Hál Istennek már régóta nem álmodom asszonyokról s a magányos éjben inkább utazni szoktam. Hajnalban, ha ébredek, nagy, fehér országutakra emlékezem, furcsa, szokatlan házakra, amelyek idegen városok határában gubbasztanak, halálos, baljóslatú hegyi tavakra, tejszagú legelőkre, világítótornyokra és árva keresztekre.
Szerelmes lettem a földbe, s most csak róla álmodom mindig, dagadó hátát lépteimmel csókolom, tájait szememmel simítom végig, illatát magamba lehelem, füveit arcommal érintem, messzeségeit szívemmel áhítom, de nem érem el sohasem. Ezer álmommal olvadok bele a Föld életébe, egyszerre érzem az egészet és egyszerre emlékezem mindenre, amit valaha láttam belőle. Felszínre bukkannak az örök pillanatok, amelyeket én róttam fel magamnak, hogy sohase felejthessem el őket, képek, mozdulatok, emberek, állatok, fák, cserepek és falak, minden, amit csak én láttam és amit kívülem sohasem láthat többé senki.
Húsvét előtt a tavaszéjben megjelent álmomban az őr. Az őr, aki ott állott Szent Lénárd völgyében, az osztrák-bajor határon, ordítva zuhanó hegyi patak mellett, a tarkára mázolt sorompóra könyökölve. Fölötte a sárkán alakú szikla a mélység fölé hajolt és várta a pillanatot, hogy rávesse magát az emberekre. Lábánál ott ült a kutya, lihegve figyelte az utat, s farkával a port csapkodta. Néhány lépésnyire tőle a hársfa ágán ott gubbasztott a nyesett szárnyú szarka...
Így láttam őket utoljára, három esztendeje nyáron, amikor boldogan, bronzszínűen, szöges bakancsban és bőrnadrágban jártam a hegyeket. Esti harangszóra, kirándulásaimról hazatérve, már messziről láttam a határőr piszkos-zöld egyenruháját. A kutya elibém futott, a szarka komolyan rám nézett, az őr pedig bizalmasan köszöntött:
- Grüss Gott Herr Doktor!
Nem kellett nekem se vízum, se útlevél, se határátlépési igazolvány. Úgy jártam-keltem a vidéken, mintha otthon lennék, ha kedvem támadt, átruccantam a bajorokhoz egy kis sörre, két ország kocsmáit és fogadóit barangoltam végig, a sorompó mindig nyitva állott előttem s egy vidám köszöntésre szabad volt az őt.
És most három év után, még bódultan az álomtól, amelyben egy régi nyár boldogsága zengett, egyszerre valami vad, furcsa és ellenállhatatlan vágy ébredt bennem. Úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem járhatok ismét arra, Szent Lénárd völgyén végig, a fehér úton, a zuhanó hegyi patak mellett, a fenyegető sárkányszikla szorosában. Hívott a régi vidék, a kis híd, amelyen csak szédülve mehet át az ember, a törpe templom, a falába ágyazott sírokkal, az alpesi faház, amelyben éjszaka a halállal találkoztunk. Gondolkozni se tudtam már, csak azt láttam, hogy lázasan, kapkodva csomagolok. Este már vonaton ültem, türelmetlenül lestem a sötétben, hogyan falja a mozdony a távolságot. Átszállás két állomáson. Autó. Rohanás. És másnap, mielőtt még leszállott volna az alkonyat, már Szent Lénárd völgyében jártam. Minden gondtól és minden poggyásztól megszabadulva, szöges cipővel, hegyes bottal, elindultam a patak mellett a határ felé. Mikor megpillantottam az őrházat a sorompóval, már könny ült a szemembe. Ha régi dolgokhoz visszatérek, mindig tudom, hogy elmúlok egyszer. Látom, hogy milyen nyugodtan és közömbösen állnak őrt a hegyek, mennyire nem változnak a tárgyak, csak én változom minden pillanatban és az élet nagy mozdulatlanságában csak én haladok és én futok el együtt a vizekkel...
Megpillantottam az őr piszkos-zöld egyenruháját. És ekkor csodálatos dolog történt. A kutya felugrott, elém szaladt és megnyalta a kezemet. A hárson ott ült a szarka és rám nézett. Az őr pedig vidáman rám kiáltott:
- Grüss Gott Herr Doktor!
Nem kérdezte, hogy mit csinálok, hogy vagyok, merre jártam három év óta. Egészen természetesnek vette, hogy újra ott vagyok. Mintha csak tegnap üdvözöltük volna egymást utoljára. Csak állt ott az őr és nem vett tudomást időről és távolságról. Szinte megdöbbenve kérdeztem magamtól:
- Mi az? Hát történt egyáltalában valami?...
Már messze bent jártam Bajorországban, de még mindig az őrre gondoltam. Eszembe jutott, hogy ez az ember három esztendeje áll egy helyen. Ezalatt én... Oh Istenem, mi minden történt azóta velem... Vagy talán velem sem?... Talán én is mozdulatlanul álltam három éven át, csak nem tudok róla?... Nem tudtam rá válaszolni. De valami megmagyarázhatatlan fájdalom szorongatott belülről. Egyszerre megéreztem, hogy minden embernek kell találnia itt a földön egy helyet, ahová néhanapján visszatérhet... Egy kis pontot, ahol nem változik semmi. Ahol a dolgok mozdulatlanok, mint a hegyek... Mert történjék velünk bármi, legyünk nagyok vagy törpék, szeressük vagy gyűlöljük az életet, legyünk győzelmesek vagy bukottak, kell lennie valahol egy útnak, amelyen visszatérhetünk, kell lennie egy sorompónak, amellyel pályánkat mérhessük. Igen! Mindnyájunk életében virrasztania kell valahol egy őrnek, aki életünket ügyeli éberen. Őrszemnek, aki nem kérdez, aki nem vádol, akinek nem tartozunk számadással. Aki, ha megpillant, elmosolyodik. Egy őrnek, aki Isten nevével köszönt. És egy kutyának, amely megnyalja a kezünket.
(Forrás: Az Est XVII. évf. 81. sz., Bp. 1926. ápr. 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése