A csontjaid már lassan korhadoznak,
végképp kiszárad bennük a velőd,
s én nem láttam azóta, hogy tavasszal
elföldeltek belé, a temetőt.
De gyakran látom az arcod, olykor-olykor
megtorpanok az utcán valahol
s elém döbben az óriási h omlok,
a merev ajak és a horgas orr.
Mit tudsz te lent, mire tanítanak meg
a lúgos esők és a gyökerek,
melyik likacsos csontodba hatolnak,
hogy a talajjal eggyé tegyenek?
Őrzi-e még alant a vézna bordák
horpadt urnája a szíved porát
s a föld, amely könyörtelen omolt rád,
bezúdult-e már koporsódon át?
Hányszor tűnődöm: mégis érdemes volt
úgy élned, ahogy éltél, oly vadul?
s ha számadásra int a vérveres hold,
nem megint te maradsz-e majd alul?
Úgy szórtad szét magad, olyan hiába,
oly lázadón, oly Don Quijote-mód!
Akár a koszorú: lehull virága
és nem marad belőle, csak a drót.
Hogy távolodsz! Azóta megtanultam,
hogy mi a mindig és mi a soha.
Már mindig ott maradsz a földbe hulltan
és nem fogom meg a kezed soha.
Nem mondod többet? "Fiam, egy pohár víz
kellene" - "Újra rosszabbul vagyok."
Lassan kilúgoz az alanti árvíz
s gyökeret vernek benned a magok.
Talán majd a virág, amit növesztesz,
kimondja azt a titkodat, amit
elhallgattak makacsul furcsa, vesztes
életed végéig az ajkaid.
Hányszor készültél, hogy kimondd! Halálon
túl nem nyomaszt-e kancsal némaság?
Boldogabb nem lettél vele. Ne fájjon!
S ne mondd ki már. Nem érteném szavát.
Ahol te jársz, üzenet ide nem hat
s nem gondjaid többé a gondjaim.
Mégis, magamban őrizlek, velem vagy,
találkozunk a város útjain,
látom amint kórházba mégy botoddal
botladozva a Nagykörúton át.
Verkli szól. Megállsz. Meghat a kopott dal.
Eszedbe jut a fátylas ifjúság.
Az én koromban... Jaj az én koromban
a halál már csontjaidba bútt
és harminc éven át őrölte zordan,
míg a velődig ért, akár a szúk
a fát... Ki tudja, bennem is lapol tán,
hallom néha a fűrésze neszét.
Apám voltál. Az életed lehulltán
törvény szerint elindulok feléd.
S te egyre távolodsz. Szemed színére
már nehezen emlékszem és a szád
mosolyát sem tudom. A sír sötétje
közönyös álmát hűsen ontja rád.
Még egyszer megmozdulsz, ha jön az est és
a levegőt kavarja csontkezed:
mint pisla mécsesét egy ideges kéz,
kioltod sáppadó emlékedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése