Kosáryné Réz Lola: Az áldozat

I.

- Az én szememben – mondta a fiú – nem is nő, aki pénzért dolgozik. Valami középlény, valami torzsszüleménye a mai kornak.

- De hiszen régen is dolgoztak pénzért az asszonyok – szólt közbe félénken a kislány. – Egy könyvben olvastam, hogy Mátyás király idejében az aranyválató asszonyok fizetése mennyi volt.

A fiú legyintett.

- Maga nem ért meg engem. Mátyás király idejében sem voltak egészséges társadalmi viszonyok, ha így volt.

- Igen – mondta a kislány engedelmesen és fájó szívvel, mert látta, hogy a fiú már komolyan haragszik. Csakugyan haragudott.

- Minek magának ez a kereskedelmi? Minek magának az érettségi? Mit akar vele? Papírosnak legyen a fiókban? Mert én ugyan nem veszem el, ha irodába jár, azt megmondom! Nekem olyan asszony kell, aki csak az enyém!

- De Gazsi, hiszen azért…

- Ugyan kérem, nem kell mindjárt ki tudja, mire gondolni. Úgy értettem, hogy legyen az enyém az ideje is és minden gondolata. Legyen az enyém a pénz, amiből élünk. Az olyan asszony, aki idegenektől pénzt keres, mikor férje van, áruló.

- Akkor hát mit csináljak? – kérdezte a kislány halkan.

A fiú rögtön megenyhült. Megfogta a kezét és a szeme fénylett.

- Bemegy, drága kis szívem, az édesapjához. Megmondja neki: apa kérem, én nem járok tovább a kereskedelmibe. Azt a pénzt, amibe kerül, szánja rá, hogy egy évet töltsek valami háztartási intézetben, megtanuljak jól főzni, varrni, háztartást vezetni. Én nem akarok gépírókisasszony lenni, apám. Asszony akarok lenni, férjhez akarok menni. Én az új, tisztán látó nemzedékhez tartozom, amelyik tudja, hol a helye, nem a ferdén látó, esztelen régihez, amely miatt…

- Ezt már nem merem elmondani, Gazsi – emelte fel könnyes szemét a kislány a fiúhoz. – De a többit megpróbálom…

- Holnap itt várom, hogy megtudjam, mit végzett – mondta szigorúan a fiú.

Aztán kezet fogtak s egymás szemébe néztek. Koroktól és nemzedékektől függetlenül örök tűz lobbant a tekintetükben össze: a szerelem ragyogása.

A kislány bement a léghuzamos kapualjba, a fiú indult az egyetem felé. Még dolgozni akart. Feszítette a tettvágy. Nem várta, hogy a kisleány ennyire alkalmazkodó és engedelmes lesz. Most boldog volt, büszke, diadalmas.

- Szerelmes a kicsi – gondolta, s nem érezte a november jeges esőt. – Boldoggá fogom tenni a kis drágámat. Olyan boldoggá, amilyen asszony lehet. Igazi nő, édes, szelíd, jó asszony lesz belőle, aki alkalmazkodik a vezető kezemhez. Drága, egyetlen kicsikém!

A kislány megállt egy pillanatra a lépcsőházban. Nagy félelem szorította össze a torkát. Félt az apjától. Mostanában olyan rosszkedvűnek látszott. Alig jött be az irodából a lakásba. S most be kell menni hozzá… Ismételgette engedelmesen a fiú szavait, nehogy elfelejtse: Apa kérem, én nem járok tovább a kereskedelmibe… Azt a pénzt, amibe kerül, szánja rá, hogy egy évet töltsek valami gazdasági intézetben…

Nem, ezt nem mondhatja. Ez nem lenne elég. Már csak egy félévi tandíj ját az iskolának februárban. Ebből nem mehet intézetbe. Tavasszal érettségi. Hiszen éppen ez. Miért nem engedi Gazsi, mikor már csak ez a pár hónap?... De azt mondja, elvből. Nehogy eszébe jusson majd állásba menni valamikor.

Felsóhajtott. Végigsimogatta fényes acélvonalzóját. Fájt a szíve. Érezte, hogy nagyon szereti az iskolát. De azt is érezte, hogy Gazsit jobban szereti. az asszonyi élet áldozatokat követel, - hallotta vagy olvasta valahol. Lehajtotta szőke, fiatal fejét. az élet nehéz. :De ha kell, Gazsiért meghoz minden áldozatot.

II.

Ment egyenesen az apja irodája felé, mert érezte, hogy mielőbb túl kell lennie rajta, nem tart soká az elszántsága. Ha becsengetne a lakásba, már nem tudna végigmenni a hosszú folyosón… beszaladna a szobájába sírni.

Az irodaajtón csengetett be, mint az idegen kliensek. A titkárkisasszony nyitott ajtót. Mintha meghökkent volna, mikor a kislányt meglátta.

- Most nem lehet bemenni, Sárika. Van valaki az ügyvéd úrnál.

- Megvárom – mondta a kislány csöndesen és leült az ajtó közelében a nagy karosszékre.

Fáradtan hajtotta hátra a fejét. A titkárkisasszony sápadtnak látszott a festék alatt, de Sárika nem vette észre. A hangján sem érezte a remegést, amint jólelkűen szólt:

- Ne menjen most be a papához, Sárika. Menjen szépen át a lakásba.

- Bemegyek – mondta kurtán a kislány.

Ez a leány fog parancsolni neki, aki Gazsi szerint valami korcs szörny, áruló? Sárika most úgy érezte, igaza van Gazsinak. Nem kíván ilyen lenni. Akármilyen szépen ki volt festve, valamiképpen nem tűnt tisztának. Alázatoskodó fejhajtása, mesterkélt udvariaskodása mögött mennyi megalázottság és mennyi hazugság lehet…

- Nem akarok többet a kereskedelmibe járni, apám. Kérlek, küldj egy évre valami gazdasági iskolába…

III.

Felkapta a fejét, mert odabentről zokogás hallatszott. De csak egy pillanat volt az egész. Aztán tiszta, csengő hang:

- Én mindig szerettelek, Károly. Csak érted és a gyerekekért éltem. És ha most elhagysz, meghalok.

Sárika egy pillanat alatt talpon volt.

- Anyuka van bent! – mondta sápadtan. A titkárkisasszony megfogta a kezét. Könny volt a szemében.

- Mondtam, hogy ne maradjon itt.

Sárika ellökte. Ki akarta nyitni a párnázott ajtót, hogy berohanjon. Dulakodtak a titkárkisasszonnyal. Odabent az asszony tovább beszélt:

- Te ügyvéd vagy. Te tudod, mit lehet tenni, mi a törvény. Nekem nincs védőm, csak a jó Isten. Ne kívánd, hogy megöljem magam. Ki marad a gyerekekkel? Annak az asszonynak nem adom őket a kezébe!

- Írd alá, hogy beleegyezel a válásba – hallotta Sárika az apja hideg, gyilkosan hideg hangját.

- Nem! – sikoltotta az asszony. – Tudom, hogy visszajössz még, hogy meg fogod utálni azt az asszonyt. Engedd, hogy békén elmenjek valami kis lakásba a gyerekekkel. – Nekünk nem kell sok… Nézd, tudom, hogy kétezer-kétezerötszáz pengő a jövedelmed havonkint. Csak kétszázat adj. Megélünk belőle csöndesen. Nem tartok cselédet. Dolgozom. Nevelem a gyerekeket… csak kétszáz pengőt, Károly…

- Írt alá, hogy elválsz és megkapod.

- Nem írom alá, Károly!

- Akkor éhen fogtok halni.

Sárika úgy eltaszította a titkárkisasszonyt, hogy hátraesett a karosszékbe. Az asszony színtelen hangon szólt:

- Én inkább még ma meghalok.

- Nem! – kiáltotta Sárika. Koroktól és nemzedékektől független öröktűz lobogott a tekintetében: a harc ragyogása. Mind a ketten felnéztek. A férfi és az asszony.

- Gyere anyukám! Ne írd alá a beleegyezést! Nem kell innen egy krajcár sem. A bútor a tiéd, a zongora is, a képek is, azt eladjuk. Elég lesz a pénz, míg én elvégzem az iskolát és állást kapok. És most menjünk innen! Menjünk! Ne sírj egy férfi előtt!

Olyan gyűlölet és megvetés volt a hangjában, hogy az ügyvéd elsápadt és megremegett.

Kivezette az anyját és becsapta az ajtót. Sokáig döngött és visszhangzott a házban.

IV.

Aztán csönd lett mindenütt. Mélységes csönd. Az ügyvéd sárgaréz névtáblája fénylett egy odatévedt napsugárban és a titkárkisasszony tétován vette elő a manikűrkészletét, mert nem volt mit dolgozzék. Az ügyvéd, úgy látszik, elfeledkezett róla, hogy kiadja neki a postát.

Benn, a lakásban, Sárika levelet írt.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.