Villon (1431?-1461)
I. a) A középkor ideje
b) A kultúra és a társadalom
II. a) Az egyházi kultúra
- Szerzetesek
- Szent Ágoston Vallomások
b) Az egyházi irodalom
- Assisi Szent Ferenc Naphimnusz
- Mária-kultusz
c) Ómagyar Mária-siralom
d) A prédikáció: Halotti Beszéd és Könyörgés
c) A legenda: Margit-legenda
f) A világi kultúra
g) Lovagok
- Lovageposz: Roland-ének
- Lovagregény: Trisztán és Izolda
- Trubadúrok
h) Dante Isteni színjáték
i) Vágáns költészet – Villon Nagy
testamentum
j) A középkori zene
k) A középkor építészete
III. Összegzés
A középkor elsősorban történelmi korszak,
kezdetét a tudomány az 5. század végétől, a Nyugatrómai Birodalom bukásától
számítja. Virágkora a 11-14. század,
alkonya a 15-16. század. Művelődéstörténeti
szempontból a középkor szűkebb
időszakot jelent: az 5. századtól
bontakozik ki, és a 14. század első felében kialakuló új korszak, a reneszánsz zárja le.
Az
emberiség történetének ellentmondásos, de értékeiben igen gazdag korszaka ez.
Hosszú üldöztetés után eléri célját a kereszténység, véres háborúk után új
birodalmak születnek. Emberek ezrei pusztulnak pestisben, keresztes
hadjáratokban, s közben csodálatos tudományos és művészeti műalkotások
születnek. A középkori kultúra a mai európai kultúra, a civilizáció kezdete. A
középkor csodái közé tartoznak azok a világi egyetemek (a párizsi Sorbonne, a
bolognai, a firenzei, a prágai és a krakkói), melyeken már univerzális képzés
folyt: a „hét szabad művészet” (grammatika, retorika, dialektika és
aritmetika, geometria, asztronómia, zene) mellett orvostudományt, jogot és
teológiát is oktattak.
A
középkor „sötétnek” nevezett évszázadaiban (5-9. század) Európa jelentős részén
igen alacsony szintre esett vissza a műveltség. Az emberiség fejlődése mégsem
torpant meg ez idő alatt. Új szellemiséget, új világnézetet hozott a keresztény
vallás, mely elsősorban a szegények és megalázottak között terjedt. Az új vallás elutasította a nemzeti vagy
társadalmi elzárkózást, s a megváltás eszméjét mindenkire kiterjesztette. Isten
előtt minden embert egyenlővé tett, s az emberi élet elpusztítását bűnnek
tartotta. A kialakuló feudális társadalomban nagy szerepet játszott az egyház,
ami a törvényesség elvét, a műveltség igényét képviselte. A középkori egyház
világszemléletének középpontjában az Isten és az ő világa állt, szemben az
ókori műveltséggel, mely az emberre és világára összpontosította a figyelmet.
Az egyház a földi élet célját a túlvilági boldogság, az örök üdvösség
elnyerésében jelölte meg: siralomvölgynek mondta a földi életet, mely csak a
túlvilághoz vezető út állomása. Az alapérték legfontosabb jellemzője a mindent átható
keresztény szemlélet volt: a földi világ és a földi lét mulandó és tökéletlen,
mellyel szemben ott áll a tökéletesség,
a végtelen és örök világa, Krisztus világa, aki az erényes élet legfőbb
példája.
A
szellemi, művelődési élet központjai a kolostorok voltak. Mellettük a
szerzetesrendek foltattak kultúrateremtő és kultúraterjesztő tevékenységet. A
szerzetesek lelkészi feladataik mellett tanítottak, könyveket írtak és
másoltak, képeket festettek, betegeket gyógyítottak. A középkor
szerzetesrendjei közül a szent Benedek rendje, a „bencés” papok közössége
emelkedett ki. Később alakultak az Ágoston-rendiek, a cisztercita vagy ferences
szerzetesek rendje, akik latin nyelvű kultúrát terjesztettek. Az egyházi irodalom egyik képviselője Szent
Ágoston, aki kezdetben tékozló életet élt, majd pedig óriási tekintélyre
tett szert. Átvette a keresztyén filozófiába mindazt, amit az antikban
fontosnak tartott. Teológiája szerint legjobb jó az Isten. A Sátán célja az,
hogy bűnbe vigye az embert, s Isten célja pedig az, hogy az embert megmentse a
Sátántól. Véleménye szerint a világban a harmónia a legcsodálatosabb. Vallomások című művében az önvallomás,
a gyónás, az ima, a filozófiai elmélkedések és életrajzi adalékok keverednek.
Az első rész (I-IX. könyv) életrajzi
jellegű, Ágoston belső, lelki fejlődését mutatja be megtéréséig (édesanyja
haláláig). A második rész (X. könyv)
egy kicsit elvontabb: Ágoston saját lelkét a bűn és erény csatájának
színtereként tárja fel. A harmadik rész
(XI-XIII. könyv) a Teremtés könyvének magyarázatát tartalmazza: a semmiből való
teremtés kérdéseit tárgyalja. A műben első ízben tekinthetünk bele az emberi
lélek mélységeibe, egy keresztény hívő lelkébe. A három rész a lélek három
állomásának felel meg (megtérés, önelemzés, kinyilatkoztatás) az Istenhez való
közeledés útján. A keresztény szemlélet azt vallotta: a túlvilági boldogsághoz
az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége a test,
ezért böjttel, önsanyargatással kell kínozni a lélek megtisztulása érdekében.
Az
egyházi irodalom nyelve a latin volt, de később megindult a latin szövegek
átdolgozása a különböző nemzeti nyelvekre. A
vallásos irodalom műfajai közül az imádság, a prédikáció, a passió, a
példabeszéd, a látomás, a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb. Az
egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el a csúcspontját. A középkori
himnuszok istentiszteletek alatt énekelt Istent magasztaló, a szenteket
dicsőítő, emelkedett hangulatú költemények. A himnuszköltők között is a legkiválóbbak
közé tartozik Assisi Szent Ferenc
(1182-1226), a ferences rend megalapítója. Költészetében a hitnek egészen más
szellemisége szólal meg. A nép nyelvén ír és prédikál. Olasz nyelven írja híres
énekét, a Naphimnuszt, mely a
Mindenhatóhoz szól. Isten szinte azonosul a világgal, s a költő a természeti
jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz) testvéreiként szólítja meg.
Assisi Szent Ferenc számára a természet már nem a megvetendő siralomvölgy,
hanem Isten gyönyörű alkotása. Isten dicsőítésében egyben a béke hirdetése is a
himnusz. Assisi Szent Ferenc szellemiségének hatása az európai kultúrára az
elkövetkező évszázadokra erősen rányomta bélyegét.
A 12. század végén és a 13. század elején
szembetűnő a Mária-kultusz alakulása.
Jézus anyját a himnuszok minden ember anyjaként szólítják meg. A
Mária-himnuszokban évszázadokig ez a gondolat tér vissza, különösen a
cisztercita rend kialakulásával és erősödésével.
A
Mária-himnuszok egyik fajtája a siralomének.
A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, emberi fájdalmak, e világi gondok
is kifejezésre jutottak.
A
középkori magyar nyelvű költészet első lejegyzett alkotása az Ómagyar Mária-siralom 1300 táján íródott,
amelyben már fejlett rímek és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók.
Változatos a rímelhelyezése: van benne párosrím (aabb), félrím (xaxa) és
bokorrím is (aaa). Gyakori stilisztikai formája a túlzófok „világ világa”,
melynek az lehet a jelentése: legragyogóbb világosság, fényesség.
A
költeményben Mária egyes szám első személyben szólal meg. A fia kínhalálát
szemlélő asszony tehetetlen kétségbeesésében szólal meg. Hol önmaga nyomorult
állapotát zokogja el, hol pedig fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, s
önmagát ajánlja fel a halálnak gyermeke helyett, hol pedig Jézus kínzóihoz
könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha
már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább osztozni akar vele a halálban.
A
prédikáció eredete a Bibliáig nyúlik vissza. Az Újszövetség számos részlete
jelentett követendő példát a középkori beszédek számára is.
A Halotti Beszéd és Könyörgés 1200 körül
keletkezett. Első magyar nyelvemlékünk, mely egy latin nyelvű prédikáció
magyarra fordítása. A szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba
lebocsátása és szentelt vízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap
a halál megrendítő komorságát idézi fel. A bűn végzetes voltát igazolja,
feleleveníti a paradicsombeli tilalmat, Ádám bűnbeesését és következményeit.
Figyelmeztető gesztussal mutat a sírgödörbe: egy ember sem kerülheti el ezt a „vermet”,
mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólít fel, a
halott bűnös lelkekért. A szöveg kélt részből áll. Az első a beszéd, a második
liturgikus szöveg, amelytől a szertartást végző pap nem térhetett el.
A
középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük
kapcsolatos csodás történet prózai vagy verses elbeszélése. A szerzők
legtöbbször egyesítették a földi létet megvető, az istenes életet propagáló
történeteket az antik regényből, és a keleti mesekincsből vett motívumokkal
tették érdekessé. A legendák kezdetben latin nyelven árasztották el Európát.
Később, a 12-13. században anyanyelven szólaltak meg. Latin nyelven születtek
meg az első magyarországi legendák, a 11-12. században Szent Istvánról, Szent
Imréről, Szent Lászlóról, Gellért püspökről.
A
magyar nyelvű irodalom kezdetét a 13.
század elejére vagy közepére kell tenni. A Margit-legenda, IV. Béla király szentté avatott leányának a
története, 1310 körül keletkezett magyar nyelven. Margit az egyház által
teremtett ideál megtestesítője. A legenda egyes eseményei a jellemzés eszközei.
Margit rendkívüli egyéniség, aki a földi élet megvetésében, önsanyargató
aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa fölött áll, s
mennyei boldogságra törekszik.
A Margit-legenda szerkezete nem egységes,
négy különböző részből áll. Az első Szent Margit kolostori életéről szól, a
második a halálát követő csodatételeit beszéli el, a harmadik a szentté avatási
eljárás során kihallgatott apácák vallomásait írja meg, a negyedik rész a papok
és világi személyek tanúságtételéből áll. Szent Margit élettörténetének
eseményeit nem különíti el a legenda önálló fejezetekre, hanem bekezdéssel
jelzi, hogy egy újabb példamutató cselekedet elbeszélése kezdődik.
A keresztes háborúk után megjelent a
polgárság, s vele együtt a középkori értelmiség is, aki szellemi munkából élt.
A keresztes háborúk létrehozták a „lovagság” intézményét, s kitágították a
középkori ember világképét. A lovagi ideál volt az európai ember egyik legelső
olyan eszménye, amely már ezen a világon kereste és találta meg az élet
értelmét, nem pedig a másvilágon. A lovag kötelességei közé tartozott a
keresztény hit védelme, az elesettek, a gyámoltalanok, a nők oltalmazása. Az
udvariasság, a testi ápoltság, a vidámság és az udvari szerelem a lovagias
viselkedés jellemzői voltak. Így lettek a szellemi élet központjai az
egyetemek, a főúri várkastélyok és a királyi udvarok. A lovagi kultúra
teremtette meg a lovagi epikát: a lovageposzt és a lovagregényt. A
lovageszményt dicsőítő hősi énekek közül a legnevezetesebb a francia Roland-ének a 12. századból. Roland, a
császár rokona, a szaracénok ellen küzdve esik el árulás következtében a
Pireneusok hegyei között. A költeményt a keresztes hadjáratok lelkesedése hatja
át. Hősei igazi lovagok, akik Istenért, a királyért és Franciaországért
harcolnak.
A
lovagi irodalom másik kiemelkedő műfaja a lovagregény.
A középkor egyik leghíresebb lovagregénye, a Trisztán és Izolda a kelta mondára vezethető vissza. Trisztán
megöli a hatalmas vérszomjas óriást, Morholtot, de a küzdelemben maga is
halálos sebet kap, s csak abban az országban tudják meggyógyítani, ahonnan a
ebet okozó méreg származik. Trisztán eljut az ír partokra, és ott a királylány,
Aranyhajú Izolda meg is gyógyítja. hazatérése után menekülnie kell, hiszen
mindketten ittak az örök szerelem italából. Ezzel megpecsételődik sorsuk: a
fellángoló szenvedély ellen semmit sem tehetnek. Trisztán feleségül veszi Fehérkezű
Izoldát, de amikor újra halálosan megsebesül, szerelméért üzen, de felesége
félrevezeti a haldokló hőst. Trisztán meghal, szerelmese, Aranyhajú Izolda
pedig követi a halálba.
Ebben
a műben az örök, legyőzhetetlen szerelem játssza a főszerepet. Trisztán és
Izolda szerelme mellett eltörpül a világ minden gondja, semmivé foszlanak a
vallási és a társadalmi kötöttségek. A kor felfogása szerint ilyen szenvedély
csak házasságon kívül létezhet, hiszen a feudális házasság alapja nem a
szerelem. Szükségszerű a halálos kifejlet,
hiszen a regény nem tudja törvényesíteni a főhősök szerelmét. Már csak a
halálban lehetnek egymáséi, a sírokból kinövő, összeölelkező virágok
formájában.
A
12. század elejére a lovagság már nem egyszerűen a nemesi rétegek hadi
szolgálatokat vállaló csoportja volt, hanem olyan társadalmi kör, amelynek fejedelmi
és grófi udvarokban kultúrája alakult ki. Ennek a kultúrának egyik
legjellemzőbb megnyilvánulása a hadijátékok szimbolikus liturgiája volt, amely
a szolgálat vallásos gondolata köré szereződött. A korábbi lovagság a
szolgálatot Isten és hűbérura iránt elkötelezett életformának tekintette. A 12.
század elején kialakuló újfajta lovagi költészet ezt a viszonyt a világi élet
területére vitte át, amelynek középpontjában a nő eszménye állt, neki
szolgáltak, hódoltak szerelemmel. A lovagvilág jellegzetes szerelmi
költészetének, a trubadúrlírának, Provance volt a bölcsője. Itt a trubadúrok
provánszul énekeltek. Mindez német földre is átterjedt, ottani művelői a
minnesängerek voltak. A szerelmes nő csak férjes nő lehetett, lány sohasem.
Házasság és szerelem nem egyeztethető össze ebben a lírában. Igazán nagy mű
csak akkor születik ebben a korban, amikor a személyes élmény és az őszinte
hang megtöri a sablonos formát. Walther
von der Vogelweide, a német irodalom legnagyobb lírikusa, aki egyénivé
tudta tenni e műfajt azzal, hogy verseiben összeolvasztotta a népdal és a
vágánsköltészet elemeit. Témái sokrétűsége, érzelmi gazdagsága, újszerű formai
megoldásai révén a lovagi költészet a magasba ívelt. Lírájában nem az
elérhetetlen nő után epekedik, hanem kölcsönös, beteljesülő szerelemre vágyik.
Verseiben a természet a szerelmesek találkozásának színtere, és a földi
szerelem elszakad a Mária-himnuszok égi szerelmének motívumaitól.
A
középkori irodalom legkiemelkedőbb egyénisége Dante Alighieri, a nemesi családból származó költő, tudós,
politikus. 1265 májusában Firenzében született, és 1321 szeptemberében
Ravennában száműzetésben halt meg. Dante a Német-Római Birodalomról és a
békéről álmodozott. Olaszos szenvedéllyel vetette bele magát a pápaság és a
császárság küzdelmébe. Előbb a pápapárti (guelfek) fehérek (mérsékeltek)
oldalán harcolt. 1302-ben száműzték Firenzéből, majd a pápasággal szembeforduló
császárpártiaktól (ghibellinek) várta és remélte a világbékét.
Dante
életét mindvégig a firenzei polgárháború eseményei és Beatrice emléke kísérte,
azé a lányé, akit 9 évesen pillantott meg, s ettől kezdve egész életének
meghatározó élménye lett. Beatrice 1290-beli halála miatti vívódások hatása
alatt írta első költői művét, Az új életet. Ezt a 31 költeményből álló alkotást
Beatricének szentelte. Ez az ihlet egy életen át vezérlő szimbóluma volt költői
hitvallásának.
A
filozófiában is jártas költő már olasz nyelven írta a Vendégségben című művét, ami a humanizmus felé mutat. Arra hívja
fel kora társadalma figyelmét, hogy az igazi nemesség forrása nem a vagyon,
hanem a „virtus”, az erény.
A
nép nyelvén való Ékesszólásról című
tanulmányában az olasz nyelvhasználat mellett áll ki a holt latinnal szemben. A
világi nyelvet az irodalmi nyelv rangjára akarja emelni.
A
költő vágya és álma fogalmazódik meg Az
egyeduralom című prózai alkotásában, ahol a világ egységéről, az emberi
testvériségről ír.
Dante legismertebb és
legfantasztikusabb műve, az Isteni
színjáték száműzetésének végső reményvesztettségében íródott Ravennában.
Dante ezzel az alkotásával teremtette meg az olasz irodalmi nyelvet. A mű eredeti címe: Komédia, melyet az utókor
az isteni jelzővel illet. A mű legjobb
magyar nyelvű fordítója, Babits méltán minősítette az európai irodalom
történetében a legnagyobb költeménynek. Helytálló ez az állítás, hiszen ilyen
univerzális mű nincs még egy az európai
irodalomban. Egyszerre az emberiség egészéről szóló epika, egy lírai én belső
történetének kifejezése és drámai jelenetek nagy kompozíciója, ami valóban a Másvilág három nagy birodalmáról szóló „útleírás”.
A műben Dante egyetlen szóépítménybe foglalja össze a világegyetemről alkotott
képét: vallásos hitét, filozófiáját, erkölcstanát, tudásának egész anyagát, s
így válik a mű a középkor enciklopédiájává.
Műfaja
túlvilági látomás. Szerkezeti egysége,
az Istenképre emlékeztetve, három részre tagolódik: Pokol, Purgatórium, Paradicsom. Egy bevezetőből és 3x33 énekből
áll. Strófája háromsorú rímes vers, a tercina. Az egyes másvilági birodalmak
szintén 3x3 részből épülnek fel: 9 körből, 9 gyűrűből és 9 égből. A hármas,
illetve a kilences számnak misztikus értelme van: a 3 a Szentháromságra, a 9
pedig Beatricére utal.
A
mű főhőse maga a költő (vándor), aki a krisztusi korban (az emberélet útjának
felén), 1300 nagycsütörtökén eltéved az életben, és a „nagy sötétlő erdőbe”
jut, ahol három vadállat állja útját: a kéjvágy párduca, a gőg és erőszak
oroszlánja és a kapzsiság nőstényfarkasa. A vándor szeretne feljutni az erény
dombjára, de a három vadállat útját állja. Ekkor találkozik Vergilius árnyával,
aki a halott, mennyei szerelmes, Beatrice követe a túlvilágról. A nagy római
költő kalauzolja végig a vándort a Poklom és a Purgatóriumon át a földi
Paradicsomig, ahol már Beatrice veszi át szerepét, s vezeti a mennyei
Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig, 1300, húsvét hetének
szerdáján.
A
vándorlás útján a költő azt látja, hogy a Pokolban a földi bűnök, gonoszságok
méltán nyerik el büntetésüket. A Pokol kapujának felirata: „Ki itt belépsz,
hagy fel minden reménnyel!” is jelzi ezt. A mű hőse a mindent tudni akarás
kíváncsiságával járja be a kárhozottak birodalmát. Kutatja a híres embereket,
hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse, tanítsa a földi
kortársait a bűnök következményeire. Elismeri a büntetés jogosságát, de
szánalmat kelt szívében a sok-sok szenvedés. Meghatja a híres szerelmesek (Didó
királynő, Kleopátra, Trisztán) sorsa, együtt érez velük, hiszen maga is érezte
a szerelem gyötrő kínjait. A Pokolban rend és hierarchia van. A bűnösök bűnük
súlya szerint más-más csoportba, körbe és ezen belül bugyorba tartoznak: mértéktelenek,
eretnekek, erőszakosak, csalók és árulók. A Pokol legmélyebb bugyrában jégbe
fagyva Lucifer vezekel, aki arra van kárhoztatva, hogy mindvégig szájában tartsa
Júdást (Jézus árulóját), Brutust és Cassiust (Ceasar gyilkosait), akik
megérdemelt büntetésükben szenvednek. Odüsszeusszal a hamis tanácsadók között
találkozik, akit a világmindenség megismerésének telhetetlen vágya sodort ide.
A
föld oldalán emelkedik a Purgatórium hegye. Legtetején a Földi Paradicsom. A
Purgatóriumban azok vannak, akik kisebb bűnöket követtek el, gyónás nélkül
jutottak a másvilágra. A Purgatórium 31. énekében megjelenik Beatrice, aki
Dantét az istenlátásig vezeti, s ezzel a túlvilági utast céljához segíti. A
szerelem lényege Dante művében is eszköz a magasabb tökéletesség, az istenség
megközelítésére.
A
Paradicsomban Dantét már Beatrice kíséri, vele száll fel a Paradicsom egyre
fényesebb egeibe. Beatricét az angyalok istennőként szeretik szépségéért,
tisztaságáért. Végül a legszélső égkör határain túl pillanthatja meg Dante az
Atya, a Fiú és a Szentlélek személyű Istent.
Dante
művében találjuk meg az új típusú embert, a világot megismerni, Istent
megérteni akaró ember ideálját. Vallásfilozófiai mű, de nagyon sok racionális
elemet tartalmaz. Dante felismeri, hogy kora társadalmában olyan emberekre van
szükség, akiknek tudásvágya és kitartása van a jó, a szép, az értékes megteremtése
iránt. A mű már sejteti a reneszánsz ember életszemléletét.
A
latin nyelvű egyházi irodalom teremtette meg a vágánsköltészetet, ami a 12-13.
századra a világi lírának egy erősebb, harsányabb hangú ágává fejlődött,
amely az egyéniség és az ösztönök szabad kibontakozásáért szállt síkra az
egyházi világnézet túlzásaival szemben. Költeményeikben keserű indulattal
ostorozzák a papokat, a nemeseket és a parasztokat. Haragjuk a pénz hatalma és
ereje ellen jut kifejezésre. Nem ismernek születési nemességet, és lenéznek
mindenkit, aki műveletlen. Legfőbb
témájuk az életöröm hirdetése, a szerelem dicsérete, az ifjúság magasztalása.
A főleg latinul írt versek rendkívül változatos formájú, többször refrénnel is
ellátott rímes alkotások. Gyakran a himnuszok dallamára komponálták őket. A
leghíresebb gyűjtemény, a 13. századból
való Carmina Burana, több mint kétszáz latin nyelvű diákéneket tartalmaz.
A
vándordiákok zenei és irodalmi hagyománya jelentősen meghatározta a Francois Villon (1431?-1461) francia
költő művészetét is, aki a középkor másik nagy rendszerező, zseniális egyénisége.
Az apja korai halála miatt árván maradt fiút nagybátyja, a jómódú egyházi
férfiú és paptanár fogadta házába. Francois nevelőapja iránti hálából vette fel
a Villon nevet. A százéves háború alatt nyomorba süllyedt Franciaország. A
híres Sorbonne egyetem banditák menedékhelye lett. Villon itt keveredett a „Kagylósok”
hírhedt bandájába. 1455-ben önvédelemből leszúrt egy papot, és ettől kezdve
egész életét a bujdosás, halálfélelme, a pokoltól való rettegése és az isteni
könyörületben való reménykedése a középkorhoz kapcsolta. Élete fő művei a Kis testamentum, ami inkább diákos
tréfálkozások összessége, mint irodalmi mű, viszont a Nagy testamentum már igazi műalkotás. Önéletrajz komoly
elmélkedéssel, amelyből a belső lelki válság és a haláltól való rettegés
fejeződik ki. A mű 173 nyolcsoros
strófából áll. 15 ballada, egy rondó, egy dal, egy panasz, egy tanítás és
egy sírfelirat ékelődik a versszakok közé. A törvénytől üldözött csavargóköltő
a halál fenyegető közelségében tekinti végig életét, készít számvetést. Az élet
szépségei, örömei és súlyos viharai negatív módon jelennek meg mint örökre
elvesztett értékek. Hatalmas ellentétek feszülnek Villon művében: a kicsapongó,
züllött élet szemben áll a középkor vallásos áhítatával. Az életöröm állandóan
ellentétbe kerül a gyötrő haláltudattal. Villon hívő keresztény volt, és
elhibázott élete ellenére is hitt a megváltásban, az isteni megbocsátás
kegyelmében. Egyéni szenvedéseinek emlékével kezdi költeményét, elpanaszolja
életének keserű eseményeit, átkot szór a rabtartó orleánsi püspökre, kifejezi
háláját a szabadító király iránt. Diomedes meséjével azt igazolja, hogy a
szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre. A költeményben
jelentős szerepet játszik a halál, az élet gyors mulandóságának hangulata. A
halál arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandóak, s a társadalmi
egyenlőtlenségek megszűnését is jelképezi: a halálban a különböző rangú
halandók mind egyformák. Villont nem a halál, hanem az élet elvesztése tölti el
fájdalommal. A Jó tanítás balladája a
rossz életűeknek című költemény a Nagy testamentum egyik fő betétje,
amelyben azt összegzi, hogy nincs értelme az emberi életnek, és az emberi
cselekedetek is céltalanok. A cím félrevezető, hiszen a vers éppen arról szól,
hogy semmiféle jó tanítással nem váltható meg a világ. Villon cinikusan
ismétli, hogy akár tisztesség, akár tisztességtelen valaki, pénze a borra, a
jólétre, a nőkre megy el. Villon legfontosabb erénye a képmutatás tagadása, a
hazugságokkal szembeforduló tisztaság. Különösen a női bájak összeomlása kelt
benne borzadályt. A Szép fegyverkovácsné
panasza című balladában a női szépség elmúlását siratja. A Testamentum
végén álló Záróballada groteszk
hangvételű. Egyes szám harmadik személyben szól a szegény Villonról, mint aki
már halott, befejezte életét, lezárta a Testamentum lapjait. A kötő hangulatát
tovább fokozza az Ajánlás gyászos
hangvétele, hiszen a vers hőse tovább búcsúzik a földi élettől. A bor és a
szerelem motívuma azt sejteti, mintha Villon életének ez lett volna legfőbb
célja. Megrázó erővel tör fel belőle a megtisztulás óhaja, az őszinte búbánat
imája.
Fő
művének megírása után 1462-ben
visszatér Párizsba, ahol ismét börtönbe kerül. Ekkor írja Sírfelirat című
balladáját, mely ismét könyörületre hív. Az akasztott emberek iszonyatos
látványának leírásával indítva a részvétre szólít fel, a bűnbe esett ember
lelkének megtisztulásáért esedezik. A pokoltól való félelem indítja a kérést,
ezért Jézushoz fordul megváltásért. A többes számban való könyörgés azt mutatja,
hogy saját fenyegetettségét általános emberi léthelyzetként értelmezi.
A
középkor zenjében is az egyházi van túlsúlyban. I. Gergely pápának
köszönhetjük, hogy nemcsak a szöveget, hanem a dallamot is rögzítették és
szájhagyomány útján megőrizték. A gregorián zene nagy hatással volt az európai
zene fejlődésére. A középkor világi zenéje kezdetben az irodalomtól el sem
vált, hiszen a trubadúrok zenekísérettel, énekelve adták elő műveiket. A zene
fejlődésében már a technika vívmánya is megjelent, ami a hangszerek és a hangok
tökéletesítésében nyilvánult meg.
A középkori építészet csúcsteljesítménye a
templomépítészet. A román stílusú templom nemcsak a szentély szerepét töltötte
be, de védelmező erődítményként is szolgált a vastag falakkal. A gótikus katedrálisok
a világ építészetének remekei. A leghíresebb közülük is a párizsi Notre-Dame és
a kölni dóm. A gótikus székesegyházak égbe törő csúcsai, finom mívű díszítőelemei,
szobrai, üvegablakai mind Isten hatalmát és nagyságát hivatottak kifejezni.
A
középkor kulturális értékeinek számbavétele és a későbbi korokra gyakorolt
hatásának lemérése olyan hatalmas munka, amellyel még a mai napig nem sikerült
végezni. Még igen sok értéke fed homály.
Forrás: Házi dolgozatok
könyve 1., 28-37. old. – Szerkesztette: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó
Nagyon szép munka! Köszönöm!
VálaszTörlés