Tóth Ede (1844-1876): A mult

Mikor megzendül terólad dalom,
Nem égő bú, de szentelt fájdalom
Harmoniája kél.
A multak bűvös árnya rám omol,
Hol ábrándos dicsőség s hit honol,
S nekem beszél, regél!

Ősz dalnokok idők ős elejéről,
Hős leventék a véres harczmezőről
Barátkoznak velem!
Az elnémul, - kesergvén álmait,
Ez, sirba száll, - siratva harczait;
Fáj mindkettő nekem!

Agg bajnokok,sötétes mély redőkkel,
A kik elmultak ama mult időkkel
A harczok éjjelén;
Öröm helyett panasz kél ajkokon,
Eltekintvén a változott koron.
Ah, értem őket én!

Szerelmes dalja ifjak márványarczczal,
Susognak egymással, oly titkon, halkal,
A dúlt lélek szaván.
Cselles szellő éjfél órájából
A beszédbe halkabban belészól,
Reményben ringatván.

S jönnek hozzájok tündérszellemek,
a kik egykor a földön éltenek:
Halvány menyasszonyok.
Siri köntös, zöld mirtusz-koszorú,
Arczokra irva a csalódás, bú,
S hosszú nehéz álmok.

Beszélnek együtt, multak napiról,
Boldog való mulandóságiról -
Epedve hallgatom,
És lelkemet érinti szellemök;
Rokon vagyok, rokon vagyok velök, 
S bú-hang kél lantomon.

De vezetnek illatos berekbe,
Hol zsolozsma száll fel az egekbe.
Andalitó hangon.
Hol hit, remény, túlcsapongva röpked,
S szent szeretet bűvöli le lelked
Minden lépten, nyomon.

Hol megtelik angyalokkal a völgy,
S örök zöld nő és a százados tölgy
Szent hajlékul szolgál;
Hol nincs idegen, nincsen szenvedő,
Nem ismerős a gyászos temető;
Mert hittel mennybe száll…

Tovább, tovább, - nem nekem való ez!
Ábrándvilág, mult boldogság sebez,
s megtébolyít legott!
Ne lássam a mirtuszt elhervadva,
Csodás szerelmet a sirba hullva;
S ha ott van, legyen ott!…

És jött árva nép, nyomort beszélve,
Mind elémbe csusznak lassan, félve, -
A lelkök fáj, remeg.
Mennyi kin van ez arczokra irva!
Óh menjetek!… porba omlok sirva,
Mig elszáll e felleg.

Elment. Királyok jönnek most elő.
Megrázkódik agyamban a velő,
E kép szédit, ragad!
Elöl dicsőség, nyomban gyávaság,
Középen bűn, utána igazság,
és így tovább halad…

Mind, mind előmbe jönnek így sorba,
Nincs a tömegben űr, avagy csorba,
Látom őket együtt.
A mesés mult mesés alakjait,
Kezökben zászló és rá irva: hit.
S az óra éjfélt üt.

Hová levétek? Kesergő dalnok,
Alvó levente, s te redős bajnok!
Szerelmes ifiak,
Halvány menyasszony, árva siró nép,
Fényes királyok, - merész álomkép -
Lelketek hol járnak?

Közöttünk-e, hulló babérokon?
Hallgatva a dalt, a dalos ajkon,
Hogy ismerjük-e még?…
Vagy elég volt, ha egyszer éltetek,
Hogy fájdalmat költsön emléketek.
S jó, hogy pihentek rég?!

Oh mult, oh mult, te talán szebb valál!
Miért?… Duló enyészet és halál
Borong felettetek!
Maradjatok ama csaták helyén,
Minden korra derül uj nap, uj fény…
Akkor születtetek!

S ha megzendül terólatok dalom,
Nem égő bú, de szentelt fájdalom
Harmóniája kél;
S a multak bűvös árnya rám omol,
És e korból oly mesés kor bomol,
S jövő dalos regél!

Forrás: Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Garay Ákos rajzaival. Budapest, 1902. Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása