Varga Zsuzsanna: József Attila gondolati versei

 Forrás:  www.literatura.hu

I.       József Attila

II.      a)      Külvárosi éj

         b)      Holt vidék

         c)      Téli éjszaka

         d)      Reménytelenül

         e)      A város peremén

         f)       Elégia

         g)      Eszmélet

         h)      Levegőt!

         i)       Thomas Mann üdvözlése

III.    Összegzés

A 20. század egyik legnagyobb, legérzékenyebb és legszerencsétlenebb sorsú magyar költője József Attila, akinek életét végigkísérte a nélkülözés, a sehová sem tartozás és a depresszió. Eközben igen termékeny és páratlanul magas színvonalú művészi pályát járt be.

         Költészetében már kezdettől jelen vannak a gondolati elemek. József Attila nemcsak saját korának, hanem az egész huszadik századnak az alapkérdéseit tudta költészete fő mozgatójává tenni. Széleskörű filozófiai ismerettel rendelkezett. Már első köteteiben is találkozunk az élet alapvető kérdéseire választ kereső versekkel. Nagy gondolati verseit a Külvárosi éj és a Medvetánc című kötetekben fogja össze, de szinte minden versére a tudatosság, a tárgyias racionalitás, a „szabad ész” működése és az önkifejezés jellemző.

         Az 1932-ben megjelent Külvárosi éj című kötetének megjelenésekor még csak 27 éves, de gondolatai azt tükrözik, hogy a költő ekkorra már az élet sok kínját és keservét átélte. Míg korábbi verseiben világképének csak egy-egy vonása jelenik meg, ez időtől fogva teljes körképet fest társadalmáról. Ekkorra alakította ki azt a verstípust, amelyik a legjobban megfelelt a gondolkodó, a világ és a lét problémáira választ kereső ember megfigyelő, elemző magatartásának s gondolatainak logikus összefűzésére. A Medvetánc című kötet mottója szerint, aki költő akar lenni, annak meg kell járnia a poklokat. Sajnos, József Attila minden bugyrát megjárta.

         Az 1930-as évek eleje nagy változást hozott életébe. Bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába, ahol megismerkedett Szántó Judittal. Szerelmi kapcsolata és mozgalmi élete sem bizonyult tartósnak. Mindkettőben csalódott. A forradalmár költő elmagányosodása után új fordulat következett be költészetében. Nemcsak a szemlélete változott meg, hanem új költői eszközöket, motívumokat épített egymásra. Versformájára a laza kötés, a változó szótagszám, a szabálytalan rímképlet és a különböző hosszúságú strófák jellemzőek. A külváros a költő társadalmi verseinek tipikus kiindulópontja: ezzel szembesíti az olvasót. Még a leírás konkrét motívumai is hasonlítanak egymásra: a Külvárosi éjben olajos rongyokban jelenik meg az éj, az Elégiában füst száll az ólmos ég alatt, A város peremén című versben puha szárnyakon száll a  korom. Az 1932 után született versei fokozatosan elkomorodnak, egyre gyakoribbá válik bennük az alkony, az este, az ősz és a tél képe, a fagy, a hideg motívuma.

Ennek a költői fordulatnak igazi kulcsverse a Külvárosi éj. A vers két gondolati egységből áll. Az egyik részét a csönd, a sötétség motívuma határozza meg. A csönd hatása félelmetes, a sivárság, a mozdulatlanság élményét színezi, de ugyanakkor azt jelzi, hogy valami elkezdődött. Ezt a költeményt kettéosztó egy sor jelzi: a vonatfütty nemcsak megtöri a csendet, hanem jelképesen szól. A gyárvidék látványa baljós elemeket vetít elénk: az omladék, a nedvesség, a nyirkosság képzete a szegénységet, a kifosztottságot mutatja. Az ódai szárnyalású rész egy eljövendő jobb világ reményét sugallja: „piros kisdedet álmodik”. A külvárosi éj már 1932-ben, a fasizmus előretörésének idején keletkezett. Ez a magyarázata annak, hogy az utolsó égy sor ismét a sötétséget, a mozdulatlanságot, a nyomorúságot idézi.

A költő a külvárosi éj sivárságában a magyar valóság jellemzőire ismer rá. Az „indulni erőtlen” moccanások és a lírai én teljes azonosulása ezzel a világgal, az itt élőkkel – sejteti a jövőt a jelenben.

József Attila 1932-ben írta a Holt vidék című versét, amely hangulatában és gondolatmenetében, de még szerkezeti felépítésében is hasonlít a Külvárosi éjhez.

         Először látképet kapunk a téli tájról, ahol a csönd, a mozdulatlanság, a ridegség és a agy motívumaival érzékelteti a költő az elhagyatottságot; majd közelképet kapunk egy tanyáról, ahol a szegénység, a reménytelenség, a kilátástalanság hatja át az emberek lelkét, ahol még az ima sem segít. A vers a tél elemein keresztül az emberi kiszolgáltatottságot, a nyomorúságot és a haldokló társadalmat mutatja be.

         Az utolsó gondolat adja meg a magyarázatot az előzőkre: csak az uraság él jól.

        

         A költő a vidékről, a magyar társadalomról ad látleletet: általános a nyomor, a szegénység az 1930-as években. Ez vetül rá a tájra, a táj a társadalmi helyzet metaforája lesz.

         József Attila egyik legnagyobb, összefoglaló költeménye a Téli éjszaka, mely 1933-ban íródott. Az ember és a világmindenség kapcsolatát, a lét és a nemlét vidékeit jeleníti meg. A tájrajzban ember nélküli tájat mutat be, hogy ezzel is kiemelte azt a fegyelmezettséget és azt az ésszerű tisztaságot, mellyel mind a külső, mind a belső világ zűrzavarával szembenéz, és az értelmes rend megteremtésének vágyát vezeti elő. A felszólítás is erre figyelmeztet: „Légy fegyelmezett!” Igen, valóban nagy önuralomra van szükség ahhoz, hogy az ember elviselje azt a világot, amibe beleszületett, és ahol élnie kell. A vidék leperzselt föld, hang- és ember nélküli, kietlen, jeges. Minden holttá dermedt. A levegő tiszta áttetszőségében a dolgok szerkezetéig látni. A jelenségek ebben a költeményben is kettős értelműek: a „szép embertelenség” az ember nélküli tájra is vonatkozik, és az ember kozmikus magányát is jelenti. Az ember nélküli táj után az élő emberi világba vezet a vers. Először a távoli hegyek között lévő tanyát látjuk. A hazatérő földműves alakja egyszerre reális és mitikus. Az ember elidegenedett munkájától, eszközeitől, környezetétől.

         Majd perspektívaváltás következik. Elhagyjuk a kis tanya világát, és a kép az éjszaka felszállásával a végtelenbe tágul. A csend világába érkezünk. A téli éj kozmikussá nyílik. Már csak az éber tudat működik, az elme ráeszmél a bebörtönözöttség, a lelakatoltság állapotára. Az ész sikeres harca nem oldja fel a szív keserűségét. Visszatér az ember nélküli pusztaság képe is. Aztán feltűnik a tehervonat látványa, és ez ismét visszavezet az emberi világba. Az utolsó gondolatban megjelenik a lírai én, és kialakítja sajátos magatartását: éberen virraszt a világ éjszakájában. Átélte az egyén szorongatott magányát társadalmi és világméretekben. Szembenézett az űr közönyös félelmetességével, az elembertelenedett, sivár világgal.

         Az utolsó szakasz adja a vershelyzetet: a szemlélő átélte a teljes elidegenedettséget. Az embertelen világtól elidegenedett embert mint természeti és társadalmi lényt és mint egyént, egyaránt sújtja a keserű felismerés: a téli éjszaka metaforája. Nem marad más magatartási forma, mint fegyelmezetten tudomásul venni ezt.

         Az 1930-as évek különös erővel mutatták fel az elidegenülés különböző tüneteit. József Attila egyrészt világosan felismerte ezt az állapotot: az ember idegenül mozog a világban, amelyben mozgástere korlátozott és behatárolt.

         Az elidegenülés motívuma a leghangsúlyosabb képpel a Reménytelenül című vers Lassan, tűnődve alcímű első részében (1933) jelent meg. Az emberi tudat drámáját jeleníti meg a költemény: a felismerést, s az abból levont következtetéseket. „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Az ember életútján sok mindent megpróbál, tapasztalatai felnőtté teszik, s a folyamat egy pontján azt kell tudomásul vennie, hogy sorsa le van zárva, nincs mit remélnie. Ez látszólag ellentmondásos, pedig csak ellentétről van szó, ami az ember és az ember nélküli világ kietlensége között feszül. A vers ezt a tragikus helyzetet „szép” képek, harmonikus formai eszközök alkalmazásával fogalmazza meg. Az ember életében egyszerre van jelen a tagadás és az igenlés, az ember elaljasodása és hőssé válása, reménye és reménytelensége. Eközben hol egyik, hol másik oldal válik hangsúlyosabbá.

         Míg a vers első részében a költő a lírai én belső állapotára utal, s szomorúan veszi tudomásul a kozmosz szelíd közönyét, addig a második részben: a „Vas-színű égbolt” a külső világra utal. Ridegebb, reménytelenebb a helyzetkép, mintha fokozódna a lírai én magánya és szenvedése. Az idő múlása, a halál közeledése könyörtelenebb. Harmónia és diszharmónia, idill és tragédia, kristálytiszta egyszerűség és nehezen megfogalmazható szorongás, magányérzés, bonyolult, kavargó félelmek egyaránt jellemzőek erre a versre is.

         A város peremén című vers (1933) a külváros szomorú tájával való azonosulás, önvallomás az odatartozásról s a munkásosztály történelemalakító hivatásáról szól. Míg a Téli éjszaka az egyén léthelyzetét vizsgálja, A város peremén alanya a munkásosztály. A költő sorsközösséget vállalva a munkássággal tekinti végig osztályának történelmi színrelépését, szerepét. Kétely nélkül vallja magát a külvároshoz tartozónak.

         A költeményt olyan módszerrel indítja a költő, mely más hasonló jellegű verseiben – Óda, Eszmélet, Levegőt!, A Dunánál – is megfigyelhető. A lírai ént körülvevő világ szemléleti képét kaptuk a hely: „a város peremén” és az idő: „alkony” megjelölésével. A konkrét kép a „Lelkünkre így ül ez a kor” sorral emelkedik általános szintre, s lesz az emberi élet minőségének jelzője. A költő célja nem a harcra buzdítás, az agitáció, hanem a munkásosztály társadalmi helyzetének elemzésre.

         A mű keretes szerkezetű. A keret között egy peremkerület képe tárul elénk. Nem egy bizonyos helyet ír le a költő, hanem általánosít, mégis nagy precizitással, szigorú rend szerint ábrázol. A vers mégsem naturalisztikus, hiszen elvont hasonlatokkal van teli.

         Az 1933-ban írt verset mélyen átjárják a marxizmus József Attila által jól ismert tanításai, s a gondolkodásmódon túl a derűlátás is erre az eszmerendszerre vezethető vissza. Meghirdeti a munkásság szükségszerűen bekövetkező forradalmának győzelmét, és meghatározza a maga költői szerepét is. Sürgeti az internacionálét. Az új rend megvalósulásával belső átalakulást jósol: erre utal a „megvalósul” és a „tudomásul veszi” kifejezés is.

         Az utolsó részben a költő visszatér a valóságba, ahol az igék megválasztásával hangsúlyozza mondanivalójának fontosságát. A vers végén újra feltör optimizmusa, és a „de” szócska után a szebb jövő képei elevenednek meg. Újra találkozunk a törvény és a rend fogalmával, és József Attila reméli, tudja, hogy az eljövendő kor mindenhol létrehozza a harmóniát. A költemény címe először Óda volt, a költő az Elégia ikerversének szánta.

         A város peremén című ódával közöl egy időben keletkezett az Elégia. A versindító helyzet szinte azonos a két műben, de míg A város peremén című versében a hangsúly a munkásosztály történelmi küldetésén van, addig az Elégiában az osztály jelenlegi helyzetén. Míg az előzőben a jövő és a jelen ellentétét feloldotta a forradalmi látomás, az Elégiában keserű hangon, a lírai én szomorúságával szólal meg, és írja, hogy az „egész emberi világ itt készül” a külvárosban, pedig „Itt minden csupa rom”, ahol a lelkek üressé váltak, tehetetlenül vágyakozva kínlódnak.

         A vers műfaját tekintve is elégia, a jövőt szinte csak elérhetetlen távlatként csillantja fel. Lényegét tekintve mégis azonos a két vers szemlélete. A költő itt is teljesen azonosul osztályával. A vers két legfontosabb elve a szemlélődő magatartás és a teljes azonosulás kibontása. Innen származik a költő, itt él, és ide köti a sorsa, a jövője is. Hovatartozását egyszerű vallomásban mondja ki: „Ez a hazám”.

         A vers alapgondolata a jövőre váró jelen, a mozgásra váró dermedtség, a benépesedésre váró magány.

          romok világa, a külváros nem szép. Mégis fellelhetők a versben a széppé formálás elemei, hiszen nem egy idegen világot mutat be a kötő, hanem a sajátját, ahol otthon érzi magát. Az Elégia a hazaszeretet verse.

         Az 1934-es év József Attila életének különösen nehéz, válságos időszaka volt: a párttól elszakadt, Szántó Judithoz fűződő élettársi kapcsolata felbomlóban volt. A körülmények alakulása egyre nyomasztóbbá vált számára. A költőt az önállóság, a „felnőttség” problémája is foglalkoztatta: a gyermeki vágyakat tudósító analitikus kezelés eredménytelensége is szerepet játszott abban, hogy úgy érezte, nem tud „meglett ember”-ré válni.

         Ebben a kilátástalannak tűnő élethelyzetben született meg az Eszmélet című vers (1934), az eddig elért költői eredményeket összegező költemény. Érzelmi magányosságában a költő az emberi lét legfontosabb kérdéseit veti el: van-e értelmes rendje a világnak, van-e értelme az emberi létnek? Az eredmény lesújtó: „ami van, széthull darabokra”, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”. A szín, a szépség, a szabadság csak az álmok logikátlan, de kötöttségektől mentes világában létezik. Ezzel az álombeli világgal szemben az ébrenlétben a „vas világ rendje” uralkodik. A szellem hiába vágyik szabadságra, újra és újra rácsokba ütközik. Ezzel a világgal szemben csak kélt magatartás lehetséges. Az egyik a felnőtt emberé, aki nem ragaszkodik semmihez, tudomásul veszi a világ törvényeit; tudja, hogy az élet csupán ráadás a halálra. Nem rab, de nem is akar senkit rabságban tartani. Az így ábrázolt, értelemmel megélt élettel állítja szembe és utasítja el a költő másik lehetőséget, a pillanatnyi örömöknek élő ember kisszerű, állati szintre süllyedt létét. Az eszmélet mégis diadalmaskodik, bár az örök éjben rohanó vonatok ablakai az idő múlását mutatják. Ezek a vonatok nem ember nélküliek. A költő saját magát vetíti ki, mintegy magára véve az emberiség életét. A vers nyugvópontra jut. Még akkor is, ha mi tudjuk, hogy a vasút, a tehervonat végigkíséri a költő életét mint végzetes motívum.

         Az 1930-as évek második felében a fasizmus ideológiájának térhódítása Európában szinte mindenütt éreztette hatását. Magyarország is megindult azon az úton, amelynek eredményeként a náci Németország politikai érdekszférájába sodródott. Ez a kor magyarázza meg József Attila ekkori politikai szemléletét, hangulatát, az ekkor írt verseinek gondolati tartalmát. A költő, aki 1930-ban kapcsolatba került az illegális kommunista párttal, tudatosan vallotta magát a proletariátus költőjének. Később eltávolodott a mozgalomtól, s verseiben is fokozatosan nagyobb hangsúlyt kapott az aktuális problémákból fakadó érzelem: a nemzetféltés.

         József Attila ezekben az években komoly egzisztenciális és lelki válsággal is küzdött, melynek súlyosságáról a 30-as évektől egyre gyakoribb pszichoanalitikus kezelései tanúskodnak. A kort és kétségbeejtő személyes sorsát jelzi a Levegőt! című költeménye. A költő fuldokló kiáltása ez egy embertelen világban az életet jelentő levegőért.

A verset indító kérdés erőteljes, indulatos. Célja, hogy azonnal feszültséget teremtsen, s kifejezze azt a lehetőséget, amelytől a költő éppen tart: „Ki tiltja meg, hogy elmondja, mi bántott hazafelé menet?” Mint azt József Attila nagy gondolati verseinél megszoktuk, az eszmélődést természeti képekből bontja ki. A vers itt is tájfestéssel kezdődik, amelynek helyszíne a város pereme, hangulata pedig az őszi este. Nem véletlen az sem, hogy éppen hazafelé tart: kései költészetének egy jellegzetes gondolata a hazára találás és az otthonra lelés vágya.

         A műben szereplő hasonlatokkal képet kaphatunk a korról. A bokrok körben „fürkészve” állnak, mintha azok is figyelnének valamit. Az elhagyott tájon csak egy férfival találkozik, aki magába fordulva tovább baktat. Majd a költő tapasztalatain keresztül ismerjük meg a kor ellentmondásait. A személyes élmény először még csak az egyén szabadságát sértő államgépezet ellen irányul, de a sorok jelentése már politikai tartalmat kap: az államgépezet nemcsak „számontart”, de lehallgat s feljegyzéseket is készít.

         Ezután a „rendről” ír, ahol a külső és a belső rend hiányát éli meg: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet.” A vers keletkezésének idejében történik a Gömbös-kormány átszervezése. Az 1935 áprilisában rendezett választást példátlan erőszak és család jellemezte, amely József Attilát is mélyen érintette. Mindezt tetézve a pszichoanalitikus kezelés eredményes, amely megállapította, hogy a költő skizofréniában szenved. József Attila számára a kezelés még inkább tudatosítja problémáit, s szinte belehajszolja a freudi mélylélektanba, s állandóan a gyermekkori élményeiben keresi lelki torzulásainak okát. Így kerül egymás mellé a versben a külső és a belső rend párhuzama. A két élményt az utolsó két versszakban veti össze. Hirtelen visszacsap a jelenbe, amikor kijelenti: „Felnőttem már.”

         A 8. versszak utolsó sorában előkerül a másik fogalom, melyet a rend mellé állít a költő, s ez a szabadság. Ez a két érték adja a vers alapélményét: a nemzetféltést és a gyermekkorból feltörő fájdalmas érzéseket. Gyermekkorban a rend azt jelenti: hogy „jó szóval oktat”, a szabadság pedig azt, hogy „játszani enged”. József Attila számára egyik sem adatott meg. Ez a két élmény vonul végig a versen, s párhuzamba állítja az állam és a polgár viszonyát a szülő és a gyermek viszonyával.

         Az utolsó versszak méltó zárókép. A himnikus lendület összegzi mindazt, amit József Attila önmagának és embertársainak üzenni kíván: „Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, / nem kartoték adat. / Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd, / szép, komoly fiadat!” A költő azt reméli, hogy ebben a szabadság szülte új rendben fog majd a személyiség kiteljesedni.

         József Attila olyan költő volt, akinek a szívében egyszerre „elidőz a tigris és a szelíd őz”. Az egyéni lét poklából való felemelkedését osztályának, népének boldogulásához kötötte. Felismerte, hogy a lélek fájdalmának enyhítéséhez a társadalom átalakítása szükséges. Tudta, hogy a szabadság rend nélkül embertelen anarchia, a rend pedig szabadság nélkül lélektelen erőszak. Nemcsak hirdette a demokrácia lényegét, de hitte, hogy eljön az az idő, amikor a szabadság és a rend uralja a világot.

         Művészete tanúságtétele annak, hogy a 20. században az emberiségnek az emberiségről csak az szólhat igazán hitelesen, aki azokkal forrt össze, akik „hű meghallói a törvényeknek”, s akik helytállnak az emberiségért.

         József Attila életének utolsó három évét két, egymással ellentétes irányú folyamat jellemzi: helyzete egyre nehezebbé, sorsa egyre kilátástalanabbá válik, költészete pedig egyre nagyobb mélységeket hódít meg. A fasizmus előretörése, a hazai humanista szellemi erők gyengesége következtében mind nyomasztóbbá vált a politikai légkör.

         1937. január 13-án a Szép Szó című folyóirat meghívására Budapestre érkezett az emigrációba kényszerült nagy német író, Thomas Mann. Az akkor már évtizedek óta világhírű író meghívása a hitleri barbársággal szembeforduló humanista bátorság kifejezése volt. A Thomas Mann üdvözlése című vers az író előadói estjének bevezetőjére készült, de a rendőrség nyilvános előadását megtiltotta. József Attila a gyermeki bizalom hangján szól versében az íróhoz. Őszinte megilletődés, öröm, féltés, aggodalom és feloldódó szorongás váltakoznak ebben az alkalmi versben. Üdvözlő költemény, de mentes minden hagyományos pátosztól. A költő az író szavaira váró közönség hangulatát a pihenni vágyó gyermek lelkiállapotához hasonlítja, s az együvé tartozás bensőséges hangján szólítja meg a legnemesebb polgári hagyományokat képviselő antifasiszta írót, hogy meséljen az igazságról és a fényről, „hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”. Újfajta szövetség és újfajta ars poetica fogalmazódik meg József Attila soraiban, amely azokat köti össze, akiknek nem mindegy az emberiség sorsa: „itt vagy velünk együtt / s együtt vagyunk veled mindannyian, / kinek emberhez méltó gondja van.”

         Az embertelenség idején az emberségről és a szabadságról kell beszélni. Az aggodalom kérdés formájában fogalmazódik meg: mi vár még az emberiségre, amelyet iszonyatos kór gyötör, lesz-e még hely a jövőben a humanizmus számára. Egyszerre megrázó és felrázó, tettekre sarkalló sorokban idézi meg az új barbárság terjedését: „Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / … / meddig lesz hely, hol fölolvashatod?”

         A költő olyan szemléletet és magatartást kíván a neves írótól, amely a valóság tényeit vizsgálva szétválasztja a látszatot az igazságtól: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. A költeményt a humánum tiszta fénye világítja be, mely eloszlatja a szellemi sötétséget, de megvilágítja a gondokat és a bajokat, és a szépségnek is fényt ad. Thomas Mann férfias nyugalma, aktív humanizmusának varázsa még azoknak is erőt sugároz, akik nem értik a nyelvét, de boldogan szemlélik jelenlétét, amelyet a költő olyan megragadóan hangsúlyoz azzal a kifejezéssel, hogy „fehérek közt egy európai”. Az „európai” minősítés itt a humánumot, a kulturáltságot, az emberiség mellett történő elkötelezettséget jelenti.

         József Attila a megalkuvás nélküli, teljes emberség igényét vallja egész költészetében, amely megvéd minden emberi jogot megnyirbáló erőszakkal szemben. A Thomas Mannt üdvözlő versében is a teljes emberiség jogát védi, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő maradjon, szabad és kedves, „s mind ember, mert ez egyre kevesebb…”

         József Attila költészetének minden szavából érződik, mit szenvedett ez a boldogságra készülő, önfeledten nevetni nem tudó, ordítozó és toporzékoló, kedves és csöndes, a felnőttségben gyermek, gyermekségben árva ifjú ember. Mit szenvedett magányában, félelmében, hogy végül 32 évesen örökre megpihenhessen.

Forrás: Házi dolgozatok könyve 4., 67-74. old. – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó