Kecskenyájat vert át egy öreg paraszt a kisváros főutcáján. Az öt állat közül kettő bak volt, hosszú szakállal; valamennyiük istrángja összefutott a csizmás ember bütykös kezébe és így rángatták maguk után. A mészárszék előtt megtorpant az öreg; botját beleverte a puha úti földbe s odakötve a mekegőket, bement a boltba. Egy rúd szalonnát vett. Odabent négy szálas mészároslegény álldogált; lustán bámultak a napszínű levegőbe; a márványos pénztárban Horvátné ült és fehér holmit horgolt. Hosszú acéltűi gyémántpontokkal a végükön, csillogva sürögtek, forogtak. Csak az egyik segéd mozdult a szalonnát kiszolgálni; a másik három vigyorogva nézte a kecskenyájat, mert a kélt bak összeöklelt. Egyre jobban hahotáztak ezen, sőt könyökkel ingerkedve, oldalba is bökték egymást. Horvátné is fölállt s leengedve habos horgolását, kibámult az útra. Magas asszony volt; kívánatos; hosszú fekete szempillái alól sárgán csillogtak elő naptól melegített macskaszemei. A szája vékonyka mosolyra húzódott a látványtól, aztán tompa tekintettel visszament fehér munkája mellé. Átvette a csengő pénzt a paraszttól, aki odébb állt nagyokat lódulva, s kurjantva nyája után. Horvátné horgolt és unatkozott tovább... A férje több napja, hogy vásárra utazott. Talán erről a vásárról átment egy másikra is, mert onnan olcsóbb árak hírlettek.
A segédek megint összegyűltek a pult mögött tétlenül; egyik nagyobbat ásított, mint a másik, s unalomtól káprázó szemük előtt kacagtatón fölvillant a kélt mitugrász kecskebak, amint döfködte egymást. Heccelődve összepillantottak; tekintetük szikrázva izomról-izomra futott... egyikük hirtelen meeet mekegett, mint a kecskebakok s a többiek röhögve visszhangozták: Me – e – e!
S már aznap délben pokrócot vetettek a földre, a szederfa alá s hejhózva összezúgtak. Kettő százkilós volt köztük; arcuk piros, tenyerük akkora, mint egy kisebbfajta tányér. Eleinte csak próbálkoztak; hol így, hol úgy fogták át társukat s elkapták a derekát. De lassan, fogásról-fogásra föllángolt köztük a birkózás, mintha földből nőttek volna ki a napfényre, roppant erejükkel.
A konyhaablak, ami mögött Horvátné főzött déli záróra alatt, vakítóan csillogott: nem láttak mögéje, nem tudták, mikor áll meg az asszony kezében a kanál, mikor nyújtja előre kíváncsi fejét.
Egy óra felé Horváthné kopogása állította meg a küzdőket; kizörgött rájuk a fakanállal: - Ebédelni gyertek!... Mikor bejöttek izzadtan, nagy tagjaikat lógatva és falni kezdtek: ujjongva kapták be a dupla porciókat.
Így folyt napokon át a megkezdett tusa. Néha rájuk nyílt a konyhaablak s Horvátné beleállt a kertbe, kívánatosan, duzzadtan és férj nélkül. Ilyenkor egészen beleőrültek a harcba: ez a fogát csikorgatta, a másik harapott, rúgott vagy szabálytalanul az öklével dolgozott. S esténként már a fekhelyükön röhögve évődtek a szalmaözvegy mesternén. S míg idáig jópajtások voltak, most irigyen figyelték a másik tányérját, mert Horvátné merőkanalával vagy húsosztó villájával mutatta ki aznapi dicséretét.
A vad dulakodásban Pista tört előre; kisebb volt, mint a többiek, de fekete haja, erősen kiütköző sörtéje, kormos éjszeme bikához tette hasonlóvá.
A magas Kováccsal küszködtek két napja az elsőségért. Horvátné hol ennek, hol annak adott többet délben vagy vacsorára. Ezek ketten úgy küzdöttek a már mindig nyitott konyhaablak előtt, mintha kedvesüket féltenék mögötte s mintha elbukva, legyőzve, utat engednének hozzá.
Csütörtökön szokott a legkevesebb dolog lenni, akkor tartották meg a döntőt. Már főtt rá az ízesebb ebéd, s a vacsorához még halat is hozatott Horvátné. Délre pedig új ruhát öltött magára s az orra mellett meglátszott a rosszul letörölt púder. A segédek szíve reggel óta dörömbölt; végre dél lett és harangoztak; az izgalomtól mindegyiknek remegett kissé a térde és bíborvörösek voltak. Ma ledobták az ingüket s övig meztelenül álltak ki. Kovács külön bekente magát hájjal, hogy jobban kicsúszhasson a fogások alól; Géza friss disznóvért ivott, mert az erősít és hevít; Pista most nyelte le az utolsó falat nyers marhahúst; a negyedik fél liter bort öntött magába. Lomhán, nagy erőt mutatva lépdeltek ki a szederfa alá. Gyenge szellő söpört végig a zöld levelek között; néhány hószárnyú galamb keringett körbe, a harangozás már elszállt, mint a füst.
Géza széket hozott ki a mesternének, aztán mint az eleven bunkók, sújtottak össze; néha nekilódultak a fának s lehullt rájuk pár szem fekete szeder. Észrevétlen két fiatal menyecske lépett be a kapun; félig nyitva hagyták maguk mögött és szorongva lesték a birkózókat. Hátuknál egy öregasszony állt, iskolás unokájával, akin tarisznya lógott.
Észre se vették a nézőket; úgy bömböltek egymásra, mint a tömzsi tengeri hullámok vihar előtt; ziháló füttyeik fölnyomták magukat megfeszült nyakkal és vicsorgó fogakkal. Most azonban a vénasszony s a két menyecske csoportját kettéhasította egy belépő zömök férfi. Zsíros bőrkabát volt rajta, kövér képében víztiszta kék szemek csillogtak értelmesen. Horvát volt.
- Az isteneteket – bömbölte, észrevéve a félmezteleneket kipirultan figyelő feleségét -, és feléjük rohant.
Horvátné rögtön fölállt és megremegett. Hosszú, meglepett pillantással fogadta férje nézését. Kicsit rekedt volt a hangja a megszégyenüléstől, de azért is a legényekre szólt: - Csak folytassátok – s nagyon lélegezte -, no csak folytassátok.
Horvát összehúzta magát dühében; olyan volt, mint a befelé sodort rugó: mindjárt pattanni fog s arcul csapja az asszonyt. Egy percig dermedt csönd volt. Horvát elfúlva fölnézett kéményük kanyargó füstjére, mintha vele akarná küldeni benne rekedt haragját. Most visszanézett az udvarra, s kicsit bódultan ismerte fel újra megszeppent legényeit s a feleségét, aki kihúzott derékkal, truccosan bíztatni készült a segédeket.
- A legények miért állnak? – volt Horvát első, csitult csengésű kérdése.
- Mert már berakták a húst. Dolog meg nincsen délidőben – csattant az ellenséges válasz.
Horvát meghajtotta a fejét. Jaj, te Anna, már megint kezded a régit. Hiszen megpróbálkozott azelőtt is egy-egy segédjével, de hát már ilyen nyíltan, az udvar közepéből válogatni köztük, mégiscsak disznóság. Megint elöntötte a csöndes, szomorú méreg. Legszívesebben sorra fölkapta volna a legényeit és ki velük; legszívesebben fölkapta volna ezt a szőke asszonyt is a hajánál fogva s hozzá a falhoz... de ismét magába itta ifjan maradt szép nyakát, mohó termetét... biztosan érezte, hogy ha most megszégyeníti, még ma éjjel összeáll dacból az egyikkel s elhagyja a házát... megint fölpillantott tanácskozva, a magasba s mintha a meleg napból érte volna egy bölcs gondolat legyintése... Hiszen birkózott ő is legénykorában.. tusakodott, mint egy fiatal bika s mindenkit odazengetett a földhöz... nem hiába ment a cirkuszba fogást tanulni. Most megemlékezett hirtelen egy fogásról, amit sokszor borért csikart ki: - Csak engedd közel magadhoz, aztán húzd hátra egy kevést a karod, aztán lökd be neki észrevétlen a gyomorszájba, s tégy úgy, mintha még izzadnál vele, pedig fenét, csak a lélegzetét szorítod ráadásul, míg el nem alél.
- No hát birkózzatok csak – szólalt meg Horvát -, nohát rajta, lássam.
A legények meg se moccantak. Hanem a mesterné megint rájuk szólt:
- No mitől féltek, kezdjétek... Erre újra nekilendültek.
Horvát magában dörmögve, leült a székre s hol a feleségére, hol a legényekre meredt. Látta a segédek vad, zilált pillantását az asszonyán, s látta, hogy az asszony kitátja a száját az izgalomtól s bámulva odafigyel a szőrös mellű küszködőkre. Hiszen ez olyan, mint a részeg... és dübörögve vert a szíve... Anna – akarta megszólítani az asszonyt -, Anna, térj észre... Mit lehet itt tenni?... Míg okoskodott, a lábai megremegtek az indulattól, a tenyere hol ökölbe szorult, hol mintha fojtogatna már valakit. Le-föl hullámoztak előtte az újra nekizúdult fiatal testek. Veszettül dörömböltek, csapkodtak, ziháltak. Erőlködésükben harapták az ajkukat, a nyakuk feszült, gyúrták egymást. Az asszony bíborpiros volt; kezével remegve dobolt a térdén; a másik kezét a szájára nyomta, nehogy olykor fölkiáltson. Nagyot sóhajtott Horvát: önnön testében érezte, hogy reszket most felesége teste; emlékezett, milyen kedvetlenül tolta el magától az asszony; hiába nyúlt így vagy úgy a derekához, hideg maradt. De most a kacér lelke már ott táncol köztük s amint Pista újra s újra lenyomja Kovácsot, s az mint a fuldokló, mégis kibukik a másik szorítása alól s ilyenkor büszkén a feleségére néz: nyilvánvaló, hogy nesztelen már odaígérte magát nekik. Miképp legyen ereje ettől a vad tombolástól, ettől a sok fiatal testtől visszahódítani az asszonyt?
Míg a döntő harc tovább dühöngött, összeszedte magát újra a mester. Egy mosolyba futott végig a mentő gondolata. Fölállt a helyéről.
- Rajta! – kurjantotta, egészen vidáman -, jobban szorítsd.
S odahajolt kivizsgálni Kovács vállát, nem volt rest aládugni kélt ujját, hogy ohó, még nincs lenn, csak gyerünk tovább... s fürgén, mint még soha, odaosont a helyezésekért versengő párhoz: - Nincs lenn, fölállni, kezdjétek újra.
Az asszony éles hangja tört rá: - Mit bíráskodsz, hagyd már őket.
Horvát megfordult, de aztán elnevette magát és tovább biztatta, fárasztotta őket.
Most, mintha Kovács hirtelen kifulladt volna Pista karjai között; kicsit elhagyta magát s elég volt ennyi, hogy Pista zuhanya lenyomja. Rátérdelt zihálva. Két váll!
Fújva fölálltak mind a ketten. Az egyik segéd lehajolt, hogy fölvegye a pokrócokat; a többiek melákul, kifáradva bámulták a győztest, aki mellén tartotta súlyos ökleit s úgy lihegett.
Horvát tudta, hogy ő most ezek között egy kolonc, egy tivornyarontó, itt Pista most a nagy, a hős. Gondolkozva megint összeráncolta a homlokát, de aztán derűsen lehúzta a kabátját és nyugodtan tűrni kezdte az ingujját. Rámosolygott a feleségére is, aki ízetlenül tekintett vissza. Gyűrte, keményre gyűrte az ingujját és sercegve beleköpött a tenyerébe.
- No Pistukám, hát még csak velem, aztán pihenhetsz – mondta hunyorogva a segédnek s ő maga vetette le a pokrócot.
A legények meglepve összerándultak. A mesterné előbbre lépett. Mit akar ez a vén medve, földhöz puffantást? Horvát fürgén gombolgatta az ingét is, de Pista nem mozdult. Csak nem fog a mesterével birkózni.
- Nó gyűjj – szólt rá komolyan Horvát -, ne tekintsd, hogy a mestered vagyok.
De senki se biztatta a segédet: egyszerre megsejtették, hogy milyen tusáról van itt szó.
Horvát közel lépett a segédhez s kihívón elkapta a karját. A jobb lábát azonnal kifeszítette, hogy bal karral majd átnyúlhasson a derékhoz, s a fölszabadult jobb karral észrevétlen beüssön a gyomorszájába. Pistát földühítette ez a rángatás: összehúzta magát és hajrá, nekirohant a mesterének. Horvát csak egy pillanatra lett komoly, aztán megint kiült arcára a huncut mosoly: s a bal karja már kúszott nyugodtan, erősen a legény dereka felé.
- Tud még az öreg birkózni – vélték a segédek és szorongva figyeltek. Horvát jobb lába úgy feszült ki, hogy a nekizúduló segéd rögtön megbotlott benne. Ekkor irtó erővel magához rántotta a legényt, közben hátrahúzta az öklét és nesztelen erővel belevágta a gyomorszájba. Pista fölnyögött s lehunyta a szemét. Horvát meg egyre szorosabbra fonta karjait a másik melle körül: az erőlködéstől vörös lett. Aztán, mintha csak fél borjú lenne, levegőbe kapta s földhöz csapta az alélt legényt. Rá se térdelt, otthagyta heverni s porolgatni kezdte a ruhájáról a birkózás nyomait. Majd lassan a kabátjáért nyúlt, hogy fölhúzza. Ekkor odasurrant hozzá az asszony és szótlanul megfogta a kabát szárnyát. A szeme könnyes volt, az orcái tüzesek. Valamit akart mondani, de csak ennyi sikerült: - Jó ebéd van.
Horvát fölkacagott: - Akkor megkóstoljuk! – s nehéz jobb karját kibékülten felesége vállára engedte: - Gyerünk ebédelni!
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
