Kosáryné Réz Lola (1892-1984): Karácsonyi legenda

 

Mindenki boldog volt karácsony estéjén, csak Hupkáné nem tudott megnyugodni szegény, mondják. Egyre legkisebb gyermeke járt az eszében, aki meghalt, és akinek nem jut a karácsonyfából, a dióból és almából, a mézes opekancéból, semmi örömből, hanem ott kell feküdnie szegénykének az elhagyatott temetőben.

Minél vígabb volt a többi gyermek a karácsonyfa körül, annál nehezebb lett az anyjuk szíve. Szinte bűnnek érezte, hogy ezek itt ugrálnak és nevetnek s nem gondolnak szegény kis testvérükre. Végre is nem bírta nézni. Letörte a karácsonyfa legszebb ágát, összecsomagolt néhány almát és diót, egy kis csörgőt s két szem mézes opekancét és hiába beszélt neki az ura, az anyósa, akárki: kendőt vett magára s kiment a temetőbe a nagy hóban.

Akkora volt a hó, hogy alig bírt járni benne. Amióta utoljára temettek, nem volt senki azon a tájon. Magas hó födte a sírdombokat és olyan sötét volt a sűrű hófelhők miatt, hogy Hupkáné majdnem eltévedt a hideg szélben, ami egyre a szemébe csapott a sok egyforma alacsony kereszt között.

De felfohászkodott s a sóhajtása olyan fájdalmas volt és olyan könyörgő, hogy az égen megmozdultak a felhők s előbb lomhán, aztán száguldozva siettek szét a csillagok elől és Hupkáné könnyei megeredtek, amint rátette kezét a gyermeke fejfájára.

- Itt van, kicsikém, neked hoztam karácsonyra – suttogta és letette az ágat, az almát, diót, csörgőt s a mézes opekancét. És még mindig nem tudott hazamenni, csak sírt és állt ott a hidegben, mintha várná, hogy a gyermek elvegye az ajándékot és örüljön neki.

De a gyermek nem jött és Hupkáné egyre jobban sírt.

Egyszerre felriadt, mert messziről, nagyon messziről meghallotta gyermeke hangját, amint selypítve mondja:

- Nem ott vadot! Itt fent vadot!

Hupkáné körülnézett. Nem látott senkit. Esett a hó. De a gyermek hangja még egyre csengett:

- Dele ide fel! Ide fel!

A legnagyobb hegy tetején most nagy fényesség támadt. a hold kelt fel, de Hupkáné erre nem gondolt. Ő azt hitte, hogy a gyermeke ott várja őt. Felvette újra a karácsonyfaágat, a diót, almát, csörgőt és mézes opekancét és felment az erdőn keresztül a hegyre. Mikor felért, térdre borult, letette maga mellé az ajándékot és várt… De mikor felnézett, észrevette, hogy a hold kelt fel és hogy ott sincs a gyermek és sírni kezdett megint.

Ekkor újra hallotta a hangot:

- Nem ott vadot! Itt fent vadot! Dele ide fel! Ide fel!

- Istenen, istenem – sóhajtotta Hupkáné -, ez a gyermek talán a mennyországba hív engem? Milyen szívesen mennék, hiszen olyan kevés örömöm van a világon, de mi lenne akkor a többi gyermekekkel?

Figyelt, hogy nem történik-e valami, de csönd volt.

- Oh, hogyan is gondolhattam volna – mondta Hupkáné szomorúan magában -, hogy ő a mennyországba hív engem? Nem vagyok én arra méltó; tegnap is veszekedtem az anyósommal. Nem is szólt ő hozzám, csak képzelődtem, hiszen drága hangocskája a fülemben cseng mindig.

Szomorúan, nehéz, alázatos, elgyötört szívvel újra felvette az ajándékot és megindult hazafelé. Alig bírt már botorkálni, vánszorogva jutott előre a csúszós hegyoldalon és mikor végre hazaért, meg kellett állnia pár pillanatra a kapu előtt, mielőtt belépett volna, mert egészen elfulladt a lélegzete.

És íme, most, amint az ablakon betekintett, meglátta gyermekét ott ülni a szekrény tetején kis fehér ingében! Ott ült és tapsolt és  nevetett az ugrándozó gyermekek játékának, aztán egyszerre megfordult, kinézett és rámosolygott Hupkánéra és Hupkáné hallotta csengeni a hangját, egészen közelről:

- Itt vadot! Itt vadot! Itt fent!

És Hupkáné bement a házba, a térdei remegtek. Letette  kendőt.

- Nos, visszajöttél? – kérdezték az anyósa meg az ura. – És visszahoztad az ajándékot is? Talán nem is voltál a temetőben? De hol jártál ilyen sokáig akkor?

Az asszony nem felelt, fogta a fenyőágacskát, a diót meg almát, csörgőt és mézes opekancét és feltette a szekrény tetejére. Most már nem látott senkit ott ő sem, de azért nagyon jól tudta, hogy a gyermek ott van. És így szólt a többiekhez:

- Legyetek jókedvűek! Tapsoljatok és énekeljetek!

Leült a kályha mellé és mosolygott, mert hallotta, amint a legkisebb is tapsol apró kezecskéjével és beleénekel csengő hangjával az énekelve vidáman…

És béke költözött a szívébe.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 3. sz. 1927. jan. 5.

 

Kosáryné Réz Lola: Az áldozat

I.

- Az én szememben – mondta a fiú – nem is nő, aki pénzért dolgozik. Valami középlény, valami torzsszüleménye a mai kornak.

- De hiszen régen is dolgoztak pénzért az asszonyok – szólt közbe félénken a kislány. – Egy könyvben olvastam, hogy Mátyás király idejében az aranyválató asszonyok fizetése mennyi volt.

A fiú legyintett.

- Maga nem ért meg engem. Mátyás király idejében sem voltak egészséges társadalmi viszonyok, ha így volt.

- Igen – mondta a kislány engedelmesen és fájó szívvel, mert látta, hogy a fiú már komolyan haragszik. Csakugyan haragudott.

- Minek magának ez a kereskedelmi? Minek magának az érettségi? Mit akar vele? Papírosnak legyen a fiókban? Mert én ugyan nem veszem el, ha irodába jár, azt megmondom! Nekem olyan asszony kell, aki csak az enyém!

- De Gazsi, hiszen azért…

- Ugyan kérem, nem kell mindjárt ki tudja, mire gondolni. Úgy értettem, hogy legyen az enyém az ideje is és minden gondolata. Legyen az enyém a pénz, amiből élünk. Az olyan asszony, aki idegenektől pénzt keres, mikor férje van, áruló.

- Akkor hát mit csináljak? – kérdezte a kislány halkan.

A fiú rögtön megenyhült. Megfogta a kezét és a szeme fénylett.

- Bemegy, drága kis szívem, az édesapjához. Megmondja neki: apa kérem, én nem járok tovább a kereskedelmibe. Azt a pénzt, amibe kerül, szánja rá, hogy egy évet töltsek valami háztartási intézetben, megtanuljak jól főzni, varrni, háztartást vezetni. Én nem akarok gépírókisasszony lenni, apám. Asszony akarok lenni, férjhez akarok menni. Én az új, tisztán látó nemzedékhez tartozom, amelyik tudja, hol a helye, nem a ferdén látó, esztelen régihez, amely miatt…

- Ezt már nem merem elmondani, Gazsi – emelte fel könnyes szemét a kislány a fiúhoz. – De a többit megpróbálom…

- Holnap itt várom, hogy megtudjam, mit végzett – mondta szigorúan a fiú.

Aztán kezet fogtak s egymás szemébe néztek. Koroktól és nemzedékektől függetlenül örök tűz lobbant a tekintetükben össze: a szerelem ragyogása.

A kislány bement a léghuzamos kapualjba, a fiú indult az egyetem felé. Még dolgozni akart. Feszítette a tettvágy. Nem várta, hogy a kisleány ennyire alkalmazkodó és engedelmes lesz. Most boldog volt, büszke, diadalmas.

- Szerelmes a kicsi – gondolta, s nem érezte a november jeges esőt. – Boldoggá fogom tenni a kis drágámat. Olyan boldoggá, amilyen asszony lehet. Igazi nő, édes, szelíd, jó asszony lesz belőle, aki alkalmazkodik a vezető kezemhez. Drága, egyetlen kicsikém!

A kislány megállt egy pillanatra a lépcsőházban. Nagy félelem szorította össze a torkát. Félt az apjától. Mostanában olyan rosszkedvűnek látszott. Alig jött be az irodából a lakásba. S most be kell menni hozzá… Ismételgette engedelmesen a fiú szavait, nehogy elfelejtse: Apa kérem, én nem járok tovább a kereskedelmibe… Azt a pénzt, amibe kerül, szánja rá, hogy egy évet töltsek valami gazdasági intézetben…

Nem, ezt nem mondhatja. Ez nem lenne elég. Már csak egy félévi tandíj ját az iskolának februárban. Ebből nem mehet intézetbe. Tavasszal érettségi. Hiszen éppen ez. Miért nem engedi Gazsi, mikor már csak ez a pár hónap?... De azt mondja, elvből. Nehogy eszébe jusson majd állásba menni valamikor.

Felsóhajtott. Végigsimogatta fényes acélvonalzóját. Fájt a szíve. Érezte, hogy nagyon szereti az iskolát. De azt is érezte, hogy Gazsit jobban szereti. az asszonyi élet áldozatokat követel, - hallotta vagy olvasta valahol. Lehajtotta szőke, fiatal fejét. az élet nehéz. :De ha kell, Gazsiért meghoz minden áldozatot.

II.

Ment egyenesen az apja irodája felé, mert érezte, hogy mielőbb túl kell lennie rajta, nem tart soká az elszántsága. Ha becsengetne a lakásba, már nem tudna végigmenni a hosszú folyosón… beszaladna a szobájába sírni.

Az irodaajtón csengetett be, mint az idegen kliensek. A titkárkisasszony nyitott ajtót. Mintha meghökkent volna, mikor a kislányt meglátta.

- Most nem lehet bemenni, Sárika. Van valaki az ügyvéd úrnál.

- Megvárom – mondta a kislány csöndesen és leült az ajtó közelében a nagy karosszékre.

Fáradtan hajtotta hátra a fejét. A titkárkisasszony sápadtnak látszott a festék alatt, de Sárika nem vette észre. A hangján sem érezte a remegést, amint jólelkűen szólt:

- Ne menjen most be a papához, Sárika. Menjen szépen át a lakásba.

- Bemegyek – mondta kurtán a kislány.

Ez a leány fog parancsolni neki, aki Gazsi szerint valami korcs szörny, áruló? Sárika most úgy érezte, igaza van Gazsinak. Nem kíván ilyen lenni. Akármilyen szépen ki volt festve, valamiképpen nem tűnt tisztának. Alázatoskodó fejhajtása, mesterkélt udvariaskodása mögött mennyi megalázottság és mennyi hazugság lehet…

- Nem akarok többet a kereskedelmibe járni, apám. Kérlek, küldj egy évre valami gazdasági iskolába…

III.

Felkapta a fejét, mert odabentről zokogás hallatszott. De csak egy pillanat volt az egész. Aztán tiszta, csengő hang:

- Én mindig szerettelek, Károly. Csak érted és a gyerekekért éltem. És ha most elhagysz, meghalok.

Sárika egy pillanat alatt talpon volt.

- Anyuka van bent! – mondta sápadtan. A titkárkisasszony megfogta a kezét. Könny volt a szemében.

- Mondtam, hogy ne maradjon itt.

Sárika ellökte. Ki akarta nyitni a párnázott ajtót, hogy berohanjon. Dulakodtak a titkárkisasszonnyal. Odabent az asszony tovább beszélt:

- Te ügyvéd vagy. Te tudod, mit lehet tenni, mi a törvény. Nekem nincs védőm, csak a jó Isten. Ne kívánd, hogy megöljem magam. Ki marad a gyerekekkel? Annak az asszonynak nem adom őket a kezébe!

- Írd alá, hogy beleegyezel a válásba – hallotta Sárika az apja hideg, gyilkosan hideg hangját.

- Nem! – sikoltotta az asszony. – Tudom, hogy visszajössz még, hogy meg fogod utálni azt az asszonyt. Engedd, hogy békén elmenjek valami kis lakásba a gyerekekkel. – Nekünk nem kell sok… Nézd, tudom, hogy kétezer-kétezerötszáz pengő a jövedelmed havonkint. Csak kétszázat adj. Megélünk belőle csöndesen. Nem tartok cselédet. Dolgozom. Nevelem a gyerekeket… csak kétszáz pengőt, Károly…

- Írt alá, hogy elválsz és megkapod.

- Nem írom alá, Károly!

- Akkor éhen fogtok halni.

Sárika úgy eltaszította a titkárkisasszonyt, hogy hátraesett a karosszékbe. Az asszony színtelen hangon szólt:

- Én inkább még ma meghalok.

- Nem! – kiáltotta Sárika. Koroktól és nemzedékektől független öröktűz lobogott a tekintetében: a harc ragyogása. Mind a ketten felnéztek. A férfi és az asszony.

- Gyere anyukám! Ne írd alá a beleegyezést! Nem kell innen egy krajcár sem. A bútor a tiéd, a zongora is, a képek is, azt eladjuk. Elég lesz a pénz, míg én elvégzem az iskolát és állást kapok. És most menjünk innen! Menjünk! Ne sírj egy férfi előtt!

Olyan gyűlölet és megvetés volt a hangjában, hogy az ügyvéd elsápadt és megremegett.

Kivezette az anyját és becsapta az ajtót. Sokáig döngött és visszhangzott a házban.

IV.

Aztán csönd lett mindenütt. Mélységes csönd. Az ügyvéd sárgaréz névtáblája fénylett egy odatévedt napsugárban és a titkárkisasszony tétován vette elő a manikűrkészletét, mert nem volt mit dolgozzék. Az ügyvéd, úgy látszik, elfeledkezett róla, hogy kiadja neki a postát.

Benn, a lakásban, Sárika levelet írt.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.

Kosáryné Réz Lola: A motorosbárka

Ezerkilencszáztizenkilenc tele volt. December. A kommün után. Sopronban, a kopogó kövezeten, a Széchenyi-tér hosszában lehajtott fejjel ment egy sovány, fekete kalapos asszony és törte a fejét.

A kirakatokat végignézte már. Részint üresek voltak. Még játékos is nehezen lehetett kapni akkoriban. Részint pedig elérhetetlen volt a számára mindaz, amit kaphatott volna.

Két útitáskát, két batyu ágyneműt vihettek el összesen a távoli hegyek közül, minden más ott maradt. Hogy elhozhatják-e még valaha, vagy visszamehetnek-e? A jó Isten tudta csak, ő nem.

Egy régi-régi ház hátsó oldalán, két ki hajópadlós szobában meg külön nyíló konyhácskában volt most az otthonuk, bérelt bútorokkal, meg néhány ládával. a szobák ablakai alacsonyak voltak, s a hajdani várfal tetején elnyúló kis kertre nyíltak. Oda ki lehetett mászni. Egy macska lakott a kertben, s kis, szőrtelen kölykei lettek, azokat felfalta. Borzadva takarta el az asszony a két gyermek arcát, mikor kissé rövidlátó szemével is észrevette végre, mi történik.

De még ennél is jobban feküdt a lelkén az a tudat, hogy egy hét múlva karácsony és még nem készített semmit. Sem egy darab színes papírba csomagolt cukor, sem egyetlen titokzatos doboz nem volt otthon.

Feltekintett a hófelhős égre é bement egy pillanatra a domonkosok templomába, a félhomályban leült és várt, maga sem tudta, mire. Hiszen el sem tudta képzelni, honnan jöhetne segítség.

S ott, a puha barna derengésben, a jeges szél utáni enyhe levegőben régi emlékek úsztak el előtte. Olyan nehéz volt hinnie, hogy nem gyermekleány már, aki ajándékot vár karácsonykor, hanem neki kell ajándékról gondoskodnia a gyermekei számára. Mint mindig, ha egy kicsit elpihent, gyermekségét érezte maga körül újra, puha, védő, meleg takarót és elálmodozott. Hol is üldögélt így, biztonságban, enyhe levegőben, félhomályban?... Ó, a motorosbárkán! Irén néniéknél!

Verne Gyula és May Károly regényeit játszották el akkoriban sorra a nagy gazdaági udvar szérűje mögött, a kukoricagóré szomszédságában, ahol ládák, törött szerszámok, ócska taligák, meg korhadófélben levő deszkák hevertek, sőt, egy repedt oldalú csónak is. Micsoda paradicsom volt az! Két ládából meg egy törött taliga kerekéből lett a motorosbárka, de azért vitorlája is volt, sok spárgával, seprőnyélen.

Hirtelen felállt. Mintha álmából riasztották volna fel. Nem tudott volna már pillanatig sem ott maradni, szinte küldte valami hang, hogy siessen. A megkezdet Miatyánkot is útközben mondta el. Alig várta, hogy hazaérjen. A kisfia eltörött játéktaligájának kerekét ott látta reggel a konyhai fásládában. Ha eltüzelték…

Futott haza. Lihegve szaladt fel a lépcsőn. Egyenesen a konyhába rontott be. Kati, a hűséges Kati, akit a két útitáskával meg két batyuval együtt magukkal hoztak, kezében tartotta a taligakereket és éppen azon volt, hogy lefejtse róla a vaspántot s bedugja a tűzbe.

Az asszony kikapta a kezéből.

- Ezt ne, Kati, ezt ne!

Kati megértően nézett reá. Hozzá volt szokva, hogy az asszonya néha kiszámíthatatlan. Olyan szemétbe való dolgokhoz ragaszkodik, mint holmi szakadt gallérka, régi, elsárgult papírdarab, száraz virág, ami kihullik egy-egy fiókból s legokosabb lenne lelkiismeretesen összesöpörni.

Hát jó. Ha a taligakerék is kell, rendben van. Este, mikor a gyerekek lefeküdtek, szuszogva és erőlködve cipelte ki a legkisebb ládát. Ami benne volt, átrakta az egyetlen szekrénybe.

Kint, a konyhában elővette a szögesdobozt és Kati minden tiltakozása ellenére kiüresítette a fásládát is.

- Csak szép rendben kell ide rakni a fát a sarokba, a tűzhely mellé – mondta szigorúan -. Semmi szükség reá, hogy a fásláda alján mindenféle szemét meggyűljön. Azt el kell égetni.

- Még ő mondja! – csóválta a fejét Kati, sértődötten. De mikor látta, hogy miben jár az asszony – össze akarja szögezni a két ládát, s mert fázik, egyre a körmére üt -, jószívűen segített neki, amennyire tudott. Ő sem volt valami sokkal ügyesebb nála.

Mégis összegezték a két ládát, a szögek kiálló végét erősen belegörbítették a deszkába. Aztán ahol a két láda találkozott, keresztben kis ülődeszkát erősítettek reá, de két darabból, mert a közepén kis rést kellett hagyni. A résbe beleszorította az asszony a régebbik seprő nyelét.

- Most mivel söpörjem a konyhát meg folyosót?

- Söpörheti azt is az újjal – könnyelműsködött az asszony a munka lázában, pedig máskor ő magyarázgatta Katinak sokszor, hogy nem szabad azzal söpörni odakint, amivel a szobákat tisztogatja, mert kint idegen is jár s a gyerekek a padlóra ülnek, odateszik a kezüket és felszedhetnek valami bacilust.

Most semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy motorosbárkát kapnak karácsonyra a gyerekek.

Színes papírt vett, pirosat, kéket, zöldet, sárgát, fehéret. Nemzeti színű zászlót ragasztott az árbóc legtetejére csomózott tíz szál hosszú spárga közül az egyikre, aztán egy rongyosodni kezdő párnahuzatot fejtett szét, abból lett a vitorla. Egyik felét rászögezte az árbócra, másik felét az egyik zsineghez varrta. Hogy igazában így van-e a bárkákon, fogalma sem volt róla, de az nem baj, csak szét lehessen feszíteni s össze lehessen göngyölni a vitorlát, ez a fő.

Mikor már úgyszólván készen volt a durvább munkával s a bárka belső és külső oldalának beragasztásához akart fogni, még soká állt ott összeráncolt homlokkal a ládák előtt, s végre határozott. Nem, hiába, a bárka orrának hegyesnek kell lennie! Szétfeszítette az egyik láda elülső oldalát, fűrészt kért a szomszédból és a láda alsó lapjából kétoldalt lefűrészelt egy darabot Kati segítségével. Aztán úgy, ferdén ütötték vissza a két oldal féldeszkáit. Kicsit görbe lett az egész, de határozottan szebb volt így a bárka, mint az előbb.

Most már csak be kellett ragasztani. És elrejteni a folyosó legtúlsó sarkában, hogy a gyerekek meg ne lássák.

*

Másnap csomag érkezett Pestről. Dobozok voltak benne, játék, karácsonyfadísz. Egy kis cukor is került innen-onnan, az asszony, fél kezében a hajlított kis drótdarabkával, aggodalmasan hajolt a fortyogó cukorszirup fölé, mikor éri el a kellő sűrűséget, hogy a konyhába cipelt, mosdóról leszedett és lesúrolt márványlapra öntse, s szaloncukor legyen belőle.

Talán nem is kellett volna azt az otromba motorosbárkát megcsinálni? Talán kár is odaállítani a karácsonyfa alá, Kati sűrűn pislogott s az asszony jól tudta, mit gondol magában. De éppen ezért makacs lett.

- Jöjjön, Kati, becipeljük a bárkát!

Nagy nehezen becipelték. A harisnyája elszakadt, az egyik ujját felvérezte, de nagyon örült neki, mert észrevette, hogy egy szög még kiáll s be lehetett verni.

Ott állt a motorosbárka, kívül ragyogó sárga volt, belül rózsaszínű, az ülés kék. Nagy lilaszín betűkkel kiragasztva az oldalán a név: Jóreménység. A nemzeti színű zászló meredten állt, ferdén, az árbóc tetejénél. A taligakerék kis botra szerelve, hogy forgatható legyen, a bárka orrában, a második ülésnél.

Mikor a karácsonyfa gyertyái kigyúltak, az asszony nem tudta, a szeme káprázik a könnyeitől, vagy csakugyan olyan szép ez a bárka? Mintha álombeli hajó lett volna, a karácsonyfa alá terített zöld szőnyeg tengerén.

De ő sokszor látott olyasmit, amit más nem vett észre és nagyon kezdett félni. Vajon ha bejönnek a gyerekek,nem lesz-e csalódás, ott látni ezt a ládákból összetákolt játékot? Nem rontja-e el vele a karácsony hangulatát, minden illúzióját? Nem fogják-e éppen erről meglátni, aminek a gyanúja már úgyis benne él a szívükben, hogy nem a Jézuska hozza a fát és az ajándékokat…

Ó, ha még kivihetné! Kivonszolná a sötét folyosó végébe újra, maradjon ott… de már nem volt reá idő. A férje megrázta a kis csengőt s a gyerekek beszaladtak…

- Hajó! – sikoltották egyszerre -. Hajó, igazi hajó! – És akármilyen szép volt a többi játék, újra és újra csak visszatértek a bárkához, felültek reá, egyik a kereket forgatta,másik a vitorlát feszítette ki és utaztak, utaztak, utaztak… alig lehetett őket aludni vinni.

Az asszony boldog és meghatott szívvel fogta át a kezüket, hogy együtt imádkozzanak. Megértették hát! Olyan a szemük, mint az övé…

De egyúttal bele is nyilallt valami a szívébe.

Tudta azt is, hogy sok mindent fognak látni, amit más nem lát, sok mindent fognak érezni, amit más nem érez és nem lesz olyan könnyű a életük, mint azoké, akik tudják, hogy a láda láda és a seprőnyél seprőnyél, s amit már nem használhat az ember, azt a tűzbe kell dobni.

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 52. szám Bp., 1942. Karácsony