Jöjjön, üljön ide mellém, erre a lócára; innen láthatjuk az egész násznépet, de kivált az én drága fiamat, akinek a boldogsága engem is olyan igazán boldoggá tesz. Ugy-e, gyönyörü az a menyecske? Mintha csak boldogult feleségemet látnám ujra, azon a napon, amelyen megesküdtünk. Hála istennek, most a fiamon van a sor; higyje el, nagyon régóta nem volt már ilyen örömem. Valóságos gyermekké tesz a boldogság, érzem, hogy megnyilik a szivem; el kell, hogy mondjam a történetét ennek az én mai örömömnek.
*
Javakorbeli férfi voltam már, amikor meggyült a bajom Siratóval. A legveszedelmesebb kapcabetyár volt ez az ember, aki ebben a mi dombos-völgyes megyénkben valaha termett.
Tudja, mi az a kapcabetyár? Ezt is hadd mondjam meg, mert nagy különbség van ám a gazemberek kategóriájában; a mi praxisunkban nem mindegy az, hogy melyik fajta szegénylegény követte el ugyanazt a bűnt.
A kapcabetyár minden betyár közt a leghitványabb fajta, de azért még se kicsinyeljük, mert alkalomadtán csak olyan galibákat okozhat, mint a legigazibb rabló. A nagyszabásu rablót el se tudjuk képzelni egy kis regényesség, egy kis lovagiasság nélkül, ami azért van, mert majd mindegyiknek a történetében akad valami véletlen csapás, valami sors átka, ami a bünös életre kényszeritette; de a kapcabetyár, az már a természeténél fogva rossz, annak a vérében van a gonosz; az nemcsak a keskeny ösvényről szédül bele az örvénybe, hanem a széles országutról is készakarva belecsatangol az árokba, mert ott piszok van s abban fetrengeni neki jól esik.
Azonkivül a kapcabetyár többnyire gyáva is. Messziről kerüli a fegyveres erőt s ahol bátor emberre talál, ott hamar meghátrál. Gyilkosságra nem könnyen vetemedik ugyan, de ha belekóstolt, akkor olyanná válik, mint az emberevő tigris: folyvást szomjas az embervérre.
Ilyenféle volt ez a Sirató Sándor.
Senki sem akadt, aki valaha jót tudott volna mondani róla; a falujában léha, rest embernek ösmerték azelőtt is, hogy ráadta a fejét a betyáréletre. Akkor történt, amikor a felesége meghalt. Az asszony csak tartotta benne valahogy a becsületet; nem engedte, hogy egészen elzülljön; mondják, meg is verte, amikor ugy hozták neki haza részegen; de a hitvány fráter eltürte azt is, mert elég jó dolga volt a szorgalmas, munkás asszony mellett.
Hanem a felesége halála után nem volt már egy falat kenyér se a háznál; nem volt, aki egy pár garassal megkönyörüljön a korhelyen, a korcsmárosnak meg volt esze, hogy egy korty pálinkát se adjon hitelbe ilyen embernek.
Sirató egyszer csak eltünt, de vele tünt a plébános két szép vasderes csikaja is. A lókötésen kezdte s mindjárt agyonütötte a betyártisztességet azzal, hogy a faluja papját kárositotta meg. Egy hétre rá zivataros éjjel felgyujtotta a korcsmát, bosszuból, hogy a korcsmáros nem állott be hitelezőjének. Azt még csak eltürték volna a jámbor parasztok, hogy a papjoknak kárt okozott, majd visszaimádkozza azt a plébános ur; de hogy a korcsmázók örömét jó időre tönkre tette, azt meg nem bocsátották neki. Most már az egész falu halálos ellensége lett. A haragos parasztok fellármázták a környéket, a tanyákat, a szomszéd falvakat, s mindenütt szent fogadást tettek egymás közt, hogy egy darab kenyeret se adnak ezentul Siratónak.
Ennek a bojkottálásnak az lett az eredménye, hogy a betyár harmadnapra agyonverte az öreg Gruber Mártont, aki egymagában lakott faluszéli viskójában. Egy szekér dinnyét adott el szegény aznap, kapott érte vagy két forint huszonöt krajcárt, ezért a csekély pénzért kellett meghalnia.
Most már fele se volt tréfa a dolognak. Most már rá kellett irni Siratót is arra a fekete lisztára, ahol az akasztófát várandósak nevei voltak. Eddig - egyéb fontos dolgom közt - nem igen törődtem vele, de a rablógyilkos kézrekeritését nem bizhattam csupán a pandurjaimra. Már csak azért sem, mert amint mondtam, egy embervért szagolt tigrisről volt szó. Elejét kellett venni annak, hogy ez a sátánfia belenőjjön borzasztó mestersége gyakorlatába.
Magam mellé vettem Pék Farkast, meg Fürdök Samut, a két legkipróbáltabb panduromat s elkezdtük kutatni a környéket.
Én is elég tagbaszakadt vagyok, de a két pandurom mellett csak amolyan kis legény voltam. Akármelyikünk bátran magára vállalhatott valami közepes betyárt, én hát e szerint csináltam meg a haditervemet.
Ezt a magában barangoló betyárt nem volt könnyü olyan nagy földön kézrekeriteni; pedig kezdett már rám melegedni a dolog, mert nem mult egy hét sem, hogy vagy egy vásárost, vagy egy árendás zsidót félig-meddig meg ne nyuzott volna.
Péket meg Fürdököt elküldtem kopónak, magam meg kiálltam lesre a Bujdosó-erdőhöz. Ezen a vidéken legkevesebb hirét lehetett hallani Siratónak, itt nem panaszkodott senki, hogy kárt tett volna neki a betyár. Ez pedig én előttem azt jelentette, hogy éppen itt van ő valahol idehaza s ennélfogva nem akarja a pandurokat magára uszitani.
De hol lehet az az "otthon"?
A Bujdosó-erdő csupa zeg-zug; széles, mély völgyek, nádastavak a sürüségben; két vagy három sziget is van a tavak közt, azon biz’ egy gyékénysátorban hónapokig el lehet valaki, amig a huzó vadkacsán kivül egyéb eleven lényt is megpillanthat. De oda azután nem is talál más, csak aki az élete kockáztatásával kereste meg az utat, amelyen zsombikról-zsombikra haladva bekerülhet.
Valami ősbozót verte ki az egész erdőt, amelyben alig lehetett előre haladni. Az utakat nem igen törte szekér, mindenütt neki ereszkedett a vad páfrány, sok helyütt embermagasra nőtt a gaz, az ösvényeken lépést is nehéz volt a járás.
Én nem tudtam itt más emberlakást, mint a vén Karvalyét, aki husz év óta volt már kerülője az erdei mocsaraknak. A vén Karvaly kipróbált ember volt, az ugyan se szállást, se elemózsiát nem adott betyárnak, de soha.
Hanem azért tudott tán valamit a mi jó madarunkról.
Föltettem magamban, hogy kifaggatom egy kicsit, amig a két pandur elkezdi szorongatni a fenevadat, amelynek félig-meddig nyomára akadtak.
Ezt nem volt szabad elszeleskedni. Ha igy megyek neki az erdőnek, csendbiztos uniformisban, lóháton: még a vörösbegy is árulómmá válik, a szajkó messzire kisér, a lovam megzörgeti az avart, egyre tüsszög a sok szunyogtól. Akár csak kidoboltatnám Siratónak, hogy merre ne mutassa magát.
Ott hagytam hát lovat, uniformist, annál az árendás zsidónál, akinek a mult héten valósággal szijat hasitott a hátából. Ez, tudtam, nem árul el, de még szerzett is pompás juhászbojtár ruhát, cifra szürt, széles kalapot, kamós botot. A bőrtüszőm az ing alá került, abba voltak dugva a töltött pisztolyok.
Alig pirkadt, már utban voltam. Jó szokás, hogy nem viselek szakállt, igy a hosszu, kifent bajszommal nagyon jól beillettem juhásznak. Tudtam is magamat hogy viselni, senki se gondolta, hogy nem afféle szegődményes vagyok.
A Bujdosóban még egészen sötét volt, amikor elkeveredtem a fák közé. Szándékosan kerültem a mocsarak felé, hátha valami jelre akadnék? Éjszaka esett, a vadak nyoma mindenütt látszott, ahol kopár volt a föld; s egy helyen mintha erős csizmasarok mélyedését vettem volna észre.
Nyilván Karvaly járt itt az éjjel. Lekerültem a nyárfák felé, bizonyosra vettem, hogy most otthon találom a viskójában.
Ugy elbujt a viskó a fák között, mintha nagy meztelenségét rejtegette volna szemérmesen. A paticsfalat régóta nem meszelték, a nádfedelet megborzolta a vihar, az ablakok alja papirossal volt beragasztva. Napraforgó kóróból csinálták valaha a keritését, mindenütt olyan rés volt rajta, hogy se ember, se állat nem szorult ott kapunyitásra.
A kutnál egy asszonyszemély mosott, mellette egy kis gyermek tapickolt meztelen lábacskáival a pocsolyában.
Ez ujság volt nekem. Hisz Karvaly özvegy; remete életet élt eddig. Vagy tán a leánya került haza, akit valami botlás miatt évekkel ezelőtt elkergetett?... Mikor majdnem egészen melléjök értem a puha gyepen, megszólaltam:
- Adj’ isten jó reggelt! Itthon van-e az öreg kerülő?
Az asszony (csinos jószág volt) megrezzent.
- Az isten csudájába, mit ijesztgeti az embert? - szólt riadozva.
De nyomban összeszedte magát s bosszusan förmedt rám: «itthon hát, mit akar kend vele?»
- Ejnye, rózsám, de nem illik ez a vasvillanézés ahhoz a ragyogó szemedhez! Hát az öccse volnék, eljöttem meglátogatni.
Egyszerre kiderült a menyecske arca.
- Jaj! tán maga az, Józsi?... mindig emlegeti Sándor is, hogy már idekészül, de én ugy tudtam, hogy nem juhász maga, hanem csikós!... Jaj, de meg fog örülni szegény. Erigy csak, Sándorka, mondd meg apádnak, hogy nem kell félni...
Az ökölnyi gyerek, - lehetett talán öt esztendős, - futott befelé, mint az ürge.
Egy pillanatig elbámultam. Mit jelent ez a beszéd: nem kell félni?... Kicsoda ez a Sándor?...
- Kié ez a poronty? - kérdeztem hirtelen az asszonyt.
Fülig pirult s szemlesütve mondta: - hát... a mienk; - az enyém, meg azé... ’szen tudja már, aki miatt elkergetett egyszer az édes apám.
Nem volt több időm kérdezősködni, mert az ajtóban megjelent Karvaly. Elsápadt s elorditotta magát: jó reggelt kivánok, csendbiztos ur! - Az ő karvaly-szemét nem tudtam megcsalni, rám ismert, amint megpillantott.
De most már én is tisztában voltam a magam dolgával. Kitaláltam, hogy miért kiabál ugy a vén cinkos; bizonyos, hogy odabent olyan valaki van, akinek jó azt tudni, hogy csendbiztos járkál a közelben.
Nem is feleltem, csak neki mentem az öregnek, félredobtam az ajtóból s beugrottam a házba, hogy ne legyen ideje a rejtőző bicskásnak fegyverhez nyulni.
Abban a percben ugrott ki Sirató Sándor az alacsony ablakon; alig hogy kifért rajta. De azért a gyermekét is magával rántotta s ölbe kapva, elkezdett vele futni a sürüség felé. A nagy ijedtség, vagy a fia iránt érzett nagy szeretet tette, hogy nem a fegyvere után nyult, hanem a kölykét mentette, mint a vadállat szokta.
Most már mindent tudtam. Hát Sirató volt az, aki a vén Karvaly leányát évekkel azelőtt elcsábitotta. A felesége halála után, a betyáréletben, most összekerült vele.
Ledobtam a szürt s én is kiugrottam az ablakon. A betyár jól megelőzött, sietnem kellett, mert ha a szálerdőből bejut a csalitba, akkor elvesztem a nyomát: nedves füvön nem okoz zajt a futás.
Az egyik pisztolyt kirántottam a tüszőből, ugy kergettem Sirató Sándort. Annak nehéz volt a holtra rémült gyermek, láttam, hogy utól fogom érni. Mikor vagy harminc lépésre beértem, rákiáltottam:
- Add meg magadat, Sándor, vagy lelőlek!
Ki lehetett fáradva, megállt az első szóra s nekem fordult. Akkor láttam, hogy az ő kezében is pisztoly van. De mintha nem akarta volna hasznát venni, letartotta a csövét a földre.
- Álljon meg, csendbiztos úr! - szólt olyan hangon, amely parancsolásnak is beillett volna.
Tudtam, hogy alkudozni akar, megállottam, de a pisztolyomat nekiszögeztem a fejének.
- Először dobd el a fegyveredet, majd aztán beszélgetünk, ha éppen akarod.
- Tudom, hogy csendbiztos ur ugyse mer lőni, hisz megölhetné ezt a kis gyermeket. Hallgasson meg, kérem alássan.
Jól számitott a betyár; istenkisértés lett volna elsütnöm a pisztolyt. Egy kicsit csillapodott a haragom, látva, hogy milyen alázatos.
- Mit akarsz, fiam? beszélj bátran.
A betyár reszketett. Alig állt a lábán. Valami nagy indulat kinozhatta.
- Megadom magamat, egy feltétel alatt, - mondta nehéz sóhajtással.
- Feltétele válogatja. Nem leszek hozzád olyan kegyetlen, mint te voltál az öreg Gruberhez.
A betyár elkomorodott.
- Megadom magamat, ha megesküszik rá, hogy gondját viseli ennek az én árva kis fiamnak. Vagy itt nyomban agyonlövöm őt is, magamat is! - kiáltotta elszántan.
Megcsókolta a fiut, aki félénken kapaszkodott a nyakába, s aggódva nézett rám.
Nem is tudom, mért lágyultam el annyira, de éreztem, hogy könny jön a szemembe. A betyár észrevette megindulásomat s a gyermeket magasra tartotta.
- Esküdjék meg, tekintetes uram.
- Elég lehet az adott szavam is, Sándor. Apja leszek a kis fiadnak, megfogadom.
A betyár földhöz csapta a pisztolyát s roskadozó lépésekkel jött hozzám. Letette a gyermeket a földre s odatartotta a két kezét, hogy verjem bilincsbe.
A statárium nagyon hamar elvégezte vele a többit.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nézze, micsoda derék ember lett abból a kis betyárporontyból, az én fogadott fiamból, akinek most tartjuk itt a lakodalmát!
(Forrás: Bársony István: Sugok valamit – Elbeszélések - Magyar Kereskedelmi Közlöny, Hirlap- és Könyvkiadó Vállat Bp., 1908. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése