2011. nov. 30.

AISZKHÜLOSZ (Kr.e. 525-456)



A világirodalom első tragédiaköltője Athén polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten kultuszából a tragédia műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte városának a perzsa háborúk utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte, ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában Szicíliába utazott, ott is halt meg.

Athénban minden évben Dionüszosz ünnepén „tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be darabjait. Mindegyik három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú szatírjátékot vitt színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház maradványai ma is láthatók.

A színház közepén lévő kör alakú térség a kar helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le, melyen kapuk voltak.

A klasszikus görög tragédia egyik feltűnő sajátossága a kar szerepeltetése. Azon túl, hogy a kar részt vesz a cselekményben, ún. kardalokat is előad, énekelve és tánccal kísérve. Ez egyszersmind a dráma tagolását is szolgálta, mivel az antik tragédia nem ismerte a felvonás fogalmát.

Aiszkhülosz Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivők és az Eumeniszek. (A trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel. A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja: gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő.

Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák mind) versben íródott. A szöveg nagy részének versformája a hatos jambus, vagyis minden sor hat jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból összetevődő versláb). Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire párosával felelnek meg egymásnak.

A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb magyar fordítását Devecseri Gábornak köszönhetjük.

A leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le, ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia szereplőinek viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a nemzedéki hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz Kronosz generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt segíti tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban már nem hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz megbünteti ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja elkerülni, ha ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab konfliktusuknak azt a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt elzárkózik az őt ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre vetődik annak a lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja őket késztetni.

Nagyon valószínű, hogy a csak töredékekből ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre ez a kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát alkotott. Vannak azonban olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján vitatják, hogy A leláncolt Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok hiányában bizonytalan az is, hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e. 440-es évek derekára teszik.

A művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította magyarra.

1900-ben G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német zeneszerző az eredeti görög szövegből állította össze a librettót.

ORESZTEIA

Agamemnón

Szereplők:

Őr,
Klütaimésztra,
Hírnök,
Agamemnón,
Kasszandra,
Aigiszthosz,
Az argoszi vének kara.

A szín az Agamemnón argoszi palotája előtti tér.

Éjjel van. A palota tetején őr virraszt. A királyné, Klütaimésztra parancsára egy tűzjel feltűnését figyeli, amely majd Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak ujjongásban tör ki: megpillantja a jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.

A palota előtti térre argoszi vének egy csoportja érkezik, a kar. Arról énekelnek, hogy már tíz éve annak, hogy bosszúhadjáratra indult a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz, mert a trójai királyfi, Parisz – visszaélve a vendégjoggal – elszöktette Menelaosz feleségét, Helenát.

Közben kilép a palotából a királyné, szolgái áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri oltárokon. A kar folytatja énekét arról, hogyan indult el a sereg Trója alá. Zeusz jósjelet küldött, két sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és felfalták. Kalkhasz, a sereg jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját, s a város minden kincse a győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy a vadak védője, Artemisz istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt. Rövid Zeusz-himnusz következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat magasztalja, aki a vétkest szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a sereg indulását idézi föl a kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a hajókat, végül Kalkhasz tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának feláldozásával engesztelték ki Artemiszt.

A színen újra megjelenik Klütaimésztra, s kihirdeti, hogy Tróját bevették a görögök, ezért égnek örömtüzek az oltárokon. Mivel a kar kételkedik a szavában, elmondja, hogyan érkezett a messzi Trójából a hírhozó láng, majd arról beszél, hogy milyen más lett a sorsa a győztes görögöknek és a legyőzött trójaiaknak. Csak nehogy valami bűnt kövessenek el a hódítók! E kívánsággal zárja szavait a királyné, s bemegy a palotába.

Ismét kardal következik: Zeusz megtorol minden bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke pusztulást hozott városára. De sok görög hős is ott veszett, s ezért gyűlölet ébred az Atreusz-fiak ellen. De vajon nem elhamarkodott asszonyi viselkedés-e, hogy a királyné annyira bízik a tűzjelben?

Hírnök közeleg. Ünnepélyes szavakkal köszönti szülőföldjét, ahonnan tíz éve távozott. Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a hazatérő Agamemnón és serege már a közelben van. Miközben a Trója alatt elviselt szenvedésekről szól, kilép a palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel szemben neki volt igaza, hangoztatja büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele üzen Agamemnónnak, siessen haza városába és hű feleségéhez, aki házőrző kutyaként várja.

A királyné visszatér a palotába, a kar még Menelaosz sorsa felől tudakozódik a hírnöktől. A válaszból kiderül, hogy csupán Agamemnón érkezett meg hajójával, a többi hősről mit sem tudnak, talán nem is élnek, miután vihar szórta szét a hazatérő hajóhadat.

A hírnök visszatér a sereghez, a színen csupán a kar marad. A kardal Helena és Parisz bűnös nászáról szól, s azzal végződik, hogy a bűn újabb bűnt szül, s az ilyen házban megszáll a büntetés istennője, Até, Diké, az igazság istennője viszont a tiszta életűeknél lakik, szegényes házikókban.

Harci szekerén, oldalán a Trójából rabnőjeként magával hozott királylánnyal, Kasszandrával bevonul Agamemnón. A kar hódolattal köszönti, de azzal végzi szavait, hogy a király majd megtudja, távolléte alatt ki vigyázott jól a városra, s ki nem. Agamemnón először Argosz isteneinek mond köszönetet, hogy megadták neki a hazatérést, majd a karhoz fordul: tudja jól, hogy nem mindenki barát, aki annak mondja magát. Mindent meg fognak vitatni, s ha kell, kivágják vagy kiégetik majd a kórt.

A palotából kilép Klütaimésztra. Előbb a polgárokhoz szól: nem szégyenli bevallani, milyen szenvedés volt számára az idő, míg férje távol volt. Majd túláradó magasztalással köszönti a királyt, s megparancsolja a szolgálóknak, terítsenek bíborkelmét a lába alá, mielőtt lelép a kocsiról. Agamemnón elhárítja a megtiszteltetést, de az asszony sürgetésére végül enged. Megoldja saruját, s a bíborszőnyegen lépdelve bevonul a palotába.

Ekkor szólal meg Kasszandra. Félig önkívületben látomásáról beszél: az Atridák palotája véres mészárszékként jelenik meg neki, s látni véli azokat a szörnyűségeket, amelyek ott történtek és még történni fognak. Később lehiggad, s elmondja a karnak, hogy jövendőmondó képességét Apollónnak köszönheti, de mert megtagadta tőle szerelmét, az isten azzal büntette, hogy senki sem hisz neki. Megjósolja, hogy Klütaimésztra megöli Agamemnónt, majd őt is, de tette nem marad megtorlatlan. Végül önként bemegy a palotába.

A színen ismét csak a kar marad. Miközben arról énekelnek, milyen bizonytalan az ember sorsa, halálsikoly hallatszik a palotából: a kar, vagyis az argoszi vének már be akarják törni a kaput, amikor az föltárul, s megjelenik Klütaimésztra vérfoltos ruhában, mellette látszik Agamemnón és Kasszandra holtteste. A királyné szinte kérkedik tettével: férje rászolgált sorsára, mert föláldozta Iphigeneiát, s míg távol volt, ágyasokat tartott, Kasszandrát még magával is hozta. A kar közben a megölt királyt siratja.

Fegyveresek kíséretében megérkezik Aigiszthosz. Ő is a Pelopidák nemzetségéhez tartozik, apja, Thüesztész Atreusz öccse volt. A testvérek viszálykodtak a hatalomért, Atreusz elűzte a másikat, majd visszahívta, de megölte két gyermekét, s azok húsát kínálta föl a lakomán. Aigiszthosz most állt bosszút apjáért: a gyilkosságot ő tervelte ki. – Hiába lép fel Aigiszthosz uralkodóként, a kar nem tesz féket a nyelvére: ócsárolja gyávasága miatt, hiszen még a gyilkosságot sem merte maga végrehajtani. Majdnem összecsapnak a vének és Aigiszthosz kísérői, de Klütaimésztra közbelép: legyen már végre a vérontásnak.

ÁLDOZATVIVŐK

Szereplők:

Oresztész,
Püladész,
Élektra,
Dajka,
Klütaimésztra,
Aigiszthosz,
Szolga,
Argoszi rabnők kara.

A szín ugyanaz, mint az Agamemnón c. tragédiában.

Agamemnón fiát, Oresztészt anyja még a gyilkosság előtt idegenbe küldte. Mintegy tíz év telt el a véres tett óta; a gyermek közben fölserdült s hazatér, hogy megbosszulja apja halálát.

Első útja apja sírjához vezet. Egy hajfürtjét halotti áldozatul a sírra teszi, de imájában megzavarják: gyászruhás nők csoportja közeleg, köztük felismeri nővérét, Élektrát. Kísérőjével, Püladésszal együtt elrejtőzik.

A palotából Klütaimésztra küldte ki lányát, Élektrát és a rabnőket, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be megölt férje sírján, mert az úrnőt az éjjel rémlátások gyötörték. A vonuló rabnők arról énekelnek, hogy Diké, az igazság istennője minden bűnt megtorol. A sírnál a nők elhatározzák, hogy nem engesztelni fogják a halottat, hanem bosszúállóért fognak imádkozni. Élektra bemutatja az áldozatot, s azért fohászkodik, hogy térjen haza Oresztész, s álljon bosszút apja haláláért. Végül a lány levág hajából egy fürtöt, s a sírra helyezi. Ekkor pillantja meg az ott levő hajfürtöt, s úgy véli, hogy talán az öccséé. Remény és kétség között hányódik, amikor előlép Oresztész, s a testvérek egymásra ismernek. Oresztész elmondja, hogy Apollón szigorú parancsára meg kell ölnie apja gyilkosait. Majd ő, Élektra és a kar fölváltva hosszú imát mond a bosszú sikerültéért. Ezután Oresztész beavatja tervébe Élektrát és a kart: phókiszi vándor képében bebocsátást kér a palotába, s ott végez Aigiszthosszal.

Oresztész és Püladész a palota kapujához siet. Egy szolgával kihívatják a ház úrnőjét, s Oresztész előadja neki, hogy vándorok, s Phthiótiszból hoznak üzenetet: Oresztész meghalt. A királyné néhány szóval felpanaszolja a ház balsorsát, majd egy szolgával a palota férfitermébe kísérteti a vendégeket, ő maga pedig a női lakosztályba megy, hogy hazahívassa a mezőről Aigiszthoszt.

A színen csak a rabnők kara marad; énekükben azért fohászkodnak, hogy az istenek segítsék Oresztészt. A palotából sírva lép ki Oresztész dajkája. Őt küldte a királyné Aigiszthoszért, hogy jöjjön fegyvereseivel, és hallgassa meg maga is a hírt. A kar ráveszi a dajkát, hogy az üzenetnek a fegyveres kíséretre vonatkozó részét ne adja át.

Rövid kardal után megérkezik Aigiszthosz. Belép a palotába, s hamarosan halálkiáltása hallatszik. Egy szolga rohan ki a palotából hangos jajgatással, s a női lakrész kapuján zörget. Klütaimésztra lép ki: azonnal átlátja a helyzetet, s fegyvert keres, de feltárul a palota főkapuja, kivont karddal Oresztész lép elő, benn látszik Aigiszthosz holtteste.

Klütaimésztra szívhez szóló szavakkal igyekszik eltántorítani fiát a tettétől. Föltárja előtte keblét, emlékezteti rá, hogy az anyja. Oresztész meginog egy pillanatra, de Püladész eszébe idézi Apollón parancsát. Bevezeti anyját a palotába, hogy Aigiszthosz holtteste mellett vele is végezzen.

A kar öröméneket zeng: győzött az igazság, és a királyi ház megszabadult a betolakodóktól. Feltárul a palota kapuja, Aigiszthosz és Klütaimésztra holtteste mellől előlép Oresztész, és mintegy a város nyilvánossága előtt igazolja tettét. Delphoiba készül, Apollón szentélyébe, akinek parancsát teljesítette. Ám egyszerre rémképek törnek rá, az anyja kiontott véréből támadt bosszúistennők. Vad kétségbeesésben távozik.

EUMENISZEK

Szereplők:

Oresztész,
Apollón papnője,
Apollón,
Athéna,
Klütaimésztra szelleme,
Az erinnüszök kara.

Az első rész Delphoiban, Apollón temploma előtt játszódik,

a második Athénban, az Akropoliszon.

Apollón papnője az isten delphoi templomába igyekszik. Már belépne a szentélybe, de a küszöbön visszahőköl, mert szörnyű látvány fogadja: a templom közepén egy vértől szennyezett ifjút lát, kezében karddal és az oltalomkérők gyapjúval befont olajágával, körülötte pedig undorító és félelmes nőalakok alszanak. Oresztész az, aki ide menekült anyjának bosszúszellemei, erinnüszei elől, de azok még a templomba is követték. A papnő döbbenten távozik. Most Oresztész mellett láthatóvá válik az isten, Apollón. Ő bocsátott álmot az üldözőkre, s most további segítséget ígér Oresztésznek. Athénba küldi őt; ott hoznak majd ítéletet tettéről. Az úton Apollón öccse, Hermész isten vigyáz majd rá.

Oresztész és Hermész elindulnak, Apollón is eltűnik. A templomban az alvó erinnüszök között megjelenik a megölt Klütaimésztra szelleme. Dühödten ébresztgeti az erinnüszöket: alszanak, ahelyett hogy a bűnöst kínoznák. A bosszúszellemek nehezen ébrednek mély kábulatukból, közben visszatér Apollón, s megvető szavakkal kiutasítja őket templomából. A kar szemére veti az istennek, hogy bűnöst, egy anyagyilkost védelmez; Apollón szerint azonban nagyobb bűn a házastárs megölése.

Az athéni Akropoliszon, Athéna temploma előtt áll az istennő szobra. Oresztész érkezik rohanva, és leborul a szobor elé. Nyomában az őt üldöző erinnüszök. Miközben Oresztész Athéna oltalmáért esdekel, körülfogják őt a bosszúszellemek, és a bűnöst kínzó varázsdalt énekelnek.

Megjelenik Athéna. Amikor a kar is és Oresztész is arra kéri, hogy tegyen igazságot, bejelenti, hogy Athén legderekabb polgáraiból esküdtbíróságot állít föl, s maga fog elnökölni a tárgyaláson.

Miközben a kar arról énekel, hogy megdől az ősi törvény, ha az anyagyilkost fölmentik, Athéna vezetésével bevonul a bíróság. Megjelenik Apollón is, hogy tanúskodjék Oresztész mellett. Athéna először a vádnak adja meg a szót. Az erinnüszök szerint Oresztész tette megbocsáthatatlan, mert vérrokonát, anyját ölte meg, Klütaimésztrának viszont Agamemnón nem volt vérrokona. Oresztész érdekében a védőbeszédet Apollón isten mondja el. Elmondja, hogyan ölte meg felesége alattomos merénylettel a háborúból hazatérő hőst. Egyébként is a gyermeknek fontosabb az apja, mint az anyja. Miután mind a két fél előadta érveit, Athéna elrendeli a szavazást, s egyben bejelenti, hogy ő maga a felmentésre szavaz. Mivel a fölmentő és az elmarasztaló szavazatok száma egyenlő, az istennő szavazat dönt: Oresztészt fölmentik. Az erinnüszök, az ősi istenek így semmibe veszik őket, s azzal fenyegetőznek, hogy megszégyenülésükért Athén városán fognak bosszút állni, de Athéna kiengeszteli őket: lakhelyest és kultikus tiszteletet ígér nekik Athénban. Az erinnüszök elfogadják az ajánlatot, s most már mint jóindulatú védőszellemek (eumeniszek) áldást mondanak Athén földjére. Az egész város népe fáklyásmenetben kíséri őket új lakhelyükre.

A LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ

Szereplők:

Az Eró,
Héphaisztosz,
Prométheusz,
Az Ókeaniszok kara,
Ókeanosz,
Io,
Hermész

Sziklás szkütha vidék. Az Erő, Zeusz frissen szerzett uralmának feltétlen híve és könyörtelen kiszolgálója megmutatja Héphaisztosznak, hogy hová láncolja Prométheuszt. Prométheusznak azért kell bűnhődnie – mondja az Erő -, mert meglopta Zeuszt, és az embereknek adta a tüzet. Héphaisztosz, az isteni kovács előre látja a Prométheuszra váró kínokat, s maga is szenved, amint a bilincset elkészíti, de együttérzésénél erősebbnek bizonyul Zeusz parancsa.

A leláncolt Prométheusz egyedül marad. Az Aithérnak, a Földnek és a Napnak, a régi istennemzetségek tagjainak panaszolja el, hogy milyen gyalázat érte isten létére: egy nála fiatalabb isten láncoltatta le, és csupán azért, mert segített az embereken. Megérkezik a tengeristen, Ókeanosz lányainak kara: az Ókeaniszok. Mélyen megrendíti őket a szenvedi titán látványa. Zeusz nemrég született uralma szerintük sem más, mint önkény; ráadásul Prométheuszhoz szoros rokoni szálak is fűzik őket, mert egyik nővérük hozzá ment feleségül. A Zeusszal való szembefordulást azonban vakmerőségnek érzik, bár pontosan még nem ismerik Prométheusz büntetésének az okát. Prométheusz részletesen elmeséli tehát nekik, hogy hogyan szállt szembe Kronosz fiával. Mindez azután történt, hogy bölcs tanácsával a titánok feletti győzelemre segítette Zeuszt, és a világ új ura nemhogy nem juttatott semmit az embereknek, hanem egyenesen ki akarta őket irtani a föld színéről. Prométheusz megmentette a halandókat a végső pusztulástól, és beléjük plántálta a reményt is, hogy senki se tudja, mikor fog meghalni. Végül a tűzzel is megajándékozta őket, amellyel minden mesterséget megtanulhattak. Prométheusz bukása után is vállalja mindazt, amit tett; az Ókeaniszok, bár nehezükre esik ezt kimondani, tettét tévedésnek ítélik. Prométheusznak azt tanácsolják, hogy keresse Zeusz bocsánatát.

Közvetítőnek Ókeanosz kínálja magát, aki szintén Prométheusszal rokonszenvezik, de a zsarnokkal való szembeszegülést ő is esztelenségnek és hibának tartja. Prométheusz nem kéri a segítségét. Tudja, hogy ennek csak az lehet az eredménye, hogy Zeusz haragja Ókeanosz ellen is fordulna; a sors által kiszabott szenvedésektől nem menekülhet meg. A tenger istene szárnyas lován visszatér otthonába.

Prométheuszt a kar siratja, és sorsán eltűnődve felidézi a régi istennemzedék letűnt dicsőségét, s fájdalmasan gondol egy másik titán, a világot tartó Atlasz kínjaira. Prométheuszt azonban a szenvedések inkább megerősítik vélt igazában, mintsem megtörnék. Öntudattal idézi föl a karnak, hogyan emelte föl az embert azáltal, hogy értelmet adott neki, és megtanította a mesterségekre. Megismertette őket a csillagképekkel, az írással és a számokkal. Megmutatta nekik, hogyan kell a barmot igába fogni, a lovat megszelídíteni. Tőle tanulták meg a hajózás, a gyógyítás mesterségét, a jóslás tudományát. Rávezette őket az áldozat művészetére, és föltárta előttük a bányászat mesterségét. Prométheusz azonban tisztán látja azt is, hogy bölcsessége és cselei önmagán nem segíthetnek, és nem befolyásolhatják a Sors istennőit, a moirákat és az erinnüszöket. Ez a belátás azonban erőt is ad neki, mert tudja, hogy szenvedéseinek egyszer vége lesz, és a végzet Zeusz fölött is uralkodik. Arra azonban még nem érkezett el az idő, hogy kimondja az anyjától, Themisztől megtudott titkot: mi vethet véget Zeusz uralmának. Ez a tudása fogja majd egyszer a szabadulást meghozni számára. A rejtélyes szavak kissé megijesztik az Ókeaniszokat. Gyorsan leszögezik, hogy az ő szemükben Zeusz a világ ura, és számukra a változások nélküli és hatalomtisztelő élet biztonsága mindennél előbbre való. Prométheusz ráadásul túlbecsülte az embereket, az egy napig élők erőtlen és tehetetlen faját. Tőlük nem remélhet hálát, és ők nem képesek Zeusszal szembeszállni.

Prométheusz sorsával igazából csak olyan valaki tud feltétlenül együtt érezni, akit magát is sújtja az istenek igazságtalan dühe: Ió, Inakhosz leánya. Iót Héra változtatta tehénné, és űzeti bögöllyel megállás nélküli bolyongásra, mert Zeusz belészeretett. Prométheusz Inakhosz lányának jövendőbeli sorsát is ismeri, és amikor a csípésektől félőrületbe hajszolt lány megkéri, belekezd a rá váró még súlyosabb szenvedések elmesélésébe. Sorsuknak azonban nemcsak eredete és alakulása hasonló, hanem egy távoli ponton egymásba is fonódik. Prométheusz megszabadítója Ió tizenharmadik ízigleni leszármazottja lesz. Addig azonban Ióra még hosszú, kínkeserves vándorlás vár. Zeusz csak Egyiptomban szabadítja meg majd a szenvedésektől, aztán fiat fog szülni tőle, a sötét bőrű Epaphoszt. Öt nemzedékkel később visszatér majd Argoszba ötven lányutóda, és ebből a nemzetségből fog megszületni ama híres nyíllövő, aki Prométheuszt föloldozza.

Ió szörnyű szenvedései egészen más gondolatokat ébresztenek az Ókeaniszokban, mint Prométheuszban. A kar megijed, és óva int a hatalmasabb istenekhez fűződő szerelemtől. Prométheuszt Zeusz igazságtalansága háborítja föl, és szinte előre örül Zeusz végzet rendelte bukásának. Kimondja az anyjától ismert jóslat legfontosabb részletét: saját fia fog végezni vele.

Zeusz elküldi Hermészt Prométheuszhoz, hogy megtudakolja, melyik házasságától reméli Prométheusz, hogy hatalma megtörik majd. Prométheusz nyersen megtagadja a választ. Ő már két isten uralmának végét is látta, nem fog behódolni az új isteneknek. Hermész hiába fenyegeti a villámcsapások és a máját tépő saskeselyű rémképével, a kar is hiába próbálja „önhittségéről” lebeszélni, Prométheusz megingathatatlan. Az Ókeaniszok mellette maradnak ugyan, de hallatszik már a mennydörgés, és Prométheusz, utolsó szavaival az Éghez és anyjához fordulva, villámtól sújtva a mélybe zuhan.

Bolonyai Gábor és Kapitánffy István

(Forrás: 77 híres dráma 5-16. old. – Móra Könyvkiadó 1993.)

Kerényi Frigyes: Távolból


Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl;
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesinek közelébe’ töltse.

Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.

Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!

És meleggel tartsa szíved addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!

Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon;
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.

Hír, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok;
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.

Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.

Mert ha nincsen kis kezed kezembe’:
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesei közelében töltse!

Tompa Mihály: Kuvik


Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött;
Benn a kínok végharca közt
Verdődik a halálra-vált,
És minden hang fülébe hat,
Hogy a rémes hirnök kiált:
Kuvik, kuvik!

Ah élne még, de halni kell,
Meghalna már, de nem lehet;
Sötét gyötrő a pillanat,
Melyet hunyó éltére vet!
S kemény, sujtó itéletet
Kiált fejére önmaga;
Igenlőn vijjogván belé
Az éjszakának madara:
Kuvik, kuvik!

„Nem volt hited, nem Istened!
Gyülölted, martad önfajod;
Embertelen, fás kebled a
Bizalomnak helyt nem adott.
Mely által e szép, nagy világ
Boldogságra teremtett:
Nem akartad érezni a
Mindenható szeretetet!
Kuvik, kuvik!

A megvetett, utált világ
Kebléből száműzéd magad;
Bősz, elvadult állat levél,
Amely az embertől szalad,
Vak gyűlöletben lázbeteg!
Remegtél a tört agg előtt,
Leendő üldöződ gyanánt
Tekintéd a kis csecsemőt.
Kuvik, kuvik!

Nőt nem vevél!... Hah! kebleden!
A kígyót nem melengeted...
Féltél, hogy majd lop, csal, megöl
Saját véred, tengyermeked!
Virasztó nincs ágyad körűl, -
Idő előtt megfojtana
A színe-vesztett rongyokért...
Viraszt csak a rémes dana:
Kuvik, kuvik!”

Végtére, kínos harc után,
A nyomorult végsőt hörög!
S megundorodva hagyja el
A lélek a sártömlöcöt,
Amely midőn a sirba hull:
Még pusztább lesz a puszta ház,
És tátva-nyitva, senkié...
Padlásán a bagoly tanyáz:
Kuvik, kuvik!

Szemét nem fogta senki be,
Temetésén meg nem jelen;
Sirját nem látogatja meg
Sem ismerős, sem idegen:
Halmán zörgő kóró inog,
Nem gondosan ápolt virág;
S a csendes éj óráiban
A bus halálmadár kiált:
Kuvik, kuvik...!!


Tompa Mihály: Elmélkedés egy levél felett



Moto: „Nem levén elegendő, Praenumeránsom, mert aki a pénzt le nem
teszi, az nem numerált prae. a Typographus pedig a tsupa irást nem tartja
pénznek, - dugába dőlt a Farsangi Poéma.” - Komárom 15. februar 1802.
Csokonay m. k.

A kézirat.

Költője a csikóbőrös kulacsnak!
Épen elmúlik hosszu ötven év ma,
Midőn irod, hogy nincs praenumeransod,
S dugába dőlt a farsangi poéma!
Költője a csikóbőrös kulacsnak,
Ne bántson e gúnyos emlékezet!
Sőt vígasztaljon az, hogy ha ma élnél:
Még annyi sem akadna, ugy lehet.

Azóta hosszu ötven év alatt,
Nagy és sok amit a világ haladt.
Ha megjelennél köztünk, - nem a hír,
E csillogó arany köd képiben,
De egy pálcával járnád be a hont,
Azt a szép földet, hol porod pihen:
A barátságos Kunság téreit,
És Debrecennek híres városát;
S ahol Tihanynak riadó leánya
Zengő bércén
halkan kiáltna rád:
Elálmélkodnál a nagy változáson,
Amelyen a világ átment azóta!
A réginek csupán egyet találnál:
És ez - a praenumenransok mivólta.
Ezek felől a farsangi poéma
Most is szép csendesen dugába dőlhet;
A névben van csupán egy kis különbség:
Előfizetőknek mondván ma őket. -

Mégis, oh költő! áldhadd Istened,
Hogy akkor mérte rád, eltöltened
Azt az időt, mit élet nevezet
Alatt az embernek nyakába vet.
Akkor szőt a takács, a boltos árult,
Szántott a nép, a pap imádkozott;
Irt a deák, az ács furt; meg nem unta
Prokátor a pört, cigány a kohot.
Most - csillagvizsgáló a krumplicsősz,
És hadvezért a kályhafűtő, kukta:
Miniszter a csapláros, és kezén
Mint itcés jár a népek élte, bukta.
Szóval: minden Jankó s Kata
Világrázó diplomata!

Te boldog vagy, hogy meg nem kóstolád:
Mi gyomrot, lelket jóltartó gyönyör,
Midőn okos, bolond politizál,
S uton utfélen halálig gyötör.
Mert a szónak minden harmadika
Keletlen, sótalan politika;
S az ember e rémtől meg nem pihen,
Üldözvén szó vagy betű képiben.

Hová levének a kedélyes esték,
Hol a barátok egymást felkeresték!
Mikor öszvejött szomszéd atyafi,
Egymás örömét szaporítani!
Kiket jóizű tréfa, bor s zenénél,
Együtt talált, vigan talált az éjfél, -
Ifjak s vének enyelgő körbe ültek,
S szentűl ment a mulatság mint az ünnep.
Most, - ha az ember társas körbe lép,
Rögtön, - alighogy indúl a beszéd:
Mint az almába, bele esik a
Kor ocsmány férge, a politika!

A világ halad, csak mi nem megyünk
Sem hátra, sem előre, mint a vén rák:
Csak minket nem tolt feljebb az idő:
Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták
A szinész ma is csak komédiás,
Költő és tudós, festő vagy zenész:
Kasza-kapakerülő, pénzcsaló,
Kit minden bitang megröhög, lenéz,
Boldog szerkesztők! hát ti mit csináltok?
Jobb bizony! ha más mesterségre álltok!
Nem kell ma szellem! oh az a világot
Nem tartaná jól, sőt elémelyítné,
Hús kell ma, vastag étel, - vagy ha mégis...
Hát ott van a politika, e híg lé.

Pedig hiszen csak valljunk igazat:
Iróban, könyvben nincs nálunk hiány,
Csak az is sok, mit évről évre az
Idő s könyvárus a polcról kihány,
Miután a vesződést megsokalta:
Leszállított áron tuladni rajta.
Van író, költő, kritikus elég; -
Mert arra, mint hajdan, nincs már eset:
Hogy nagy tempóval készüljünk elébb,
Tanuljunk sokat, irjunk keveset.
Most minden ember született zseni,
Minden betűje dicső, isteni!
Kikölt naponként egy tyúkalja irót,
Ez a vén kotlós, az irodalom;
A hires költő annyi mint a csirke,
És szól ki vékonyan, ki vastagon,
S babért, szobrot vár a hálás hazátul,
Mert hiszen általa - papir s rongy drágul.

Kit az irodából elvertenek,
Mert nem tud írni, író lesz legott.
Magában a borzas vargainas
Nem érezvén elég talentumot:
Meghasonlik... és költő lesz azonnal,
Költő, sötét vad világfájdalommal.
És van kritikus, - ép mint a kacsa
Kígyót békát elnyél a viz alatt;
Csupán azért, hogy jóllakjék vele,
Nem, hogy tisztítsa tőlök a tavat,
Ugy kapnak ezek gazt és szemetet,
Mivel ez nekik privát élvezet.

Van itt iró, költő, tudós, kritikus,
Regény-, dráma- s novellaíró bőven;
Ismert, nem ismert, félreismert lángész,
Egymás hátán, mint a csik a Fertőben.
S nem bámulsz minket, oh boldog haza?
Dehogy nem bámul, - sőt annál odább van.
Praenumerálni elfeledkezik,
És nem veszen könyvet - bámulatában!

Azért ne bántson, oh alvó poéta!
Hogy a farsangi vers dugába dőlt.
Ne félj, igy lesz az ötven év után is,
Amiképen volt ötven év előtt! -
Igy dől dugába minden e világon,
A koszorú, a hír és a dicsőség!
Szép költők: kik e földön rongyban járnak
Azért, hogy majd a halhatatlanságnak
Bíborszín palástját magokra öltsék!

Fenyő László: Óda (1937.)


Téged dicsérlek sokszínű szédület,
pokol hintája, ingatag és tüzes,
sikos véletlen: vizi-palló,
sorssal vemhes meredek szeszély te!

Gyöngyházsejtelmű villanó vakmerés,
érzem már, mérged lassudan átitat,
mérged sötét, tükrös bogyói -
s mindenem egy remegő remény már.

Veszély, száguldni havas lejtőiden,
törött sí-talpon szállani, hullani,
boldog rabként korbács-suhogtát
borzongni a gyögyörű iramnak.

Mielőtt megáll: lengjen a szív nagyot,
halk vízesése ezüstös robaját
öntse ki a világ fülébe,
a szürke fagy mielőtt lekötné.

Fal mellett élni, mint a folyóka? Nem!
Nézd a csillagok szögletes és kemény
arcát, futják hazárd pályájuk
s olykor lezuhannak néma daccal.

Ím születendő gyermekedbe sugalld
egy bátrabb élet öntudatát, hitét
s ajkán lázrögös leheletként
ott pihegjen szomja a kalandnak!

(Forrás: csicsada.freeblog.hu)

Kerényi Frigyes: Gyermekhalott felett


Hogy első csókban jó, szelid,
Lelkét lehellje rád,
A hosszu szenvedés után,
Ölébe kér anyád.

Szegénynek, hajh! ki mondja majd
- Lágy karja tártan áll -
Hogy gyermekét elébb, mint ő,
Ölelte - a halál?

Alvó fiú! keresztvized
Apád könyűje lőn,
Ki lágy bölcsővel várt, s kemény
Halotti padra tőn.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Dal


Bár a végzet azt akarta,
Hogy szegény fiu legyek -
Kedve jó pillanatában
Szép kis kerttel álda meg!

Benne illatos virág van,
Lombos ág, madársereg -
Szép a kert s mióta bírom,
Szebb világot ismerek!

Mondja sok: hol volna kertem?
Hogy talán csak álmodom -
Büszke nép! e bájos édent
Én magamban hordozom.

Volna bár csak hervadatlan!
Hisz e kert: ifjúkorom,
A virágok - érzeményim,
A madár - zengő dalom.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)


Kerényi Frigyes: Első hó



A pelyhes áll,
Szép urfinál
Oly édes büszkeség!
Szakállnak, hogyha nagyra kél,
Kedves leány szeszélyinél
Az olló csókja jut.

Hópelyhes áll,
Tél urfinál
Oly édes büszkeség!
Hamis leány a szép tavasz,
Szakállát majd lecsalja az –
Olló a napsugár!

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Kis jámbor


Falun kivűl a dombtetőn,
Veres kereszt alatt,
Leányka áll - nincs véle, csak
A néma gondolat.

De mit szívéből ajka hoz,
Az földi gerjelem:
Virág köríti homlokát -
Szivét a szerelem.

Szegényke fél, mint vész előtt,
Szemén nehéz bilincs -
Felnézni csak kétkedve mer;
Mert szent fohásza nincs.

Kis jámbor, hadd vigasztalón
Lelkedre zengenem:
Bizton tekints! i m á d k o z á s

A t i s z t a s z e r e l e m.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Deák Ferencz megtiszteltetésekor

- Pesten november 28-kán 1841. -

Lobogva jő a fáklyasor,
Megnépesült az ut;
Igézve zeng az induló
S ezer velőbe fut.
S a merre önt hatalmasan
Riasztó hangokat,
Nyomán az „éljen” harsogó
Hulláma kél s dagad.

Miért hogy annyi fényes úr
A nép közé vegyűl?
Örömtől annyi honfimell
Most egyaránt feszűl?
Az ifjuság a férfiút
Megüdvözölni hív,
A kit midőn tisztelni kell,
E honban e g y a szív.

S kivál egy hang a nép közől:
„Az ifju nemzedék,
Látván hazája nagy fiát,
Honérzelemben ég!”
Utána a nagy néptömeg
Telt szívből zúg igent,
És szomjuhozva szóra vár -
Körűle néma csend.

„Hadd forrjon egybe ész s erő
A hon szerelmivel!”
A szó szelid, a szó komoly,
A szó vezet s emel.
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve oh magyar!”
Zendűl rá s annyi hő kebel
Szentelt szivet takar.

És annyi szemből ihletés
Villámsugára néz,
Fennen, miként ha mondaná:
E szív követni kész!
És annyi ihlett arcz között,
Lelkemre gyúlt a hit:
Mi el nem hagyjuk minmagunk -
S az isten megsegít!

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Bársony István: Egy volt csendbiztos meséje

Jöjjön, üljön ide mellém, erre a lócára; innen láthatjuk az egész násznépet, de kivált az én drága fiamat, akinek a boldogsága engem is olyan igazán boldoggá tesz. Ugy-e, gyönyörü az a menyecske? Mintha csak boldogult feleségemet látnám ujra, azon a napon, amelyen meg­esküdtünk. Hála istennek, most a fiamon van a sor; higyje el, nagyon régóta nem volt már ilyen örömem. Valóságos gyermekké tesz a boldogság, érzem, hogy megnyilik a szivem; el kell, hogy mondjam a történetét ennek az én mai örömömnek.

*

Javakorbeli férfi voltam már, amikor meggyült a bajom Siratóval. A legveszedelmesebb kapcabetyár volt ez az ember, aki ebben a mi dombos-völgyes megyénkben valaha termett.

Tudja, mi az a kapcabetyár? Ezt is hadd mondjam meg, mert nagy különbség van ám a gaz­em­berek kategóriájában; a mi praxisunkban nem mindegy az, hogy melyik fajta szegénylegény követte el ugyanazt a bűnt.

A kapcabetyár minden betyár közt a leghitványabb fajta, de azért még se kicsinyeljük, mert alkalomadtán csak olyan galibákat okozhat, mint a legigazibb rabló. A nagyszabásu rablót el se tudjuk képzelni egy kis regényesség, egy kis lovagiasság nélkül, ami azért van, mert majd mindegyiknek a történetében akad valami véletlen csapás, valami sors átka, ami a bünös életre kényszeritette; de a kapcabetyár, az már a természeténél fogva rossz, annak a vérében van a gonosz; az nemcsak a keskeny ösvényről szédül bele az örvénybe, hanem a széles országutról is készakarva belecsatangol az árokba, mert ott piszok van s abban fetrengeni neki jól esik.

Azonkivül a kapcabetyár többnyire gyáva is. Messziről kerüli a fegyveres erőt s ahol bátor emberre talál, ott hamar meghátrál. Gyilkosságra nem könnyen vetemedik ugyan, de ha bele­kóstolt, akkor olyanná válik, mint az emberevő tigris: folyvást szomjas az embervérre.

Ilyenféle volt ez a Sirató Sándor.

Senki sem akadt, aki valaha jót tudott volna mondani róla; a falujában léha, rest embernek ösmerték azelőtt is, hogy ráadta a fejét a betyáréletre. Akkor történt, amikor a felesége meg­halt. Az asszony csak tartotta benne valahogy a becsületet; nem engedte, hogy egészen el­zülljön; mondják, meg is verte, amikor ugy hozták neki haza részegen; de a hitvány fráter eltürte azt is, mert elég jó dolga volt a szorgalmas, munkás asszony mellett.

Hanem a felesége halála után nem volt már egy falat kenyér se a háznál; nem volt, aki egy pár garassal megkönyörüljön a korhelyen, a korcsmárosnak meg volt esze, hogy egy korty pálinkát se adjon hitelbe ilyen embernek.

Sirató egyszer csak eltünt, de vele tünt a plébános két szép vasderes csikaja is. A lókötésen kezdte s mindjárt agyonütötte a betyártisztességet azzal, hogy a faluja papját kárositotta meg. Egy hétre rá zivataros éjjel felgyujtotta a korcsmát, bosszuból, hogy a korcsmáros nem állott be hitelezőjének. Azt még csak eltürték volna a jámbor parasztok, hogy a papjoknak kárt okozott, majd visszaimádkozza azt a plébános ur; de hogy a korcsmázók örömét jó időre tönkre tette, azt meg nem bocsátották neki. Most már az egész falu halálos ellensége lett. A haragos parasztok fellármázták a környéket, a tanyákat, a szomszéd falvakat, s mindenütt szent fogadást tettek egymás közt, hogy egy darab kenyeret se adnak ezentul Siratónak.

Ennek a bojkottálásnak az lett az eredménye, hogy a betyár harmadnapra agyonverte az öreg Gruber Mártont, aki egymagában lakott faluszéli viskójában. Egy szekér dinnyét adott el sze­gény aznap, kapott érte vagy két forint huszonöt krajcárt, ezért a csekély pénzért kellett meghalnia.

Most már fele se volt tréfa a dolognak. Most már rá kellett irni Siratót is arra a fekete lisztára, ahol az akasztófát várandósak nevei voltak. Eddig - egyéb fontos dolgom közt - nem igen törődtem vele, de a rablógyilkos kézrekeritését nem bizhattam csupán a pandurjaimra. Már csak azért sem, mert amint mondtam, egy embervért szagolt tigrisről volt szó. Elejét kellett venni annak, hogy ez a sátánfia belenőjjön borzasztó mestersége gyakorlatába.

Magam mellé vettem Pék Farkast, meg Fürdök Samut, a két legkipróbáltabb panduromat s elkezdtük kutatni a környéket.

Én is elég tagbaszakadt vagyok, de a két pandurom mellett csak amolyan kis legény voltam. Akármelyikünk bátran magára vállalhatott valami közepes betyárt, én hát e szerint csináltam meg a haditervemet.

Ezt a magában barangoló betyárt nem volt könnyü olyan nagy földön kézrekeriteni; pedig kezdett már rám melegedni a dolog, mert nem mult egy hét sem, hogy vagy egy vásárost, vagy egy árendás zsidót félig-meddig meg ne nyuzott volna.

Péket meg Fürdököt elküldtem kopónak, magam meg kiálltam lesre a Bujdosó-erdőhöz. Ezen a vidéken legkevesebb hirét lehetett hallani Siratónak, itt nem panaszkodott senki, hogy kárt tett volna neki a betyár. Ez pedig én előttem azt jelentette, hogy éppen itt van ő valahol ide­haza s ennélfogva nem akarja a pandurokat magára uszitani.

De hol lehet az az "otthon"?

A Bujdosó-erdő csupa zeg-zug; széles, mély völgyek, nádastavak a sürüségben; két vagy három sziget is van a tavak közt, azon biz’ egy gyékénysátorban hónapokig el lehet valaki, amig a huzó vadkacsán kivül egyéb eleven lényt is megpillanthat. De oda azután nem is talál más, csak aki az élete kockáztatásával kereste meg az utat, amelyen zsombikról-zsombikra haladva bekerülhet.

Valami ősbozót verte ki az egész erdőt, amelyben alig lehetett előre haladni. Az utakat nem igen törte szekér, mindenütt neki ereszkedett a vad páfrány, sok helyütt embermagasra nőtt a gaz, az ösvényeken lépést is nehéz volt a járás.

Én nem tudtam itt más emberlakást, mint a vén Karvalyét, aki husz év óta volt már kerülője az erdei mocsaraknak. A vén Karvaly kipróbált ember volt, az ugyan se szállást, se elemózsiát nem adott betyárnak, de soha.

Hanem azért tudott tán valamit a mi jó madarunkról.

Föltettem magamban, hogy kifaggatom egy kicsit, amig a két pandur elkezdi szorongatni a fenevadat, amelynek félig-meddig nyomára akadtak.

Ezt nem volt szabad elszeleskedni. Ha igy megyek neki az erdőnek, csendbiztos uniformisban, lóháton: még a vörösbegy is árulómmá válik, a szajkó messzire kisér, a lovam megzörgeti az avart, egyre tüsszög a sok szunyogtól. Akár csak kidoboltatnám Siratónak, hogy merre ne mu­tassa magát.

Ott hagytam hát lovat, uniformist, annál az árendás zsidónál, akinek a mult héten valósággal szijat hasitott a hátából. Ez, tudtam, nem árul el, de még szerzett is pompás juhászbojtár ruhát, cifra szürt, széles kalapot, kamós botot. A bőrtüszőm az ing alá került, abba voltak dugva a töltött pisztolyok.

Alig pirkadt, már utban voltam. Jó szokás, hogy nem viselek szakállt, igy a hosszu, kifent baj­szom­mal nagyon jól beillettem juhásznak. Tudtam is magamat hogy viselni, senki se gon­dolta, hogy nem afféle szegődményes vagyok.

A Bujdosóban még egészen sötét volt, amikor elkeveredtem a fák közé. Szándékosan kerül­tem a mocsarak felé, hátha valami jelre akadnék? Éjszaka esett, a vadak nyoma mindenütt látszott, ahol kopár volt a föld; s egy helyen mintha erős csizmasarok mélyedését vettem volna észre.

Nyilván Karvaly járt itt az éjjel. Lekerültem a nyárfák felé, bizonyosra vettem, hogy most otthon találom a viskójában.

Ugy elbujt a viskó a fák között, mintha nagy meztelenségét rejtegette volna szemérmesen. A paticsfalat régóta nem meszelték, a nádfedelet megborzolta a vihar, az ablakok alja papirossal volt beragasztva. Napraforgó kóróból csinálták valaha a keritését, mindenütt olyan rés volt rajta, hogy se ember, se állat nem szorult ott kapunyitásra.

A kutnál egy asszonyszemély mosott, mellette egy kis gyermek tapickolt meztelen lábacs­káival a pocsolyában.

Ez ujság volt nekem. Hisz Karvaly özvegy; remete életet élt eddig. Vagy tán a leánya került haza, akit valami botlás miatt évekkel ezelőtt elkergetett?... Mikor majdnem egészen melléjök értem a puha gyepen, megszólaltam:

- Adj’ isten jó reggelt! Itthon van-e az öreg kerülő?

Az asszony (csinos jószág volt) megrezzent.

- Az isten csudájába, mit ijesztgeti az embert? - szólt riadozva.

De nyomban összeszedte magát s bosszusan förmedt rám: «itthon hát, mit akar kend vele?»

- Ejnye, rózsám, de nem illik ez a vasvillanézés ahhoz a ragyogó szemedhez! Hát az öccse volnék, eljöttem meglátogatni.

Egyszerre kiderült a menyecske arca.

- Jaj! tán maga az, Józsi?... mindig emlegeti Sándor is, hogy már idekészül, de én ugy tudtam, hogy nem juhász maga, hanem csikós!... Jaj, de meg fog örülni szegény. Erigy csak, Sándorka, mondd meg apádnak, hogy nem kell félni...

Az ökölnyi gyerek, - lehetett talán öt esztendős, - futott befelé, mint az ürge.

Egy pillanatig elbámultam. Mit jelent ez a beszéd: nem kell félni?... Kicsoda ez a Sándor?...

- Kié ez a poronty? - kérdeztem hirtelen az asszonyt.

Fülig pirult s szemlesütve mondta: - hát... a mienk; - az enyém, meg azé... ’szen tudja már, aki miatt elkergetett egyszer az édes apám.

Nem volt több időm kérdezősködni, mert az ajtóban megjelent Karvaly. Elsápadt s elorditotta magát: jó reggelt kivánok, csendbiztos ur! - Az ő karvaly-szemét nem tudtam megcsalni, rám ismert, amint megpillantott.

De most már én is tisztában voltam a magam dolgával. Kitaláltam, hogy miért kiabál ugy a vén cinkos; bizonyos, hogy odabent olyan valaki van, akinek jó azt tudni, hogy csendbiztos járkál a közelben.

Nem is feleltem, csak neki mentem az öregnek, félredobtam az ajtóból s beugrottam a házba, hogy ne legyen ideje a rejtőző bicskásnak fegyverhez nyulni.

Abban a percben ugrott ki Sirató Sándor az alacsony ablakon; alig hogy kifért rajta. De azért a gyermekét is magával rántotta s ölbe kapva, elkezdett vele futni a sürüség felé. A nagy ijedtség, vagy a fia iránt érzett nagy szeretet tette, hogy nem a fegyvere után nyult, hanem a kölykét mentette, mint a vadállat szokta.

Most már mindent tudtam. Hát Sirató volt az, aki a vén Karvaly leányát évekkel azelőtt elcsábitotta. A felesége halála után, a betyáréletben, most összekerült vele.

Ledobtam a szürt s én is kiugrottam az ablakon. A betyár jól megelőzött, sietnem kellett, mert ha a szálerdőből bejut a csalitba, akkor elvesztem a nyomát: nedves füvön nem okoz zajt a futás.

Az egyik pisztolyt kirántottam a tüszőből, ugy kergettem Sirató Sándort. Annak nehéz volt a holtra rémült gyermek, láttam, hogy utól fogom érni. Mikor vagy harminc lépésre beértem, rákiáltottam:

- Add meg magadat, Sándor, vagy lelőlek!

Ki lehetett fáradva, megállt az első szóra s nekem fordult. Akkor láttam, hogy az ő kezében is pisztoly van. De mintha nem akarta volna hasznát venni, letartotta a csövét a földre.

- Álljon meg, csendbiztos úr! - szólt olyan hangon, amely parancsolásnak is beillett volna.

Tudtam, hogy alkudozni akar, megállottam, de a pisztolyomat nekiszögeztem a fejének.

- Először dobd el a fegyveredet, majd aztán beszélgetünk, ha éppen akarod.

- Tudom, hogy csendbiztos ur ugyse mer lőni, hisz megölhetné ezt a kis gyermeket. Hallgas­son meg, kérem alássan.

Jól számitott a betyár; istenkisértés lett volna elsütnöm a pisztolyt. Egy kicsit csillapodott a haragom, látva, hogy milyen alázatos.

- Mit akarsz, fiam? beszélj bátran.

A betyár reszketett. Alig állt a lábán. Valami nagy indulat kinozhatta.

- Megadom magamat, egy feltétel alatt, - mondta nehéz sóhajtással.

- Feltétele válogatja. Nem leszek hozzád olyan kegyetlen, mint te voltál az öreg Gruberhez.

A betyár elkomorodott.

- Megadom magamat, ha megesküszik rá, hogy gondját viseli ennek az én árva kis fiamnak. Vagy itt nyomban agyonlövöm őt is, magamat is! - kiáltotta elszántan.

Megcsókolta a fiut, aki félénken kapaszkodott a nyakába, s aggódva nézett rám.

Nem is tudom, mért lágyultam el annyira, de éreztem, hogy könny jön a szemembe. A betyár észrevette megindulásomat s a gyermeket magasra tartotta.

- Esküdjék meg, tekintetes uram.

- Elég lehet az adott szavam is, Sándor. Apja leszek a kis fiadnak, megfogadom.

A betyár földhöz csapta a pisztolyát s roskadozó lépésekkel jött hozzám. Letette a gyermeket a földre s odatartotta a két kezét, hogy verjem bilincsbe.

A statárium nagyon hamar elvégezte vele a többit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nézze, micsoda derék ember lett abból a kis betyárporontyból, az én fogadott fiamból, akinek most tartjuk itt a lakodalmát!

(Forrás: Bársony István: Sugok valamit – Elbeszélések - Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hirlap- és Könyvkiadó Vállat Bp., 1908. )

Goethe: Vadrózsa (1773.)



Kinyilott egy rózsaszál.
Puszta vadvirága,
Czéda fiu rá talál,
Lélekzete majd eláll,
Oly édes, oly drága.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága.
Fiú szól: Letörlek én,
Puszta vadvirága.
Rózsa szól: Megböklek én,
Megemlegetsz örökkén,
Nem tűröm, garázda!
Rózsa, rózsa csodaszép,
Puszta vadvirága.
S a szilaj fiú legott
Odakap az ágba...
Sírt a rózsa, jajgatott,
Hogy nem tűr erőszakot, -
Tűrni kell, hiába.
Rózsa, rózsa, csodaszép,
Puszta vadvirága!

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X. kötet)

Goethe: Az uj Argyrus (1774.)



Csöpp koromban rab valék
Négy falon belűl,
S mint anyám méhébe' rég
Űltem egyedűl
Esztendők során.
De te voltál czimborám,
Arany képzelet!
Pipi herczeg volt nevem
S rém-nagy tetteket
Végzett fegyverem.
Raktam kristály várakat,
Szét is zúztam mind,
Öltem sárkányt, ha akadt,
Győztem rendszerint,
Mert hős voltam ám!
Fifit fölszabadítám,
A királyleányt.
Könnyen folyt a párbeszéd
S elmém szikrát hányt -
Oh, dicső ebéd;
Csókja isteni falat,
Ajkán majd agyon
Szerettettem magamat!
Fényes volt nagyon
Arcza, mint zománcz!
Ah, ketté szakadt a láncz!
Oda van, oda!
Merre tünt el? Hova bútt?
Oh, hol van hona?
Nem visz oda út?

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X. kötet)

Goethe: A kedvelőknek (1799.)



Költő nem tud néma lenni,
Szeret nyilván megjelenni,
Gáncs is, taps is vonzza őt.
Gyónni bajos prosa-nyelven,
De sokat kivallunk csendben
Hallgatag Muzsák előtt.
Mi jót, gyarlót cselekedtem,
Mit élveztem, mit szenvedtem,
Egybeköti e füzér.
Mert öregség és ifjúság
És bölcseség meg hiúság
Dalban szépen összefér.

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X. kötet)

Goethe: Bekezdő panasz (1814.)


A szenvedélynek dadogása
Leírva, oh, mi különös!
Hát még, ha gyűjtöd házról házra
A levelet, hogy csokrot köss!
A mit egy élet nagy közökbe
Szétvetve szűlt, - komoly, bohó,
Azt itten két táblába kötve
Együtt veszi az olvasó.
De ne tűnődj' egy-egy hibán,
Hamar fejezd be könyvecskédet -
Ugy is ellenmondás az élet,
Különben szép sem volna tán.

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X. kötet)

Shakespeare: XII. Szonett

Számolva az óramondó időt
S látva, szép nap rút éjbe hogy merül,
Hogy kókad az ibolya nyár előtt,
S ezüst zúzt hogy kap a fekete fürt;

S hogy ejti lombját a sok büszke fa,
Mely alatt nemrég tikkadt nyáj hűsölt,
S hogy hág kévék ravatalaira
A borzas-ősz szakállú nyári zöld, --

Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.

Shakespeare: XI. Szonett

Ahogy romlasz, úgy nőssz a tieid
Egyikében attól, amit ma vesztesz;
S mit ifjan adsz, véred friss cseppjeit
Visszakapod, mikor tested öreg lesz.

Így élni szépség, okosság, erő,
Másképp vénség, hülő kor, őrület;
Hinnénk neked, meghalna az idő:
Még hatvan év, s eltűnnénk, emberek.

Kit a Természet nem folytatni gyártott,
Száradjon, vesszen a nyers, durva, torz;
Téged dúsaknál dúsabban megáldott:
Becsüld jótettét, s jóval viszonozd;

Pecsétté vésett s megszabta a munkád:
Üsd le sokszor, s ne hagyd veszni a mintát.

(Ford.: Szabó Lőrinc)