Torkos László (1839-1939): Este

LÁTOD az égnek búteli arczát?
Pirja hogy elhal, mily halovány! -
Bánat epeszti, mert a nap eltünt,
Vágyva tekint a kedves után.
Oh leányka hogy ha tőlem
Elfordítod arczodat,
Olyan halvány leszek én is
Az emésztő kín miatt.

HALLOD a szellő lassu nyögését?
Ugy zokog, úgy sir, oly szomorú.
Éjnek ölében látja a földet,
Hü szive vérzik,tépi a bú.
Oh leány, ha más ölében
Kellne látnom tégedet,
Szivrepesztő sóhajokkal
Ostromolnám az eget! -

ÉRZED a harmat permetezését?
Csillog a langy csepp kis kezeden,
Könnyez a felhő, mert a dal elhalt
Kék levegőben a zöld ligeten.
Oh leány, ha nem lehetne
Többé hangod hallanom,
Forró könyek kínos árja
Folyna végig arczomon.

ÉRTED a sürü, éji sötétet?
Fátyol az, a táj gyászba borult.
Mert a mosolygó, szende virágok
Hervatag arcza földre konyult.
Oh leány, ha a sir árnya
Elhervasztja arczaid,
Szellememre a sötét bú
Örök éjt és gyászt borít.

LÁTOD az égnek búteli arczát?
HALLOD a szellő lassu jaját? -
ÉRZED a könyek permetezését? -
ÉRTED  sürü éji homályt? -
Mind e bú, e jaj, e köny s gyász
Engem dúlna, kínzana:
Ha nélküled kellne élnem
Égnek bájos angyala! -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 25. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Balogh Zoltán (1833-1878): Örök s mulandó

 
Örök vagy, szirt, a zordon bércz felett -
Borongva átélsz ezredéveket;
Örök vagy, tenger, örvénnyel tele -
Hiába hány-vet a vihar szele;
Örök vagytok nap, hold és csillagok -
Mig fényetek könyörtelen ragyog;
S örök, melyből az ész kizárva van -
A mély, magas és a határtalan!

Mulandó vagy te, illatos virág -
A hervadást lágy szirmodra irák;
Mulandó vagy te, szép tölgy-korona -
Gyököd kiszárad s diszes mind oda!
Mulandó a hős fürtén a babér,
A hir, dicsőség, mely nyomába ér,
Az ifjuság, a báj a nőszemen
S inden mi kedves: hűség, szerelem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 24. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Balogh Zoltán (1833-1878): Szellemvilág

 
Hogy ha a nő lágyan
Ölel végórádban,
S elhagyatott lesz az anya
Gyermekeid egy vigasza:
Eljövünk mi túlvilági szárnyon;
Szellemeknek nincsen tér, idő -
Oldalunknál enyhülést találjon
A hitvesztett s a jámbor hívő;
Égbe viszünk túl a felhőn.
Lengedező esti szellőn:
Virasztani annál -
A kit idehagytál!

Ámde ha csatákban
Porba omolsz bátran,
És az ige szent, a miért
Hősi karod onta ki vért:
Eljövünk mi tulvilági szárnyon;
Szellemeknek nincsen tér, idő -
Oldalunknál enyhülést találjon
A bátor, ki sujtva is dicső;
Elragadunk hol viharok
Harcza az éjben kavarog:
Hogy, ki híven haltál,
Álmodj’ csatazajnál!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 24. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Torkos László (1839-1939): Kisértés

 
Ajakam lezárva, szemeim kitárva -
Merően tekintek elém a homályba, -
Körülem semmi, csak sürü éjjel,
Elhagyott szobámba egy csillagsugárka
S egy hang sem ér fel.

Várom az ihletet, várom a képeket,
Hiába, hiába! – kerülnek engemet,
- Kandallóm keblét heviti lángja -
Ah! szivem oly rideg, kebelem oly hideg
Nem gyúlhat lángra!

Érzelem s gondolat köznapi gond alatt
Görnyedez, tengődik, - forrása kiapadt,
Indulat nem dúl, - szenvedély nem hajt,
Halovány ajakam lecsukott, szótalan
Éneke elhalt.

El innen hallgatag, lelketlen bús falak! -
Ki a víg életbe, hol dalok hangzanak,
Gyöngyöző bortól habzik a serleg,
Szép leány osztogat kábitó csókokat,
S nyújt puha keblet!

Járjon át lelkemen, mint a tőr élesen,
Égő vágy, utálat – gyönyör és gyötrelem,
Szivemet bánat eméssze, dúlja: -
Majd akkor ajkamon feléled holt dalom
Megcsendül ujra!

Hah mi ez? – minő zaj? – mint éles gúnykaczaj.
Borzadok,- reszketek, mint szélben gyenge galy,
Ismerlek sátán! – el! Vissza, vissza! -
Haljon el énekem, - csak ifju kebelem
Maradjon tiszta.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 23. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Szász Gerő (1831-1904): A gondolat

 
Oly mély, mikint a tenger-áradat;
Túlszárnyaló a legmagasb tetőt;
A mely sugárt bocsátsz, mikint a nap;
S termékenyítsz, hogy rá mosolyg a föld;
Gyöngéd, mikint a szellő-lebbenés,
A gyermek-arcz, szülői szeretet;
S zord, mint vihar, mely sebet sebre vés:
Taníts,taníts meg, lényed mi lehet?

Benépesitsz pusztult világokat;
Ha megjelensz: beszélni kezd a váz;
S a hol a múlt, a némaság fogad:
Ha szólsz, a rom mindent megmagyaráz -
Hol élet int: a bölcső téged áld,
Mert a reményt te szinezed ki itt;
S a sir felett feledjük a halált,
Mert benned él az örök-lét, a hit.

- Égből alá, oh gondolat!
Hogy képviseld az isten szellemét;
Hogy átteremtsd, a hol anyag fogad:
És így az embert emberré tevéd. -
És mert te vagy: levésed széttöré,
A mit e szó magába zár – jelen:
A meglevő formának szük körét,
S lelkünk előtt megnyilt a végtelen. -

 A végtelen világa lett miénk; -
Nem bánthat az, mi tér- s időben áll:
Nincsen mért irigyen nézni szét,
Szarvas ha fut, a fecske hogyha száll.-
Bejárhatunk egész világokat,
Mig fecske-szárnya egyet a légbe metsz,
Mert a miénk a tűnő gondolat…
- Oh, mérthogy üdv és átok  is lehetsz!

Az ifju arcz mi szép lesz, ha nevetsz!
Habár tövis között vonúl az út:
Megesküszünk, hogy ujra éden ez
És a sohaj s a hulló köny hazud. -
Örömre gyújt, vidám mosolyra int,
Virágot ád a puszta sivatag,
S feledni kész a sziv a bút, a kint:
Csak hangjaid az égbe hivjanak.

Ha megjelensz a férfi homlokán,
S szeméből egy sugárod fényt vetett:
Áldást teremt, ha későn, ha korán,
Miként a nap a láthatár felett. -
Egy uj világ mosolya int felénk,
Mely akkor is hevít, ha elborúlt;
S büszkék vagyunk, ha érte könnyezünk
S viselni kell a martyr-koszorút. -

- S mi vészes vagy, hahogy haragra kelsz:
Izekre törsz mindent, mi szép, mi jó: -
A földi üdv elpusztulása ez,
Sirassa bár – ha kell – egy millió. -
Békót faragsz annak, ki még szabad,
És a rabot kinpadra üldözöd;
A gyermek-arcz engesztelést nem ad,
S bántod a vént halálcsatája közt. -

Tombolsz, dühöngsz, mikint szilaj vihar,
s vessződ alatt ha tür a föld, e rög:
Hatalmad új, rémes boszút akar,
S ah, arra tör, mi szent, a mi örök.  -
Szétrombolod a templom csarnokát;
Dühöd a szent hitet gúnyolni űz,
S midőn az Ur törvényét hágod át,
E bűn alatt magad megsemmisülsz. -

- Melyre bünre törsz, merész, nagy gondolat!
Tán, a pokolnak is lakója vagy,
Megdöntni kész a kunyhót s trónokat;
Vagy, azzá tesz csupán a véges agy?
Vámpir vagy-e, mely vérre szomjazol;
Bitó, kereszt, a mely halált okoz;
Nyugtod van-é a földön valahol,
Vagy egyre üld a kétely, a gonosz?

Nem – nem! A vész, mit így kezed jegyez,
S mit hord utóbb a század s ezredek:
Csak nagy hatalmad gyászos képe ez,
De származásodat nem dönti meg. -
Nagy, szent az Ur; az Ur hatalma szent,
Mindenki nyert sugára fényiből,
S feledve mégis őt, a végtelent:
Nevét a nép hiában veszi föl.

Nevedből is, ah, gúnyt csinálnak itt;
Soksor a bűnt szolgálod, mint az eb;
Mig meghozád a jobblét magvait:
S a régi bün lesz szolgád és hived. -
… Két uj világ; világ enyészik el,
Te gondolat: valál, leszesz, te vagy;
S mosolygva jöjj, vagy a gyász könnyivel:
Nyomodba kél a szép, a jó, a nagy!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 22. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Jánosi Gusztáv (1841-1911): Három leány (Uhland)

 
I.
Várból a völgy ölébe
Lenéz három leány,
Öltözve vasmezébe
Atyjok jő harczlován.
„Hozott az isten jó atyánk!
Mit hoztál gyermekidnek?
Mindnyájan jók valánk.”

„Sárga ruhás leányom,
Ma rád gondoltam én.
Legkedvesb a világon,
Neked a pompa, fény.
Aranyból e láncz, úgy vevém
A büszke, jó lovagtól
S halállal fizetém.”

Lánczát sietve a lány
Nyakára köti fel.
Megy a mezre aztán,
Ott a halottra lel.
„Fekszel mint tolvaj utfelen,
Pedig nemes lovag vagy
És az én kedvesem.”

S viszi az ur lakába
Ölébe fölvevén;
Leteszi a sirágyba
Apái nyughelyén.
A lánczot, mely nyakán ragyog,
Szorosan összevonta
S kedvesére rogyott.

II.
Várból a völgy ölébe,
Lenéz két szép leány,
Öltözve vas mezébe,
Atyjok jő harczlován.
„Hozott az isten jó atyánk!
Mit hoztál gyermekidnek?
Mindketten jók valánk.”

„Lányom a zöld ruhában,
Rád gondolt ma atyád.
Neked erdők árnyában
Kedvet vadászat ád:
E gerelyt arany kötelén
A zord vadásztól vettem
S halállal fizetém.”

És véve kelevészét
A lány, miként szokott,
Egyet az erdőn néz szét;
Halál! Jelszava ott.
Hű ebek közt, a hárs setét
Árnyában ott találja
Szendergő kedvesét.

„Eljött, a mint igérte,
a hársfához hived.”
A kelevészt szivébe
Taszítni úgy siet.
Két hű szív pihen hidegen.
Erdők madara zeng fenn,
Zöld lomb hull idelenn.

III.
Várból a völgy ölébe
Lenéz egy szép leány.
Öltözve vas mezébe
Jő atyja harczlován.
„Hozott az Isten, jó atyám!”
Mit hoztál gyermekednek?
Jó s csendes voltam én.”

„Fehér ruhás leányom,
Jól gondoltam ma rád;
Ragyogni te nem vágyol,
Örömed a virág.
E szép virágot úgy vevém
A vakmerő kertésztől
S halállal fizetém.”

„Nagy bűnt tett ellened tán
S megölted a miatt?
Kiápolandja eztán
szegény virágokat!”
„Legszebb virágát a pimasz
Éntőlem megtagadta:
Kedveséé lesz az.”

Tűzi a lány kebléhez
virágát s mén alá
A kertbe. Minden édes
Örömét ez adá.
A fehér liljomok mögül
Uj sirhant domborul föl:
Szomorún ott leül.

„Bár én is úgy tehetnék
Mint a két néne tett!
De oly lágy, olyan gyengéd -
S nem üt virág sebet.”
Beteghalványan nézi míg
A szép virág elhervad
S maga is letörik.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 21. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Heine (1797-1856) utolsó költeménye*

 
Álmodtam nyári éjjelt. Összedölve,
Halványa, némán, mint a hold világol,
Fal-töredékek hevertek körül-be,
Pompás romok a renaissance korából.

Csak itt-ott, komor dór fejezetével,
Kél egy-egy oszlop, talpon állva még,
Minth’ a magas ég boltjára nézvén fel
Villámait gúnyolni látszanék.

Tördelve fekszik keresztül-kasúl
Bolt-ív, küszöb, czifrázatos falak,
Az ember-állat korcsok: cenatúr,
Satyr, chimaera, sok mesés alak.

És a romok között, egedül épen,
Márvány koporsó állt romlatlan ott,
S szintoly romlatlan fekvék nyilt ölében
Egy szenvedő, szelíd arczú halott.

Kinyújtott nyaku aryátidok
Nagy bajjal tartják azt föl, - és kevésbe
Múlik, hogy el nem ejtik. A nyitott
Koporsón féldombor-művek bevésve.

Egyik felől sok istenmű Olymp
Erkölcstelen pogány pompája tetszik
Szemérmesen túl Ádám s Éva, a mint
Magok’ szüz fügelevéllel övedzik.

Itt Trója este és égése látszik:
Páris, Heléna, Hektor egy szűk rámán.
Mellettök Mózes és Áron pmpázik
S Eszter s Judit és Holofernes s Hámán.

Amott a nyilas isten, az Amorka,
Apollo s Venus, Vulkánnal meghitten;
És Pluto, Neptun, Merkur egy csoportba,
S Silen- s Priappal a vig Bachus-isten.

Oldalt a Bálám szamara (hogy érti
A szót, szinte szemébül olvasom);
Ábrám, a mint az isten megkisérti,
És Loth, saját lányaival ittason.

Heródiás amint járá a tánczot,
S keresztelő János feje a tálba’;
S a nyilt pokol, és benne Sátán látszott,
S a nyilt menny s Péter a kapúban állva.

Fölváltva ismét látszék itt kimetszve
Szerelmivel a buja Jupiter,
És Léda, a kinek mint hattyu tetsze,
És Danaé, kit arany csábit el,

Itt volt Diána, a midőn vadat les,
Kiséretében nimfák és ebek;
Itt nő-ruhában a vitéz Herakles
Ki guzsalyáról fonalt ereget.

Ott láthatod mindjárt a Sinait,
Rajt’ Izraélt sok ökrökkel, bakokkal;
S a kis Jézust a templomban, a mint
Ott disputál az orthodox papokkal.

Az ellentétek így párúlnak itten!
- A görög kéj-érzék, és Izrael
Isten eszméje! A repkény meghitten
Fonódik rájok s úgy boritja el.

De csodálatos! Míg a képeken
Merengek: lelkem valami elfogja,
S egyszerre úgy tetszék nekem
Hogy én volnék a sarkophág halottja.

A koporsóm fejénél egy virág, - a
Legtitkosabb, csodásb formáju állt,
Levele halvány-kék és kénes-sárga,
Kelyét szilaj tüz s illat járta ált’.

A nép úgy híja: passio-virág,
s azt mondja: Golgotán termett, midőn
Keresztre vonták az isten fiát,
S megváltó vére csorga rémitőn.

Ez a virág, úgy mondják, vértanu,
S titokteljes setét kelyhében annak,
A hóhér által használt iszonyu
Kin-eszközök lerajzolódva vannak.

Igen, mi csak a passióhoz kellett
Mind itt van, egy irtóztató rakás
Kinzó-szer: ostor, szíj, kötelek mellett
Kereszt, korona, szegek, kalapács…

Ily virág volt, mely koporsómnál álla,
És halt testem fölött némán alá
Hajolva, rám borúla gyönge sála,
S kezem’, homlokom’, szemem’ csókolá.

De oh, az álom bűve oly csodás:
A passio-virág egy perczenetben
Bús nőalakká változék felettem,
s ő állt, a kedves ott, ő, senki más!

TE voltál a virág, szép gyermekem,
Csókodról meg kellett ismernem téged:
Virág nem csókol oly gyöngédeden,
Virág könyűje oly nagyon nem éget.

Szemem lezárva volt, de lelkem folyvást
Szemléle téged a mint rám tekintél:
Ah, azt a boldog, bóditó mosolygást,
Kisértetes világban, a holdfénynél.

Nem szólhatánk, de szívem érze mindent,
Mit némán gondolál lelked titkába.
A kimondott szónak szemérme nincsen,
A hallgatás a szerelem szűz virága!

Oh hasztalan beszélgetés! Ki hinné:
E néma, gyöngéd fecsegésbe’ mint
Fut az idő! Egy nyár éj álma, s imé
Elszálla kéje, borzadálya mind!

Hogy mit beszéltünk: ah ne kérdd soha!
- A fénybogárt kérdd: mit csillámla füvén?
A hullámot: mit zúg a mint rohan?
A szellőt kérdd: mit suttog, tova tünvén?

Kérdd; mit sugárzik? A gyémántkövet meg,
Az éji violát kérdd: mire nyit?
- De azt ne kérdd: holdfénynél mit csevegtek
A passio-virág s halottja, mit!

Nem is tudom hogy meddig élrdelém
Hüs márvány-nyoszolyán e gyönyörálmot.
Ah, ébredés nyújtá kezét felém
S nyugalmam édes kéje tovaszállott.

Oh mert, halál! Sircsönded, enyh-helyed
Adhat szivünknek csak gyönyört, valódit.
A bárgyu, durva élet, üdv helyett
Indulatharczzal, kéjviharral bódit.

De jaj nekem! Eltünt az üdv hamar,
Mert lárma támad ottkin újonat.
Nagy szidalom, dühörgő hangvihar,
S elijeszté szegény virágomat.

Kün kelt, igen, szörnyü hangkeverék:
Uy ordítottak, versengtek, tomboltak.
Némely hangot tán föl is ösmerék:
Koporsóm féldombor vésési voltak.

Kisért a kőben még az ős hitábránd?
A márványképletek lármáznak itt?
Ordítni hallom erdején a vad Pánt,
S versengni véle Mózes átkait?

Oh! e versenynek soh’ sem is lesz vége:
Az igazság s a szépség versenyének;
Két pártra oszlik a föld nemzedéke
S mindig lesznek barbárok és hellének!

Hogy dúltak-fúltak! Egy meg, legkivált
Hogy ordított és csak be sem rekedt!
A Bálám szamara, mely túlkiált
Istent, bálványt és minden szenteket.

I-á, i-ája, bőgve és nyihogva
Bántá fülemnek minden idegét:
Addig ingerle és addig bosszanta:
- Nagyot kiálték és fölébredék!

SZÁSZ KÁROLY

(* Csak a költő halála után jelent meg. Címe az eredetiben: „Für die Mouche.”’ A sor mérték és rímszerkezet csekély különbségei az eredetiben is így.      Ford.)

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 20. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): Két fogoly

 
Habokkal a nyári éj csillagsugári
Fürdenek a Dunán,
Két szemközti eget rajzolva folyamán.

Parton az özönnek habjai zörögnek,
Meg-megrendül tükre -
Szeli a hullámot valami gyürükre:

Hátán a folyónak átsimul a csónak
S gyönge asszony lép ki - -
Mögötte a börtön; fölötte ki védi.

S mintha lélek járna tiszta gyolcs ruhába’
Rémletes vadonban,
Eltünik az erdők sürüjébe nyomban.

Bérczek közt az éjel csendes szellőjével
Legyezgeti nyomát -
S átöltözi a zajt mit a haraszton ád…

Erdő vadonábol feléje a távol
Rezget egy csillámot:
Bécs alatt, Ujhelyben, vérfokon csillámlott,

Alacsony vár, ódon; durva fapadlókon
Viraszt benn1 a fogoly…
Révedez nagy lelke a multban valahol.

Ifju emlékébe tükröződik képe
Őseinek, sorra…
S lázadó fájdalom árjába sodorja.

Elejébe állnak vérszerinti árnyak,
Fegyverben, szabadon;
Legutól nagyapja néz rá a – vérpadon!

Itt volt az is fogva, ugya e zugolyba’
Ugyanazon váddal;
Innen hurczolák ki együtt Frángepánnal…

S agyára tolúl a multak kínos súlya;
Lelke egész ország…
S mint tenger a hajót,  hordja rajta sorsát.

S mintha szellemétül feszülne szögébül
Az oroszlán-ketrecz:
Hirtelen fölpattan závárján a retesz…

S gyönge asszony lép be… odafut ölébe…
’Ah szívem! Hitvesem!!’
Zeng rá a börtön… „Csendesen, csendesen!…

„Fuss, utad im készen; kalaúzod lészen
Legnagyobb szerelmed…
Kisérőd a lelkem; bucsúzz’, és ölelj meg!”

’És te?’ „Én maradok!” ’S a fogoly a rabot
Mentve, nem menekül?
S én hagyjalak itten? Én fussak egyedül?’

„S én hagyjam-e őket, két kis csecsemődet,
Fiaidat, zárva,
Hol mohos falak közt emészti a zárda?!

„Fuss, utad im nyitva; parton a ladikba’:
Szirmai és Vay…
Tul, szülő hazádnak kitárult karjai.” -

S unszoló szavával, ölelő karjával
Vonva vezeti ki…
Utánok a kaput a várnagy beteszi. -

Lombbal az éji szél sugdosódva beszél
Csendes Duna partján…
Ott összeborulnak, egymást karba’ tartván…

„Isten veled, férjem!” ’Légy te áldott értem!’
S tul bérczen – tul habon -
Börtönbe fut a nő - - Rákóczi szabadon.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 19. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Demeter Sándor: Visszapillantás

Mily egyhangu, rideg, puszta,
Szintelen most minden, minden!
Egy nagy eszme nincs a főben,
Lelkesültség nincs a szívben.
Nem szívem verése méri
Futását a perczeknek; -
Egykedvűen, évek során
Nézem, nézem: fövényórám
Szemei mint peregnek.

Más volt egykor! Gyermek voltam,
Alig képes gondolkozni;
Rózsát még csak játszni szedtem,
Nem szívem fölébe tüzni…
S megvillámlott fenn az égbolt,
Megrendült a föld alatt, -
Egy istennő szállt a földre,
Lelkesülést, mámort költve,
Merre útja csak haladt.

Homlokán a tündöklő nap,
Szeme csillag, ajka láng volt,
Két kezében kard és zászló
S kard és zászló szinte lángolt.
Mint rohantunk véle! Utját
Vérvirággal hintettük;
Előttünk a futó rémek…
Tört bilincsek, áldó népek,
Nagy, nemes, szent mind velünk!

Jött az éj! Ő homlokával
Leborult a véres porba.
A mi fényes, mind kialudt,
Vak sötét lett, mint pokolba’ -
A világ sirt, átkozódott…
- S milyen árva lettem én!
Kora reggel éj borult rám
S hogy tavaszom felvirul tán
Kétségbe’sett a remény.

Emlékezni gyötrelem volt,
Reményleni lehetetlen.
Ott feküdtem a vak éjben
Tompán, némán, érzéketlen.
Végre angyal szállt le mellém,
Homlokán a méla hold;
Szép szemén jáczint virágzott,
Édes dala szivbe szállott, -
Tünde lénye fény s dal volt.

Feledésnek, reménységnek
Szelid, édes, szép tündére.
Boldogságnak rövid álma,
Oly rövid a hosszu éjre!…
- Nem e földre volt teremtve,
Szebb világnak lánya volt…
Visszatért; szárnyát kibontván,
És én sírtam, átkozódván:
Hogy az ég is megrabolt.

A két, fényes, égi lényből
Két sugárka maradt nékem,
Eltemettem mély sirboltba,
Mint utolsó reménységem.
És azóta minden év e
Sirra egy-egy ajtót zár;
Oly nehezek bánatomtul,
Rozsda-fogták sirásomtul,
Alig, alig nyilnak már.

Mély a sir! Bent, mint lebukott
Csillagpár, a két fény lángol;
Agg vagyok már, kezem reszket
Kihozni a sirvilágból.
Összeroskad majdan a sir,
Összeroskad kebelem,
s a romok közt odavesznek
Csillagai életemnek
A szabadság s szerelem.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 18. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Dalmady Győző (1836-1916): Hűségeskü (románcz)

 
„Oh leányka, hogyha szavadhoz
Csak egyszer lennél hűtelen:
A fájdalom gonosszá tenne,
S a pokol megnyilnék nekem!”

Szólott a lány: „Bár megnyithatnám
A pokol rémes ajtaját,
Venne körül a gonosz lélek…
Látnád hűségem legalább.”

És fölkeltek, s a hold fényében
Ott termett mögöttük az árny,
És  nem látták: mint tombol, tánczol
Az ördög lépteik után.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 18. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Molnár Anna (Ó-székely ballada)*

Jer menjünk el, Molnár Anna,
Hosszu utra, rengetegre,
Tejjel mézzel folyó helyre.
Nem menyek én, Sajgó Márton,
Vagyon nekem jámbor uram,
Jámbor uram s kicsi fijam.
Meg nem állá Molnár Anna,
Elindula hosszu útra,
Hosszu útra, rengetegre,
S tejjel-mézzel folyó helyre.
Találnak egy czitromfára,
Leülnek az árnyékába.
Hallod-e te, édes kéncsem,
Nézz bár egyet az fejembe.
Édes kéncsem, Molnár Anna,
Fel ne nézz a czitromfára.
Meg nem állá Molnár Anna,
Felnéze a czitromfára,
Hát ott vagyon hat szép leány
Felakasztva egymásután.
Sirni kezde Molnár Anna,
A hetedik ő leszen ma.
Egy csöpp könnye kicsordula
Sajtó Márton arczájára.
Megébrede Sajgó Márton:
Mé’ sirsz, é’ sirsz, Molnár Anna?
Nem sirok én, Sajgó Márton,
Mett hull a fának harmatja.
Nem hull most a fa harmatja,
Mett most éppen álló dél van.
Hallod-e te, Molnár Anna!
Indulj fel a czitromfára,
Czitromfának ága közi.
Molnár Anna fel-feleli:
Nem szoktam én fára hágni,
Menjen elől Sajgó Márton,
Én is menyek majd utána.
Letámasztá fényes kardját,
S megindula Sajgó Márton:
Ő is felkapá a kardját,
S egyszerre levágá nyakát,
Felötözék gunyájába,
Felüle a paripára,
S úgy indula hazájába
Jámbor ura udvarába:
Jó napot, te jámbor gazda!
Isten hozta vitéz uram!
Hallod-e, te jámbor gazda,
Occza szállást écczakára.
Nem adhatok, vitéz uram,
Elhagyott a hütös társam,
Kicsi fijam sir mindétig,
s vitéz uram nem adhatik.
Semmi, semmi! Te jó gazda,
Occza szállást écczakára,
Ada is a jámbor gazda,
S boré’t küldte a faluba:
Ő is felvevé a fiját.
Megszoptatá siró fiját,
Haza mene jámbor gazda,
S kérdé tőle: vitéz uram,
Vajjon annak mi az oka
Hogy most nem sir kicsi fija?
Talám tudja, vitéz uram,
Hogy a háznál idegen van.
Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyed kérdek, felelj rea:
Feleséged ha mg élne,
S egyszerre csak haza jőne:
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Életibe’ elvetnéd-e?
Meg se szidnám, meg se verném,
Életibe’ fel se vetném.
Leüle a nyoszolyára,
Felvette a kicsi fiját,
Kigombolá dolományját,
S megmutatá önnön magát.
                                Közli

KRIZA JÁNOS

(* Közöljük még e variánst, annak bizonyságul, hogy a mely költemény ennyi változatban hordja magán a népiség bélyegét, az nem lehet – mikép egy buzgó román vitatta – merő irodalmi plagium.       S z e r k.)

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Lehr Zsigmond (1841-1871): Gyönge madár

 
Gyönge madár – szelid galamb,
Most se vagy még fáradt,
Hogy fölöttem most is folyton
Csattogtatod szárnyad?

Száz mérföldön át kisérsz már; -
Messze földrül jöttünk, -
Mily távolság terül el már
Közötte és köztünk!

És te hiven repülsz velem,
Drága kis madárka…
Ugy figyelek turbékoló
Dalod bugására!

Dalod édes, dalod fényes
Multról beszél nékem;
Szivem szorúl, két szememet
Könyben úszni érzem.

- Oh maradj el, repülj vissza
Éjszaki vidékre,
Szelid galamb: barna kis lány
Fájdalmas emléke!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Hiador (Jámbor Pál 1821-1897): Lord Byron (Költői beszély)

 
I.
Költő vagyok, azt mondja Anglia,
Költő vagyok! Azt mondja a világ;
Mit ér? Ha ezt tagadja Julia,
A többi mind kopár, vad pusztaság…
A te költőd vágyok lenni régen:
Szép milady! Légy a feleségem!

2.
Mit ér nekem, ha a britt korona
E perczben itt lábamhoz hullana
Egész világ zöld koszorúival?
Hisz látod azt, nem nézek én oda,
Te vagy nekem, te vagy Britannia,
A korona úgy,mint a cserfagaly.
Szép koronám! Zöld babérom itt lenn:
Szép milady! Légy a feleségem!

3.
Szép vagy te, hajh! De mint márványszobor,
Nem nyúl kezed ki, míg örvény sodor,
Pedig csak egy szó… és enyém a part!
Nyugton  nézed, hogy visznek a habok,
Miket nevelnek uj, uj viharok:
Te is, neveled a vihart!
Bár szobor vagy, ő eljegyze régen:
Szép milady! Légy a feleségem.

4.
Vajh bűnöm-e, hogy perbe van családunk?
Nincs más örökség – és a dölyf – mi nálunk;
Hogy a sajtó gúnynyillal ostromol?
Pereljenek! Csak köztünk, frigy legyen,
Hadd bántson a nyíl, nem fáj az nekem:
De tőled, angyal! Fáj a gúnymosoly.
Lelkem úgy is már eljegyze régen:
Szép milady! Légy a feleségem.

5.
És hadd susogják Don Juan!… se baj,
De mely kisér a titkos gúnykaczaj,
Felkölti bennem azt hogy lord vagyok!
Marják, gunyolják törpe verseim! -
De ezt az egyet, melyet küldök im,
Ne bántsa nyíl, inkább engem gyilok.
Ugy is egykor egyesitnek égben:
Szép milady! Légy a feleségem!

6.
Egek! Mi szép! – mondják: menyasszony ő!
Igaz lehet, a nép egyházba jő;
E czimeres sok hintó nem hazud;
Szebb volna a nász, ha a vőlegény
Kereszt helyett viselne koszorút.
Oh ne mondd ki… enyém vagy te régen:
Szép milady! Légy a feleségem!

7.
Fénytől lobognak, oltár, czímerek,
Mig titkon lelkem gyászt ölt, éji gyászt;
Vajh tudja-é, hogy én mit szenvedek? -
Ámbár… mosolygok, bár nem könyezek;
Isten hozzád! Hogy kisérném e nászt?!
Halld! Az esküt most susogja épen:
Szép milady! Légy a feleségem.

8.
Láttál e már királyi esküvőt?
Hol a királyt nem nézik: mind csak őt;
Te is királyné vagy ma, Julia!
Mint a galamb, ha leejt egy szemet,
Oly könnyen mondod a terhes nevet,
E szót örökké! E helyett soha!
Addig is míg egyesítnek égben:
Szép milady! Légy a feleségem! -

9.
Szép lányka volt. Szebb mint menyasszony ő!
A koszorú halványabb mint a fő;
Ily párt nem látott régen Anglia;
Midőn az ég rám darabokba hull,
Zápor gyanánt az áldás hull oda;
És a költő most nem susogja, nem:
Szép milady! Légy a feleségem!

10.
A nép boldog, ha gazdag nászt követ;
Téged ki fog követni, számüzött?!
Nem kérek én… csak egy mosolyt, nevet,
Az oltárról csak egy tekintetet
Az érted esdő boldog nép között…
És a költő majd susogja – ott lenn:
Szép milady! Légy a feleségem!
* * *
Isten hozzád koronám! Babérom!
Mily kicsiny lesz, most tünik ki sírom,
Nagyobb a seb, melyet eltakar, -
Téged ott vár lágy menyasszony ágyad!
Tenger hányja az én nyoszolyámat;
Isten hozzád! Üdvözlégy – vihar!
* * *
Másnap, sötét köd úszott Londonon,
Míg egyre forgott lány és billikom,
Zenébe olvadt a tengermoraj,
- Ilyenkor elvész egy lassú sohaj -
Fényárban úszott a dús palota; -
O lord Byron! Még egyszer nézz oda! -
Holnap – ma tán – örökre elhagyod
Édes hazád, boldog menyasszonyod!
Ints búcsujelt kendőddel… ott van ő!
Mosolyg az arca, mosolyg a büszke fő;
Mienk az élet! Mondják, s érzik azt.

De hátat fordít… nem keres vigaszt.
Egy agg cseléd, hű Fletscher jő elé:
„Bujdosni kedved – kérdi -volna-é?”
Nem kérdvén merre? Ez fejével int;
És ujra kérdi; és int ez megint…
Kövess tehát! Mond Byron – s adj kezet,
Elhagyjuk holnap ezt a – szigetet,
De néha légy, komor, rideg, setét,
Soha ne ejtsd ki a honnak nevét!
Oh, mert e név fáj! Mint gúny és epe,
Csak ezt ne említsd, kérlek égre! Ne!
„Uram! Van egy sír… nem megyünk oda?”
„Hallgass! Utamban áll a palota.”
„Barátaidtól nem veszesz bucsút?”
„A siron át visz arra, lásd, az út!”
„Hát véreidtől?” Itt kaczag: haha! -
„Én, lord Byron! Soha, soha, soha!”
Páris 1856.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): A gazda és a jövevény

 
(Beszélgetés egy rövid látogatás alatt.)

Tornáczában a gazda épen
Ott ül az egyik szalmaszéken.
Setét gondülte homlokán körül
Nehéz cseppű verejtéket törül;
S a mi fölött pihenve révedez:
Nyilván a mezők fáradalma lesz.
A nyári reggel halk fuvalma
Oly édes enyhü bájt fuval ma;
A hosszu tornácz oszlopairul
Reá a vad borostyán árnya hull.
Előtte asztal, rajta könyv, lapok,
Miket a szellő össze forgatott.
Fölötte fecske-fészkek víg dala,
Hímes lepéktül tarka udvara…
Közöttük aranyfürtös gyermeki -
Mindegyik a lepkéket kergeti
S ő ott mereng, néz elmerülve rájok,
Mikint tipornak lombot, nyilt virágot,
A meddő öröm reményeivel,
Mig a pillangó odább repül el!
Nem birnak már közöttük szállani
Megnehezült lelkének szárnyai;
Hirhedt kedélye: komor, gondütött,
Gyötrődő minden – mindenek fölött -
S búsan sohajt a három gyermekem:
„Mi lesz ezekbül, édes istenem!”
De meg se’ hülhet ajakán a szó:
Derülten ott toppan egy útazó
S a hosszu tornácz árnyas szögletén
Előtte áll magas jövevény.

JÖVEVÉNY:
Ah… épen van szerencsém hallani:
Mi baj fölött tetszik sohajtani?
Én ez s ez író  vagyok… nékem
A főváros állandó székem,
De mivel útam erre hoz,
Betértem uraságodhoz,
Mert… ha nem csalódom… nemde:
Szerencsénk van e fényes rendbe'…?
Ön ez s ez, úgye? … Ah de mért!
Ki önre pillant ilyet meg se’ kérd,
Hisz arczképének hűséges vonása
Az eredetit készti vallomásra!
Dicső dolog! No csak hogy látom!
Ön az, ön az, dicső barátom,
Ki hőn karolta ifju társait,
Kiktől na zendül bércz, kopár, sik,
S daluknak dicsősége itt lebeg
Az ön érdemes homloka felett!
Ön az, ki oly hőn, szíves helyet ad -
Remélem, engem örömmel fogad…!

GAZDA:
Mint ismeretlent a ki beköszönt.
Foglaljon helyet. Isten hozta önt.

JÖVEVÉNY:
Önnek bizonnyal rosz órája van ma;
El van riasztva, látom, szép nyugalma.

GAZDA:
Órám elég jó; helyesen mutat;
Nyugalmamnak se’ mondtam jó utat.
Egy kis kedély-baj, aztán semmi más;
Szegény gazdáknál már ez rosz szokás.
Kis vándor árnyék a lélek felett,
Nyomába fény jön. – Foglaljon helyet.

JÖVEVÉNY (leül)
De kérem! Hogyha meg nem sérteném
Bár sok nehéz gond okát értem én -
Mert engem is apasztott szertelen
Sok névtelen kín itt az életem;
Magas fájdalmu büszke vágyak
Vetettek alám tövis-ágyat;
Gigási harczát én sok szenvedélynek
Hős küzdelemmel víva szenedém meg;
Éheztem az utczák gazdag során,
Gúnyám is fedett, mondom, mostohán;
Télben megfagytam, nyáron összeégtem,
Itt nem vala, ott nem volt menedékem.
Csüggedt valék. Az élet szomja ölt.
Ábrándaimnak kicsi volt a föld…
A fantázia nem vitt, de ragadt
Bolondul, hogy lábam összedagadt…
Barangoltam én ide és tova,
De nem találtam az eget soha,
Azaz hogy… egyszer… ah de mért ragad
Magával ismét ez a gondolat!?
Egyszer megleltem, s mi több: ide lenn -
De ott se volt sokáig menhelyem:
A rút hivalgás költözött bele
S kiűzött engem – Ida kebele!!
- Oh sok nehéz gond okát értem én,
De mégis, hogyha meg nem sérteném,
Szabadna tudnom: honnan az a gond,
Mely önre oly nyomasztó árnyat ont?

GAZDA:
Barátom, a gond jön hivatlanul
S agyunkra néha felhőkint tolul.
Kinek osztályrész ebből nem juta:
Boldog lehet; de gyermek, vagy buta.
Van, ki negélyez vidám gondtalant,
De a gondültnél tán boldogtalanb.
Vannak, kik a gond setét szárnyát
Fényes könnyelműségbe mártják;
De ha lekopott róla fény, sugár:
Előttük a meztelen nyomor áll. -
Korunk a gondok nehéz korszaka;
Setét, álmatlan hosszu éjszaka.
S ha engemet a virasztók között
A többinél talán több gond ütött:
Nincs mit tünődni semmi ok  felett:
Természetem- vagy sorsomban lehet.
- Hanem, barátom! Egy kis reggelit…
Nemde?… A lányka tüstént megterít.

JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső! nem fog megártani.
Hát hol is szállak lelkünk szárnyai?
Igen; a sors… a sors…! De hát mi a?
Gyötrő szerető? Vagy haramia?
Tarkónkon csüggő dühös eb?
Vagy ennél is valami dühösebb?
Avagy szerető édes jó anya,
Kinek gyönyör minket ringatnia
S az áldó kézbül csak úgy hull reánk
A mit szemünk lát és kivána szánk?…
Egyik sem az. Ne tessék hinni. Nem!
Lidércznyomás csupán a kebelen…
Egy kissé tágabb lelkiismeret
S az ember örömre is szert tehet.
S aztán, ha önhöz a sors mostoha,
Vet például, és nem arat soha:
Mért nem hagyja itt ezt a rongy falut?
A fővárosban önnek kész az ut…!
S ah! Ott az élet pompás, gondtalan,
Köztünk nem él e szó: boldogtalan.
A nézeteknek mi adván irányt:
Megleli kiki a mit ott kívánt.
Csinálunk, ha nincs, mindenbül szelet,
S vezetjük mi, mi a köz-szellemet!
A vidékeken ész, munka, vagyon:
Nekünk adózik, érettünk vagyon.
Az élet ott örömmel van teli…

GAZDA:
Tessék, barátom, itt a reggeli.

JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső!...Aztán kérem, ha a
Fővárosban lakik ön valaha,
Meggyőződhetik róla, hogy mi ott
Nem teszünk épen nagy szolgálatot…
Egy pár ujdonság, egy rövidke czikk -
S a mit nem vártunk az is megesik:
Mint a mesében a kis madarat,
Fölemel a hír szárnyai alatt…
S ha tán valamely tekintély leránt,
A nyegleségnek bűnét fenve ránk:
Megírjuk a hálátlanság tanát,
Mondván: a hála csupa szolgaság…
S határzunk, végzünk jelesek felett,
Tollunk sirásó, ajakunk temet;
Tudóst, tagot, előre candidálunk -
Az ország sorsa van letéve nálunk!
Ah miért is nem jön fel közénk! Hisz’ ön
Baráti közé, kész pályára jön,
Mely annyi gondot, mint ez itt, nem ad…

GAZDA:
Ha úgy tetszik: még egy kis fris vajat…

JÖVEVÉNY:
Pompás, pompás! No már én rendesen
Út közbe mindig kétannyit eszem.-
Aztán mi szép az! Mily remek dolog!
Ah! szívem már előre feldobog:
Ha majd ismét közéjök térhetek,
Megérkeztemről szólnak ezerek;
Vetélkedve tapsolnak a lapok
S jaj annak, a ki rólunk hallgatott!
És ha több hallgat, és lapot birunk:
Magunkról magunk magunkhoz irunk…
Ez gyökeres mód s tesszük egyiránt,
A pocsolyábul ez gyakran kiránt.

GAZDA:
Hát ebből a lepénybül nem fog ön?…

JÖVEVÉNY:
Nem, nem; tisztelt barátom, köszönöm!
Időm már is túl ment a kelletén,
Csak az vigasztal, hogy itt tölthetém.
A bú, a gond, mely jöttömkor önön
Körül setétlett, mint egy árnyözön,
Részvétre, szóra kelté ajkamat -
Kövesse ön, kérem, tanácsomat!

GAZDA:
Fogadjon el még, egy pipadohányt.

JÖVEVÉNY:
Örömmel tenném, de… a szaga bánt!
Hanem e „Londres” … potomság ugyan,
De út közben elkél, úgy a hogyan…
… Így ni! S most isten önnel, jó uram!
Innen az alföldségre visz utam,
Az inségesek állapotja int:
Hazaszerte lefesteni a kínt,
Mely egykint söpör embert, állatot;
Ah ez szívrázó, pikáns állapot!
S ha én leestem: megrendül bele
A részvétlen felhőknek kebele…
S ki nálam a festvény-keretben áll:
Utolsó pénzén is praenumerál. -
S most szent örömmel fogok kalapot -
Adieu uram!… Maradjon!… Jó napot!! -

GAZDA: (utána néz)
Mindenható édes jó istenem!
Hát még ezekből ugyan mi leszen?! -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 15. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Ács Zsigmond (1824-1898): Omar és Merima halála (szerb nyelvből)

 

Kér fiatal megszerette egymást,
Omer ifju s Merima leányka,
Kikeletkor, a virágnyiláskor,
Szegfü s zumbul a mikor virágzik.
Észrevette őket egy kicsiny kém,
Egy kicsiny kém ifju Omer anyja.

S így beszéllett Omer anyja néki:
„Jó szülöttem, drága vérem Omer,
Ne szeresd te Merima leánykát;
Gyönyörübbet néztek én ki nődül,
Uj szerdárunk szép leányát Fátát; -
S Fáta hozzá nemesebb családa,
S szép vagyonnal gazdagítja házunk!
Erre ekkép válaszolt az ifju:
„Hagyd a dolgot, jó anyám, magamra, -
A való jó nem a csillogó kincs
Az való jó, mi a szivnek édes.”
Nem hajolt rá Omer édes anyja,
Sőt erővel házasítja Omert,
És erővel vitte rá a mátkát.
Lakma végén, éj midőn beállott
S a jegyes párt nyughelyére vitték,
Igy beszéllett Omer ifju hősfi:
„Oh Fatima! Istenemre, szép vagy,
Nincs ily ékes Merimám, miként te, -
Ámde Méra kedves én  szivemnek.
Istenedre, Fatima szüzecske,
Hozz papirt és irószert előmbe,
Négy vagy öt sort szándékom leirni;
Mert anyám kész a gyanúra a vádra, -
S még talán rád fogja, hogy megöltél!”
A levélkét anyjának megirta,
S Fatimához, egyeséhez, így szólt:
„Istenedre, Fatima szüzecske!
Mossatok meg rózsavizben engem,
S Méra háza mellett vigyetek ki:
Nyomja csókját Méra mint halottra,
Már ha élve nem csókolhatott meg.
Istenedre szűz, bár szánakozzál,
A sikoltást hagyd fehér korányig,
Hadd anyámat vigadozni kissé,
S tánczi körben húgaim forogni,
S táncz között vig dalra fakadozni.”
Ezt sohajtá s lelkét kibocsájtá.
A fehér nap reggeledve föltünt,
Nyoszolyából fölkel Omer anyja, -
Hoz bazsali bokrétát magával,
A jegyespárt költené fel ágyból,
Sirva-ríva Fáta ezt nyögellé:
„Istenemre, hitvesemnek anyja,
Ömered kiszenvedett ez éjjel.”
De reá így szóla Omer anyja:
„Verjen isten, Fatima leányka,
Fiamat te végezted ki orvul.”
Ámde szóla Fatima szüzecske:
„Életemre, oh anyám, nem úgy van:
Ime vedd e négy vagy öt sor irást,
Ifju mátkám Omer hagyta hátra.”
Omer anyja olvasá az irást,
Olvasá azt s könnyözönt bocsátott.
Megfüröszték rózsavizbe’ testét,
S elvivék azt Méra udvaránál.
Szóla ekkor Merima leányka:
„Oh anyácskám, rózsaillat érzik,
Rózsaillat ömlik udvarunkra,
Sejtem én azt, Omer ifju lelke.”
Igy felelt rá szép Merának anyja:
„Ne bolondozzon’, Merima leánykám!
Ne bolondozz’, hisz te balga nem vagy;
Omered most másra nyomja csókját,
S rád se gondol, volt szerelmesére.”
Ujra szólal Merima leányka:
„Rózsaillat érzik, oh anyácskám,
Rózsaillat, lelke hű Omernak.”
A teremből lefutott rohanva,
Kirohant az utcza kapujához,
S bátyjaúl két ismerőst köszöntvén:
„Hej, kié e gyöngyfedezte gyászság?”
S ismerősi ekként válaszoltak:
„Ifju Omer ága ez, hugocskánk!”
Szóla ismét Merima leányka:
„Istenemben testvérim, barátim!
Oh tegyétek földre udvaromnál;
Hadd borítsam halva csókjaimmal,
Minthogy élve nem csókolhatám meg.”
Leeresztik Méra udvaránál; -
Élve hajlott kedvesére Méra,
Halva dült le barna földre Méra.
Néki karddal vágtak egy koporsót.
Mikor Omert fölvevék a földről,
A leányt fa szekrényébe tették.
Ép a sirhoz értek a legénnyel,
Mikor a lyányt kapuján kivitték.
Mig az ifjút sirba leeresztik,
Ép a sirhoz értek a leánnyal.
Barna földet húztak a legényre,
Mig a lyányt a sirba leereszték.
Ott kesergnek két öreg szüléik,
S vénet ifjat átok alá vetnek,
A ki gátul áll a hű sziveknek.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 14. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Gyulai Pál (1826-1909): Szeretők*

 
„Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kinyilnék a szomszédunk kertjébe’
Hadd tüzne föl dobogó keblére.

Megtudhatnám, miről gondolkozik,
Rólam-e vagy másról álmadozik.
Jaj ha másról, jaj ha csalni akar…
Hervadjak el, én istenem, hamar!”

Szomszéd fia átkiált a lyánnak:
„Ne légy virág, maradj te csak lyánnak!
Szeretőm vagy, légy a menyasszonyom,
Feleségem, én édes asszonyom!

Virágozva együtt hervadjunk el,
Ne tavasszal, hanem késő ősszel,
Csak egymásért örüljünk, búsuljunk,
Egy nyoszolyán, egy sirba’ nyugodjunk.

(* E költemény kezdő sorait egy népdalból kölcsönöztem; a többi rész, valamint az egész compositiója, eredeti.      Gy. P.)

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 14. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.