Ha hervadni látsz engem és én téged,
BE furcsa lesz – és hogy szikkad az élet
A szárban, mely összeköt a Nagy Fával –
S levelünk ereződni kezd halvánnyal!
Milyen furcsa lesz: szemlélni egymásban,
Hogy érünk lassan ősz felé a nyárban –
S hogy hiányzik egyre, ámulni titkon,
Valami, mi tegnap ott volt a bokron!
Szemeink egymástól el így fordulnak, -
Mint bekent emlőtől a gyermekajkak: -
Aminek úgy itták szépségét, nyelve –
Rajta lesz a múlás keserű nedve.
Zsibongó idő-szél lombunk kifosztja,
Éles ajkától hull száz álom-rózsa –
S hol a szívnek édes parázsa égett,
Nem érzünk mást, mint hamvas ürességet.
Megkínzott szemünk némán tapad egybe, -
Tehetetlenek: kivel szálljunk perbe?
A legrosszabb ember, lenne bár Isten,
Az sem volna, mint most ez, oly kegyetlen.
Beszélő szemünk némán mered egybe:
Oh eltép, eltép egy vak percnek kedve –
S kiket eggyé font annyi kín, gond, álom:
Nem látjuk egymást többé e világon!
(Forrás: Az Est XVII. évf. 87. sz. – Bp., 1926. ápr. 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése