I.
KERESKEDŐ, DIÁK, SZINÉSZ*
Nem régiben, mikor a lapok azt a hirt hozták, hogy a Nemzeti Szinház 100 aranyos jutalmát egy vidéki szinész nyerte el – hozzá tették azt is, hogy „fiatal”. Némelyek bizonnyal azt hitték, hogy valami suhancz geniet talált Fortuna Istenasszony bőségszarujával nyakonönteni.
Jaj de csalatkoztak.
Pedig megtisztelőbb czimet keresve sem ruházhattak volna reám; de máskülönben azt is bevallom, hogy az öregekhez nem tartozom egészen. Miután tehát a suhanczkoron túlestem, de még a „nóta-felejtés” korában nem vagyok, kisül, hogy középen van az igazság, s én virágzó férfi koromat élem.
Virágzó férfi kor! Milyen hizelgő szó! És milyen jól hangzik! Csak az a kár benne, hogy magam hangoztatom. No de a kedves „Otthon” megengedi, hogy bizalmasok legyünk, s a hosszú téli estét kedélyesen töltsük, fecsegve egyet-mást a virágzó korról.
***
1862-ben a Posner Károly Lajos nevezetes papírkereskedő üzlethelyiségében két suhancz commis a felett vitázott a pesti kereskedők szokásos nyelvén németül, hogy ki a hibás? Az egyik egy sugár széptermetű, érdekes arczu, lángoló szemekkel nézett farkas-szemet egy előtte álló vékony, szőke fiúval, ki éppen oly hévvel és bátorsággal szónokolt, hol németül hol magyarul védve igazságát.
Ez a két fiú a legjobb barát volt eddig s most egyszerre halálos ellenségek lettek. Miért?
Talán vetélytársak voltak?
Nem!
Talán mindkettő egy lányt szeretett?
Nem!
Talán irigykedtek egymásra azért, hogy egyiknek 5 frttal több fizetése volt?
Óh nem, - hisz a cassa közös volt s együtt költötték el utolsó fillérig minden fizetésöket.
A veszedelmet a „Herr Chef” okozta.
Történt ugyanis, hogy a szőke fiú pogácsát és sonkát kapott aj ó édes anyjától, s egy kis papirkában 3 frtot.
Azt a pogácsát, sonkát és pénzt a jó öreg Gescheit hozta – ki a pesti vásárra kocsin jött fel Putnokról –, akkor még nem lévén vasút, s ott tartogatta 5 napig a király-utcában egyik rokonánál, kinél szállva volt, s miután minden dolgát elvégezte, betért a P. K. L. fényes üzletébe is, megnézni, hogy „Edus”-nak hogy folynak dolgai? Nagyon rá bizta az anyja, küldött is bevarrva egy tarisznyában számára valamit.
Be is tért, el is mondott minden ujságot híven, vett is egy csomó „irkát”, s négy skatulya réztollat, midőn „Edus”-nak épen dolga volt egy úrral, ki ezer darab levélpapirt s ugyanannyi boritékot rendelt meg A. Gy. keresztnyomással, de mert az Y-t nem tudta összhangzólag beilleszteni, csak A. G. rajzot hagyott mintául, a vésnökre bízván annak beosztását.
Az a nagy úr épen a fentebbieket magyarázta – magyarul, mikor Gescheit bácsi belépett az üzletbe, s figyelembe sem véve senkit, a szőke subjektez sietett, s a legtermészetesebb örömhangon szólíotta meg: „Hogy vagy Edus?”
„Jól, kedves Gescheit bácsi!”
„Hát mit csinálsz?”
„Kiszolgálok!” hangzott a szokásos válasz, mire az a nagy úr odaintette a kissé távolabb álló barna fiút, s „kiszolgáltatta” magát az által.
Edus pedig vette a kalapját, és ment Gescheit bácsival a király utczába a tarisznya után; haza is vitte a borz-utczába szállására, s este a barna fiúval megnézték a „Jó barátokat” a Nemzeti Szinházban.
Küldött a jó édes anya arra valót, mert a 25 frt gageból nem telt.
Eltelt pedig ezen történet után két hét, s rég elfogyott pogácsa és sonka, a barna és szőke fiú pedig, mint többnyire azon napon is – hogy barátságuk megszakadt, próbálgatta szerepét.
Mert tudni kell, hogy a barna fiú szinész akart lenni, magyar szinész, holott egy szót sem tudott magyarul, mindaddig, míg a szőke fiúval barátságra nem lépett. A két fiú elhatározta, hogy magasabb pályára készül, s a barna fiú tanította a szőkét Schiller és Göthe költeményeire németül, a szőke pedig tanította „Zrinyire”, „Bánk bánra” magyarul.
Éppen a pinczeraktárban szavalt „Zrinyi” barátom magára öltve a boltkirakatokra használt, veressel szegélyezett vászon ernyőt, midőn lélekszakadva rohan le egy fiatal gyakornok, s szólítja, hogy gyorsan kövesse őt, mert a „Herr Chef” roppant dühös.
Alig birtak kibontani a nagy vászon köpenyegből, a már szinte a raktár ajtajánál hallottuk a „Herr Chef” dörgő, recsegő hangját, mely – nem tudtuk, mi okból – bennünket akar sujtani villámával.
Végre feljutottunk.
A „Herr Chef” kezében egy csomag s nyitott levél, melyet kezembe nyom, dühösen orditva, hogy „olvassa!”
Én pedig olvastam:
P. K. L. úrnak Pesten.
Tartson ön üzletében értelmes embereket, a kik nem kárára, de hasznára válnak; ime visszaküldöm önnek az ezer darab papirt a borítékkal együtt,mivel engem nem Andrássy Gula- hanem Gyulának hívnak. – Terebes, 1862. május 25-én.
A levelek A. G. betűkkel lettek megrendelve.
Soha olyan vihart, mint a milyet ez előidézett.
Ki tette ezt?
Persze gazdája nem akadt, míg mi elő nem kerültünk.
Mi pedig kérdve néztünk egymásra.
A „Herr Chev” pedig nem a legudvariasabb czimekkel illetett bennünket, s miután a barna fiú, - ki, mellesleg legyen mondva, a bakot lőtte, megkisérlette pár szóval magát menteni, rám esett a vihar teljes erejével.
Én pedig csendben hallgattam. Olyan jól esett, mikor a legindulatosabb hangon magyarázta a „Herr Chef”, hogy mi a kereskedő kötelessége, mi a hivatása, s minden mondat után hiven oda tette, hogy: „de magából kereskedő soh’sem lesz!”
Mikor aztán a „Chef” becsapta maga után az üveges ajtót, hogy egyik ablaka széttörött a vihar megszűnt. Szánakozva nézett reám az össze személyzet, csak a barna fiú hangoztatta a végszavakat, szinésziesen utánozva a „Herr Chefet”: „magából kereskedő soha sem lesz!”
Két hét múlva a szőke fiú a „Herr Chef” irodájában állt s ilyeténképen beszélgette:
„Mi tetszik?”
Búcsúzni jöttem!
„Hát csakugyan elmegy?”
El.
„Hová?”
Sárospatakra.
„Minek?”
Tanulni.
„Mi akar lenni?”
Pap.
„Megbolondult?”
Nem én! Régi szándékom.
„Hát akkor miért lett kereskedő?”
Az apám akarta.
„Hány éves?”
Tizennyolcz.
„Hány iskolát végzett?”
Hármat.
„No, maga ugyan jól indul. Menjen le az üzletbe, havonként 5 frttal megjavitom a fizetését és ne bolondozzék.”
Én nem bolondozom, - én menni akarok!
„De miért?”
Mert énbelőlem kereskedő soha sem lesz.
„Ki mondta azt?”
Ön!
„Nem úgy értettem!”
De én úgy értettem!
„S az apja mit fog szólani ezekhez?”
Még nem tudom.
„Hátha visszaküldi?”
Nem jövök.
„Hátha kitagadja?”
Azt nem teszi!
„De ön azt megérdemli.”
Meglehet, de azért én kereskedő még sem leszek. Kérem a bizonyitványomat.
„Különös gyerek!”
Erre a szóra arczomba futott a pir, s nemes tűzzel javítottam ki a „Herr Chef” szavát: „ember!”
„Ah ilyet csak gyerek tehet” – szólt a „Chef” s csengetett.
Belépett a könyvvivő.
„Fogalmazzon egy bizonyitványt ennek az »ember«-nek, a ki pap akar lenni, mert a munkát úgy látszik megunta!”
II.
SZINPADI ÉLMÉNYEK**
1867-ben történt, mikor én már négy esztendős szinész voltam.
Egerben voltunk A. G. igazgatónál, ki azóta nagyobb városokba vágja a fejszét, hová az néha úgy belétörik, hogy csak a nyele marad kezében vándorbotnak, - mellyel újra meg újra megindul, társulatot gyűjteni.
Derék, jó ember volt, - becsületes igazgató. Bár sok volna olyan.
De ez nem tartozik a dologra.
Egy egész telet tölteni Egerben egy szinitársulatnak, vakmerőnek látszik; pedig úgy volt. Ott voltunk, és pedig dicsőségteljesen!
Állott pedig a társaság összesen 19 tagból, s adtunk tragoediát, drámát, vigjátékot, bohózatot, régit és ujat, operettet kicsit és nagyot, - mindezt jó kedvvel, szorgalommal, s nem másért mint a „proportióért!”
S megéltünk belőle szinészesen: tisztességesen!
A közönség pedig annyira szeretett bennünket, hogy még a szintársulat legigénytelenebb tagja is kedvencze volt.
Ez az igénytelenség pedig magam voltam.
Tessék elhinni, hogy úgy volt! Még azt is elmondhatom hamarosan, hogy miért letten én is kedvencze.
Az én izlésem indig olyan különös volt a szinpadi dolgokban, hogy némelyek bolondnak tartottak érte, - némelyek pedig szánakoztak rajtam, mint a ki a korral nem tud haladni.
De sokszor a fejemhez verték azt, nálamnál sokkal okosabb emberek.
Például én élet-halálra szoktam hajdanában disputálni a felett, hogy az ujabb franczia termékek nem a mi gyomrunkhoz valók, - hogy azoknak rendkivül nagy mértéken való élvezése ártalmára van közönségünknek; mert olyanokra szoktatjuk, a mihez szokva nincs, - olyanokra tanitjuk, a mit nem tud, - s jobb is volna soha nem tudnia.
Persze az ilyen beszédekért engem kinevettek! Mert műveltség tekintetében túlteszünk ám mi a francziákon is! De túl ám! Mert azokat a sok szép szemenszedett franczia regényeket Paul de Kocktól, Ponson du Terrailtól, ifj. Dumastól jobban tudják könyv nélkül, mint akár a legdühösebb franczia. Ez a mi keleti természetünk pedig tudvalevőleg rendkivül hajlandó a képzelődésre s olyan ábrándokat s fellegvárakat alkot arról a fölséges Parisról és Francziaországról, hogy szinte elfelejtjük, hogy magyarok vagyunk!
Úgy, úgy, édes magyarom! Ilyen vagy te, mióta frakkba öltöztél, - annak pedig már sok-sok esztendeje!…
De sok szép példát tudnék idézni erre az én haszontalan irka-firkámra, ha tudnám, hogy szívesen elolvassák!
No de egyet még is elmondok, ha mindjárt gúzsba kötik is a nyelvemet miatta.
Hát egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy szinlaposztó. Azt nem tagadom el, hogy én voltam, mert rám találná olvasni valamelyik jó régi czimbora… Tehát mint szinlaposztót szerettek, annyira, hogy legműveltebb családok tagjai is szóba álltak velem; üléssel ugyan nem igen kináltak meg, de hát ki vehetné azt rossz néven, hiszen a szinlaposztónak nem ülni, hanem futni kell! – Hát így futtában, illetőleg futtomban viszem X. tekintetes úrékhoz a szinlapot, egy egészen új darabról. A mama, a társalkodónő, s a gyönyörű Irma kisasszony, a lugasban végzik a reggelit. A szokásos tisztelgés, kézcsók stb. elvégzése után illemes szinházi pletykával kellett szolgálnom, hogy a délutáni vizitek alkalmával legyen miről érdekesen fecsegniök. – Aztán áttértünk a szindarabokra; de hajh! Itt csak a franczia tetszett. A szindarabokról a regényekre, a regényekről ismét a szinészlegényekre, s végre, midőn a szokásos vidéki csend beállt a társalgó helyül szolgált lugas küszöbére; indulandó valék. Ámde a kisasszony csengő hangja visszafordított, - kérdvén tőlem ujra, már tán harmadszor is: „Ugyan kérem, mit is adnak ma?” – „A Szép szőke Dunát” – felelém tőlem telhető kedves mosollyal. „S ki játssza a Dunát?” – kérdé rövid kíváncsisággal hosszas hallgatás után a kis magyar kisasszony. „A Duna” felelém röviden, bensőmbe fojtott kaczajjal s futni akartam, hogy tönkre ne tegyem búcsúzásomat egy megfizethetetlen édes kaczajjal, melynek keserüségét a társaság nyelte volna el. „Tehát új tag lép fel?” – kíváncsiskodék még midig a szép kisasszony. – „Óh, dehogy” – feleltem, fogaimat összekapva legott, s hajtogatván magamat, kalapommal takargatva nevető arczomat. Nem használt semmit – tudni akarta, hogy ki az a „szép szőke Duna?” -. Végre megmagyaráztam, s a társaság fitymálva fogadta, „mert nem franczia!”
Akkor nem gondoltam semmit, csak nevettem, nevettem, nevettem… olyan víg napom alig volt az életben! – Most pedig csak azt gondolom, hogy de jó, hogy nem magyar író írta azt a „szép szőke Duna” című Dunába való darabot; legalább nem érte az a dicsőség, hogy a darabja czimét sem értették meg!
De mind ez nem tartozik a dologra.
Hanem az igen is, hogy A. G. igazgató társulatával mi sok operette-et adtunk, s mi tűrés-tagadás: tetszett a cancan és fanfarád még Egerben is!
Mikor pedig nekem, mint afféle operette-gyűlölőnek – bocsánat „operette-faló” volt igazi nevem – proportionalis-szinész becsületből fújni kellett azokat a nekünk való gyönyörű chórusokat, -- olyankor én rendesen kiváló figyelem tárgya voltam.
Miért?
Mert a kotta előttem olyan rettentő valami volt, a mit én soha meg nem tanulhattam! – Fútták a fülembe néha húszan is, noha csak 19-en voltunk, de persze mindig szokott lenni egy pár műmaecenás kisebb helyeken, a kik aztán többet tudnak, mint a valódi szinészek, mert ők ezt és ezt az operette-et Bécsben, Párisban látták, s jobban tudják, min mi!
Ezekből aztán az sült ki, hogy én bevallott rossz kórista voltam.
Tessék elhinni, erre akkor is, most is büszke vagyok! – Ezt is elmondom, hogy miért? – Mert egyszer, mikor a barátság asztalánál túlesve már minden bölcs és bolond beszédeken, dalra kerekedtünk – persze, hogy nem operette-nótákon kezdtünk, hanem a „tövin”, a hol a „rucza” költ, hát magam is bele-andalodtam, s bele is melegedtem, s végre én tudtam s birtam legjobban.
Még most is a fülembe cseng a direktor szava: „Ha a szinpadon így tudna énekelni, rögtön 50 frt fixumra szerződtetném!” – Sok volt ám még akkor az az 50 frt fixum; pedig nem is olyan régen volt!
De hát az is mellékes dolog.
Még az csak hagyján, hogy énekelni kellett, az megjárta, de mikor a cancan és fanfarádra került a sor, akkor már dühös voltam! Jaj de tudtam szidni azt az Offenbachot! – S ki nem hagytak volna gy világért a tánczból, - no még csak az kellett volna! – A legfiatalabb ember ne tánczolna? Olyan regula nincs! – Tud, vagy nem tud? Az nem kérdés, tudni kell, különben a hány szinész, annyi torok kiáltá azzal a sokat mondó, minden szavak között elmondott, örökké koptatott, de soha el nem kopható universalis nevezettel, hogy: „Barátom! - - ha nem tud tánczolni ne legyen szinész!”
Tehát nekem tánczolni is kellett.
És tánczoltam! Hiába, a kötelesség úgy hozta magával.
De jaj! Minő táncz volt az!
Mert megjegyzem, hogy a csárdást ki-kiraktam magam is jókedvvel a színpad hátterében legtöbbször egyedül, - hanem hát itt fanfarádról volt szó.
Sohse hallottam azelőtt hirét sem!
(Kerültem az olyan társulatot, a hol operette-et adtak.)
Tehát fanfarád… A ballet-mesterünk volt a primadonna.
Szerzett magának mindenki párt; én hallgattam, s csakugyan nekem nem jutott. Tanúlják erősen a fanfarádot, - én pedig jóízűen néztem. Úgy örül bennem valami, hogy megmenekültem!
III.
LEGÁTIÓN***
Lenke, Keszi, Hubó, Kövecses, Recske, Szentkirály: Gömör-megyei református helységek. – Ez a hat falu minden karácsony, húsvét és pünkösd szent ünnepén kap egy legátust Sáros-Patakról. S bizony a valamire való diák nem igen kap rajtuk. Sokat kell szolgálni azért a 15-16 frtért, s különösen karácsonykor és husvétkor jól be kell tanulni a prédikácziót, mert Szentkirályra sötét este érkezik a diák, - hacsak a recskei pap maga, vagy rektora által fel nem szabadítja híveit a várakozás alól.
A 60-as években szokásban volt az „ünnepeket” eladni, csereberélni; szóval az új nemzedék „gseftet” csinált belőle. – Én tehát ezt a hat falut megvettem K. G. barátomtól 8 kemény forintért, mivel nekem „ünnep” nem jutott. – Új ember voltam a collegiumban; de régi barátaim voltak elegen. Hogy mint kerültem oda, azt most fölösleges volna elmondanom. ..- Pap akartam lenni; apostoli szellem fogott el: hirdetni akartam az igét. S a ki papi pályára készül, annak nagy iskola a legátió!
Öt hatalmas prédikáczió hemzsegett agyamban: egyiket jobban tudtam, mint a másikat s bátra néztem a szent ünnep elé.
El is vittek az „apostolok lovai” az én hat falumba. A „patenst” is elhoztam annak rendje s módja szerint; pappal, tanítóval hamarosan megismerkedtem; szóval minden a legjobb rendben volt, - csak a nagy nap reggele volt hátra: nagypéntek reggele. Akkor kellett először fellépnem a szószékre.
Az is ránk virradt.
Mire azonban a tiszteletes úr felébredt, én már a méhesben prédikáltam, ájtatos híveknek nézvén a három sorban felállított méhkasokat. Elpróbáltam legalább hétszer, s midőn nyolczadszor is javában mondom a tanítást, megszólal a hátam mögött a vén tiszteletes:
„Elkésett vele öcsém, hamarabb kellett volna belekapni!”
Mivel késtem el, tiszteletes úr? Kérdém bámulva az öreget.
„Mivel? Hisz egy szót sem tud!”
Én?
„Nem is én!” szólt a tiszteletes – s hátat fordítva ott hagyott.
Futottam utána, a harag, a szégyen fejembe kergetett minden vért, s a tornácz ajtajában utólérve az öreget, feltartóztattam s következőleg interpelláltam:
Tisztitsz ur mt tszt mondni? (Ez annyit tesz: Tiszteletes úr, mit tetszett mondani?)
Az öreg úr reám mereszté nagy fekete szemeit, s pipájából hatalmas füstöt ereszte, kérdé:
„Mi az?”
Az, hogy mt tszt a mhsben mondni? (Ez pedig az akart leni, hogy: mit tetszett a méhesben mondani?)
Erre az öreg még jobban megnézett, s azt kérdezte, hogy: „magyarúl beszél-e öcsém, vagy olaszúl?”
Én pedig dühbe jöttem s még gyorsabba magyaráztam, hogy: igns, igns, magyrul! Magyrul s ha ttszk a prkatiót rögtn lmondom. (Ami azt akarta tenni, hogy: igenis, igenis magyarúl, s ha tetszik, a prédikácziót rögtön elmondom.)
De már erre az öreg úr egy szót sem szólt, hanem befordúlt a konyhába s mérgesen kiáltott az épen szembe jövő harangozóra: „Tíz óra előtt ne harangozzon!” s ment a szobájába.
Utána mentem; ő belülről fogta az ajtókilincset, én pedig kivülről.
„Ki az?” morgott az öreg belül.
Én vagyok! Feleltem vissza.
„Mit akarsz?”
Egy pár komoly szavam van tiszteletes úrral.
„Tessék!” s kitárta a szoba ajtaját.
Kérem tisztelt úr, - de tovább nem folytathattam, mert az öreg szavamba vágott:
„Kedves öcsém, mondja csak: prédikált-e már valaha?
Ez olyan kérdés volt, a mi zavarba hozott.
„Prédikált-e?” sürgette az öreg tiszteletes.
Nem! – feleltem neki.
„No akkor itt ne álljon fel, mert kudarczot vall! Nagyon kritikus ez a mi falunk!”
Nem bánom, én prédikálni fogok!
„De öcsém!… hiszen a nyelved sem forog!”
A kathedrában helyt állok!
„Nem hiszem!”
Majd meglátja!
„Nem akarom!… No öcsém, csak annyit mondok, hogy vigyázzon magára! Különben ma még nem tartozik prédikálni, - hanem ha épen erővel meg akarja próbálni: menjen Lenkére, az keszi filiája; ott prédikálhat, mert ott nincs pap.”
De kérem szépen, én itt szeretnék…
„Itt öcsém ma nem prédikál!”
Jól van tiszteletes úr, ha ma nem enged, akkor vissza sem jövök!
„A hogy tetszik!” s becsukta az ajtót.
Soha ennél szomorúbb nagypénteket!…
Tizenegy órakor a lenkei templomban a „harmadikat” húzták, s a „diák”, mire elhagyták, már a templomban volt s énekelt a hívekkel.
Mikor pedig a harmadik ének verse ie elhangzott, indúlt a kathedrára. Négy lépcsőn kellett felmenni, s mikor felért, verítékes homlokát alig tudta reszkető kezével megtörülni. – Hosszu szünet következett, mit az egyházfi hangja tört meg, egy egyszerű „No”-t hangoztatva felém, a mi annyit jelentett, hogy kezdje el már!
Elkezdtem az imát. Azután következett a miatyánk. Mondom, mondom… egyszer, amint oda érek, hogy „add meg uram isten a mi mindennapi kenyerünket” – nyelvem megbotlik, s rá mondom: „amen!” A vén egyházfi pedig felvette a fonalat és rendkívüli nyugalommal szép basszus hangon végig mondta, a mit én elhallgattam. Én pedig izzadtam a kathedrában, nem láttam mást, mint gúnyosan mosolygó szemeket, s egy imádkozó vén parasztot, a ki hol reám, hol a hívekre tekintgetett, s csóválta ősz fejét, - a mi annyit jelentett, hogy ezt már még sem hitte volna!
Nekem sem kellett több, - elvesztettem minden bátorságom; az a vén imádkozó paraszt rettentő ember lett előttem!
De hiába! Folytatni kellett. Következett a prédikáczió. No, gondolám, mikor a szent Máté leveleiből vett igéket elmondám, - most próbáld folytatni, ha beledülök, vén paraszt! Ezt jobban tudom, mint te a „miatyánkot”. S neki fogtam nagy tűzze..-
Mikor azonban a prédikáczió második szakaszát kezdeném, a kathedra aljából egy ismert hang szólal fel: „Ne siessen! Egy szavát se értjük!”
Mintha a villám csapott volna belém, megálltam.
Az a vén imádságos paraszt pedig ismét csóválta a fejét. Én pedig ismét rámondtam a prédikáczió derekára az „ament!” Az öreg pedig elmondta rá helyettem a miatyánkot, mialatt én ott hagytam a kathedrát, - ott hagytam a templomot, s mentem sietve az úton, azt sem tudva, hová megyek, s miért?
Egész testem remegett, - lábaim minden lépésnél roskadoztak;végre egy dombtetőn leroskadtam, én sirtam, mint a záporeső…
Annak a vén papnak igaza van, hogy nem engedett föllépni.
Mikor aztán jól kisírtam magamat, s erőm visszatért, eszembe jutott, hogy még négy falu van hátra, a hol engem várnak. Felkeltem, megtöröltem szemeimet, - összeszorítám öklömet, s mint Petőfi juhásza nagyot ütött a szamár fejére, - én is nagyot ütöttem szívemre s elkiáltottam magamat: „Gyáva!”
És az egész úton ez a szó csengett fülembe, - szívemnek minden dobbanása azt kiáltotta: Gyáva! Gyáva! Gyáva!…
Délután fél kettőkor Kesziben prédikáltam. Az istentisztelet végezte után a pap azt a megjegyzést tette, hogy: „Nagyon siet öcsém a szavakkal; pedig azt jól meg kell rágni, hogy a hallgatóság elemészthesse!”
Megköszöntem a tanácsot, vettem kalapomat s mentem.
Kövecses, Recske, Szentkirály meg volt velem elégedve; csak a recskei molnárnak nem tetszett az, hogy a miatyánkot olvastam.
Mind ez nagypénteken történt!…
IV.
A SZINÉSZ-VILÁGBÓL****
Ki venné tőlem rossz néven, ha lelkem most is ott szeret mulatni, a hol annyiszor mulatott: a szinészvilágban!
Ott, a hol ifjuságom legszebb éveit ezer baj és ezer öröm között leéltem, - ott, a hol az örökké fel-felbukkanó bánatnak szárnya adott mindenkor a remény, - a hol a sok csalódást uj küzdelemre hívta az ifju erő munkás szelleme!… Ott vagyok én otthon, oda járok most is pihenőt tartani, az emlékezet szárnyas paripáján.
Óh, mert ki nem szereti emlékeit, jók, vagy rosszak legyenek azok? Hisz az emlékezet tükör, melyben önmagunkat látjuk, - ráma, melyben a kép magunk vagyunk!
Én én most emlékeim csöndes fészkeiből olyan képet festek, a melynek rámája a szinészvilág, de a kép benne idegen: a maecenást.
Meg ne neheztelj, kedves olvasó, ha talán te is a közé tartozol, sőt kérlek tarts velem, s ha múlt idődnek volt olyan szép szaka, midőn szívedben a duzzadó erő mindent szeretni tudott, - s a sok minden között a szinész is ott volt: áldozz emlékének egy rövidke időt!
Úgyis olyan titokteljes világ az, melyet a bölcsek sem tudnak megfejteni, hogy annyi küzdelem, szenvedés és nyomor daczára, mely a szinész életét könyez, - annyian lépnek arra a pályára!
Sokan lépnek, igaz; és sok ballépést tesz vele, - sok pedig visszalép… bár mind visszalépne, a ki nem oda való!
Aztán olyan bűbájos világ, mint a szinészvilág, nincs több a nap alatt!
Kaleidoscop, mely minden mozdulatra más-más képet mutat, - ezerféle változó szinekkel, - ugyanannyi alakokkal.
S vajon ezt a csodás, változatos, - örömmel, búval – jóléttel és szenvedéssel teljes világot miért szereti örege s ifja?
Mi tartja ott? Mi köti hozzá?
A jövendő reménye, mely fényes dicsőségről beszél? Ez biztathatja az ifjut, addig,m íg odáig nem jut, mikor a csalódás kíméletlen nyelve tudtára nem adja fáradó lelkének, hogy a dicsőség olyan hideg test, mely az egykor forró szív fagyott könyeiből terem!
Hol van tehát itt a vigasztalás? Ott, a hol a dicsőség még meleg: a szívben!
Mert míg a szív meleg, dicsőséget remél: de ha a dicsőség megvan, - olyan hideg a szív!
Miért?
Mert a remény többé nem játszó tündér, - ki derült arczával, örök mosolyával hirdet boldog jövőt… Óh nem, a reményt a dicsőség legyőzi, összetöri, s a remény bújában megvénül, - ott hagyja a szívet, ezt a kedves tanyát, - beül a koponyájába, hol az ész, mint fagyos kocsonya didereg, - s együtt számítanak, együtt kormányozzák a nyugtalan lélek csapongó szárnyait.
No hát, te nyugtalan lélek, mely bennem is csapongsz, hagyd a vénült reményt rideg szobájában, s szállj el magad oda, a hol ifjan jártatok mindketten, a múlt időkbe, s emlékeim csöndes fészkeiből újíts fel képeket, - hadd múlassak rajta!
I.
Sokat utaztam 12 év alatt, - nem valami hires idegen országban, csak itt, ezen a jó áldott hazai földön, a hol mindenütt otthon éreztem magam; pedig valósággal sehol sem vala otthonom!
Utaztam pedig legtöbbször gyalog, - és szerintem csak ez az igazi utazás.
Igaz ugyan, sokszor szívesebben ültem volna a repülő vasútra, de nem engedte zsebem.
Gyalog szinésznek kellett lennem, akarva nem akarva, - s kergetni kellett a szerencsét, melyet soha sem ismertem!
Azaz, hogy néha rám tekintett kancsal szemével, s felsegített egy-egy jó kocsira!
Egyszer a többek közt tizenegyen ültünk egy rengeteg tót kocsin, a hány, annyiféle hányt-vetett kóborló.
Volt ott: vándorló legény, drótos tót, zongorahangoló, szabadságos katona, elcsapott urasági inas, lengyel zsidó, egy czipszer leány, tót napszámos asszony, két olasz munkás és egy utazó szinész…
Sokáig néma csenden haladtunk, mert a drótos tót aludt; elaltatta jó mélyen kedves itala: a pálinka, melyet a kocsissal való alkudozás alkalmából jócskán magába szítt. A kocsis pedig – a ki a jó pajtása lett a bruderezés közben –, feltette a leghátuljára a kocsinak, elhelyezte szépen, hogy álmaiban ne zavarja senki, s a többi utasnak is jó kényelme legyen.
Egyszer azonban ébredezni kezdett és S formára elhelyezett lábát szépen kinyújtotta, - az pedig jóval hosszabb volt, mint a mennyi hely neki volt szánva, s így az épen a neki háttal ülő lengyel zsidót találta útjában, a kit olyan erővel rúgott hátba, hogy az, szegény, homlokával a vele szemben ülő katona orrát ütötte be.
Erre aztán kész volt a háború! A katona a lengyel zsidó két lelógó czopfjába ragadt és fölfelé húzta… soh’se felejtem el azt a fájdalmas jajgatást, a mit akkor hallottam szegény Ábrahámtól!
A drótos tótot az inas fogta nyakon, mert Ábrahám szomszédja volt, s fejét egy-egy kicsit a lőcs fejéhez veregetve, ébresztgette. Fel is ébredt Marczi s váltig erősítette,hogy ő itt azt teheti, ami neki tetszik s hajlandó volt Ábrahámra még egy pár jót rugni a miért pálinkát nem hoz neki.
Marczi azt hitte, hogy korcsmában van… Maga sem tudta, hogy mint jutott ilyen díszes társaságba?
Ez alatt a kocsi megállt, s iparkodott ki-ki leszállani, - bár az sem volt valami kellemes dolog, mert az országúton bokáig érő habarék, azaz: sár vala.
No, de nagy volt a veszedelem; mert a két olasz is beleavatkozott a dologba, s míg az egyik Ábrahámot igyekezett kiszabadítani a katona körmei közül, addig a másik az inasnak segített Marczit észre hozni, - a ki váltig azt vitatta, hogy ő korcsmában van!
Mi pedig néztük a nagy csatát, s elnéztük volna jó időben jó darabig; de esni kezdett az eső, s így a zongorahangoló, ki didergő testével tipegett-tapogott, azt indítványozta, hogy azt a részeg tótot ki kell dobni a társaságból, - nem is közénk való stb. Szóval az indítvány közakarattal el lett fogadva, s Marczi úrnak a kocsiból kitették a szűrit.
Mi pedig elhelyezkedtünk ujra, s folytattuk útunkat.
Marczi utánunk se nézett, - az országút melletti kőrakásra tette tarisznyáját, ráhajtotta fejét, s aludt tovább, mintha mi sem történt volna.
A társaság pedig még csak ezután lett vidám!
Bezzeg a czipszer leány, a ki az előtt olyan komor arczczal ült mellettem, most alig tudta a nevetést magába fojtani, s valahányszor Ábrahámra nézett, mindig akkora „hi!” ugrott ki puffadó száján, hogy a ki látta, őt nevette meg.
Mert ne tessék képzelni, hogy valami szépség vala nevető szomszédnőm, - nem; vétkezném emlékezetem ellen, ha csupa udvariasságból, most, tíz év múlva, rá akarnám fogni!
Egy kicsit ragyás volt és nagyon pisze; apró kék szemei fölött a szemöldököt hiába kerestük, - nem volt ott még csak nyoma sem; puszta homlok s aztán csepüszinű haj, mely kontyra volt vetve; hivatalos kifejezéssel élve: rendes száj, a nyelve lehetett rendetlen, - nem volt alkalmam megtudni, de a fogai nagyok voltak, azt tudom, mert valahányszor Ábrahámra mosolygott, én pedig ő rá néztem: azok tüntek a szemembe rendesen.
Ez az összhangzatos szépség, úgy vettem észre, megtetszett a katonának, mert ugyancsak kezdett udvarolni a leánynak, a i abból állt, hogy a mit azelőtt tíz perczczel szegény Ábrahámon elkövetett, azt most nagy dicsekedve ujra kezdte elbeszélni, s közbe-közbe bebizonyította a leánnyal, hogy „ugy-e jól tettem?”, s olyankor jól magához szorította a leányt.
Egy ilyen emóczió alkalmával, hogy, hogy nem, a kocsi zökkent-e, vagy a katona emelkedett fel nagyon ülő helyéről? Elég az hozzá, hogy vitéz barátunk a kocsiból kipottyant!
No, erre aztán még Ábrahám is nevetett!…
II.
A Tátra alatt fekszik a tizenhat szepesi város Derék polgárság lakja; tetőtől-talpig magyar. Bárcsak azok, a kik enyhébb és dicsőbb hazát találtak e hon földjén, oly forrón szeretnék anyjukat.
Tehát a Tátra alatti városok egyikében szinészek hirdették az igét.
Jó dolguk volt; kerestek négy tizedet!
Hogy mennyi az a négy tized, ne kutassa senki; számítsa ki, ha érti az arithmeticát, ha nem érti, legyen vándorszinész, majd megtanúlja ott!
Úgy is az emberek nagy része komédiás, s tizedekre játszik.
Hogy is lehetne máskép?
Hát nem komikus-e a jajgató ember az életben? Avagy nem szomoru-e a nevető?
Az egyik siratja a jövőt.
A másik neveti a múltat.
Pedig az egyiknek ott van a remény, a másiknak pedig a kétségbeesés. - -
Volt tehát négy tized; de négyszer tíznél is több volt a barát, - már t. i. az olyan barát, a ki inkább czimbora.
Mert előbb pajtáskodik a fiatal népség, aztán egyben-másban czimborál, s ha a banda imigy-amúgy széthull, - a ki marad, ez talán a barát.
Ilyen – maradt – barát volt Zsiga czimbora!
Szép gyerek volt, tudott is költeni, élt még a nagymama!
A primadonna pedig ott a szinészek közt szebb volt, mint a város legszebb leánya.
Az a két fekete szem olyan gyönyörű volt!
Az a mosoly pedig, a mit Zsiga látott, szebb volt a mosolygó hajnalnál.
Pedig a primadonna már delére járt!
De ép azért volt veszélyes. Ismerte hatalmát, erejét; tudta, hogy a ki szemébe néz, nem azért teszi, hogy eloltsa lángjait, hanem hogy felgyulassza.
De a Zsiga szeme sem volt üszök; volt abban annyi tűz, mint ama másikban.
S mint így égett, égett titokban a két parázs, egyszer lángot vetett!
De hogy?
Volt a szinészek közt egy jámbor fiu.
Azt sem tudta senki, mi fán termett, mi a czélja; miért szinész? Mert biz ő gyenge legény volt szegény!
Elég az hozzá, hogy ott volt ő is, a hol a többi; szinészkedett s osztozott a négy tizedből dúsan.
A pajtások, czimborák megtűrték, - számot szaporitott, de számba se vették!
Pedig az a jámbor legény sokkal többet számolt!
Szerette ő is a primadonnát! Azt a két fekete szemet, azt a mosolyt ő legjobban leste!
Ki hitte volna felőle? Mikor arra is gyáva volt, hogy - mit mások tiszteletből tettek – a primadonnának kezet csókoljon…
(Töredék maradt.)
V.
AZ ÉN MESTEREIM*****
Anyám!… A ki szeretett!
Az a zokogás, mely akkor tört ki belőlem, mikor először hagytam el a szülői házat. Tiz éves voltam!
Az első csalódás, mely akkor ért, mikor az iskola helyett kereskedésbe küldtek.
Az a nyomor, melyet szellemileg s anyagilag éreztem s éltem át Pesten 17-18 éves koromban.
A munka. – Dolgoztam teljes életemben. Voltam szabó-inas, boltos-inas, levélhordó, pesti kereskedő-segéd; aztán ujra tanuló, legátus, supplikáns, szinész, szinlap-hordó, czédula-ragasztó, titkár, rendező, - és örökké író – titokban.
A „Pityergő domb” Sáros-Patak mellett. Mikor 1864. február 8-án ott álltam kegyetlen fagyasztó szélben; csorgó könyem pelyhedző bajuszomra hullt s ráfagyott.
Akkor indúltam el a nagy világba; igazán nem tudom, hová, s miért? – Pénz nélkül , minden nélkül, csak szívem volt tele.
A karácsony-éjszaka, melyet a Szatmár és Máté-Szalka közötti úton egyedül, kutyák s farkasok társaságában töltöttem.
Nem ettek meg, -- megérezték, hogy éhesebb vagyok náluk!
Soha annál borzasztóbb éjszakát!
Azon zsidó irgalmas szive, a ki bőrig ázott ruhámat leveteté velem, padlásán heverő zálog-gubát adott meztelen testemre s lefektetett a toloncz-priccsére, dolgoztatott velem másfél napig, peres iratainak másoltatásán, - adott reggel, délben egy porczió pálinkát, s mellé egy-egy penészes zsemlét, s ráadásul kikergetett, mint egy csavargót.
Az voltam; mert senki sem ismert, s ha tán tulajdon apámat kérdik, rám bizonyít ő is!
Ezt a zsidót hat év mulva egy gőzhajón megvendégeltem s mikor kisütöttem előtte, hogy ki vagyok, és miért teszem, - olyan dicső önérzettel veregette a vállamat, mondván: „Tudtam én akkor is, hogy van az úrnak esze!”
Egy halott, a kit nem láttam, a ki az én nevemmel halt meg; - a kit áldva említek örökké; úgy hívják, hogy: anyám!… soha jobb anyát nem hordott a föld!
Egy kálvinista pap, a ki nyomorom tetőfokán hajlékának utolsó zugát is megtagadta tőlem!… Magamban megbocsátottam neki régen!
Egy másik kálvinista pap, a ki gy karéjba kenyeret adott az éhezőnek!
Ennek káplánja, ki utolsó 20 krajczárját nekem adta, és kért, hogy ne vegyem alamizsnaképen, hanem kölcsön!
13 krajczár, melyet a kemény zápor mosott fel Kis-Vácz homokos utczáján, s mely az öngyilkosságtól mentett meg engemet.
Ekkor fogadta vissza lelkem magába a megtagadott istent!
Az a koldus czigányasszony, kit gyermekével megvendégeltem a talált 13 krajczárból, s azt mondta, hogy: „fizesse meg az isten!”
A hit magában semmi, puszta fogalom; az üldözöttnek mindene.
Egy asszony, kire ifjukorom első ábrándos szerelmét pazarlám. – Szerettem, mint mindenki szeret 20 éves korában - - szépen, nemesen, míg végre kiábrándított ő maga.
És mégis első szerelmem a rútra is fényt kiván önteni, s bármennyire tudja, hogy érdemtelen reá, szivemben van egy titkos ér, mely megbocsátja gonosz játékait!
Egy vád, melynek nincs neve, - melyet megbocsátani nem lehet; csak feledni!
Az a velőt hasogató kín, mely a becsületbe markol a becstelenség körmével, a mely kín, ha rögtön cselekszik, csak ölni képes; ha pedig túléli, a szíveb a halál magvát veti, mely csirázik, nő, de az életkedv fogy, fogy… s virága: a halál!
Egy vén koldus, akivel együtt lakmároztam! Utaztam inség s nyomor között, a balszerencse egy útszéli félig elpusztult korcsmába kényszerített, hol egy szegény zsidó korcsmáros hetedmagával tengett – semmin! S vendégei mi voltunk: egy vén koldus és én! – Három krajczár volt összes vagyonom. – Leültem a hosszas asztal alsó végére,- a felsőnél vendégtáram iddogált egy meszely borocskát, s falatozni készült, - én egy pohár pálinkát kértem két krajczárért. – Néma hallgatásban telt el egy jó idő, míg végre a vendégtárs megszólalt: „Mi baja az úrnak?”
Semmi! Válaszoltam röviden.
„Nagyon szomorkodik!”
Nem én!
„Ha nem veszi rossz néven, - látom, hogy magamfajta szegény – győjjék, egye meg ezt a kis szalonnát; van ám kenyér elég!”
Köszönöm!
„Soh’se köszönje, én összekoldúltam, egye meg a úr!”
És a szalonnát nem kellett megsózni; könyimtől keserű lett nagyon!
Egy vén ember, a ki sír, ha nem lát, szid és átkoz, ha előtte vagyok!… Egy apa, a ki szeret és gyülöl, mert én vagyok legrosszabb gyermeke!
(* Megj. a Szini Világ 1877. 13. számában.)
(** Megj. a Szini Világ 1877 .14. számban.)
(*** Megj. a Petőfi-Társaság Lapjában 1877 II. köt. 2. sz.)
(**** Megj. a Petőfi Társ. Lapjában 1877. II. köt. 25. sz.)
(*****Megj. a Petőfi-Társaság 1877. V. k. 17. számában.)
Forrás: Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Garay Ákos rajzaival. Budapest, 1902. Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása
