Mikor
a költő műveinek második kiadása Budán 1855-ben megjelent, Parragh, a jámbor
göllei esperes, ezt írta sajátkezűleg az eladásra szánt példányokra:
Sokszor fogja a nap hazánkat kerülni,
Míg egy magyar anya Bacsányit fog szülni.
A
vers gyarló, de mégis találóan fejezi ki annak a kornak a gondolkozását
Bacsányiról, amikor már inkább csak csodálták, mint szerették. A költő ekkor
elaggott ember, külföldön él keserű száműzetésben, a hazaszereteten kívül alig
fűzi más kötelék hazájához. Híveinek száma megfogyatkozott. De az egykor
ünnepelt költőt, akinek fényes talentuma és nagy tudása előtt Kazinczyn kívül
minden kortársa meghajolt, most valami glóriás nimbusz vette körül. A hazáért,
a szabadságért szenvedett rabsága, sírig tartó száműzetése – az irodalom
legendás hősévé avatták őt és neve köztiszteletben állott még akkor is, amikor
ellenségei és irigyei szinte vetélytársak nélkül uralkodtak a magyar Helikon
bércein és tőle már alig volt mit tartaniok. Míg itthon néhányan, ki tudja,
miféle indulatból, csak tépdesték Bacsányi költői babérkoszorúját, sőt egyéni
jellemében is meggyanúsították, azalatt a száműzöttet még külföldön is nagy
becsülés környékezi. Ritka költői tehetségét, széleskörű műveltségét csodálják
német és francia földön egyaránt. Ha az agg költő a linzi sétatéren megjelent,
a város előkelői vették körül, hogy élvezzék szellemes társalgását. A
nemesarcú, élénk tekintetű és aggkora ellenére is egyenestartású magyar
gentlemant még osztrák földön is tisztelik, szeretik.
Csak
itthon akarták néhányan a babért homlokáról letépni.
De
a nemzet megőrizte emlékét és a fent idézett versike, ha naiv formában is, de
őszintén a szívekből fakadott. Bacsányi örökké élni fog nemcsak az
irodalomtörténetben, hanem a nemzeti köztudatban, a közérzésben, a szívekben
is. A szabadságnak, a jognak, a felvilágosodásnak volt p a merész szószólója
oly időkben, amikor a fejével játszott az, aki igazat írt. Petőfi előfutárjának
lehet őt tekinteni, aki előre megérezte a népek forradalmának a szelét, mint az
állatok a földrengést. Mind a ketten az elnyomott népmilliók vágyainak a
leggyökeresebb megszólaltatói. Bacsányi életében még nem érkezett el számunkra
az idők telje. Ő a szabadság pirkadásának első pacsirtája volt csak, aki előre
meglátta a virradást és köszöntötte dalaival – a nemzetne 1848-ig kellett
várni, hogy fölhasadjon végre a szabadság hajnala, amelynek költője Petőfi
volt.
Bacsányi
örökké modern költő marad. Százötven évvel ezelőtt született és már akkor oly
eszméket hirdetett, amelyeknek soha el nem lankadó energiája ma is lüktet a
nemzeti életben, melyekért ma is küzd nemzete.
1763-ban
május 9-én látta meg a napvilágot Tapolcán, Zalamegyének ezen a kiesfekvésű
vidékén, melyet Jókai Tempe-völgynek nevezett el. Nemes családból származott,
de ő ezzel vajmi keveset törődött és nemességét nem is igazoltatta...
„Valóságos szittya-vérű magyarok vagyunk. Nem lévén gyermekeim és az efféle
elavult dolgokról keveset aggódván, nem igyekeztem eredetünkről bővebben
tudakozódni...” E szavakkal tesz tanúságot demokratikus érzelmeiről abban a
korban, amikor a nemesség nem megvetendő előjogokat biztosított, annak hiánya
pedig a becsvágyó ember elé nagy akadályokat gördített.
A
gimnáziumi osztályokat Keszthelyen kezdette. Sopronban, Veszprémben folytatta
és Pesten végezte be. A pesti piaristáknál Horányi és Benyák voltak tanárai.
Horányi nagyon dicséri az eszes és szorgalmas fiút, aki „inter excellentes
quartus” volt. De azt is megjegyzi már, hogy önállóságra törekvő, önérzetes és
„sut juris” jellemű. Később Horányi a „Nova Memoria” című művében szerfölött
magasztaló hangon emlékezik meg a tehetséges ifjú költőről és nyolc oldalon
ismerteti munkáit. A filozófia befejezése után Bacsányi a pesti egyetemen jogot
hallgat. Ekkor ismerkedik meg Kármán Józseffel és Ráday Gedeon gróffal. A
szegénysége dacára is választékosan öltözködő szép és szellemes ifjút szívesen
látják a fővárosi körökben is. Így jut be Orczy Lőrinc báró házába nevelőül
István fia mellé. Ez a szerencse döntő hatással van jövőjére. Orczy révén, ki
maga is költő, egyszerre az irodalom és politika vezetőinek társságában találja
magát. Orczy nagyon megbecsüli az ambiciózus és tehetséges ifjút. Tanáccsal,
könyvekkel és anyagiakkal is bőven segíti. Bacsányi a magyaron kívül
szorgalmasan olvassa a német és francia irodalmat és rövid idő alatt oly
széleskörű nyelvismeretre és irodalmi tájékozottságra tesz szert, hogy írók körökben
bámulatot és tekintélyt vív ki magának. Erre az időre esik első irodalmi
kísérlete. „A magyaroknak vitézsége” című hosszabb hazafias költeménye, melyet
ifjú barátainak ajánl. A mű bevezető soraiban gyönyörű vallomást tesz a szegény
származású, de szellemi kincseinek tudatában büszke ifjú költő lelkes
magyarságáról és komoly törekvéseiről.
Tanítványa
185-ben meghal és Bacsányi válni kénytelen a nemes báró házától, ahol őt már
valóságos családtagnak tekintik. A csapás nagyon megrendíti az ifjút és első
költeményét, amely a Hírmondó-ban jelent meg 1785-ben, elhalt tanítványa
emlékének szenteli. Ettől fogva a maga lábán él, de pártfogói nem hagyják
cserben és anyagi gondoktól menten végezheti el az egyetemet.
1787-ben
Kassára nevezik ki a kamarához kancellistának és ebben a városban tölt négy
esztendőt, mely idő alatt Bacsányi, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc
hazánk irodalmi középpontjává teszik Kassát. Évnegyedes folyóiratot is
indítanak Magyar Múzeum címen, melynek Bacsányi a lelke, a vezére. Mivel
Kazinczy nem bírta a maga külön elveit Bacsányival szemben érvényesíteni és
féltékenyen tapasztalta, hogy az írók és költők legtöbbje Basányit ismeri el
fejének, duzzogva megvált a laptól és rivális lapot is alapított az Orpheus-t,
amely azonban még abban az évben megszűnt. Bacsányinak Kazinczy agitációja
ellenére is sikerült a legkiválóbb írókat maga köré gyűjtenie, úgy, hogy maga
Kazinczy is kénytelen-kelletlen dolgozik a lapjába. A „Kassai Magyar Társaság”
néven egyesült írói gárda tagjai: Bacsányi, Kazinczy és Baróti Szabó Dávod. De
a lap munkatársai között találjuk irodalmunk többi jeleseit is csaknem kivétel
nélkül. Ezek: Dayka Gábor, Szentjóbi Szabó László, Ráday Gedeon gróf, Verseghy
Ferenc, Virág Benedek, Horváth Ádám, Teleky József gróf, Barcsay Ábrahám,
Gvadányi József gróf.
Bacsányi
költői munkásságának java kassai tartózkodása idejére esik. A folyóiratnak
legtöbb cikkét maga írja, a munkatársainak is ő adja meg az eszmei irányítást.
Ír forradalmi szellemű költeményeket, kritikákat, esztétikai tanulmányokat és
műfordításokat. Ezenkívül folyton képezi magát.
De
a társaság nemcsak irodalommal, hanem a haza egyéb dolgával is foglalkozik.
Ekkor lé be a Martinovics-féle összeesküvés tagjai közé és lesz
szabadkőművessé, mert az ottani páholy egyéb céljain kívül irodalmi törekvéseket
is tűzött ki maga elé. Bacsányi ettől fogva állandó üldöztetéseknek a mártírja.
Az áldatlan irodalmi harcon kívül, melyben Kazinczyval áll, csapás-csapásra
éri. Kassai tartózkodásának egyetlen boldog epizódja a szerelme. Ekkor
ismerkedik meg Ilosvay Krisztinával, egy gazdag földbirtokos szép és művelt
leányával, aki maga is foglalkozik irodalommal. Rajongva szeretik egymást, de
az igénytelen költő nem nyerheti el a gőgös nemes leányát. Szerelmüket örökre
megőrzik a szívükben. „Ó kedves jó Jancsim, be jobb lett volna veled lenni a
világ akármely távoleső vidékében... Barátnéd, aki a síron tul is szeret és
tisztel.” Így ír hozzá Krisztina, mikor már gróf Tholdy Ádám felesége.
Eközben
összekülönbözik a hivatali főnökével is és hosszú huzavona után az állását is
elveszíti. Különösen forradalmi szellemű és a papok ellen írt költeményeit
vették tőle zokon. Pedig Bacsányi nem volt forradalmár, csak az alkotmányos
szabadság lelkes sürgetője. A papokat sem gyűlölte, hiszen azok között volt a
legtöbb barátja. A fent idézett versike szerzője is pap volt. Vallásos
érzületének legfényesebb bizonyságai a bölcselmi költeményei. Csak az aulikus
és maradi papságot ostorozta kemények és ebben vele érzett a liberális és
hazafias magyar papság zöme. Inkriminált költeményei között ez a legmerészebb
hangú:
„Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kinos kötelében
S gyászos koporsóba döntő vasigátok
Nyakatokról eddig le nem rázhattátok;
Ti is, kiknek vérét a Természet kéri,
Hiv jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párisra vessétek!”
„A
látó” című költeménynek pedig különösen a következő sorai keltettek
megdöbbenést:
„... A letapodtatott emberi nemzetnek
Csontjaiból épült trónusok reszketnek.
Rémülve szemlélik közelgető sorsok
A vérre sóvárgó koronás gyilkosok...”
Akik
Bacsányi vádolták, azok vagy korlátoltságukban nem értették meg az ő magasztos
céljait, vagy jól rejtegetett abszolutisztikus terveiket látták tőle
veszedelemben. Pedig „... a fejedelmeknek is érdekükben áll, hogy népeik
felvilágosultak legyenek, mert annál jobban lehet kormányozni őket...”, vallja
a költő.
Hivatalától
megfosztatván, a nagyműveltségű és szabadelvű gondolkozásáról ismert nyitrai
főispán, Forgách Miklós gróf veszi maga mellé titkárul. Mikor ím életének sora
ismét kedvezőre fordul, akkor sújt le rá a legnehezebben a balsors keze.
Fölfedezik a Martinovics-féle összeesküvést és az apát gyáván kiszolgáltatja
Bacsányit. Vizsgálati fogságba vetik és ámbátor semmit sem tudnak rábizonyítani,
mégis egy évi várfogsággal büntetik, mert költeményeiben és önérzetes
feleleteiben a vádhatóság veszedelmes államfelforgató eszméket fedezett fel.
1794 augusztus havában Szentjóbi Szabó Lászlóval és Verseghy Ferenccel együtt
Kufstein várába viszik Bacsányit. A gyilkos levegőjű dohos cellában, ott az ő
közvetlen közelében, sorvad el lelkének fele, Szentjóbi, a tehetséges ifjú
költő. Kebelbarátja halál azután még sok és keserves hónapot töltött a zord
tiroli várban. Reggelenként a reményt fakasztó napsugár topódzott be hozzá,
hogy vigasztalja kétségbeesésében és az ablakának vasrácsán ülő madár éneke
volt egyetlen gyönyörűsége.
Te cifra kis madár!...
Fel-fel repülsz rostélyos ablakomra,
Bizvást előmbe szállsz
S ugy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra
S vigasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe...
Te szép, te kedves kis madár!
Édes enyhitője,
Egyetlenegy vigasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak!
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet ébresztő gyöngy éneked?
Álmatlan
éjszakáin a nyájas holdsugár suhan be hozzá, hogy boldog ábrándokba ringassa a
bánatos költőt.
Jer már, jer egyszer csillagos ég dicső
Fénnyel mosolygó Asszonya! Jersze már
Fájdalmim érzékeny tanuja!
Verd el az éj szomoru homályát.
... Óhajtva várom megjelenésedet.
És ime! Jönnek kellemetes szelid
Sugárid... Üdvözlégy kegyes Hold!
Könnyeim árja között elázva
Áldlak s köszöntlek. Csak te tudod nyögő
Szivem keservét; ah! egyedül te vagy
Még, aki most is szánakodva
Nézsz le reám s panaszimra hallgatsz...
Fogsága
utolsó hónapjaiban új társ érkezett a komor cellába. Maret, a bassanói herceg
volt, aki Bonaparte seregében harcolt és az osztrákok fogságába esett. Benső
barátságot kötöttek a rabtársak, amely azonban Bacsányira később újabb
veszedelmeket hozott. Nemsokára kiszabadult börtönéből a költő és mivel hazája
sorompóit elzárták előle, Bécsben telepedett meg, ahol nagy nyomorúsággal
küszködött. Csak a magyar testőr-írók, Báróczy, Barcsay, Kisfaludy Sándor
társasága vidítja fel olykor szomorú napjait. Költői ábrándjairól lemondva
vonult meg a császári fővárosban, hogy szerényen elrejtőzve élhesse le ifjú, de
már letört életének hátralévő napjait. Mindössze harminc éves ekkor és múzsája
máris elnémult, mert a szabadságról szíve szerint nem dalolhatott. Csoda-e,
hogy nem vette többé kezébe a lantját, mikor szabadságra törekvő lelkét
bilincsekbe verte a zsarnoki önkény? És mégis itt az idegenben kárpótolta őt a
kegyetlen sors szenvedéseiért. Küzdelmes, de a legeszményibb és legboldogabb
szerelem lett jutalma. Bécs város ünnepelt költőnője és dédelgetett szépsége, a
tüneményes Sappho – Baumberg Gabriella – fedezte föl az ismeretlen magyar
költőt és ajándékozta meg szerelmével. Hiába gördítettek akadályokat frigyük
elé az előkelő gazdag kérői, a szegény magyar poétának nyújtotta kezét. Évekig
tartó hűséges várakozás után végre sikerült állást nyernie az udvarnál,
fogalmazónak nevezik ki és 1805-ben egybekel hőslelkű Gabriellájával. Házassága
révén előkelő összeköttetésekre tesz szert, melyek egészen az udvarig nyúlnak;
megbecsülik a művészi és írói körökben. Szíves barátságban él Haydn
zeneköltővel, Blumauerrel, Alxingerrel, Müller János udvari történetíróval és
Kininger festővel. Már-már földerül szomorú életének boldogabb napja; de ekkor
új csapás éri, mely súlyával haláláig ránehezedik az ártatlanul üldözött
költőre.
1809-ben
bevonultak Bécsbe a győzelmes Napoleon seregei. Ismeretes, hogy a diadalmas
császár kiáltványt intézett a magyar nemzethez, hogy őket fegyverbe szólítsa a
gyűlölt osztrák hatalom ellen. A francia szöveget Márton József nyelvész
fordította le magyarra, de mivel a fordítás nem elégítette ki a franciákat,
jobbtollú magyar író után tudakozódtak. Ekkor értesült Maret, Bacsányi egykori
kufsteini rabtársa, most Napoleon államtitkárja arról, hogy barátja Bécsben
tartózkodik. Azonnal fölkereste őt, hogy a fordítás kijavítására fölkérje.
Bármennyire is megőrült a költő egykori fogolytársa viszontlátásán, a kényes
feladat teljesítését elhárította magától. Horánszky Lajos kétségbevonhatatlan
adatok alapján bebizonyította már, hogy Bacsányi az osztrák kormány rendeletére
cselekedett, amikor a Márton-féle fordítást mégis átnézte és kijavította. Vae
victis! a győzőnek módjában állott ezt a rendeletet kicsikarnia. És a költőnek
mégis üldöztetést kellett szenvednie, sőt emlékére egészen a legújabb időkig
sötét felhőként borult a gyanú árnyéka, hogy a hazaárulás tettében szándékosan
részes volt. Most már világosan és tisztán áll hazafias jelleme az utókor
előtt. De a gyanú örökös száműzetést hozott a költőpárra.
Mikor
Napoleon hadai kivonultak Bécsből, Bacsányinak is menekülnie kellett, mert
elkeseredett ellenségei, nejének kikosarazott kérői, most elérkezettnek látták
az időt, hogy bosszújukat rajta kitöltsék. Bacsányi távozása Bécsből csak
megerősítette a gyanút és az a tény, hogy a költő a francia kormánytól
kegydíjat élvezett, szitén az ellenségeinek a malmára hajtotta a vizet. Hiába
hangoztatta a költő Bécsben maradt nejéhez írott leveleiben az ártatlanságát,
talán a nején kívül, aki most is törhetetlenül kitartott férje mellett, senki
sem hitt már neki. Mikor a szövetséges hadak Napoleonra Waterloonál a végső
csapást mérik, Bacsányi is elveszti a franciák védelmét és 1815-ben Párisban az
osztrák kormány utasítására elfogják, hazahozzák és a morvaországi Spielbergben
vizsgálati fogságba vetik. A vizsgálatot rosszakaratúlag vezetik és szándékosan
elnyújtják, mialatt a költő sokat betegeskedik. De Bacsányi nem csügged, bízik
igaz ügyében. Végre nejének sikerült I. Ferenc császár színe elé jutnia és ott
férje pörének sürgős elintézését kieszközölnie. Az eközben felkutatott akták
mind valószínűbbé teszik a fogoly bűntelenségét, pártfogóinak száma egyre
szaporodik s mikor Metternich herceg is javára nyilatkozik, 1816-ban újra
előveszik ügyét. A végső tárgyalás a döntő bizonyítékok alapján fölmentésével
végződik és ugyanazon év augusztusában megnyílik börtönének ajtaja, szabadságát
visszanyeri. De korán örült a sokat szenvedett hitvespár, nemsokára jött a
kormányrendelet, mely Bacsányit Linz-be internálta. Ott kell megtelepednie
állami felügyelet alatt. Hiába derült ki ártatlansága, mégis féltek tőle
magyarországi múltja miatt. Ismerték szabadságért lelkesedő érzületét, költői
műveinek szellemét és a gyáva kormány azért távol hazájától tisztességes őrizet
alá helyezte. A császár évi kegydíjat engedélyezett számra, a francia
kormánytól élvezett kegydíját is visszanyerte, minélfogva anyagi
gondtalanságban, de lelki rabságban éle le még hátralévő számos éveit. Neje
hűségese megosztotta vele a száműzetés keserves kenyerét. Ez volt egyetlen
vigasztalása. Mikor neje meghalt, akkor már csak a linzi lakosság rokonszenve
és arra vetődött honfitársainak a látogatásai okoztak neki némi örömet. Éles
szemmel figyeli a távolból is hazája irodalmi és politikai életét, de nem sok öröme
telik benne, azok csak még inkább elkeserítik aggkora napjait.
De
még nem akart meghalni, mintha érezte volna, hogy jönnie kell utána valakinek,
aki ismét fölveszi a lantját, hogy nálánál még hangosabban zengje rajta a
szabadság dalait. 1845-ben Petőfi már a szabadság ébresztő harsonáját fújja és
Bacsányi azon év tavaszán, május 12-én, nyolcvankét éves korában meghalt.
Utolsó fohásza is hazája felé száll.
Érzem s naponként látom azt,
Hogy életem végére jár;
Isten hozzád édes hazám,
Isten hozzád örökre már!
A
linzi temetőben idegen nemzetbeli tisztelői és barátai emeltek neki emléket és
azon németül ez a sokatmondó írás olvasható:
„Die Mitwelt mag neidisch oder undankbar, aber die Nachwelt
wird gerecht sein.”
A
sírfelirat igazat mondott. Bacsányit hamar elfeledték, s ha megemlékeztek róla,
irodalmi érdemeit lekicsinyelték, hazafias jellemét meggyanúsították. Főleg
Kazinczy vétett sokat ellene, pedig Bacsányi nálánál tanultabb is,
talentumosabb is volt. Az Akadémia ugyan 1843-ban megválasztotta őt levelező
tagjának, de ez az elismerés későn jött. Toldy Ferencz, aki szintén
kíméletlenül támadta őt – jóllehet sokat tartott felőle – 1847-ben
emlékbeszédet mondott róla az akadémiában és 1865-ben ki is adta összegyűjtött
munkáit, de hiányosan. Így iparkodtak a már porladozó költőnek örökké élő
géniuszát kiengesztelni. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg a költő a méltó
elégtételt megkapta. A költő helyét irodalmunk történetében Szinnyei Ferenc
1904-ben állította az őt megillető díszes magaslatra a róla írott alapos
monográfiájában. Hazafias jellemének feddhetetlenségét pedig Horánszky Lajos
mutatta ki 1907-ben, nagy lelkesedéssel és lelkiismeretességgel gyűjtvén össze
a döntő és eddig nem ismert adatoknak vaskos kötetre menő anyagát.
Bacsányit
abban a korban, amidőn a magyar írók és költők elegendő tájékozottság nélkül is
inkább csak szimpátiák által indíttatva különféle utakon törekedtek irodalmi
céljaik megvalósítására, nagy tanultsága és természettől nyert talentuma a
leghelyesebb útra vezette. A sokféle költői iskolák között ő és társai –
Verseghy, Szentjóbi Szabó, Dayka stb., - egyikhez sem szegődtek, hanem
öntudatos kritikával és helyes érzékkel mindegyikből kiválogatták a jót amiért
őket egeztetőknek, válogatóknak nevezi az irodalomtörténet. A nyelvújítási
harcban is okos és mérsékelt álláspontot foglaltak el a szertelen újítókkal
szemben. Kétségtelenül ők voltak koruk legtanultabb és legtehetségesebb költői,
akik vezérökül Bacsányit ismerték el. Ennek az iránynak a legkiforrottabb és
legművészibb egyénisége Csokonai. Bacsányi a szó valódi értelmében tudós költő
és egyben nagy reformer, aki rendkívül fogékony a kor modern eszméi iránt.
Széleskörű és mély tudását a legékesebben jellemzik esztétikai és tudományos
cikkei. Ilyen például a műfordításról szóló. Alapos kritikai méltatásokat írt
Ányosról, Faludiról, Báróczyról, Bessenyeiről; az első kettőnek a verseit is
kiadta. Modern felfogását leghívebben jellemzik a „Vallásbeli türedelemről”, a
„Szinházról”, - mely szerinte a nyelv és erkölcsöknek oskolája -, és az
„Ujságirásról” közreadott tanulmányai. Igen érdekes, amit a sajtóról mond: „...
a legtöbbet használhat, de a legtöbbet árthat is; azért ne térjenek el az
újságírók az igazságtól. Míg sajtószabadság nem lesz, inkább hallgassanak oly
dolgokról, melyekről bizonyos tekintetek miatt nem szabad írniok s
valótlanságot ne hírleljenek.” A nyelvrontók ellen és a kritikai zűrzavar
megszüntetése végett sürgeti az Akadémia felállítását „A magyar tudósokhoz”
című irodalmi röpiratában.
Eme
sokoldalú munkásságán kívül állandóan buzdítja, oktatja és irányítja a vele
összeköttetésben álló írókat, költőket. Kisfaludy Sándor előbb neki küldi el a
„Himfy szerelmet”-t és csak azután adja ki az ő átjavításában. Ossian
fordításával is foglalkozott és kortársai közül ő közelítette meg leginkább a
nagy költő szellemét. De a legbecsesebbek mégis költői alkotásai, ezek közül
főleg hazafias, politikai és elégikus költeményei. Forradalmi versei, melyekben
rendkívüli erővel és tömörséggel nyilatkoznak meg a francia forradalom eszméi;
kufsteini elégiái, melyeket ma sem lehet benső meghatottság nélkül olvasni – és
bölcselmi ódái, amelyek a végsőkig zaklatott költőnek a gondviselésbe vetett
megnyugvását és bizodalmát fejezik ki: irodalmunk legszebb gyöngyei közé
tartoznak. Csodálatosképpen szerelmi dalt egyet sem írt, legalább nem maradt
ránk; míg neje, Baumberg Gabriella, versei jó részét neki szentelte. Bacsányi
nyelve gyökeresen magyar, erővel teljes és kifejező. Némely költeményében oly
hangot üt meg szabadságért rajongó lelke, minőt Petőfiig nem hallunk. Verselése
bravúros, még a legnehezebb klasszikus formákkal is könnyen játszik.
Keveset
írt, de ezek között örökbecsűeket.
(...)
(Forrás: Bacsányi János költeményei - Előszó – Jubiláris
kiadás – Az Athenaeum R. T. kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése