Mikor
a költő műveinek második kiadása Budán 1855-ben megjelent, Parragh, a jámbor
göllei esperes, ezt írta sajátkezűleg az eladásra szánt példányokra:
Sokszor fogja a nap hazánkat kerülni,
Míg egy magyar anya Bacsányit fog szülni.
A
vers gyarló, de mégis találóan fejezi ki annak a kornak a gondolkozását
Bacsányiról, amikor már inkább csak csodálták, mint szerették. A költő ekkor
elaggott ember, külföldön él keserű száműzetésben, a hazaszereteten kívül alig
fűzi más kötelék hazájához. Híveinek száma megfogyatkozott. De az egykor
ünnepelt költőt, akinek fényes talentuma és nagy tudása előtt Kazinczyn kívül
minden kortársa meghajolt, most valami glóriás nimbusz vette körül. A hazáért,
a szabadságért szenvedett rabsága, sírig tartó száműzetése – az irodalom
legendás hősévé avatták őt és neve köztiszteletben állott még akkor is, amikor
ellenségei és irigyei szinte vetélytársak nélkül uralkodtak a magyar Helikon
bércein és tőle már alig volt mit tartaniok. Míg itthon néhányan, ki tudja,
miféle indulatból, csak tépdesték Bacsányi költői babérkoszorúját, sőt egyéni
jellemében is meggyanúsították, azalatt a száműzöttet még külföldön is nagy
becsülés környékezi. Ritka költői tehetségét, széleskörű műveltségét csodálják
német és francia földön egyaránt. Ha az agg költő a linzi sétatéren megjelent,
a város előkelői vették körül, hogy élvezzék szellemes társalgását. A
nemesarcú, élénk tekintetű és aggkora ellenére is egyenestartású magyar
gentlemant még osztrák földön is tisztelik, szeretik.
Csak
itthon akarták néhányan a babért homlokáról letépni.
De
a nemzet megőrizte emlékét és a fent idézett versike, ha naiv formában is, de
őszintén a szívekből fakadott. Bacsányi örökké élni fog nemcsak az
irodalomtörténetben, hanem a nemzeti köztudatban, a közérzésben, a szívekben
is. A szabadságnak, a jognak, a felvilágosodásnak volt p a merész szószólója
oly időkben, amikor a fejével játszott az, aki igazat írt. Petőfi előfutárjának
lehet őt tekinteni, aki előre megérezte a népek forradalmának a szelét, mint az
állatok a földrengést. Mind a ketten az elnyomott népmilliók vágyainak a
leggyökeresebb megszólaltatói. Bacsányi életében még nem érkezett el számunkra
az idők telje. Ő a szabadság pirkadásának első pacsirtája volt csak, aki előre
meglátta a virradást és köszöntötte dalaival – a nemzetne 1848-ig kellett
várni, hogy fölhasadjon végre a szabadság hajnala, amelynek költője Petőfi
volt.
Bacsányi
örökké modern költő marad. Százötven évvel ezelőtt született és már akkor oly
eszméket hirdetett, amelyeknek soha el nem lankadó energiája ma is lüktet a
nemzeti életben, melyekért ma is küzd nemzete.
1763-ban
május 9-én látta meg a napvilágot Tapolcán, Zalamegyének ezen a kiesfekvésű
vidékén, melyet Jókai Tempe-völgynek nevezett el. Nemes családból származott,
de ő ezzel vajmi keveset törődött és nemességét nem is igazoltatta...
„Valóságos szittya-vérű magyarok vagyunk. Nem lévén gyermekeim és az efféle
elavult dolgokról keveset aggódván, nem igyekeztem eredetünkről bővebben
tudakozódni...” E szavakkal tesz tanúságot demokratikus érzelmeiről abban a
korban, amikor a nemesség nem megvetendő előjogokat biztosított, annak hiánya
pedig a becsvágyó ember elé nagy akadályokat gördített.
A
gimnáziumi osztályokat Keszthelyen kezdette. Sopronban, Veszprémben folytatta
és Pesten végezte be. A pesti piaristáknál Horányi és Benyák voltak tanárai.
Horányi nagyon dicséri az eszes és szorgalmas fiút, aki „inter excellentes
quartus” volt. De azt is megjegyzi már, hogy önállóságra törekvő, önérzetes és
„sut juris” jellemű. Később Horányi a „Nova Memoria” című művében szerfölött
magasztaló hangon emlékezik meg a tehetséges ifjú költőről és nyolc oldalon
ismerteti munkáit. A filozófia befejezése után Bacsányi a pesti egyetemen jogot
hallgat. Ekkor ismerkedik meg Kármán Józseffel és Ráday Gedeon gróffal. A
szegénysége dacára is választékosan öltözködő szép és szellemes ifjút szívesen
látják a fővárosi körökben is. Így jut be Orczy Lőrinc báró házába nevelőül
István fia mellé. Ez a szerencse döntő hatással van jövőjére. Orczy révén, ki
maga is költő, egyszerre az irodalom és politika vezetőinek társságában találja
magát. Orczy nagyon megbecsüli az ambiciózus és tehetséges ifjút. Tanáccsal,
könyvekkel és anyagiakkal is bőven segíti. Bacsányi a magyaron kívül
szorgalmasan olvassa a német és francia irodalmat és rövid idő alatt oly
széleskörű nyelvismeretre és irodalmi tájékozottságra tesz szert, hogy írók körökben
bámulatot és tekintélyt vív ki magának. Erre az időre esik első irodalmi
kísérlete. „A magyaroknak vitézsége” című hosszabb hazafias költeménye, melyet
ifjú barátainak ajánl. A mű bevezető soraiban gyönyörű vallomást tesz a szegény
származású, de szellemi kincseinek tudatában büszke ifjú költő lelkes
magyarságáról és komoly törekvéseiről.
Tanítványa
185-ben meghal és Bacsányi válni kénytelen a nemes báró házától, ahol őt már
valóságos családtagnak tekintik. A csapás nagyon megrendíti az ifjút és első
költeményét, amely a Hírmondó-ban jelent meg 1785-ben, elhalt tanítványa
emlékének szenteli. Ettől fogva a maga lábán él, de pártfogói nem hagyják
cserben és anyagi gondoktól menten végezheti el az egyetemet.
