes legyintés következett – akár Angliába is… Erről mi gondoskodtunk…” Nem volt okom hinni az ígéretében, de tekintettel a tekintetbe veendőkre, megismételtem, hogy hajlandó vagyok vallomást tenni Szakasits ellen, csak adatokat koholni ellene nem vagyok hajlandó. „Ezt a néhány percet rászántam…” – legyintett fölényesen Péter Gábor s kivezettek. ezredesem fejét csóválta, hogy milyen makacs vagyok és leküldött Fonyó nevű segédtisztje kíséretében egy helyre, ahol –mint mondta – „majd másképp fognak beszélni magával.” Ez a hely Princz Gyula, akkori őrnagy – később alezredes – különleges kínzószobája volt. Hallották hallgatóim Princz Gyula nevét? Volt politikai raboktól  hallhatták. Tagbaszakadt, az italtó püffedt arcú, de látnivalóan még töretlen egészségű férfi volt akkoriban. Mint hallom, azelőtt zsákhordó volt, ami persze ugyanoly kevéssé vet árnyékot a zsákhordók összességére, mint Péter Gábor pályája a szabókéra, vagy Rákosi Mátyás a banktisztviselőkére. Azt is megtudtam később Princzről, hogy tagja volt a nyilas pártnak. Mint barátai állítják, a kommunisták küldték be oda. Aki óhajtja elhinni, elhiszi. Tény, hogy amikor megkérdezte tőlem „megverték magát?” – és én azt feleltem, hogy „igen, a nácik” – jóízűt nevetett. Hozzá kell azonban tennem, tárgyilagosság kedvéért, hogy a mellette levő Fonyó segédtiszt, aki nem nyilas volt, hanem Auschwitzból hazatért zsidó ifjú, ugyanilyen mulatságosnak találta ezt a körülményt.

         Princz egy hosszú és látnivalóan már sokszor elhadart mondókával fogadott. „Látja – mondta – hozzám akkor hozzák el az embereket, ha nem akarják bevallani az igazságot. Én foglalkozok velük naponta háromszor, egyszer reggel, egyszer délben és egyszer éjtszaka, mert álmatlanságban szenvedek.” Itt körülnézett, a jelenlevő hallgatóság elismerő kacajára pályázva, mert, ezt elfelejtettem megemlíteni ,négyen-öten voltak ott, különleges osztályán ama pillanatban. Nem mintha velem nem bírtak volna kevesebben is, de az ilyen színjáték élvezetéből nem akartak kimaradni. A nevüket, sajnos, nem tudom. Csak az egyikét, a Kovács nevezetűét, akivel később, mint a Gyűjtőfogház parancsnok-helyettesével találkoztam. Róla azonban tárgyilagosan meg kell mondanom, hogy nem tartozott a legkegyetlenebb ütlegelők közé. Igaz, hogy amikor össze-vissza verve a földön hevertem, gumibotot nyomkodott a torkomba és úgy rivallta, hogy „Fogsz pofázni” – amin azt értette, hogy fogok-e vallani – de némely társához viszonyítva magatartása aránylag humánusnak tetszett.

         Az azóta Magyarországon hírhedtté vált Princz-csoport jellegzetességei közül ki kell emelnem a humor iránti érzéket. Értem ezen azt, amit ők humornak neveztek. Princz azzal kezdte, hogy megmutatott nekem egy gondosan kihegyezett ceruzát és felszólított, hogy kezemet hátul összekulcsolva lábujjhegyre emelkedve homlokommal szorítsam azt a falhoz, de a világért el ne ejtsem, mert – ezt jelentőségteljes és megint jóváhagyó kacajra pályázó hangsúllyal tette hozzá – „a ceruzámra nagyon kényes vagyok”. Amikor a ceruza leesett, ahogy előbb-utóbb le kellett esnie, megkezdődött a rendszeres verés. Ennek részleteit már túlságosan kietlen dolog volna itt ecsetelnem. Elegendő az, hogy nehány fogam ráment és a testem teli volt lila foltokkal, egy ideig alig tudtam mozogni.

         Amit legémelyítőbbnek tartottam, az éppen az úgynevezett humor volt. Ha bármilyen meggondolások alapján embereket így kínoznak, az is undorító, de valamilyen perverz politikai okoskodás alapján talán menthető. Ám azokat a kéjtől és mulatságtól kigyulladt ábrázatokat látni, amelyek ezt a rondaságot kísérték, valóban elszomorított.

         Három-négy napon át kezelt engem így a Princz csoport. Utána mindig visszavittek az ezredeshez, aki várta, hogy végül „felfrissüljön az emlékezetem”. Miután hiába várta, egyszercsak megszólalt:”Miért nem használja kissé az írói fantáziáját?” Más szóval őmaga szólított fel, hogy hazudjak. „De hiszen ez az, ezredes úr, amit én kezdettől fogva felajánlottam,” – feleltem. Erre egy hosszú és zavaros magyarázkodással felelt, amelyből az derült ki, hogy fantasztikus dolgokat ne állítsak, de azért annak, amit magyarázkodással felelt, amelyből az derült ki, hogy fantasztikus dolgokat ne állítsak, de azért annak, amit vallok mégsem kell ténybelileg igaznak lennie. Így jött létre megállapodásunk, amelyet aztán egy zárttárgyaláson tartott hűtlenségi bűnper és az én tizenötéves fegyházbüntetésem koronázott be.

         Elmondtam a magam megveretésének esetét túlzások és szépítések nélkül, de hozzá kell tennem hogy miután később elitélésem után a börtönben több más, hasonló eseményeket megért fogolytárssal találkoztam, úgy találtam, hogy az én sorsom, ha nem volt is jobb az átlagnál, de rosszabb sem volt annál. Beszéltem foglyokkal, akiket megpokrócoltak, vagy pokrócba göngyölve vertek addig, míg egy vagy két bordájuk be nem törött, éppen mert képtelenek voltak „bevallani” az olyan bűntényeket, amelyeket más letartóztatottak kínjukban sütöttek rájuk. Beszéltem olyanokkal, akiket úgynevezett farkasgúzsban, térdükhöz kötött csuklóval, fejjel lefelé lógattak s úgy verték heréjüket, hogy csak kúszva tudtak a lépcsőn felmászni, de még akkor is felmászatták őket, hogy éjtszaka folytassák kihallgatásukat. Ha akkor kétkedtem volna ennek igazságában, később ügyem újrafelvételének tárgyalásán, - amelyet ezt meg kell mondanom, Domokos legfőbb bírósági elnök 1956-ban igen korrekten vezetett, - maga a volt Á.V.H. tisztek vallomása erősített meg. A kihallgató tiszte közt volt Faludi Ervin Á.V.H. főhadnagy, aki, mint ugyancsak megbízható helyről tudom, pl. nőknek részben maga taposta ki, részben másokkal tapostatta ki a lábakörmét. Én magam is találkoztam Á.V.H. kihallgatásom folyamán e kegyetlenségéről és frivolitásáról nevezetes Faludi főhadnaggyal, de engem személy szerint már nem bántott, hozzá már kipreparált állapotban kerültem. Ő hallgatott ki azokból a fantasztikus hazugságokból, amelyeket perem párt tárgyalásán elmondandó voltam. Kérkedett azzal, hogy a tárgyalás csak komédia lesz, a bírósági elnök – Jónás nevezetű – nagy szamár, akinek ők, mármint az Á.V.H. tisztek adják az utasítást, hogy milyen ítéletet hozzon. Megmondta előre, hogy nekem s úgynevezett bűntársaimnak mekkora lesz az ítéletünk. A bírósági tárgyalásnak nevezett színjátékon, amelynek közönségében föllelhető volt Péter Gábor profilja, ott tartózkodott Princz társaságában Faludi is. Amikor az elítéltektől a bírósági elnök automatikusan azt kérdezte, fellebbeznek-e az ítélet ellen, én odasúgtam Faludi Ervinnek, hogy nem fogok fellebbezni, mire való az? „De igen, okvetlenül fellebbeznie kell, máskülönben nem hatna természetesnek” – felelte Faludi. „Éppen ennek az egynek kell természetesnek hatnia?” – kérdeztem tőle. De azért fellebbeztem, ahogy illett, tudomásul véve, hogy az Á.V.H. urakban nemcsak humor iránt van érzék, hanem élethűség iránt is.

 

III.

         Mióta kint vagyok Angliában, - tehát körülbelül két hónap óta, amelyből azonban vagy három hetet Párizsban töltöttem – leginkább azt kérdik tőlem angol és francia barátaim, meg a magyar emigránsok is, hogy mit gondolok: miért „vallottunk” mi mindannyian? Helyesnek vélem-e pl. Koestler Arthur magyarázatát angolul Darknes At Noon, franciául Le Zéro et l’infini c. világhírű regényében? Hiszem-e, hogy legalább a kommunistákat olyan rábeszéléssel, olyan párthűségi okokra való hivatkozással bírták rá a vallomástételre, mint amilyet ő ábrázol? Továbbá a nemkommunistákról szólva: hiszem-e, hogy valóban valamilyen különös bódítószert alkalmaztak, pl. Mindszenti bíboros hercegprímás „megpuhítására”? És így tovább.

         Válaszom az, hogy nem találok egyetlen rövid formulát, amellyel mindezt megmagyarázhatnám. Koestler leírását a kommunistákra, vagy volt kommunistákra alkalmazva kitűnőnek tartom, s pl. a Rajk-per úgynevezett vallomásainak megértéséhez ez bizonyára használható kulcsot szolgáltat, bár nem hiszem, hogy – legalább Magyarországon – lett volna olyan terheltje az úgynevezett titóista, trockista pereknek, aki annyira mentesült fizikai kínzások alól, mint a Koestler féle regény Rubacsovja. A rejtelmes bódítószerekben nem hiszek, már csak azért sem, mert voltak az Á.V.H.-nak és a többi bolsevik politikai endőrségnek sokkal hatásosabb és durvább „idegbénító” eszközei céljaik elérésére. Ami nevezetesen a hercegprímás ügyét illeti: ő részben kétségtelenül olyan dolgokat vallott be, amelyeket csakugyan elkövetett; - nem vitás pl. hogy azt tanácsolta az amerikaiaknak: ne adják vissza a magyar szent koronát a magyar kormánynak, hanem küldjék Rómába.

         Hogy ez felségárulás-e vagy sem, az politikai megítélés dolga; a hercegprímás ezt mindenesetre bevallhatta különleges bódítószerek nélkül is. Ez nem jelenti, hogy nem vettek igénybe már az ő perében is nemtelen törvénytelen eszközöket. Hála egyrészt kihallgató tisztjeim fecsegő és hencegő kedvének, másrészt pedig annak, hogy olyan volt kommunistákkal – úgynevezett Rajkosokkal – kerültem össze a börtönben, akik Mindszenti hercegprímás ügyének feltálalásában annakidején még tevékeny szerepet töltöttek be, a Mindszenti ügyről történetesen tudok egyet s mást a mi a magyar közönség zöme előtt sem ismeretes.

         Akkor börtönben voltam, amikor a Mindszenti-ügy egyik hivatalos írásszakértője külföldre szökött és nyugati rádiókon át elmondta honfitársainak, hogy miképpen hamisították a prímás bűnösségének bizonyítására szánt aktákat. Erről nem tudok többet, sőt talán kevesebbet, mint az akkori magyar rádióhallgatók. De tudom, hogy amikor a Mindszenti féle tárgyalásról rádiófelvételeket készítettek, ezekből a ma már könnyen kezelhető technikai eszközökkel kihagytak olyan félmondatokat, amelyek a prímás beismerő, vagy önvádoló megjegyzéseit enyhítették. Az sem derült ki természetesen e helyszíni tudósításoktól, hogy a Mindszenti pör egyik vádlottja, Tóth László, a Nemzeti Újság volt főszerkesztője vallomásában leleplezte, milyen módon csikartak ki belőle a politikai rendőrségen hamis vallomást. Tóth László egyébként a börtönben meghalt.

         Ha kihallgatók szavának hitelt adhatok, Mindszenti prímást nem verték meg, de egyéb eszközökkel őt is irtózatosan megkínozták: kényszerű álmatlanságra kárhoztatták, guggoltatták és főképp olyan jelenetek rendezésével alázták meg, amelyeket legutóbbi rádióelőadásomban az Á.V.H.-humor megnyilatkozásaiként jellemeztem. Kétségtelen, hogy ezek is hozzájárultak idegállapotának megviseléséhez. Beszéltem olyan fogolytársakkal, akik aránylag nagyobb kínzás és megpróbáltatás nélkül vészelték át a kihallgatás időszakát. Az azóta elhunyt Bozsik Pál prépost, aki Mindszenti prímásnak politikai híve volt s az ő bebörtönzése után Grósz érsek árnyékkormányának élén szerepelt, azt mondta nekem a kórházban, amikor egy ideig együtt feküdtünk, hogy a kihallgatás során semmi különös bántalomban nem volt része, inkább az ítélet után kínozták a börtönben. Ő bevallotta, hogy miniszterelnökjelöltje volt egy körnek, amely felkészült arra az esetre, ha a szovjet-uralom megbukik Magyarországon; ezzel a vallomással kihallgatói beérték s később az aránylag enyhe – mármint a Rákosi idők mértékéhez mérten enyhe – tíz éves fegyházzal büntették. az igazsághoz mindössze azt toldották, hogy összekötötték az ügyét szovjet katonák meggyilkolásának ügyével, melynek ahhoz semmi köze nem volt.

         Az Á.V.H. módszereinek példázására elmondanám itt egy olyan testvérpár esetét, amelyet – miért, miért nem – képtelenek voltak vallomásra bírni. A két fivér közül én az egyiket személyesen ismertem, a másikat jól ismerték az Andrássy út 60-ban eltöltött napokból a politikai foglyok. Az egyik, Szűcs Miklós, egykor az emigráns londoni magyar kommunisták egyik vezére, másik, Szűcs Ernő, ennek fivére, Péter Gábor egykori helyettese volt a politikai rendőrségen.

         Szűcs Miklós rádiómérnök volt, illegális kommunista, előbb Magyarországon, aztán Csehszlovákiában. A München utáni időkben Londonba került. Ott a kommunisták által irányított londoni Magyar Club titkára lett, majd a magyar követség égisze alatt működő magyar információs és sajtószolgálat vezetője és ugyanakkor a Szabad Nép londoni tudósítója. Amikor a háború után hazalátogatott, Budapesten fivérénél Szűcs Ernőnél lakott. Szűcs Ernő ugyancsak régi illegális kommunista volt, egykor Rákosi Mátyás zárkatársa.

         A két fivér mindamellett nem egészen értett egyet, Szűcs Miklóson hithű kommunista létére is fogott kissé az angliai környezet – s ha ez bűnnek számít – meg kell vallanom azt a bűnét, hogy igyekezett, amennyire az ő működési területén lehetséges volt, enyhíteni a súrlódásokat a bolsevik vezetőség alatt álló Magyarország és a Labour vezetés alatt álló Anglia között. Lehet, ez a magatartása szúrt szemet a kommunista pártban; lehet hogy egyszerűen az a tény, hogy éveket Angliában töltött. Tény az, hogy miután 1949 tavaszán hazautazott Budapestre jelentéstételre, onnan nem eresztették vissza londoni állomáshelyére, hanem ott tartották. Mégpedig egy ideig jó állásban: a Technológiai Intézet igazgatójává nevezték ki.

         Néhány hónappal a Rajk-per kipattanása után azonban elhatároztatott, hogy Szűcs Miklós az angol titkosszolgálat ügynöke. Elfogatására a parancsot maga a fivére, Szűcs Ernő ezredes, Péter Gábor helyettese adta ki.

         „Hozzátok be azt a csavargót” ezt az utasítást adta tisztjeinek. És behozták „azt a csavargót”. Szűcs Miklóst elkezdték faggatni. Engem is faggattak róla meglehetősen sovány eredménnyel. Mint később megtudtam, Szűcs Miklós úgy vélte, hogyha elismeri a vádakat, akkor – különös tekintettel éppen családi kapcsolatára – nem menekülhet meg a haláltól. Ezért tagadott, tagadott…

         Közben új fordulat történt. Szűcs Ernő Á.V:H. ezredes, a hamis vádak egyik legfanatikusabb és legszorgalmasabb gyártója, valami okból összeveszett főnökével, Péter Gáborral. Állítólag még ő is megsokallta a hamis vádakat. De bármi legyen is az oka, tény, hogy Péter Gábor egy szép napon lefogatta. És most őt is kezdték verni.

         Mégpedig fivérével, Miklóssal együtt. Az Á.V.H. azt akarta rásütni, hogy Miklós fivérével együtt volt angol ágens, az „I.S.” kémje s hogy Miklóst már csak akkor szolgáltatta ki a hatóságnak – ez is a kedvelt Á.V.H. formulák egyike volt -, amikor már nem tudta üzelmeit leplezni. A két fivért elvitték az úgynevezett „lefolyóhoz”. Ez a lefolyó volt az, ahol elkocsonyásították savval az eltüntetésre szánt, agyonvert rabok tetemét, hogy azután lefolyassák őket a csatornán.

         Szűcs Ernő egyik hű segédtisztje megneszelte a dolgot. Lélekszakadva rohant Rákosi Mátyáshoz: „Rákosi elvtárs, oda vagyok, a Szűcs elvtársat a lefolyó felett verik…” zihálta. Rákosi szemmelláthatóan felindult: „Meg vannak őrülve azok az emberek – kiáltotta -, azonnal rohanjon vissza, én pedig közben telefonálok nekik, hogy rögtön eresszék szabadok Szűcs elvtársat.”

         A szerencsétlen visszarohant az Andrássy út 60-ba. „Te disznó, csirkefogó, te mertél ránk árulkodni?” így fogadták Péter Gábor legényei. Rákosi elvtárs, a nemzet bölcs vezére, ahogy akkor nevezni illett, kiszolgáltatta őt az Á.V.H.-legények bosszújának. A két Szűcs fivért közben agyonverték s földi maradványaikat eltüntették a csatornában.

         E történet leglényegesebb részét – vagyis azt, hogy a két Szűcsöt vallatás közben az Á.V.H. emberei agyonverték, - Non György legfőbb államügyész, akivel kiszabadulásom óta a politikai foglyok kiszabadítása érdekében többször tárgyaltam, személyesen megerősítette előttem.

         Íme egy példa arról, hogy jártak azok, akik nem vallottak.

 

*) Ezek a felolvasások először az Amerika Hangja magyarnyelvű rádióadásában hangzottak el.

 

Forrás: Ignotus Pál: Börtönnaplóm. Mikes International Hága, Hollandia 2006.

https://mek.oszk.hu/03500/03517/03517.pdf