Forrás: József Attila a Dunánál 1935. - www.irodalmijelen.hu
I. Történelmi
háttér
II. a) A Dunánál
b) Hazám
III. Összegzés
Azt
gondolom, igen nehéz szavakban leírni a hazaszeretet fogalmát úgy, hogy az hűen
tükrözze érzéseinket. Ennek az érzésnek a szívünkben, lelkünkben kell ott
lennie, hogy annak fényében cselekedni tudjunk.
Nagyon
kevés embernek adatik meg az a kiváló képesség, hogy ezektől az érzésekről
frázisok nélkül tudjon beszélni és írni.
József
Attilát azon írók közé sorolom, akiknek gondolataiból az igaz hazaszeretet
sugárzik. Nagyságát emeli, hogy tette ezt akkor, amikor a fasizmus ideológiája
hazánkban is fojtogatta a tisztán és mélyen érző emberek lelkét és szívét.
Márpedig
az 1930-as évek második fele ilyen volt. A fasizmus térhódítása Európában
szinte mindenütt éreztette hatását. Magyarország is megindult azon az úton,
amelynek eredményeként a náci Németország politikai érdekszférájába sodródott.
Ez a kor magyarázza meg József Attila akkori politikai szemléletét, hangulatát,
verseinek gondolati tartalmát. A költő, aki 1930-ban kapcsolatba került az
illegális kommunista párttal, tudatosan vallotta magát a proletariátus
kötőjének. Később eltávolodott a mozgalomtól, s verseiben is fokozatosan
nagyobb hangsúlyt kapott az aktuális problémákból fakadó érzelmek
kinyilvánítása: a nemzetféltés.
1936-ban
jelent meg a Szép Szó negyedik-ötödik száma, Mai magyarok régi magyarokról
címmel történelmi tanulmányokat között. József Attila erre a felkérésre írta A Dunánál és a Hazám című verseket, amelyek bizonyos értelemben „programversek”.
A költemények végül a Szép Szó önálló kötetének bevezető költeményei lettek.
A Dunánál című óda József Attila
hazaszeretetének egyik legszebb megszólalása.
A sokrétű mondanivaló kifejtését a versen „átfolyó”
Duna képe mutatja. Ezekben az években talán József Attila az egyetlen költőnk,
aki sajátos módon, újszerűen értelmezte önmagát és magyarságát. A Dunánál című
költeményében valóságos ellen-fajelméletet alkot akkor, amikor
Közép-Európa-szerte tért hódít a fajelmélet.
Az
óda három részből épül fel: az elsőben a költő a látványt ragadja meg, a
másodikban kinyilvánítja felfogását róla, s a harmadikban pedig levonja következtetéseit.
Az első rész főmotívumát a Duna képe és asszociációi alkotják. Ez egy tájleírás
József Attila-i módon: „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el
a dinnyehéj.” Ez a kép egy belső folyamatot is megindít: a messziről áramló víz
a múltat, az idő folytonosságát idézi fel. A folyó hullámai és a történelem, az
eső és a múlt a költő belső világában eggyé válnak. „Mintha szívemből folyt
volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” József Attila tudja, hogy az
embernek a történelmi idő zaklató kérdéseivel szembe kell néznie. A hullámok
úgy mozognak, mint a dolgozó ember izmai, majd olyan édesen folynak, mint az
édesanya meséi. A lehulló eső is a végtelen múlt képére emlékezteti: „Az idő
árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.”
A
második részt általános értelmű összefoglaló válasz az első részben feltett
kérdésekre: a jelen embere csak a „százezer ős” tapasztalatát elsajátítva
munkálkodhat. Az ősök küzdelmei a jelen emberének erőfeszítéseiben nyerik el
értelmüket. A költőnek pedig az ősök nevében is szólnia kell. „Verset írunk –
ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” Tehát az előbbi állítás
ellentéte is igaz. Ezt a paradox gondolatot paradox képek sora mutatja meg
egészen a befejezésig. Ez a rész tételeket fogalmaz meg, ezért változik meg a
strófaszerkezet és a hangnem is. „… százezer ős szemlélget velem. / Látom, mit
ők nem láttak, … S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha
vallani kell.” A második részből kitűnök a nemzedékek családi
összetartozás-tudata.
A
harmadik részben a költemény hangja ünnepélyes és emelkedett lesz. A költő a
múltból és a jelenből vonja le a tanulságot a jövő számára. Először saját
közvetlen múltját veszi birtokba, apja és édesanyja emlékét idézi fel, hogy
különböző származásukkal utaljon a fajelmélet hazugságaira, és kimondhassa a
felelősséggel járó tételt: „A világ vagyok – minden, ami volt, van”. Aztán
egyéni létét kiterjeszti az őssejtig valamennyi ősre, végül már az egész
világot felöleli. A történelembe a múlt minden eseménye egyenrangúan
beletartozik. A teljes múltat a költő a történelmi harcok két típusával, a
nemzeti- és osztályküzdelmekkel érzékelteti. Az utolsó két sorban jelenik meg a
„rendezni” ige, ami nemcsak a Duna-völgyi népek megbékélését és összefogását
jelenti, felhívás egy nagy társadalmi rendezésre s az abban való részvételre is
vonatkozik. A múltért, a jelenért és a jövőért egyaránt felelős az egyén. Majd
újra megjelenik a kezdőkép: a Duna hullámai a múltat, jelent és jövőt egyszerre
görgetik tova, és egyetlen nagy tanulsággal szolgál, egyetlen nagy feladatot tű
elénk: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békével oldja az emlékezés / s
rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Ezeket az
agitatív gondolatokat nemcsak nemzetének fogalmazza meg, hanem a Duna-völgyi
kis népeknek is, felszólítva őket a megbékélésre, az összefogásra. Ez egy nagy
társadalmi rendezésre is felhívás: a múlt küzdelmeit csak közös dolgaink
rendezése oldhatja békés emlékezéssé. Hirdeti, hogy a Duna menti népek
megbékélése lehet a záloga egy szebb, békésebb, szelídebb jövőnek.
Ezek
a gondolatok a ma élő és a mát továbbvivő ember számára is szólhatnának, hiszen
a körülöttünk lévő politikai feszültséget az értelem szavával kellene
megoldani, hogy a népek nagy családjában – az Unióban – emelt fővel tudjunk
élni.
A Szép Szó 1973. júniusi, Mi a magyar most? című különszámához
írta József Attila a Hazám című
szonettciklusát, amely a magyarságért érzett felelősség utolsó nagy költeménye.
A
Hazám a nemzetközi fasizmus és a saját áruló urainak szorításába került nemzet
sorsának átfogó képe; az igazi hazafiság kifejezése, mert egyesül benne a
hibákat és bűnöket leleplező kíméletlen igazmondás és a hazához való feltétlen
hűség gondolata.
A
szonettek önmagukban is zárt egészek, mégis egymásba kapcsolódó füzért
alkotnak. Összefogja őket a költői én állandó jelenléte, aki az első és utolsó
szonettben közvetlenül is megszólal.
A
bevezető szonett a nyári éjszaka különös hangulatában hazatérő férfi, a lírai
én alakját mutatja, akire az utcán háló emberek látványával „rácsap” a
nyomasztó valóság. Tudatára ébred, hogy eszméletét, nyelvét a nemzeti
közösségtől kapta. Ugyanakkor megdöbbenve állapítja meg, hogy ennek a
közösségnek legfőbb jellemvonása: a nyomor. A költő itt az országot mutatja be.
A megszemélyesítésekkel – „tapsikoltak a jázminok” – a szép tájat állítja
szembe a „nemzeti nyomor”-ral.
A
következő öt szonettben a „nemzeti nyomor” képeit idézi elénk József Attila.
Először a falu, a parasztság helyzetéről szól. Rideg tényeket felsorolva ad
hírt a falu elmaradottságáról, kiszolgáltatottságáról. Az „Ezernyi fajta
népbetegség” kezdéssel megmutatja a bajok megszüntetésének módját is: „föl kéne
szabadulni”, s „a dolgozó nép okos gyülekezetésben / hányni-vetni meg száz
bajunk”. A földművelők élete nehéz, hiszen a földesúr sok esetben elűzi őket
otthonról. A társadalmi körképben gazdag képsorokban tárja fel a nemzeti nyomor
ezer megnyilatkozását: a nyílt szavazásos, csendőrök által biztosított
választási rendszert: „Cicáznak a szép csendőrtollak”; az Amerikába „kitántorgó”
másfél millió magyart; a kizsákmányolt munkásokat, akiknek körülményei
nyomorúságosak. A költő joggal kérdezi: „miért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.”? A munkabérről gúnyosan jegyzi meg: „kuncog a
krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”.
Bírálja
az embertelen földesurat is: „Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a
szegény”; a tengődő szegényparasztságot: „a summás sárgul, mint az asztag, de
követelni nem serény.”; a terrorral megfélemlített népet: „Fortélyos félelem
igazgat”. De keserűen emlegeti az elnyomottak „lelki restségét” és a
megalkuvást is.
A
befejező részben a költő minden elmaradottság ellenére szereti szülőföldjét, s „sikoltva”
kiált fel ennyi nyomorúság láttán, és ösztönösen tör fel belőle: „édes Hazám,
fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” A vers utolsó sorai közvetlenül is
a német fasiszta elnyomás halálos veszélyére céloznak. József Attila tudta:
hazafisága most azt követeli, hogy azonosuljon a létében veszélyeztetett
magyarság sorsával: „Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat”.
A költő életének a nép életével való elválaszthatatlan kapcsolata adja József
Attila hazafiságának tartalmát. Reméli, hogy „az édes haza” sorsa jobbra
fordul. Ebben a jelzős szerkezetben fogalmazódik meg a vers legfőbb
mondanivalója: a hazafiság és a nemzetköziség, a haza és a haladás együttes
szolgálatának parancsa.
A
vers nagyszabású áttekintést ad az ország állapotáról. Leírása valósághű.
Nemcsak a jelenről ír, hanem a jövőről is. Előre látja, hogy népünk
felszabadul, s akkor majd „a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében” fogja
intézni az ország ügyeit, s akkor a költő is „szépet, jót” fog írni.
József
Attila egy embertelen korban, egy emberidegen világ mind nagyobb terhével
küzdve törekedett a teljes emberi és költői élet megvalósítására. Törekvése
tragikusan reménytelen volt. Mindenhol a világ kegyetlen törvényeibe ütközött.
Nem tudott megbékélni a világ értelmetlenségével, s a maga módján, a
költészetével azon munkálkodott, hogy az értelem rendjének tiszta törvényeit
állítsa az emberek elé. Célját elérte, hiszen zseniálisat alkotott.
Forrás: Házi dolgozatok
könyve 4.,75-78. old. – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése