Harmadik napja dühöngött a tenger és a hajótörött abbahagyta az evezést, eldobva a csonka vasdarabot, ami a gőzös korlátjából tört le és a kezében maradt, mikor a vízbe zuhant.
Eldobta a vasdarabot, úgyis hiába, és beigazította Párizst, az Opera Comique előadását, háromszázhuszonhármas hullámhosszra.
A deszkadarabon kívül ugyanis, amire fölkapaszkodott, mikor örvénylő habok között az utolsó árboc is eltűnt a víz alatt, maradt még valamije: egy rádiókészülék, antennástul. Tudja isten, hogy került a kezébe. Ott úszkált, vízhatlan dobozban a romok közt, amik után kétségbeesetten kapkodott az első órákban. Egy doboz kétszersült is volt a közelben és őszintén szólva, jobb szerette volna azt kihalászni a rádiókészülék helyett. De a kétszersültet elvitte egy ágaskodó hullám, nem érte utol – a következő hullám azonban egyenesen feldobta a deszkaszálra ezt a készüléket. És miközben fuldokolva kereste az egyensúlyt, hogy valamiképp lovagolva megülje a deszkát, egyszerre csak megszólalt mellette Jadlowsker érces baritonja. A Toscából énekelt, nagyon meghatóan, a nagy áriát, hogy vágyom élni, tratatata, ratatata... A hajótörött csodálkozva fordult meg, aztán okosan bólintott – persze, Prága volt bekapcsolva és még emlékezett rá, olvasta előző reggel, hogy Jadlowsker Prágában énekel.
Az első napokban kicsit zavarta a dolog. Rettenetesen hideg volt, a jéghegyből, ami összezúzta a hajót, törmelékek váltak le és lehűtötték a vizet. A szél is megfordult és visszafelé vitte – sejtelme se volt, hol lehet, csak annyi, hogy valahol az Óceán közepén és hogy nincs remény. Ingéből zászlót csinált, de aztán erről is lemondott és visszacsavarta inkább a deszkára. Egy cápa csapott el mellette, hátára fordulva, csattogó fogakkal, de riadtan hőkölt vissza – Reinhardt professzor tartott éppen előadást, Drezdában, az új színpadrendezés esztétikájáról, és a hangerősítő jól működött. Iszkolt a cápa, nem is látta többé. Ekkor mosolyogva fordult a rádió felé, megveregette a vállát és ettől fogva az utolsó percig jóban voltak.
Különösen most, hogy a vasdarabot is eldobta, mint fölösleges erőfeszítés forrását és ketten maradtak: ő meg a rádió.
Jó bajtársnak bizonyult, legalábbis nem unalmas partnernek. Reggel, dermedt álmából a New-York-i jazz-band erőteljes akkordjaival ébresztette föl: ebből tudta meg egyszersmind, hogy fölösleges hiábavaló illúziókkal izgatnia magát – Amerikában most este van, Berlinben hajnal, part nem is lehet a közelben. Átadhatja magát a zavartalan művészi élvezetnek.
Délelőtt spanyolul tanult, egy kitűnő filológustól, aki Barcelonában adott ilyen tájban nyelvleckéket a rádióban. Délben érdeklődéssel hallgatta meg a londoni tőzsdejelentést, összehasonlítva a berlinivel, ami félóra múlva következett. Ebéd után Oszkár bácsi mesélt Budapesten a jó kis Aladárról és a haszontalan Alajosról. Három óra felé egy párizsi szállodakirály adta elő emlékiratait a szakácsművészet birodalmából – recepteket is közölt, eredeti szabadalmait, előételekhez és pástétomokhoz. Aztán tánczene Milánóban. Szívdobogva figyelte a frankügy részleteit is, csak azt sajnálta, hogy nem éri meg a nyomozás befejezését. Egy propaganda-előadás Moszkvából, a szociális termelés előnyeiről, különösen lekötötte a figyelmét. Megállapította, hogy Moissi remekül szavalja még mindig az Erlköniget, különösen a borzalmas részleteket domborítja jól, viszont Mistinguette határozottan hanyatlik. Kárörömmel vette tudomásul, hogy Shaw Bernát nem hajlandó több rádiódarabot írni, de a weimari harangjáték kitűnően érvényesül, valamint a madárcsicsergés is, az epsomi mezőkön. Papírforma szerint kiszámította, hogy az autenili versenyen okvetlenül Dear me fut be a nagydíjra és hogy a nyugat-európai szaktekintélyek szerint az idén frakkhoz csak kötött nyakkendőt lehet hordani. Briand kompromisszumos tervezetével nem tudott teljesen egyetérteni, viszont örömmel ismerte el, hogy Lloyd George jóslata a nemzetközi konferenciáról majdnem száz százalékig bevált. A bubifrizuráról osztotta Romain Rolland nézetét, ám a spiritiszták hidegen hagyták, - valamint némi túlzást gyanított Bicsérdy állítása mögött, aki Mezdezdammal együtt hirdette szerte a világban, hogy a boldogságot csak a hitvány érzéki örömöktől megszabadult magányos lélek ismerheti meg, egyedül lebegve a Szeretet Óceánján.
Közvetlenül békés, csendes elmúlása előtt még volt egy személyes nagy öröme is. Bécsben egy Kutykay Nusi nevű énekesnőt jelentettek be következő számnak; az illetőt, mielőtt a hajóra szállt, ő képeztette és taníttatta ki. Néhány kuplét énekelt a rádióba és a hajótörött boldogan konstatálta, hogy önzetlensége nem veszett kárba – Kutykay kisasszony pompás humorú és nagyon kedves előadónak bizonyult – egészen valószínűnek látszott, hogy például ezzel a „Kis macskám” kezdetű dallal felveheti a versenyt a legjobb párizsi chansonettekkel is.
Elmosolyodott és kilehelte a lelkét. A Rádió egy római tanár előadását közvetítette éppen a megváltó technika diadalmas fejlődéséről.
(Forrás: Az Est XVII. évf. 83. sz., Bp. 1926. ápr. 14.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése