Tóth Ede (1844-1876): Minő dalt mondjak?

 
Minő dalt mondja, hogy szived megértse,
S örömre hivja csüggedt lelkedet?
Világra szólót? Melynek fényes hangja
Elhangozva csak mélyebben temet,
Eltünt reményid bús romjai közé,
Avagy tán beszéljek a mult időkről,
s leszidjam a sors bolond szeszélyét?
Vagy elmerüljek jövőd nézésébe,
S nézzem, mint száll sietve szerteszét
Vágyaidnak, hajh! Megtépett szárnya?!

Minő dalt mondjak, hogy szived megértse,
s öntsön beléd ujra uj életet?
Megérintsem tán azt a legmélyebb húrt,
Melynek hangja: legtisztább szeretet,
És vezet biztosan boldog czél felé?
Szeretni kéjjel, s mámoros perczeket
Élvezni a szerelem lágy ölén;
Repülni fel a képzelet szárnyain,
S pihenni a szép kedves kebelén,
Ha a szellem már kifáradt küzdeni!

Ez az, ez az, oh lelked pusztaságát
Virágozásba ez hozza megint!
Nincs veszve még boldog jövőd reménye,
Csak higyj: reád a hit malasztot hint,
Melyből fakad czélod sejtelme, - majd való…
Oh a dicsőségnek ragyogó fénye
Hosszú szenvedés éjjelén terem,
S midőn világon szétterül özönnel,
Istent talál a tévedt értelem,
És haladni kélsz a nagyság nyomdokán.

Minő dalt mondjak, hogy megértse szíved?
Elmondjam-e, a bú honnan fakad?
Letépjem talán a titok fátyolát?
Hátha szived megrendül és szakad
Örök borúnak vész fellege reád…
Nem, nem, elhallgatom e gúnyos mesét,
S egy szóba öntöm búdnak összegét:
Csalódás – óh bár te azt igen tudod.
Mégis ne döntsd le jövőd szent hitét,
Mert a csalódásban uj remény fakad!

És ha dalom immár végéhez  közelg,
Van-e benne hang, melyet el nem feledsz?
Arról nem szólok, a it én érzek.
Mondád, hogy többé sohasem szeretsz,
Holott e szóval hazudni oly könnyű…
És ha egy betűcske szerze tán vigaszt,
Elég nekem, áldom azon időt,
Holott lelkem ezt sugdosta szüntelen:
Érdektelen az érdekelt előtt,
Elhangzott szó csupán? Óh mondd: az legyen:

Szóljak valódról! Dicsőitsem fennen?
Legott hizelgésnek vennéd, tudom,
pedig lelked szép és magas eszmén csügg,
Mit festeni nem bir szerény lantom,
Mert szárnya fárad, követve tégedet!
De van, mi téged boldogítni képes
S ábrándjaidba szőve megjelen;
Óh midőn szived kitárul magadnak,
Szelid magányos néma éjjelen,
És susogja titkos vágyad dallamát!

Forrás: Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Garay Ákos rajzaival. Budapest, 1902. Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása