Irodalmi régiségek. Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kézirataiból

 

Közli Majer István egyetemi tanár

A régi századoknak egy nagy férfia’
Képét elődbe rajzolom. -
Arczája teljes; barna s kedvesen piros;
Merő s világos kétszeme,
Melyből komolyság ül-ki s mély gondolkozás;
Kettős csomóba vont haja;
Fekete bajusza; bóltra nőtt szemöldöke;
Vitéz kalpag ül fején;
Forgója gyöngyös; benne ráró-szárny inog!
Dományja díszesen fedi;
Ezt öv szorítja. Réka-torkos és öreg-
Tojásnyi gomboktól nehéz
Mentje nyaka körül ezüst lánczon lefügg.
Nadrága nem szűk, nem nagyon
Nem fő; kihányva nincs ugyan, de csinos és
Tartós. Kivévén kék övét,
És fekete csizmáját, ruhája mind veres.
Tollas-botot tart jobb keze;
Nagy, görbe, haragos kard lefügg bal oldalán,
És harczra készül ugrani.
Jó szál, egyenes, erős, egész Mars. – Már az ő
Bel-dísze (mert erővel is
Oda siet ecsetem) milyen? Országot, királyt
Csepp-vérig védelmező;
Igaz, serény, hív, bátor, a becsületért
Élő, haló. Szenvedni tud
Éhséget, hideget, meleget; a puhálkodó
Életnek ellensége. Nem
Kivánja másét; maga vagyonát őrizi.
Jobbágyihoz mértékletes,
Kik őtet atyjokként becsülik s tisztelik.
A megvakító bújaság,
A kártya, koczka, s éjszakai farsangolás,
Ő nála mind merő csuda. -
Ha fényes udvart tart is, ártalmára nincs,
Mert számba szokta venni, mit
Vesz-bé, s viszont mit ád-ki. Nem fekszik nyakán
A bús adósság. Másokon
(Kivált hazáján s nemzetén) segíteni
Tud és akar jószágiból.
Bő pénze lévén, s nem szorulván senkire,
Bátran kimondja nagynak és
Kicsinynek az igazságot. A kétszínkedést,
Hízelkedést, árulkodást
Gyűlöli. Pólczot nem vadász mások nee
Lepocskolásával. Maga,
S nem híres ősi nagyraterjedt szárnyain
Kíván repülni. Messze lát;
Vigyázva szól; vigyázva tesz mindent. Ha mi
Jót eltökéllett, markosan
Végére hajtja. Jó királyjáért ezer
Veszélyre szánja mindenét;
Meghalni készebb, mintsem hitszegő pribék-
Nevet viselni. Biztatás,
Adomány, remény, ígéret elnem ütheti
Szivét; hamisra félelem
Nem birja. Mintegy égbe fellövelkedett
Kő-szál, az ő rá dőlt szelet,
Záport, kegyetlen zűrzavart, dörgéseket,
Nevetve tűri, szenvedi.
A Mars placzán nincsen hozzá fogható,
Akár vitézt, akár vezért
Kivánjon a dolog mivolta. Mint az éh
S búsult oroszlány, kergeti,
Aprítja kedvelt honja vívójit; magas
Halmokra hullnak menyköves
Fegyvere hevétől a sebes testek; pirúl
A vérpataktól a mező.
Egy neki, szembe-szállni, s győzni. Nem csuda:
Kisded korától fogva kard,
Ló, test-gyakorlás, szűk- s kemény étel, vadak’
Űzése, vólt legkedvesebb
Előtte. – Marssal öszve tudja csatlani
Tudós Minervát; olvas, ír;
Mind nyelve, mind elméje helyén van. Falun
Vár forma kastélyban lakik;
Hol őtet a vendégek a (kikben nagyon
Gyönyörködik) gyakrabb napno
Meglátogajták. Nem fajúl-el, nemzeti
Nyelvén, ruháján fel nem ád. -
Igy neveli gyermekeit is; és azért saját
Hazája szebb s jobb szűzeit
El nem kerüli, messze-földi czafragos
Leányokat nekik nem hoz.
Kérded: ki képe? – Hát nem ismered? Nem? Ez
Egy régi fő nagy véredé.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Pacsirtadal

 

Ébredj el, ébredj álmaidból
Földnek határa, völgy, halom!
A költő-dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek…! A gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat.

Szeretni nem mer a madárka…
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak… nincs lomb az ágon
Reá hüs árnyat hinteni:
Pedig… véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt. Kicsinyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak:
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh, keljetek fel a mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá – játszani!

Ébredj, szendergő élet, ébredj!
Hideg sirodból törj elő!
Borúljon illatos virágba
A színtelen halom, mező.
Harsogjon al ég, - a ligetben
Dal és viszhang beszéljenek;
A rétet dús rendek borítsák,
A rónát ért kalászfejek!

Elég az álom! – lankadást ad
Ha hosszu, új erő helyett:
Holt természet! Feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! – munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesülés
Gyümölcsöző üdvére vár! -

Hideg világ! Mély álmaidban
Halld és érezd meg énekem!
A mellyel hívlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! – láttasd meg a dal
S meleg sugárok erejét!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Benőfi Soma (Brujman Sámuel 1821-1887): Mátrai nóták

 
I.
A parádi templomtorony
Nemzeti szint mutat,
A timsósnál, cseviczésnél
Dicsérik az urat…

Füstölög a Mátra feje,
Gond avagy bú éri, -
Csilandják a Mátra lábát
A fürdők vendégi…

Itt a tavasz, itt van a nyár,
Itt vannak a fecskék;
Hej kivannak a parádi
Fris dári menyecskék.

II.
Ha a galamb megfélemlik,
A templomra száll;
Hej az ember a Mátrában
Jó tanyát talál…

Sok fa őrzi itt az embert,
Mint hű gárdisták;
Itt ott még a napsugárt is
Visszataszitják.

Ha áruló valamely fa,
S az ég megtudja:
Belecsap a istennyila,
Az ég boszuja.

III.
Nincsen olyan sötét gyász,
Mit a szél meg nem tépáz;
A Mátrafőn a felleg,
Nagyon ritkán pihen meg; -

Gyakran van most szivárvány,
Itt a vén Mátra táján;
Talán annak jeleül:
Hogy nem soká kiderül!

IV.
A Mátrafőt süti a nap,
Bár felhődzik keble;
Mosolyog az arany kalap,
Bár sír a szív terhe…

Sírva vígad, mint a magyar,
Maga a Mátra is,
Mindene jó, a mit akar,
Csak a szele hamis…

Zöld nadrágban,kék mentében
Jár a Mátra nyárban,
Állhatatos a reményben,
Mint párta a lángban;

Még a Mátra életbe lesz,
A remény sem hal meg;
Ebbe’ maradj! Ne csüggedezz!
Vagy előre halj meg...

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vahot Sándor (1818-1861): Egy pohár bornál

 

Mily andalitó éjszaka!
A hold teljes fényben ragyog;
Mig a gazda jól aluszik
Gazdálkodnak a tolvajok.

Ugatnak a komondorok,
S van most valóban erre ok;
De mert nem ébred senki föl
Kár inkább nem aludniok.

Tán álmodnának valamit,
Az eb némelykor álmodik;
Álmában úgy szüköl, morog
Mint a ki sír s bosszankodik.

Az eb hát alszik s álmodik -
S nem álmodik é a virág?
És a mi ennél lelkesebb:
A jó bor és a szép bor-ág?

Minők lehetnek álmai
A jó bornak, képzelhető,
Holott minden csepjében forr,
Forré s pezsg a tűz és erő.

Van a borban tűz és erő,
Van benne lélek s gondolat,
Van annyi, hogy mindenikből
Az embernek kölcsön is ad.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Székács József (1809-1876): Rómában

 

Kétes, Rómában „caffé” van-e több avagy egyház,
Mert mindkettőnek száma nagy, éke dicső,
Nem kétes, hogy amott ünnep mindennap, a nép sok,
Itt urnapján is ritka s a templom üres.

Nápolyi tengerpart

Rómában drágák a köntös nélküli minták,
Mellyeken a művész fesst s farag élet után.
Kissébb délre művész! – Nápolyban a partokon ingyen
S bőven fölleled azt, a mi hiányzik amott.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Fábján Pista nótája*

I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé neml ehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.

Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
eltemetnek a mezei vadak,
EL IS ÉNEKELNEK  a madarak.

Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.

II.
Jön a zsandár kívül belül,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.

Fogd meg, Julcsám, a lovamat,
Vidd a kutra, itasd meg azt,
Itasd meg, mert szomju nagyon:
Szegény Pista fáradt nagyon.

Azután menj a szobádba,
Borul a vetett ágyadra,
Borul, sirass engem nagyon:
A törvényem hátra vagyon.

Elbúcsuztam Juliskámtól,
Az apjától, az anyjától:
Már én elmegyek, látjátok,
Isten vigyázzon reátok.

Sirva kisért a kapuig,
Onnan a határ széleig,
Megcsókoltam utoljára,
Ugy ültem a pej lovamra.

Lement a nap nyugodóra,
Szegény Pista boszújára:
Belement az istálóba,
Megfogtak másnap déltájba.

Már két kezem vasba verték,
Dupla fegyverem elvették,
Magam fegyver közé vettek,
A zsandárok úgy kisértek.

A törvény elébe vittek,
Komor szemmel rám tekintnek,
Monda nekem: no te kutya
Nem lősz többet pandurt soha.

Akkor meghültem egy kicsit,
hogy az akasztófára visz,
Nem lesz napja vig kedvemnek,
Soha többé életemnek.

Februárjus huszadikén,
Kisértek fel a nagy utczán,
Szégyeltem azt váltig nagyon
Hogy a kezem vasba vagyon.

Édes kedves lovam, Pajkos!
Nincsen czukor, nincs abrak most:
Fogva a te kedves gazdád,
Nincs ki gondot viseljen rád.

(* Íme egy pár AKASZTÓFA-VIRÁG. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyűjteményébe valamikor felvétessék; annál inkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek REQUIEME, mások általi BUCSUZTATÓJA hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye, ki az ELSŐT bujdostában írta, a MÁSODIKAT fogságában, midőn a rögtönítélő törvényszék már meghozá fölötte az ítéletet, mondotta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.    A. J.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Kálmán (1831-1881): Emléksorok

(S. Lóra barátnőmnek, mint távozandó arának.)

Még nehány rövid nap…
És csak lelkem láthat,
Mely az emlék szálán
Huzódik utánad.
Legédesb emlék ez
Egy szép multnak éke…
A tiszta barátság
Legszentebb emléke!

Mit adjak emlékül?…
Lásd… bucsudalt zengek,
Tanujeléül egy
Mélyebb rokonszenvnek.
Vedd tiszta lélekkel…
s ha leendesz távol;
Olvasd: hogy mit kaptál
A dal hű fiától.

I.
Nem kivánok szóval
Semmi boldogságot,
Azt tiszte lelkedben
Ugy is feltalálod…
Nap a tiszta lélek…
Mely a bánat könnyét
Felszáritja – ha tán
Arcáinkra ömlék…

Még is, hogy ha néha
Elnyomand a bánat
S szomorúság fedi
Elborult orcádat;
Gondold meg: hogy más, még
Jobba szenved távol…
S ilyenkor emlékezz
A dal hű fiáról!

II.
Légy könyelmű, vidám,
Mélyen sohse érezz…
A legnemesb érzet
Sorvadásig vérez.
Legszentebb szerelmed
Mint guny tárgya vész el…
Nyomd el a sziv szavát
A jéghideg ésszel.

Ne higyj senkinek se…
Légy szilárd mint szikla,
Mely a hullámokat
Bátran veri vissza.
Igy ha boldog nem is
Ámde nyugodt leszesz
Boldogtalan az, ki
Nagyon mélyen érez.

De hogy ha már érzesz,
Vagy érzeni fognál,
S a mit nem kivánok,
Talán csatlakoznál,
S kigunyolt szivekről
Gondolkozol távol…
Rólam is gondolkozz
A dal hű fiáról.

III.
Hol vígan rengető
Bölcsőd fája termett:
Hol a porban játszál
Mint gondatlan gyermek;
Hol termett menyasszony
Koszorúd virága;
Szent legyen előtted
A magyar hazája!

Imádd nemzetedet…
Hazád édes képe
Szent oltárként álljon
Szived közepébe!…
És ha majd érette
Imádkozol távol:
Emlékezz meg rólam
A hon hű fiáról!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): Rejtett kincsek

 

Egy birtokom van, csendes hajlok ez:
Az elviharzott multak temploma,
Benn áldozóul bánat tévedez,
Kezében a vágy hervadt lilioma,
Ez elhagyott lak keskeny ablakára
Halvány sugárt vet az emlékezet,
S leszállván a remények sirmohára
Kicsalja a rég eltünt képeket.

S én eljövék… egy hű barát velem -
E hű barát: a néma fájdalom,
Bir rejtett kincseket még kebelem:
Ezeket is multamnak áldozom
S letérdelvén a gyász sirok mohára:
Az eltűnt képek felvillámlanak,
S a rejtett kincsek jőnek nem sokára
S NAGY CSEPPEKBEN a sirra hullanak.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Jókai Mórhoz

 

Csendesen, miként az árnyas rengetegbe
Bujdosott szellőnek sohajtása támad…
Kiséretében egy fényes holdvilágnak -
Emlékezetemmel, köszöntök be nálad!
Alig képzellek már… lelkem olyan fáradt…
De rég nem is láttam halovány orczádat!! -

Jut-e még eszedbe ez a tündér vidék?…
A Sajó folyása… a bikk vad erdője…
Fölkeresi-e még ragyogó lelkével
A „s z e n t-l é l e k” csúcsát rajongó költője? -
Köszönt általam a Sajó mormolása…
Üdvezel a bérczi virágok nyilása.

Jó  napot izen a rónák tóvidéke, -
Alig várja ismét látogatásodat…
Legszebb leányzója ajándékot készit:
Vizi liliomból fehér klárisokat…
S homlokodra fűzi piros pántlikával -
Meg is egyezett rá az édes anyjával.

Szalmafödelével vár az én tanyám is…
Nagy örömem lészen téged látni benne;
Tebernát csinálok zöld leveles fából…
Álmaim virágit hintendem elédbe…
S megszólal a helység legszebb muzsikálja -
Milyet még nem hallott Rév-Komárom tája.

Jaj de minek szólom a mostoha időt?
Könybe lábad szemem ilyetén beszédre;
Ugy kitanultunk már mi a vigalomból -
Alig ismerünk rá magunk személyére!
Szegény, szegény világ!!… Félre sötét bánat,
Az én lelkemben még ezer remény támad.

Szinte ragyog lelkem a jövendőségtől…
Hát a tied mit rejt titkos fölségében?…
Beszlvén a holtak följáró álmival:
Kelnek-é bűbájos sejtések szivedben?
Beszéld el, beszéld el… szólalásod hangja,
A hallgató puszták vándorló harangja. - -

… Csendesen, amikint beköszönték nálad,
Rakodtan mint a méh, ismét tovább megyek;
De te is velem jösz… elhozlak magammal…
Lelkemnek szárnyain elhozom – k é p e d e t.
Andalgó szellemünk hadd merengjen rája -
Magyarország legszebb v a d o n v i r á g á r a.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Losonczy László (1812-1879): Vig lagzi

Összeüti Laczi a bokáját,
Tánczra viszi barna szép babáját;
A csárdást oly gyönyörüen járja,
Eláll bele minden szeme szája.

Jobb szereti a szép magyar nótát,
Mint az ezüst huszast és banknótát.
„Három atáncz, Ambrus hejh, huzd rája!”
Felkurjant, s a huszast csak úgy hányja.

Volna oly gyors a keze mozgása
A dologban, mint lába forgása:
Nincs tagadás, nincsen kétség benne,
A városban első gazda lenne.

Vig Lacziban az a legfőbb hiba,
Nem dolgozik, inkább megy lakziba.
Egyre mulat, - nem áll keze másra
Mint pohár- és leányforgatásra.

Kezén a lány mint az orsó pereg,
Majd megdermed értte a lánysereg,
Boldog leány, boldog a nap alatt,
Ki vele csak eget is fordulhat.

Ebszánkázta fufangos Laczija,
Minden nótán csak a szépit hija;
A többinek úgy viszket a lába,
A hideg is rázza, de hiába! -

Laczi összeveri sarkantyuját,
Földhöz alig érteti lábujját;
Oly könnyen oly fönségesen járja,
Azt tartják, nincs magyar tánczban párja.

Hanem azt is tartják ám felőle:
Gazdag ember soh’sem lesz belőle.
Mit bánja ő, csak vigan élhessen,
S a szép lyánynak kedvencze lehessen.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Bérczy Károly (1821-1867): Halálsejtelmek

I.
Talán megérek én még egy tavaszt,
Talán derül még életemre nyár,
De jól tudom, hogy az ősz leszakaszt
S együtt fogy éltem és a napsugár.

Ha majd kizöldül erdő és mező,
Jelképemül választok ifju fát,
És meglesem, mint rügyez s hajt ki ő,
S miként hullatja a lombkoronát;

Minden levél, mit a szél elragad
Fogyó éltemnek egy-egy napja lesz,
Egy őszi éjjel majd kopár marad -
És lesz belőle főmnél sirkereszt.

II.
Hegyen ülök madárdal közt,
Körülöttem virágmező,
Fejem fölött lombok árnya,
Suttogó és ölelkező.

S nézem röptét a felhőknek
S hallgatom a lomb-beszédet;
Hüs a szellő, zöld a pázsit,
Szép az élet, szép az élet. …

És ki tudja? Új tavasszal
Tán fölöttem lesz a pázsit,
S lenn nem hallom a madárdalt
S a fák méla suttogásit.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Megverte azt az ur isten…

 

Megverte azt az ur isten
Mind a két kezével,
A ki mint én a kenyerét,
Rongyát, utolsó fillérét
Keresi – e k é v e l!

Havas eső, tavaszi szél,
Nyárnak forró napja;
Egymásután következnek,
Fázom és izzadok bennek -
Még sincs semmi haszna.

Hogy is volna? – a cselédem
Mind egy lábig korhely.
Rongyos mint a rászaféreg,
Szidom… majd megesz a méreg -
Legyen jobb idővel!

Meg is javul: az ökörnek
Ketté töri lábát…
S ha a nyaka közé hányok -
Idővel még többet látok:
Elcseni a párját.

Aztán az a házi lárma…
Nincs mód elpihenni!
Hasztalan van lant kezembe…
„V a s v i l l á t” – zugják fülembe -
Tessék ujat venni!…

Ha így aztán lejár az év -
Ugyan számoljunk hát:
A cselédet kifizetted…
A supereplust mind megetted…
Nincsen egy kan poltrád.

S elmondhatom, hogy van helyem,
Hová tenni kincsem:
„Hosszu sorral udvaromon
Vermem ugyan elég vagyon,
De gabonám nincsen!!!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Sujánszky Antal (1815-1906): Tünődés

Isten! Teremtve a világot,
Szavadra az diszében állt,
S dicső kezednek alkotásán
Ten szíved is kedvet talált.

Teremtél embert, hogy kegyelmed
Imádva – ő boldog legyen,
S élvezze lángoló hatalmad
Remekmüvét ez életen…

Nekem nem adtál bármi részt is
Az élvezetből, csak nekem;
Nem folyt e szó le ajkaidról:
’IM, ÉN ATYÁD, TE GYERMEKEM!’

Megnézem én az ég azurján
A tűzgolyók fénytáborát,
S csak én vagyok, ki nem lelem föl
Köztük szerencsém csillagát.

Megnézem én a szende holdat
Ezüst-zománczos trónhelyén,
Hiába – nem költ fel derűt az
Tépett kedélyem éjjelén.

Megnézem a tavasz virágit,
a rózsa égő bíborát,
S kitárult keble én előttem
Elvonja édes illatát.

Megnézem a patak futását,
S hallgatva ott a hab-zenét,
Medrébe öntött könnyeim közt
Csak én nem érzem kellemét.

Szivem sötétebb mint az Aethna
Tövig kiégett tűzhelye,
S cseréül a lángérzelemnek
Jégvermet alkotál bele.

Nem ismerek baráti keblet,
Szerelmet és boldog hazát,
Akármi ért, uj fájdalommal
Tetézte kínom halmazit…

De mért ez őrült jajveszéklés?
Bocsánat, édes Istenem!
Vedd ünnepélyes esküszómat
Te tőled minden jó nekem.

E földön minden élvezetből
Nem pusztitott ki végzeted:
Hisz BENNE REJLIK már magában
A FÁJDALOMBAN élvezet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Szép ifiú vándor

Szép ifiú vándor! Jőj be hozzám kérlek,
Mig haragja szünik a viharos szélnek.
Adok hű fedelet, adok vetett ágyat,
Látom elfáradtál, tested lelked bágyadt!

„Igaz barátságod megköszönöm szépen,
Jaj de nem nyughatom házad közelében…
Nem is állhatok meg, csupán egy-két szóra,
Ugy se fordul immár az én sorsom jóra.

„Elhagytam falunkat, elhagytam galambom,
Tudja a jó isten mért kellett elhagynom!
Édes anyám kisért a falunkon végig
Sápadt két orczáját könye folyta végig…

„S egyedül maradtam!… nincsen uti társam
Még a búbánat sem marad hiven nálam,
A csapongó remény meglát néha-néha
S elkergeti búmat változó árnyéka.

„Rengeteg erdőben, idegen határon
a vidéknek rejtett ösvényeit járom,
Bizalmasabb vagyok erdőhöz, sziklához,
Mint a meleg szivü emberhez magához.

„Lehajtanám fejem, de hol az a párna,
Mely engem a földön nyugalomra várna!…
Nincsen apám, anyám, szép szeretőm nincsen,
Megátkozott engem mind a három isten.

„Futok, hogy ne legyen ismerősöm senki,
S nem kérdem, hol fogok végre megpihenni,
Tégedet jó ember, áldjon a ki áldhat,
Hogy a szegény vándort hajlékkal kináltad!”

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Két versenymű egy tárgy fölött

 

Szász Károly (1798-1853):  Tavasszal jőjön el halálom!

I.
Mit bánom én, ha életem
Folyója lezajlik maholnap!
Ha a tenger nagy árjai
Mint egy hullámot felkarolnak!
Ha végig így tart pályaútam,
A napot, órát nem számlálom;
Csak egyet kérek istenem:
Tavasszal jőjön el halálom!

Szelid a lég, madár dalol,
Minden bokorban ifju hajtás…
Az enyhület szellőiben
Száll szivemből a végsohajtás.
A sötét berkek titkos árnyán
Oly édes, oly szelíd az álom;
Miért ne lenne hát örök?
- Tavasszal jőjön el halálom!

A rózsatőn virág nyilik;
Zsonogva jő a könnyü méhe,
S megkapja édes harmatát
A síron nyilt virág kelyhébe:
Siet haza… de ott hintázik
Egy óriás pók fényes szálon,
Elfogja a kis méhikét…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Csolnakázom a tó felett,
A hold füröszti benne képit;
Talán jobb hazába vezet
Az ezüst híd, mit rajta épit.
Lapátom nyugszik, én merengek
S úgy ringatózom a hullámon,
Mint bölcsőben a csecsemő…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Parányi ökörszem fecseg
A temető tövis-sövényén,
Hű nője a tojáson ül,
A kis fészek gazdag reményén.
Ha majd kiköltik a fiut,
Az itt a sir körébe’ szállong.
Itt próbálgatja szárnyait…
- Tavasszal jőjön el halálom!

A temetőn, hol őseim
Hamvát jelölik a keresztek:
A verőfény sugáriban
A tavasz ezüst köde reszket,
A sirt, melyen oly gyakran ültem,
A ködben is csak megtalálom,
Ott vessetek jó puha ágyat…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Anyám, mély gyászod földi ér,
Arczodat hulló könyek mossák,
Szép koszorúd oh szerelem
Egy lemetszett szárazra vált ág.
Minden csak szappanbuborék! 
Egy Ezeregy éji tündér álom,
Csak a természet mosolyog…
- Tavasszal jőjön el halálom!

II.
ÉLET, ÉLET, TE LETÖRT LEVELETLEN ÁG,
Hajts már csak egy rügyet egyszer örömedben!
Vagy eldoblak, mint a koldus vándorbotját
Dobja az ebre, mely rá rohant veszetten.
De mégsem!… Bevárom még a kikeletet,
A holt természet most át nem ölelhetne.
Mit az életben én soha nem éreztem:
Érezzem a sirban, mily édes szerelme!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Verőfényes nyár volt az én keblem… tele
Édes gyümölcsökkel – s szedék az emberek;
De egy illattalan virágbimbójuk sincs,
Mit nekem adjanak, habár megepedek.
Mereng majd szellőben a szép rózsabokor,
s el-elhullat egy-két levelet a szélbe…
Fölszedem ezeket… s így fonok magamnak
Illatos koszorút – sírom keresztjére.
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah az a szép mező pázsitos zöldjével
Fehérpiros virág seregétől járva,
Azok a kék hegyek aranyos sugárban,
Patak,mely zengve fut hímes völgy karjába,
Ligetek sátora templomi homályban,
Édesen síró dal csalogány ajakán…
Igy ünnepli meg a természet önmagát,
Legyen ez ünnepem nekem is, oh anyám!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Jártam a hegyeket, jártam a völgyeket,
A végtelen rónák örömébe dőltem,
Fürtöm szagos leve a szálló illattól,
Itta a harmatot a napfény előttem.
Boldog volt a fű is várva az esthajnalt:
Hogy éjre visszatér kedves bogárkája…
Csak én sohajtottam: boldogtalan élet,
Mért hogy a sziv benned üdvét nem találja!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Csak egyszer… ah egyszer mégis voltam boldog,
S te tettél boldoggá szent tavasz… imádlak!
Egyszerre termett a gyümölcs a virággal,
s mily színeket játszott fönlebegő szárnyad!
Kipirultak égő örömtől a lombok,
S bérczek ormain a szirtek ősz mohai,
Az élők meghaltak, fölkelt a halott mind,
S isteneket láttunk a földre szállani…
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah de elhervadtál… mint egy szép menyasszony,
Kinek vőlegénye a harczban elesett;
Éjfelenként meg-megjelen a hős lelke.
A nő nem ismer rá – s lelke teste remeg…
Virulj föl énnekem még egyszer, oh tavasz!
Mily kéjjel számlálom növő virágidat,
S mily gyönyörrel omlom e virágok közé:
Nehogy elhervadni még egyszer lássalak!…
Virágos mezőben oly édes az álom,
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Zalár József (1825-1914)

 
Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

 

„Müvész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő
S ez ut hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számra nő.”
Ám hadd legyen; nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntlan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlkezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először utnak eredete;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen
- Mint bárkán a galamb – az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik őt körül
Gyermekorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő – tán már csak néhai -;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épit, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd,
Anyai tejnek édes folyama;
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et.
Vagy a sohajszócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivü nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkról ajkra száll, -
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terül,
Ott érzi végét a  k ö l t ő  h a z á j a;
Azon túl  maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – egy  e g y!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyset tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honé r t, e  hon n a l  s hon n a k  él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Viszhangja messze ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár hogy a nép és hazája pusztul
És a jövendő hallgat – nem felel;
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szathmári Pál (1824-1852): A nap aranyozott bérczek mögé halad…

 
A nap aranyozott bérczek mögé halad…
Ülök elmerülve szomorufüz alatt;
Hej! A szomorufüz nagyon kedves nekem,
Árnyába naponta
Árnyába napona azért heveredem.

Gondolkodom itt a mulandóság felett,
S titokteljes érzés szállja meg szivemet.
Hol a fájdalom s búbánat ismeretlen:
A merengés szárnyán
A merengés szárnyán oda repül lelkem.

Nagyon nagyon sokat szenvedett e sziv már,
S a jó isten tudja, hol lesz még a határ!…
Szomorufüz! Lengvén a sirok fölébe:
Te vagy életemnek -
Te vagy életemnek egyedüli képe!

Hogyha van regéje titkos életednek,
Belé kebelemnek bánatát is írd meg…
Ha ágadból egy kéz furulyáját vágja:
Szomorubban szól majd -
Szomrubban szól majd legalább nótája.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lauka Gusztáv (1818-19029): Románcz

 

Együtt mentek a csatába,
Viharos és sötét éjen,
Mind a ketten sötét mezben,
Mind a ketten fehér ménen.

Az egyik kezében nehéz
És fényes dárda villogott;
A másiknál görbe, könnyü
S élesített kard csillogott.

Mindenütt elsők valának,
A csata véget sem ére,
Együtt győztek, s mindkettőnek
Együtt omlott ki a vére.

A Tisza zúgó partinál,
Hol a képzet regéket sző.
Álmadozva szebb csatákról
Együtt nyugszik férj és a nő.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Bosnyák Zsófia – 1644.

’Haragvó isten! A tágas mezőt
Temetővé változtatod?
Kedvedre van, hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg…
S ki bir dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harczol, szánt, vet és arat:
Mind elvesztem jobbágyimat!
Im, most is a mezőn,
Hét szálas testvér hullt rakásra;
Gyilkolni a ki tud:
A temetést se hagyja másra;
S legyen bár a halott ksiérete
Hullók s farkasok éhes serege,
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!’

„Oh uram férjem! – szóla Zsófia
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyiljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vizár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen;
Az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kisérts Istent! Hét testvérfiak,
A csendes sírban hadd nyugodjanak!
S jer…! A csapás megszüntetéseért,
Az istent vélem térre hullva kérd!”

’Hah! Félre asszony, - s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszuság marja, tépi…
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tiz-husz hitvány szolga elhull,
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harczra vitte, isten verje meg!
És a ki most ezrenként öldösé el
Gyalázatos dögvésznek fegyverével
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet:
Még annak mondjam: hála, hála néked!!
Nem…! S a ki öl, temessen is,
Hollókkal bár, mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!’

Haragban így zugán az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszület zsámolyán
Buzgón borúja térdre.
Imádkozott… s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek;
Kezében gyógyír és kenyér vala…
- S ki ül gyémánttollal kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél menyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van,
Ki késő éjszakán
Lakát elhagyja egyedül,
Hogy felkeresné a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér hullája kidegül.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe.
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény,
Kapa s ásó nehéz, nehéz;
De a gyengének isten ád erőt,
Tágúl a föld…
A sír öblös padlanja kész,
S az elhullott testvérfiak
Csendes sírban negnyugszanak.
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A kegyes urhölgy haza tére,
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, s az ur haragban,
És ajkinak dörgő-szózatja harsan:
’A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő, elő…!
Hadd lássam őt!’
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj késő óráiban!
S a férjnek arcza elsötétül;
Zordon parancsot ad:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
A hölgy elborzad s esdekel:
’Mi porladandó, hadd porladjon el!’
De a hölgy hasztalan szólt,
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket.
- És dultan áll a sirbolt.

Más jre lesbe áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött, titkosan:
Reggel mi nagy leve
Álmélkodása és dühe…
- A hét testvér temetve van!
A szolga súg, - s parancsot ad
A ordon ur szilaj dühében:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
- S parancsa teljesítve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az urnak ujabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj… s férjével nem bir,
Hogy dúlatlan maradjon a sír.
S mély tűnődés közt a feszület
Zsámolyán arczczal leborúl:
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirúl:
’K e r e s z t j e  nincs a  s i r h a l o m n a k!
S az éjfél még el nem halad:
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő sírijelt farag.
Még egy vágást teszen,
S a munka azzal véget ére,
S im a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet:
Fejökhöz szurja a keresztet,
S ajkin imigyen reszket a szó:
’Porladjon el, mi porladandó!’
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A férj azalatt gyanúval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot,
S nejének ágyánál megállott.
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanús nejét ágyába’ látva.
- A sír felett nem látta meg,
A mult éjjelen;
És mostan látni véli őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszült ur dühével nem bir.
Gonosz cselédje lép elő,
És ujra súg…
De most az ur rámennydörög:
’Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert a kire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!’
„Hatalmas ur! Tiporj el…
De nőd volt, a ki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén nagy mély sebet.
Menj oh uram!s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe lásd”…

Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karczolást,
És uj parancs szól: „A hazug
Lásson halálos kínokat;
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!”

És hirt hoz a poroszló:
’uram! Rosz szolgád halva van;
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt… a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája,
Az érczcsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad.’
Álmélkodva néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Mig hálakönycseppek szökének
A nő pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
delejszerű álomba mélyedt.
S alaktalan ködéből álminak
Csodás képekből összeszőtt
Látvány merült fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével
Látott először gyászpadot;
Körüle czimerek… nép...fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon  h a l o t t.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
De gyorsan elborult a jelenet,
Reá halvány homály ereszkedett,
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt gyorsan rohamszerűn.

Sírbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt.
Halottpenész, kihullt felirat
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat.
Körül csont s rozzant fedelek…
S im egy koporsóban középen
Feküvék százados halott
Romlatlanul, mosolygva, épen.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
S a látvány elsötétült újulag,
S egy század ismét elsuhan, letün
Kelő s elfoszló képivel
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn.
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág vagy vér piroslott a mezőn, -
Év év után jött, - a mely váltva hord
Titkos keblében áldást és nyomort…

Harmadszor tünt fel a koporsó
A látvány tükriben.
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ajtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sirjában a halott!
Két hosszú század óta
De el nem hamvadott!
Az úr, im, a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
*
És annyi embernyom kifőle,
Sirjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): Mért nem vagyok…

Mért nem vagyok szellő,
Mely hajnalban támad?
Hogy hozzád repülnék
Csókolni orczádat.

Mig a mennyországban
Hordozna az álom:
Rajtad lengenék,m int
Lepke a virágon.

Mért nem vagyok hajnal?
Megjelennék nálad,
Biborpalástommal
Betakargatnálak.

Mért nem vagyok a nap
Esti fénysugára?
Bucsucsókot adnék
Minden éjszakára.

Mért nem vagyok fényes
Csillaga az égnek?
Lefutnék hozzád, és…
Magammal vinnélek.

Hajnali lágy szellő,
Vagy a hajnal maga,
Ne legyek én, se nap,
Sem az ég csillaga;

Hanem hogy lényemet
Senki meg ne lássa:
Lehetnék bár egykor
K e b l e d  s o h a j t á sa!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vachot Sándor (1818-1861): Atyadalok

 

I.
Ha te mosolyogsz reám,
Ragyogóm, kis babám,
Én, ki sötét vagyok,
Szinte megvirradok.

II.
Szárnya örömimnek,
Repeső gyermekem!
Veled kél fel ujra,
Veled száll énekem.

Az álom is felszáll
És hárman röpültök:
Mig te és az álom
Össze nem vegyültök.

Ekkor a kis ének
Alvó-helyed körül,
Mint fáradt madárka,
Szinte elcsöndesül.

III.
Hogyha mindazt tudnád,
Mit szülőid tudnak:
Nem lennél okosabb,
Boldogtalanabb csak.

IV.
Mitől lenne elméd
Mély- és világossá?
Teljes életedre
Mitől lennél jóvá?

Ha szótól, ha daltól:
Szólok, énekelek.
Ha pedig példától:
Példát is nevezek.

Megnevezem… de hajh
Őt nem nevezhetem!
Hasztalanul esdi
Vissza őt nemzetem.

Ki oly dicső vala
Nagy Magyarországban
Ho a derék férfi?
Őrültek házában!

V.
Azonban, kis fiam,
A magyar hazának
Számos jó embere
Maradt fen példának.

Ha az Isten megtart,
S nagyra nőlsz idővel,
Kivánom, kis fiam,
Érd fel őket fővel!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Gyulai Pál (1826-1909): Emlékszel-é…

 

Emlékszel-é a pillanatra,
Jut-é eszedbe néha még?
A földön virágok tavasza,
Fölötte fényes ifju ég;
Az elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizen,
Körülünk ingó lombok árnya,
Szivünkben első szerelem.

Nyiló kelyhen pillangó alszik,
Elnyúgodt fészkén a madár,
Csak vízesés moraja hallszik,
S a szellő, mely kalandra jár.
Föl-fölsohajt az álmos erdő
S édes sejtelmekről susog,
A völgy oly illatot lehellő,
Szivünk oly hő vágyban dobog!

Álmodunk a tavasz titkáról,
Érezzük, mi a szerelem;
Kezed reszket és ajkad nem szól,
De nyugszik szíved szívemen.
És míg a félénk esti csillag
Remegve kél az ormokon:
Szivünk verési elringatnak
A dalnál édesb hangokon:

Azóta több tavasz virága,
Virult a völgyben s hervadott,
De hosszu ősz a szív világa.
Felhők takarják a napot.
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet:
Oly szomorú, oly sötét éj van
A félig meghalt föld felett!

El-eljövök a tó partjához
És érzem, mi a fájdalom,
S mit semmi többé vissza nem hoz,
Szűm ifjuságát siratom.
S irigylem a pillangó sorsát,
Mely, ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sirját,
S fölötte szerelem viraszt,

A fájdalom nem öl meg engem,
Az én szívem sokat elbir;
De érzem s jaj nekem hogy érzem:
Szemem utolsó könyet sir.
Haldoklik a jövő reménye…
Nem érzek bút, sem örömet…
Oh sötét lelkem északfénye,
Ragyogó, gúnyos és hideg!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Erdélyi János (1814-1868): Uazásban (Chambery, 1845.)

 
Vesd meg lányka, vesd meg azt az ágyat;
Lelkem, testem mind halálra bágyadt.
Ha tudnád, mint el vagyok törődve,
Megtörülnél fehér zsebkendődbe;
A pohár bort is helyembe hoznád,
Mert szomjazom, s nézhetném igen rád.

Oh ne kérdezd, hol vagyon lakásom,
Ne csudáldmeg idegen szólásom.
Ne csudáld, ha nyelvem tétovát szól,
Más beszédet vettem én anyámtól.
Azt hiszed tán, megnyugodni járok?
Vágyaimban lettem én zarándok.
Van utamnak minden fordulása,
Jár idővel kedvem változása.

Helyből helybe járom a világot,
Változásban lelni boldogságot.
Látok ujat, majd meg ujra vágyom,
Ez tehát az én örömvilágom?

Szomjam egy van; ez nem ajkat éget,
Megyek én a lélek szomja végett,
Mert ha egyszer vágyad így fölébred,
Szolgaként, a merre van, kiséred.
S a mi édes volt, majd kinra válik,
S üldöződ lesz a barát halálig.

Hasztalanság, hasztalan sovárogsz,
Az tiéd, mit egy karral körülfogsz.
A világból e tér a te téred,
Boldog is vagy, ha véle beéred,
Semmi gondot nem gondolhat elméd,
Hogy magadban meg nem énekelnéd. -

Mit tünődöm? Hisz reám gyönyör vár,
Olaszország küszöbén vagyok már!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Szalmafödeles ház

 

Szalmafödeles ház! Ismerősim háza!
Fogadd a távolból szíves köszöntésem.
Oh beh megváltozott a világ folyása,
Mióta pitvarod küszöbén kiléptem!…

Visszatérek hozzád, mint az üldözött vad,
Melyet a vadászok fészkéből kivertek…
Megosztod-e vélem örömed, nyugalmad,
Ha menedékül még egyszer fölkereslek!?

Ott repdes körülted vágyam s gondolatom,
Valamint a fecske, mely tavasszal megtér,
De szárnyán a tavaszt még el nem hozhatom.
Rajta is látszik a szomorú, hideg tél…

Rossz kéményed mellett bús eszterág fészkel,
Mikép tollászkodik… szinte most is látom,
Mikép fordul szembe záporral, szélvésszel!
És hogy várja társát,gunnyasztva féllábon!…

Vagy az eszterág is elhagyott azóta
S melegebb vidékre ment hazát keresni,
Meghidegült fészkét a vihar elszórta
S puszta helyén kívül nem marad meg semmi!

Hát a háznép maga?… át a jó barátok,
Kiket a szeretet gyakran egybegyüjte!
Élnek-é mindnyájan?… vagy talán reájok
Az isten napja már soha sem derülne!?…

Élnek ők mindnyájan, tudom én hogy élnek,
S össze-összejőnek hosszu téli estvén,
Szerelmes lányok közt mulatnak, mesélnek
Ifju szép legények, az orsókat lesvén.

Néha egynek másnak köny ragyog szemében,
Ki tudja mért könyez, ki tudja mi bántja!…
Most is olyan csendes e hajlék, mint régen…
De az ember szíve?… azt az isten látja!

Szalmafödeles ház! Ismerősim háza!
Fogadd a távolból szíves köszöntésem.
Oh beh megváltozott a világ folyása,
Mióta pitvarod küszöbén kiléptem!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): Ki gondolná, ki mondaná…

 

Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?

Itt harczolánk, itt vett körül
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál.
Ez rémes nap vala!

Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég,
Most, mint a kis gyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.

Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld,
Mostan, miként az ifjunak
Reménye, olyan zöld.

A légben akkor itt zugó
Golyók röpültek el,
A légben most fejem fölött 
Pacsirta énekel.

Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat,
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.

Ki gondolá, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
(Szászsebes, 1849.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Az ibolya álmai

- Tompa Mihály „Regék” czimü kéziratából -

Ah én boldogtalan, kicsiny virág! 
Ki élek búsan, észrevétlenűl: 
Nem jő én hozzám szellő, napsugár 
A pillangó is rajtam átrepűl; 
Csak néha látom a kéklő eget, 
Ki szeretettel adta színemet, 
Fölém kinyulnak a sötét galyak; 
Elém irígy, rút fűvek állanak, 
Még a szép világot sem láthatom: 
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon! 
  
Szép tavasz-estén a kis ibolya 
Sorsa felett imígy panaszola, 
S irigylő gondolattal átfutott 
Szegfüt, violát, rózsát s liljomot. 
A hold fölebb fölebb, majd délre hág, 
S még ébren van a merengő virág; 
A lágy szellőben ingó bokrokon 
Reszketve omlik szét az éji fény, 
Végre elaludt e gondolaton: 
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én! 
  
Beteljesült. Álmában rózsa lőn, 
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn; 
Üdvözletére lepkék jöttenek, 
Fejét ringatták dalló lágy szelek. 
Előtte délibábos messzeség, 
Felette a menny, nyájas, tiszta kék, 
Az ég kék földjén arany súgarak, 
Melyek reá, ragyogva omlanak. 
Örült, hogy hintáztatta a szabad 
Légben a karcsu ékes ágakat. 
  
Boldog volt a virág s szólt csendesen 
Látván virágit, lombját s tövisét, 
«Virág, lomb ékesít; a tüske véd, 
Szépség, ifjúság, hatalom velem!» 
De nemsokára a vidék felett, 
Tornyosúltak setétlő fellegek; 
A sebes zápor gyorsan megered, 
Leverve róla szirmot, levelet. 
Majd zugó szél üvölt, - vadrózsa árva 
Fejét a föld szennyes porába mártva. 
S mig álmodnék kevélyen, boldogan: 
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van! 
Ő puszta kóró, él, de halva már, 
Reá undok pók hálót kötni jár; 
De íme látja, hogy csak álmodott... 
Oh, - felsohajt: vadrózsa nem vagyok! 
  
És ujra csendes, holdas este lett, 
És ujra mély ábrándba mélyedett: 
Ah, a mező olyan vad, néptelen! 
Belől, a kertben volna jobb nekem: 
Holott hű gond s szorgalmatos kezek, 
Ápolgassanak és növeljenek, 
A hajnalkának boldog élte van: 
A gyámvesszőre felfut magasan, 
Ha a rút szél jön, megkapaszkodik... 
S elszenderűlvén ígyen álmodik: 
  
Hajnalka volt. Virággal teljesen, 
Sugár szil ágait ölelte fenn, 
Amelynek erős, lombos alkata 
Zugó szelekkel zugva dacola. 
És boldog ő! midőn virága hull: 
Utána fájó szívvel nem sohajt, 
Eljő a hajnal, visszadja majd... 
S egy elvesztettért tízzel gazdagul. 
  
De megdördűl az ég nagy hirtelen, 
Villám cikázik bús felhőiben; 
Egy pillanat... s az égi tűz lesújt, 
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt... 
A büszke szilfa forgács és szilánk, - 
Ledönté, meggyujtá az égi láng; 
Szegény virág! indája fonnyad, ég... 
De íme látja: hogy csak álmodék, 
És hosszú, halk lélekzetet veszen: 
Ah, jó hogy nem vagyok hajnalka sem! 
  
És harmadizben szállt alá az est; 
Ábrándba mélyedt ismét örömest 
Bokor tövében a kis ibolya. 
S most a fehérliljomra gondola. 
Ah, oly magasan nem jó állani! 
Oda járnak az ég villámai, 
Melyeket a fennség magára von... 
Legyek én, legyek fehérliliom! 
  
S meglőn. Álmában úgy látá magát: 
Mint a kert karcsú fehérliljomát, 
Magasan nem állott mások felett, 
De látott napsugárt, kéklő eget. 
S ő, ez átváltozásnak általa 
Igen kevély, igen boldog vala! 
Mert minden illat s bűbáj, ami csak 
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld! 
S mit a napsugár szirmaikba szőtt 
A tavasz ifju szép viráginak: 
Mindaz egy-magán egyesűlve van! 
És áll a liljom büszkén, boldogan. 
  
A kertbe három ifju hölgy jöve, 
Telvén a sok virágban öröme, 
S megszólal egyik ékes hajadon: 
Ah! milyen bájos ez a liliom! 
Ugyan törjük le...! s szörnyü félelem 
Fogá el a hallott beszédeken; 
Szorongásban telt aztán élete... 
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete. 
  
A kertbe majd egy gyászos nő belép, 
Könnyek borítván bánatos szemét, 
Málvát, rozmarint, szegfüt szaggata, 
És - letörve volt a kert liljoma...! 
Gyászos terítőn, benn halvány halott, 
Halavány kis leányka nyúgodott, - 
Ennek merev kezébe adta őt, 
Hol irtózata s kínja egyre nőtt. 
Keskeny koporsót hoztak azután, 
Belé-záratván a virág s leány; 
Rögtön setét lőn... ő a holttal ...ah! 
- Hullván a hajnal hűvös harmata, 
Felébredt, és szólt a virág, szegény: 
Hála, hogy vagyok kis ibolya én! 
  
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben 
Szerényen élni s észrevétlenűl; 
Hol szaggató kéz és zápor nem ér, 
És a vihar bántatlan átrepűl. 
Fedezz el, lágy fű s leveles bokor! 
Folyjon kis éltem, amikép folya: 
Ne legyek én rózsa, vagy liliom; 
Legyek illatos szerény ibolya! 

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

B. Eötvös József (1813-1871): A tóhoz

 

Tó! mi nyugton áll vizednek
Messze nyúló tüköre, -
S nemde hányszor felriasztott 
Már a vésznek vad keze?

Színeden a holdvilágnak
Képe úszik s csillagok -
S hányszor verték partjaidat
Felzavart sötét habok!

Sajkák lejtnek könnyü úton
Most a zöld partok felé,-
S hány hajós látott dühödben,
Mely sajkáját széttöré!

Boldog tó, a vész ha átment,
Nem zavarja színedet:
Boldog szív, mely elfelejti
A mit egykor szenvedett

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vahot Sándor (1818-1861): Remény

 

Remény világol olykor
Szivem körül;
Sugáritól a bánat
Megédesül.
S öröm könyűje reszket
Pilláimon;
S diám dal édes árja
Zeng ajkimon.

Nem jársz-e úgy szívem! Mint
Éjente jár
Világított teremben,
Sok kis madár:
Azt vélve, hogy körülte
Napfény ragyog,
Vidám dallal köszönti
A vélt napot?! -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Emléksorok egy szép hölgyhez

 

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csodás kincsével, oh hölgy, gazdagon!

Szemed nap. Kebled vakító haván
Sötéten borong fürtid éjjele;
Hogy a fénytől ellankadt pillanat,
Meg-megpihenni sülyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van,
Boldog, ki lát, kihallja hangodat, - 
Mi vagy mégis magad? – B o l d o g t a l a n!
*
Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arczod, - nemes kebledet:
A melyet a fájdalmak szélvesze
Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam mint ömlött el ajkidon
Ősi szellőként a bús halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed;
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márványnemtőt a ravatal felett.
*
Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes,
S b o l d o g t a l a n! Oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arczod kellemét.

Oh hölgy! Tűrd a könycseppet arczodon,
Szoritsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors, nehéz méltatlan szenvedést,
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.
*
A gazdag kebel, melly dús bányaként
Rejti a szív valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan, -
Szenvedő  jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,
Mellyet a szomjazó virágnak ad;
A gyenge fűszál mégis m e g h a j o l
A ragyogó, a gazdag k i n c s  alatt.

Nem gazdag é a gyöngytermő csiga?
- Ki hányatik hullámos tengeren, -
És a fájdalom keblében lakik,
Hogy a mosolygó drága gyöngy terem.
*
Regét mondok. Eljött a kikelet,
Bús volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki,
Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És úgy lőn a mint ohajtása volt;
Midőn felébredt egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dús-gazdagon.

Gazdag lett díszben, - de  b o l d o g t a l a n!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt,
Megtörtek, elszáradtak ágai.
*
Büszkén s titkon viseld fájdalmidat!
Hadd irigyelje sorsod, a ki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy! senkinek,
Hogy lássa a bánat bentört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,
Részvét könyét mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű rádtolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fen tégedet;
Jó hölgy! Csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhületet.
*
Ne trtsd mint rabmadárkát a r e m é n y t,
Hogy lágy szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a színes jövő,
S még jó ha nem hoz új fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
S ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldogok is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az e m l é k e z e t:
Fényes de roncsolt törékeny csiga,
A mit hullámiban a partra vet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Emléklapra

Sötét eszmék boritják eszemet,
Szívemen istenkáromlás lakik;
Kivánságom, vesszen ki a világ,
S e földi nép a legvégső fajig.

Mi a világ oh mit érhet nekem?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent!
Miért én éltem, az már dulva van

Ily férfitól nemes hölgy mit kivánsz
Emléklapodra? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.

Koldulni járnék ily remény s hitért,
Megvenném azt velőm és véremen!
Imádkozzál, tán meghallgatol,
Csak ez segíthet ily vert emberen.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Gyulai Pál (1826-1909): Az ifjúság megvénül bennem…

 
1854

Az ifjuság megvénül bennem,
Ősz hervad éltem tavaszán;
Nincs itt nekem többé mit tennem,
És örülhetnem igazán.
Mi a multban szép és dicső volt,
S a jövőben kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt
Kiittam mint méregkehelyt.

Még sem halál, csak haldokolás ez,
Az élő bú éltetni tud.
Szivem, szívem oh miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud?!
Mi vágyva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,űS magad mi hjába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért!

Bort, bort! S hadd sírjon az a nóta,
Mely azt siratja, a mit én,
úgy sem sirhattam a mióta
Örülni immár megszüném.
Hadd sirjak és hadd vigadja hát,
S míg azalatt megvénülnék,
Temess el – ujra hallgatok rád -
Remény, ki elhagysz s biztatsz még!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

AIME CELUI QUI T’AIME… (Hugo Viktortól)

 

Szeresd azt, ki szeret és légy boldogsága.
- Isten veled! – légy az ő kincse, bálványunk!
Menj, áldott gyermekem, egy családból másba,
Vidd örömünket, a bánatot hagyd nálunk.

Itt, mi tartóztatánnk; ott, esengnek érted.
Lyány, nő, gyermek, angyal, két felé vagy osztva:
Sajnálj minket, nékik vidd a reménységet,
Távozzál könnyezve, lépj be mosolyogva!

Bérczy Károly

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Lévai József (1825-1918): Késő bánat

 

Boldogtalan ez a ház,
Hideg ez a konyha,
Kesereg is gazd’uram,
Bár nem igen mondja.
Billeg-ballag föl s alá,
Nagy nehezen mozdúl,
gyász az idő oda bent;
a pitvarba fordúl.

Se a pitvar, se a ház,
Se az udvar tája
Nem könyörül, nem derít
Vidorabb szint rája.
S a kesergő szív, magát,
A mint tudja, menti,
Epesztő búját, baját
Bús szavakba önti.

„Hajadonnak gyönge volt,
Feleségnek büszke,
Dulva duló zivatar,
Visszavonás üszke;
Ajakán az esküvés
Egy betüig csalfa,
Hő szerelmét s könnyeit
Mind az ördög adta.

„Szép szavamra néha szólt,
Azt is dérrel dúrral,
Kérésimre válaszolt
Szörnyü háborúval,
Zúgolódott, hogy az ég
Gyönge nőnek szülte,
S én szenvedtem az erős
Csapkodást körülte.

„Rabja voltam… kedviért
Tüzbe vizbe jártam,
S tüznél viznél gonoszabb
Maga lett irántam.
Nappal ellenem pörölt
Utaimba állva,
S éjjel, isten tudja, hol
Röpdesett az álma.

„Ha ölelt is olykoron,
Fél karjával tette,
Fejem alját szüntelen
Alacsonyra vette.
És ha itt e néma fal
Szólni tudna szépen,
Megmondhatná, mily erő
Volt a két kezében.

„S vaj’ mi lett a jutalom,
Ha jutalmat vártam!?
Jó társamnak egy napon
Hűlt helyét találtam!
S szivembe tört, mint a mily,
Az a bánat tőle,
Hogy hamarább mért nem én
Szöktem el mellőle!”

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Székely József (1825-1897): Amazili

 

Hallgass fehér galamb, ne búgj oly édesen,
Én váltig hallom, de nem hallja édesem;
S te illango füszeres illata illanj el,
Balzsam az ő csókja, te füszered nem kell!

Itt sirok, epedek, a hol a szent Gánba
Virágos partjait kerüli Anánga;*
Ég  vérem forró tüzben, s még melegebb
Folyam italától, s könnyemtől, mely pereg.

Abban áll élete igaz szerelemnek,
Hogy egy tetszik folyton, csupán egy, kettőnek;
Az a búbánatnak kezdete és vége,
Hogy eggyé lett két szív meghasonlik végre.

Jaj az esztelenek, kik, szerelem nélkül,
Magasabb dolgokban bizhatnak vég nélkül!
Bölcseség világi úgy égnek, mint fáklyák,
Egyest lehel rá a szerelem, s kioltvák!

Ne zugj szilaj folyó, állj meg te fehér hab!
Édesem szemei tán rajtad nyugodtak?
Vedd fel a lelkem is; együtt legyen vele,
Ki az én lelkemnek elszakadott fele.

Már látom szemeid másra pillantanak,
Máshoz lettél rózsám magad bizalmasabb,
Ölelő két karod nem engemet szorít,
Titkon tán rám gondolsz, de ez is szomorít.

Az ifjuság kéje régen elcsöndesült…
Itt a szent ligetben járomost egyedül,
A mik voltunk, többé nem vagyunk már azok,
Hogy e világon füst, pára minden dolog.

(* Szerelem istene.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Anastasius Grün (1806-1876): A száraz levél

 
Van nekem egy vén nénikém,
Kinek egy vén könyve van,
E vén könyvben levél fekszik
Hervadottan, szárazan.

Mely azt tavaszkor szakítá,
Szint oly száraz most a kéz.
Mi bánthatja az öreget?
Sír, a hányszor reá néz.

Ford.: Bérczy Károly

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándorné (1828-1896): November 2-kán 1857.

 

Nincs hideg bár még is fázom,
Ma halottak napja van;
A sirhantok levegője
Leng a szél fuvalmiban.

Én előttem és körültem
Egykor ismert szellemek
Halk-suhogva járnak-kelnek,
S kérnek: menjek el velek!

„Hisz tudod te, mi az élet:
- Szól köztük egy ifju lyány -
Megmutatja könnyes szemed,
S arczod, a mely halovány.

Míg élsz, azért busúl szíved,
Hogy nem tud megrepedni; -
Jer, oly édes az anyaföld
Kebelében pihenni!

Szabad ottan álmadozni
Mindenről, mi szép, mi nagy…
Jer közénk, szebbé teendi
A sír szép ábrándidat!”

- Megdöbbenve hallgatám az
Igy beszélő szellemet:
S megismertem alakjában
Elhunyt szép növéremet. - 

„Jó Etelkém! – súgta ajkam -
Bár mehetnék el veled!
Oh de oly szent kötelesség
Vonz még élni engemet!

Boldog agy te lágy sírodban,
Ifjuságod ott örök:
S ah, egy költő lángszerelme
Viraszt álmaid fölött!

Ámde én még küzdök, a míg
Elföd majd a sírhalom;
S minden édest sok keserü
Könnyen kell megváltanom.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Tóth Lőrinc (1813-1903): Felköszöntés Fáy Andráshoz

 
(Irói pályája ötvenedik évének ünnepén.)
1857. Nov. 30.

Őszfürtü bajnok! Tisztes vőlegény!
Im megjelentünk ősi tűzhelyednél,
Iró-aranymenyegződ ünnepére,
Mit isten érned s érnünk engedett.
Mert jó az isten, - atyja a magyarnak, -
Adván e fajnak lelkes hősöket,
Gyújtván azok szivében hő szerelmet
Az édes-bájos nyelv iránt, a melyen
Az ősök győzedelme harsogott,
S oly sok nemes vágy és szent fájdalom
Talált magának égrázó szavat, -
S öntvén az ifjabb nemzedék szivébe
Kegyelet s elismerés hű érzetét,
Lángolva égőt a vezérekért,
Kiknek nyomán virágokat szedett,
Kiknek tüzén nemesre lelkesült,
Kiktől tanúlt szeretni hont, erényt.

Ez isten, a magyarnak istene,
Ki most körünkben, nem láttatva bár
De tőlünk éreztetve, itt lebeg -
Megengedé, hogy Téged üdvözeljünk
Irói tiszted ötven éve teltén.
Atyánk! Vezérünk! Ősz tábornagyunk! -
E perczben félszázad teknt reánk,
S elénkbe tűn a küzdelmek kora,
Az áldozásnak hosszu évei,
A nyelvteremtés óriáscsatája,
A megvetéssel vivó szent erő,
Hideg közönyt felolvasztó melegség, -
A tiszta izlés s gyáva gúny tusája,
A parlagot felszántó szorgalom,
Hogy gyom helyett aranykalászokat
S mosolygó szőlőfürtöket teremjen. -
Minderre visszaemlékszik szivünk
S a küzdelemnek fényes érdemét
Benned, vezérünk, képviselve látjuk; -
Mert könnyü nékünk járni tört nyomokban,
Könnyü gyönyört s élvet találni ott,
Hol hű elődök munkás szelleme
Már megtöré a járatlan rögöt
És elvetette a virágmagot;
Mert könnyü nekünk épitkezni ott,
Hol már letéve a szilárd alap
És összehordva a templom köve,
Hol istenünknek zengjen a magas dal.

Midőn e század néma kezdetén
A nemzet élte megfogyatkozott,
És Zrinyi nyelvét már feledni kezdék
A Zrinyiek nem méltó gyermeki:
Kevés hivekben élt csak a kegyes hit,
Hogy a magyar nyelvének élni kell,
Kevés szivekben égett a nemes láng,
Magas tetőre tolni e hazát,
S a nyelvet, a mely nélkül nincs haza!
A rút közönynek szennyes tengerében
Egyes híveknek keble volt csupán,
Hol életét megmentse, a sziget,
Üdvnek szigetje, áldásnak laka.
Kebled s velőd is ily sziget vala,
Hol árva nyelvünk menhelyet talált,
Midőn kiüzve a fénycsarnokokból,
Alig-alig tengetve életét
A egyszerü nép szük kunyhóiban, -
Éhezve, fázva, védelmért esengett.
Kazinczy árnya! Nézz reánk egedből
És tégy bizonyságot: hogy Fáy András
Most ötven éve irta zsenge-müvét,
S a „Friss bokréta” fris maradg maig,
Az ifjú lélek el nem vénhedett,
S ki ötven ével régibb a jelenben,
Bár arczain a rózsa elvirágzott
És fürtein a tél ezüsstje ül:
Ma sem kevésbé lelkes és erős,
Szent honszerelme most is hervadatlan.- 
Mit szenvedénk! Mit éltünk át azóta!
De a mit ő, mint szentséget, kitüzött
Öt évtizednek örzés tárgyaul,
Megmentetettt a nagy hajótörésből!
Mit ő magának eljegyzett arául,
Él most is és virágzik: - a magyar nyelv!
Arany menyegzőt ül ime vele,
S örömkönyűn át elgyengült szemében,
Azt látja, hogy kedves menyasszonya
Félszázadon át még szebb lett s virágzóbb.

Éljen tovább is, éljen mind örökké
Ifjú erőben a bájos menyasszony!
És míg ez él, míg ez diszben virágzik:
A vőlegény sem halhat meg soha,
Mert halhatatlan a szellem s dicsőség!
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Szelestey László (1821-1875): Kivirágzott

 

Kivirágzott a száraz ág,
Rápihent egy szálló virág,
A mezőknek repülő virága,
A pillangó – szép völgy alkonyába’…
Jőj vissza hozzám arany ifjuság,
Elszállt pillangó, repülő virág!
Legalább, mint egy édes tündér álom,
S maradj vendégül egy két perczre nálam...

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Gyulai Pál (1826-1909): Viszontlátás (1852)

 

Ne csalj, ne csalj meg engemet,
Mosolygó ég, meleg sugár!
Ne csalj meg zöld lomb és virág,
S te elmaradt dalos madár!
Nem vagy tavasz, nem vagy remény,
Csak festék rajtad az életszin;
Ősz vagy te, az emlékezet,
Mely élni vágysz a sírok szélin.

Ne csald meg, szívem, magadat,
Ne higy szavamnak kedvesem!
A régi dal viszhangjai
Rezdülnek meg csak lelkemen;
Csak a mult hervadt mezején
Szakítgatok egy két virágot,
S megolvadt dér, nem  harmat az,
Mi kelyheikben fölcsillámlott.

Ha tudnálak szeretné még,
Mint hajdan, - bár mély volt a seb -
Lehetne sorsom nyomorúbb
És szíved sokkal bűnösebb!
Megáldanám a kínokat,
Gyönyörrel nézném büszkeséged,
S im porba tiprott homlokod
Úgy megaláz, hogy szánlak téged.

Nem vádollak, hogy megcsalál,
Csak nem szerettél soha sem!
De téged megcsalt, kit szeretsz,
S érzed, mi az a szerelem:
Midőn a kit gyülölni kell,
Szeretjük hőbben és hivebben,
És míg feledni nem tudunk,
Remélnünk többé lehetetlen.

Éreztem én is egykor ezt,
Most már csöndes, nyugodt vagyok;
Az éjben ott, alább, alább,
Csak méla pásztortűz lobog.
Mégis, hogy ujra láttalak,
Mégis, hogy oly boldogtalan lől,
Mi hamvadoz, megéled, ég,
S pokollá gyúl gyötrelmeidtől.

Oh jer pihenj meg keblemen!
Ott jól pihentél egykoron;
Ha nincs szivemben szerelem,
Maradt még annyi fájdalom:
Hogy értsen, érezzen veled;
S megenyhítsen egy pillanatra…
Nincs égnek földnek balzsama,
Mely bennünket meggyógyíthatna!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Arany János (1817-1882): Balzsamcsepp

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál:
Az vagy-e még, a ki voltál
Árva szívem, az vagy-e?

Oh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derü is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! A multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! Az áldott szép természet
Enyhe öle hivogat:
S temetőn bár ha bolyongok:
Eltakarják üde lombok
A sötét sirhalmokat.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vecsey Sándor (1828-1888): Görgei Arthur

Dec. 15. l848.

Ott fenn hol ébredőt a cstakürt riad,
Hol a morva vize a Dunába szakad,
A hon határinál, -
Nézvén a haragos Árpád istenére,
Hős táborával a magyarok vezére
Mint istenostor áll. -

Ki vagy a szabadság ihletett bajnoka,
A harczos istenek kiválasztott fia,
Rendületlen erős;
Nem rang, nem hiuság emelt fel tégedete,
De érdem, fegyvered s a hazaszeretet, -
- Légy üdvözölve hős! -

Előttünk állanak a bérszolgahadak,
Féktelen őrülten, hogy legyilkoljanak; …
Egy nemzet néz – feléd! -
Édes reménnyel van a magyar szív tele,
Mert sorsát a nemzet kezedbe tette le,
S sorsával életét. - - 

A magyarok védő örök istenére,
Halált esküvél az árulók fejére,
És meg esküdtenek;
Elhunyt apák után a késő unokák,
Vérrel védni meg a vérrel szerzett hazát; …
Hallák az istenek. - -

Életre-halálra – a koczka vetve van;
De bízik a nemzet bátor fiaiban,
Bízik istenében;
Akarja, hogy legyen szabad szép hazája,
Vagy jőjjön az örök enyészet reája,
A vér tengerében…

S szakadjon össze bár minden, az ég s pokol,
E nép istenén kül másnak meg nem hajol,
Ám vivjanak vele;
A harcz terén önmaga eltemetkezik;…
De le többé rablánczra nem bilincselik;
- Ez a magyar hite.

Hiszi e nemzet az igazság istenét,
Ismeri a csaták vérpiros mezejét,
s a hon kapuinál,
Nem retteg ez gyáván, mert ha kell, halni tud,
S lobogói alatt, mint fölszentelt cherub,
Lángpallosokkal áll. -

- Amott a szabadságöldöklő ezerek, -
Itt Te, s a szabadság-imádó seregek;…
Ha sikra szálltatok:
Szent őseitekről emlékezzetek meg,
A magyar fegyverek, hogy győzhetetlenek…
- S az ellen dőlni fog.

Ott fenn hol ébredőt a csatakürt riad,
Hol a morva vize a Dunába szakad,
A hon határinál, -
Nézvén a haragos Árpád istenére,
Hős táborával a magyarok vezére
Mint istenostor áll.

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 25szám. Budapest, dec. 21

id. Szász Károly (1798-1853): Hunyadi huszár

Lászlóinkon Hunyadi-név,
Hunyadi-kard oldalunkon.
Bizhatsz bennünk hú magyarnép
Bizhatsz bennünk szent Magyarhon!

Büszke tó tombol alattunk
Semmitől se ijed hátra.
Száz halállal, száz veszéllyel
Szembe néz merészen bátran. 

S minket sem azért neveznek
A nagy hősnek szent nevéről,
Hogy az ellent el ne verjük
Ősi házunk tüzhelyéről.

Hol egykor csatában omlott
Hunyadinak drága vére -
Ott omoljék a mi vérünk
A hazának szent földére.

Kelj fel sirod rejtekéből
Hunyadinak hősi lelke.
Szállj be, győzedelmi lánggal
Minden hű magyar kebelbe.

Avagy ölts magadra testet,
Szellemedre földi kélpet.
Vedd a zászlót, vedd a kardot,
És vezéreld ezt a népet!

Hogy ne győzne a mi sergünk
Illy vezérrel, mint te lennél.
És te illyen sereggel
Mint a miénk, hogy ne győznél!

Hiszen kivüled Hunyadi!
Nemzetünknek büszkesége,
Melly név érdemelné meg, hogy
Felirjuk zászlónk fülébe.

És ami sergünkön kívül
Hol sereg, melly érdemelje,
Hogy a csatáknak tüzébe
Őt Hunyadi vezérelj!

Tombol a mén. Trombita zeng,
Fel huszárok a nyeregbe,
Hős vezérünk Hunyad lelke
Végy zászlót szellemkezedbe!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 24. szám. Budapest, dec. 14. 1848.

Beöthy Zsigmond: Szabadságharczi dal

 

Fegyvert a kézbe, honfiak!
Hazánkra vész szakadt;
Fejünkön a kény zsoldosa
Irtó kést villogat.
Szakadjon bármi vész reánk,
S üljön halál a zsold vasán:
Ugy segéljen a magyarok
Istene,
A mint vivunk szolgaságnak
Ellene.

Fegyvert a kézbe, honfiak!
Üldöznek, oh, magyar,
Egy ős hibádért, hogy fajod
Rab lenni nem akar.
Üldözzön bár egész pokol:
Nem rettegünk kigyóitól,
S úgy segéljen a magyarok
Istene,
A mint vivunk szolgaságnak
Ellene.

Fegyvert a kézbe, honfiak!
A törvényt védni kell;
A törvényt, melly közös jogot
Hirdet az betüivel.
Ott van megirva lételünk,
Nélküle lenni megszününk;
De úgy áldjon a magyarok
Istene,
A mint vivunk solgaságnak
Ellene.

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 23. szám. Budapest, dec. 7. 1848.

Bodolai József (1825-?): Szerelmes ujoncz

 
Szeress rózsám engemet
Eszem a kis szentedet,
Adj egy csókot orczámra
Mennyországnak virága!

Hidd el, babám, kivüled
Ollyan nékem az élet,
Mintha volna pusztaság
S én benne száraz virág.

Hidd el, babám te véled
Bus szívem úgy feléled,
Mintha sötét éjfélben
Csillag gyul meg az égen.

’Minő hang az, melly ott szól,
Tán bus galamb turbékol’?…
A trombitának hangja…
Ne sirj szívem galambja!

Ellen van a határon -
S én nézem azt potyáron,
hogy bántja széph azámat
És kedves kis babámat?!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 22. szám. Budapest, nov. 30. 1848.

Lévai József (1825-1918): A fejedelem

Zörgetnek a mennyország ajtaján,
Egy ember zörget régen, hasztalan…
Az uristen haraggal néz reá…
Elkárhozott ő a boldogtalan!

„Eredj innen te földnek ostora
- Hozzá illy szemrehányó hang dörög -
A mennyországra távolról se nézz,
Kiálts, majd meghallják az ördögök.”

és meny, ment a megvert, eb szótalan
Hordozva lelkén bűne terheit…
Reménye van, hogy tán megnyughatik
Ha végre a sötét pokolba nyit.

Ott zörget a pokolnak ajtaján…
Rég zörget, de nem hallja senki sem;
Még a pokolban sem talál helyet
Egy nagy király, egy földi fejdelem.

„Fuss messze innen földnek ostora,
Ha béjősz hozzánk szélyel szaggatunk,
Miattad, érted szenvedünk sokan,
Kik itt nem alvó tüzben hamvadunk.”

És megy, mint a megvert eb, szótalan
Hordozva lelkén bűne terheit…
Üzzétek el ég, föld, menny és pokol
A népek vérszopó fejdelmeit!!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 22. szám. Budapest, nov. 30. 1848.

Sárosi Gyula (1816-1861): Honleányokhoz

 

E hon uj szabadságáért
Bajnokink csatára keltek,
S a dicsőség trombitája
Hirdeti, hogy mit miveltek.
Fáznak ők és dideregnek -;
Fel leányi a hazának,
Tiszta inget, lábravalót
Varrjatok a katonának.

Könnyetekkel áztassátok
A vászonnak minden szálát
S minden szál eltávolítja
A csatázó hős halálát.
Szíve ép, de inge rongyos, -
Fel leányt e hazának,
Uj vászonból tiszta inget
Varrjatok a katonának.

Minden öltés, mellyet lesztek
a hazához varr egy szívet,
S inden szívtől díj fejében
Nyertek egy-egy csudamívet.
Minden tűszurás döfés lesz
A veszett camarillának;
Fel leányok, inget-inget
Varrjatok a katonának.

S ha sebet kap a ki hordja,
Hű kezeknek varrományát
A kifolyt vér áldni fogja
A hon áldozó leányát.
Tiszta szívre fehérnémü
Kell a mell takarójának;
Fel  leányok inget-inget
Varrjatok a katonának!

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 21. szám. Budapest, nov. 23. 1848.