A görög dráma megszületésének körülményei – Szophoklész Antigoné című tragédiájának elemzése

I.       a)      A dráma kialakulása

         b)      A színpadi megjelenítés fejlődése

         c)      Híres mondakörök

         d)      A görög színház építménye

         e)      A görög drámaverseny

II.      a)      A dráma mint műnem

         b)      A tragédia

         c)      Szophoklész

         d)      Az Antigoné cselekménye

         e)      A dráma szerkezete, konfliktusai

         f)       A mű központi kérdése

         g)      Kreón jelleme

         h)      Antigoné alakja

         i)       Iszméné és Haimon

III.    a)      Szophoklész művének nagysága

         b)      A mű üzenete

         c)      Szophoklész – az istenek kegyeltje

         A drámai műfaj kialakulása a Dionüszosz-ünnepségekkel függ össze, előbb kultikus játékot jelentett, majd ennek módosulása következtében lassan eltávolodott a vallástól. A gyorsan változó világszemlélet (társadalmi osztályok küzdelméből adódó összeütközések) hozzájárult ahhoz, hogy a szőlőművelő vidéki parasztság és a kézművesség közvetítésével a városokba eljutott a görög irodalom vezető műneme, a dráma, amely virágkorát k. e. az 5. században élte.

         Sajátossága a színpadi előadásra szánt, párbeszédes megjelenítő alkotás.

         50-60 fős kórus lépett a színre, s dithyrambusokban adták elő Dionüszosz (a szőlőművelés, a bor, a mámor istene) mitikus sorsát. Ez volt az első lépés a dráma felé. Majd kivált a kórusból a karvezető, ő egyes szám első személyben dicsőítette az Istent, utána a hódoló énekkel válaszolt. Ezután kélt agy három színész-szereplő jelent meg a színpadon, s egymással dialógust folytattak, amelyet a kardalok választottak el egymástól. Ezt már drámai játéknak nevezték.

         Az első színészt k.e. a 6. században Theszpisz léptette fel, akinek az volt a feladata, hogy a kar mellett „magyarázó” legyen. Feladata a prologosz (előbeszéd) és az epeiszodin (közbelépés,  közbevetés) volt.

         A második színészt Aiszkhülosz léptette színpadra: csökkentette a kar szerepét, a párbeszédet állította az előadás középpontjába.

         A három színészt és a díszletezést Szophoklész vezette be. Ő alakította ki a dialógust (a párbeszédet).

         Az athéni Dionüszosz-ünnepeken, mely a drámaversenyek ideje is volt a március-áprilisi hónapokban, három nagy mondakörből vett tragédiákat adtak elől: a trójai, a mükénéi és a thébai mondákból. Ezen k.e. 534-től tragédiaköltők, k.e. 486-tól kezdve pedig komédiaköltők is részt vettek.

         A híres klasszikus tragédiaíró „triász” Szophoklész, Aiszkhülosz és Euripidész volt. Arisztophanész pedig a kor legnagyobb komédiaírója.

         A versenyeket állami tisztségviselők irányították, ahol öt vígjátékíró és három tragédiaíró versenyzett.

         A görög színház fedetlen, stadionszerű építmény volt, félkör alakú nézőtérrel, kör alakú színpaddal. Az álarcos színészek díszes öltözetben, épületszerű háttérrel, díszlet nélkül egész napos előadást tartottak. A maszk tette lehetővé, hogy a női szerepeket is férfiak alakítsák, s egy színész több szerepet is vállalhatott.

         Periklész idejében a háromnapos ünnepségek pénzügyi fedezetét az állam vagy egy gazdag ember fedezte. Egy nap egy író három drámáját és egy komédiáját adták elő. Este eredményt hirdettek.

         A dráma ellentétes erők harcát párbeszédes formában bemutató, színpadi előadásra szánt mű. Műfajai a tragédia, a komédia és a színmű. A drámai elemeket a szituáció kialakulása, a konfliktus létrejötte, a jellemek formálódása közepette a dialógusok vagy a monológ alakítja.

         A tragédia a dráma egyik műfaja. Uralkodó esztétikai minősége a tragikum, olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekményben ez a hősök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg. A tragikus hős többnyire pozitív erkölcsi értékeket képvisel, céljaiért vállalja a harcot, s az ellenerőkkel való küzdelemben bukik el. Bukása a félelem és együttérzés érzését váltja ki az olvasóból, nézőből, s megerősíti a hős által képviselt értékek tiszteletét.

         A 90 esztendőt megért, boldog életű Szophoklész (k.e. 496-406) a görög drámairodalom legtermékenyebb művelője. Több mint 1020 darabot írt, 24 győzelmet aratott a versenyeken. Ránk maradt hét tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól.

         Antigoné című tragédiája a thébai mondakörhöz kapcsolódik (a Labdakidák végzet sújtotta családjának szomorú története).

         Az Antigoné cselekménye azt a napot követő hajnalban kezdődik, amelyen a thébaiak elűzték az ostromló argoszi hadat. Az idegen sereget éppúgy Oidipusz egyik fia vezette, mint a thébait. Eteoklész és Polüneikész a trónért küzd meg egymással. Atyjuk átka beteljesült rajtuk, s a család utolsó két férfi tagja egymás kezétől esett el. Eteoklészt királyhoz méltóan temetik el. Thébai új ura a királyi családhoz legközelebb álló férfi, Kreón lett. (Kreón lokaszténak volt fivére.) Kreón a városvédő Eteoklészt támogatta a testvérek küzdelmében, és első intézkedésével megtiltja, hogy a város ellen vonult Polüneikésznek bárki is megadja a végtisztességet.

         A két fivér sorsa, csakúgy mint két nővérük, Antigoné és Iszméné sorsa a család régebbi történetébe is beleilleszkedik. A műben Antigoné és a thébai öregek kara értelmezi ennek fényében az eseményeket. A kar szerint a Labdakidák nemzetségét nemzedékről nemzedékre isteni átok sújtja. Ezért volt a testvérgyilkosság, és ezért szegte meg Antigoné Kreon parancsát, és ezért kell elpusztulnia Antigonénak. Az istenek büntetését egy ősbűn váltotta ki, amelyért minden utódnak fizetnie kell, és amelyhez mindig hozzájárulnak a következő nemzedékek tagjainak szörnyű tette is. Oidipusz megölte apját, és anyjával hált, Oidipusz apja, Laiosz pedig nem vette figyelembe Apollón jóslatát.

         Szophoklész nagy művészete a tragédia szerkezeti felépítésének. A klasszikus hármas egységet alkalmazza. A mű időtartama egyetlen nap. Színhelye a palota előtti tér. Cselekménye pedig egyetlen szál. Művészi tudatossága főleg a jellemek megalkotásában tűnik ki.

         A tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri.

         Az Antigoné szerkezetét a jelenetek (epeiszodion) és a kardalok (sztaszimonok) egysége alkotja.

         A prologosz (két színész dialógusa) alkotja az expozíciót, itt jelenik meg a drámai szituáció: a lelkiismeret parancsa áll szemben a királyi törvénnyel. A jelenetben Antigoné és Iszméné ellentéte feszül.

         Kreón szerint Polüneikészt sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad.

         Ebben a kiélezett helyzetben másként dönt Antigoné s másként Iszméné: Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, és öntudatosan megy halála felé, Iszméné nem mer Kreón tilalmával szembeszállni, számára fontosabb saját élete, mint az általa is elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása. A kar győzelmi himnusz énekel.

         A bonyodalom az 1. és 2. jelenetben veszi kezdetét. Az 1. epeiszodion a bonyodalom kezdete: Kreón jellemére világít rá. Kreón a hatalomtól megrészegedve kifejti programbeszédét („Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem”), s megindokolja parancsát. Az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már meg is szegték: Polüneikészt mégis eltemették. Kreón és az őr ellentéte vonul végig a jeleneten, melynek fontos mozzanata a kar éneke. „Sok van, mi csodálatos”: az ember titokzatos, csodálatos erejét éneklik meg. A kar éneke csak azt az embert tiszteli, „aki egymás mellé helyezi a honi törvényeket és az istenek esküszent jogát.” Kreón pedig nem ilyen ember. A thébai vének sem akarnak osztozni Kreón tetteinek felelősségében.

         A 2. epeiszodionban csap össze a kélt főszereplő két erkölcsi világfelfogása. Antigoné megingathatatlanul vállalja tettét. Kreón erejét csupán a királyi trón jelenti, s hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli.

         Iszméné véletlenül vállalja a „bűnt” s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni. Antigoné azonban visszautasítja Iszméné áldozatvállalását.

         A bonyodalom még fokozódik: megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya. Kreón, az őr, Antigoné és Iszméné ellentéte mutatkozik meg a jelenetben. A kar az emberi sors törékenységéről, esendőségéről énekel. „Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás…”

         A cselekmény a 3. és 4. jelenetben bontakozik ki. A 3. epeiszodion késleltető mozzanat: felébred bennünk a remény Haimón megjelenésével, hátha tud hatni apjára, s megmentheti menyasszonyát a haláltól. Haimón érvekkel igyekszik rávenni apját, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítélné, de dicséri a lány bátor, istenes tettét. Az őrjöngő király nem hallja a nép szavát sem, elvakultságában még fiát is az öngyilkosságba sodorja. Kreón végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását. Kreón és Haimón tragédiája bontakozik ki a jelenetben. A kar, a szerelem mindent legyőző hatalmáról énekel: „Erósz, te legyőzhetetlen…”

         A drámai feszültség fokozódása a 4. epeiszodionban lesz teljessé. A jelenet legnagyobb részét a kommosz (a színész és a kórus párbeszéde), a kar és Antigoné közös panaszdala tölti ki. A kar énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti siralma: a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy nászdal nélkül, násztalanul. Alakja megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. Zokogva búcsúzik Thébai földjétől, hazájától, városától. A halált már iszonyatként értelmezi. A kar, Antigoné és Kreón ellentétét ismerjük meg itt. A kar Antigoné sorsától meghatva más hősök és hősnők hasonló szenvedéseiről emlékezik meg.

         A mű drámai feszültsége az 5. epeiszodionban éri el tetőpontját. Itt jelenik meg a vak jós, Teiresziász, aki tisztábban lát, mint a látó, de elvakult Kreón. A jós arra inti a királyt, tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. El kell temetni Polüneiklészt: „Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még?” Kreón durván megsérti Teiresziászt, aki megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni, s házát a sírás fogja betölteni. Kreón megtörik, gőgös önhittsége szertefoszlik. Kétségbeesve fordul tanácsért a karvezetőhöz, aki gyors cselekvésre ösztönzi. Teiresziász, Kreón és a karvezető ellentéte feszül a jeleneten. A kar bizakodva Thébai védőistenéhez, Bakkhoszhoz (Dionüszosz) fordul segítségért.

         Az exodoszban következik be a végkifejlet, a katasztrófa. Kreón ugyan megbánta tetteit, de már késő, minden elveszett, bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurüdiké (Kreón felesége) haláláról. Kreón erkölcsileg omlik össze, saját halálát kívánja. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés.

         Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan mérlegelés dicséretével zárja le a tragédiát.

         A mű központi kérdése: mit kell tennie az embernek, ha választani kényszerül az erkölcs, a humánum és a zsarnoki önkény között? E kérdésre a választ Szophoklész a jellemek megformálásával adja meg.

         Ki mit tart józannak, bölcsnek, igaznak, értékesnek. Kreón gondolkodása alapvetően eltér Antigonéétól, és ebben a kérdésben kerül egymással szembe a két ellenfél. Kreón szerint az anyagi érdek, a haszon keresése mozgatja az embereket, és neki mint királynak, az állam érdekével kell törődnie, hatalmát abszolútnak ítéli, akinek joga van még a halálon túl is érvényesíteni akaratát. Ő a hatalom birtokosa, s a hatalom eszközével az alapvető erkölcsi törvényeket akarja megváltoztatni, ezért elbukik. Ez a bukás azonban nem tragikus, hanem jogos büntetés.

         A tragédiában Antigoné személye a legeszményibb. Tettének helyességét semmiféle értékrend szerint nem lehet kétségbe vonni. Cselekedetét a testvéri szeret hatja át. Fájdalmat okoz számára testvére temetetlen testének látványa. Tudja, hogy ez az isteni rendet sérti, és érzi, hogy az emberi humánum ellen van. Antigoné alakja példakép erkölcsi bátorságáért, feltétel nélküli szeretetéért. Hibája az, hogy nem tud megbocsátani, nincs benne megértés mások gyengeségei iránt. Olyan erkölcsi elveket képvisel, melyet nagy áldozat árán sikerül megvalósítania.

         Antigoné mellett Iszméné és Haimón is értéknek tartja az istenek törvényeit, de kiállni mellette már nem tudnak, ezért marad egyedül Antigoné. A testvéri szeretetben személyes üggyé válik az isteni törvények elfogadása, egyedül Antigoné tartja olyan értéknek, amely életénél is drágább. Egyedül benne van bátorság arra, hogy ennek a törvénynek haláláig engedelmeskedjék. Tudja, hogy ezt az örök törvényt halandó ember büntetlenül nem változtathatja meg. Egyszerű lényét annyira eltölti az isteni rend érzése, tudása, hogy mást nem is hajlandó elfogadni. Ez a tudat ad neki erőt ahhoz, hogy isteni parancsra cselekedjék, pedig tisztában van azzal, hogy ennek szenvedése, halála lesz az ára.

         A tragédia a valós értékek pusztulásában áll. Ez nemcsak a hős jelleméből, hanem a környező világhoz való viszonyából ered. Az isteni törvény, amelyet Antigoné képvisel, az embert mértéktartásra inti. Kreón önhittségében éppen ezt nem látja be, nem veszi figyelembe azt, amiről a város polgárai meg vannak győződve. Egyre zsarnokibban érvényesíti a maga akaratát. Vele szemben Antigoné az önfeláldozás képviselője.

         Szophoklész a cselekmény megformálásával, az egyes jelenetek megszerkesztésével, a drámai nyelvezettel, a vitákkal, a kardalok zenéjével domborította ki műve mondanivalóját. Ezzel érte el, hogy az olvasó ne csak egyetértsen a hősnővel, hanem együtt is érezzen vele, és elmélkedjen a történteken. Szophoklész egy filozófiai irányzatot is ábrázol a darabban. A mű szereplői elméletben Antigonénak adnak igazat, szeretik őt, a gyakorlatban azonban ők is a maguk egyéni hasznát keresik. Az elv, mely az 5. század középi athéni demokráciára jellemző az, hogy az önérdek korlátlan érvényesítésére ösztönzött. A kreóni gondolkodásmódot józannak tartották, míg elvben az antigonéi magatartást hirdették. Ez mai világunkra vonatkoztatva is elgondolkodtató.

         Szophoklész a sors kegyeltje volt, az istenek és az emberek kedvence. Az isteneké azért, mert jómódban és jó egészségben közel száz évet élt, s még inkább azért, mert költői ihlete az idő múlásával nemhogy apadt volna, de késő öregkoráig újabb és újabb forrásokkal gazdagodott. Kedvence volt az embereknek is, akik egyéniségét éppúgy szerették, mint költészetét. Halál aztán hérosznak kijáró tiszteletet szavaztak meg neki.

Forrás:  Házi dolgozatok könyve 1., 22-27. old. – Szerkesztette: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó