Karl
Ferdinand különböző frontokon át került a tiroli hegyek közül az Amur-vidéki
dzsungelbe. Hosszú ideig többet nem is tudtunk róla, mert az …-ik
császárvadász-ezredből több tiszt nem élt a fogolytáborban, ő maga, Karl
Ferdinand pedig hallgatott. Makacsul, konokul hallgatott és a hozzá intézett
kérdésekre rendszerint csak szórakozott fejmozdulattal válaszolt.
Egymás
közt az akkori katona-argotuak megfelelően, röviden sógornak neveztük és
lassacskán, mikor már hónapok óta mint egyetlen német tiszt élt közöttünk,
megszerettük. Igaz, hogy a sógor nem zavart vizet. Óraszám el tudott ülni az
ágya szélén és olyan kimondhatatlan szomorúsággal nézett ki az ablakon, hogy a
gyengébb szívű foglyok megkönnyezték.
-
A sógor szerelmes odahaza valakibe – mondogatták egymásnak és sóhajtottak.
Egyedül
Kálmánka tudta felvidítani. Kálmánka. Mollináry-kadét-őrmesterből amatőr
cigányprímássá avanzsált, esténkint összeszedte a bandát, narancsláda fájából
sajátkezűen kilombfűrészelt hegedűjét az álla alá szorította, és rázendített a
nótára.
A
tábor egyik-másik termében komoly színvonalú klasszikus zenét is lehetett
élvezni, de a sógor nyilván a könnyű múzsát pártolta, mert míg a „Molenári
banda” játszott, addig nem nézett ki az ablakon és egyes optimista megfigyelők
szerint élénkebb ütemű csárdás alatt a doberdói vasalt bakancsát is
összeütötte.
Így
volt, vagy nem így volt, tény az, hogy a dolgok végén mégis a csárdás oldotta
meg a nyelvét.
Kerenszky
Sándorral együtt nagy Oroszországba megjött a szabadság. Addig minden
huszonhetedik vasárnap délután kettő és négy óra között tízen, szuronyos őrök
kíséretében egyik-másik szomszéd pavilonba mehettünk látogatóba. 1917
márciusában pedig megnyílt a kapu. Hiszen túlzásokat ez se jelentett, mert a
dzsungel Kerenszky Sándor alatt is dzsungel maradt, amely az Usszuri folyam
nyugati partjától irdatlan őserdőn át húzódik a Csendes-óceán felé és
Chabarowszk környékén a márciusi hőmérő még a harminc fok hideg alatt szaladgál.
Az Usszuri túlsó partja már Kínához tartozik, de a mennyei birodalomnak ez a
része a Tajga nevet viseli, ami megint csak dzsungelt jelent. Néhány amurkozák,
orosz és mordvin halászfalu a folyam innenső oldalán, több kultúra nincs. Azért
ezekbe a halászfalucskákba csak kiszivárogtunk valami élelmet szerezni, de
mikor a félelmes szibériai est leszállt, a tábor együtt volt.
Egy
ilyen márciusi este a napos tiszt jelentette, hogy a sógor hiányzik.
-
Majd megjön – mondogatták a megrögzött optimisták -, kemény tiroli legény az,
látott már egy-két havas estét a hegyei között is biztosan.
A
sógor pedig nem jött. Reggel nyolc felé félájultan esett be a tábor kapuján és
mikor gondos orvosi kezelés, hosszú álom után másnap délben felébredt, nehéz
lázban kezdett beszélni.
-
Az egész bajt a nyír okozta – kezdte Karl Ferdinand a szót -, ez a csalóka,
hajlékony, fehér kérgű fa, mely a tavaszt ígéri. Március vége van – gondoltam
-, már valahol itt kell bujkálnia a tavasznak a nyíresek között. A fehér fák
hajladoztak előttem és mentem. A hó puhább volt, mint eddig, és egy nagy fehér
nyúl vékony fa kérgét rágta, világos, hogy a nyír édes nedvét kereste, mely
tavasz felé kering az erekben. Ellenkező irányból erdei fenyő hosszú tűlevelű
ágai közül valami madár kiáltott, néhány lépést tettem arrafelé, nagy lomha
teste nehezen emelkedett, nagy lomha teste nehezen emelkedett fel és kényelmes
szárnycsapásokkal elszállt. Mire visszanéztem a nyúl felé, a szép fehér állat
eltűnt és leszállt a sötétség.
-
Itt bent a táborban – folytatta a hadnagy és révetegen nézett szét a nagy
teremben – voltaképpen sohasem száll le az est, mert itt minden mindig
egyforma. De ott kint az erdőn a nap még élesen bevilágít a cserjésbe, hirtelen
lehull egy függöny és az ember nem látja a fát, melye lőtte hajladozott. A
sötétség nem jött egyedül. Egyszerre néhány fokkal hidegebb lett, és felülről,
a folyam iránya felől éles északi szél vágott bele az erdőbe, olyan volt, mint
egy óriási reszketés. Botomat a hóba szúrtam, nekitámaszkodtam és gondolkozni
akartam. Rossz gondolataim jöttek. A tizenegy tisztünket láttam, kik két év
előtt egy márciusi éjszakán fehér lepedőbe burkolózva másztak át a kerítésen és
a Tajgában megfagytak. Olyanok lehettek, mint azok a fehér nyírfák az erdőn
körülöttem, csak éppen hogy nem hajladoztak a szélben. Én vagyok a
tizenkettedik, gondoltam eltűnődve és már nem is féltem. A reszketés elmúlt és
éreztem, hogy hull a hó. Lehúztam az egyik kesztyűmet és a sapkámat erősen a
fülemre szorítottam. A sapkán vastagon állt a hó. Csak az a madár kiáltana még
egyet – jutott az eszembe -, mert az élet megszűnt és a fehér tizenegy itt
körülöttem már nem él. Ezek nem tudnak kiáltani. Hogy milyen selymes puha
tapintású a hó, amely egy ilyen szibériai éjszakán hull az őserdőre. Itt a dzsungelben
körülöttem most biztosan farkasok, medvék és szürke tigrisek járnak a hóban, de
nem bántanak, mert a lépteim nyomát már teljesen belepte a hó és egy lépésnyire
se lehet látni. Semmi másra se tudok gondolni, mint a hóra, amely nagy, lusta
pelyhekben hull a fejemre. Azután lassan világosodnak a gondolataim, a tábor
jut eszembe, mely ilyenkor teljesen világos, a teremben muzsikálnak és az ágyam
üres. Az ám, az ágyam! Fáradt vagyok és le kellene feküdni. A hó puhább, int az
ágy, és most már nem is hideg. Bokán felül állok benne és a karjaim is
nehezednek. Odahaza Tirolban éppen ilyen hóembert gyúrnak a gyerekek az iskola
előtti téren, annak is bot van a kezében, csak nem gondolkozik. Furcsa egy
hóember, aki gondolkozik. Furcsa egy hóember, aki gondolkozik. Furcsa egy
hóember, aki gondolkozik. Megint a terem és megint a muzsika… Nem lehetek
messze a teremtől, hiszen a zene idáig hallatszik a nyírfák közé.
Kálmán-csárdást játszik és én táncolni fogok. Igenis táncolni. a tizenegyek nem
táncolnak, de én nem akarok olyan lenni, mint ők. Kihúzom a lábamat a hóból,
most a másikat, kis terecskét taposok magamnak és úgy emelgetem a lábamat, mint
a teremben a magyar tisztek, mikor jókedvük van. Nekem is jó kedvem van, mert
hallom a zenét és látom a tiroli hóembert az iskola előtt. Tempó. Kálmán,
gyorsabban. Valahol vonítanak a farkasok. Az iskola előtt nincs farkas, tehát
semmi bajom se lehet. Ó, milyen jól tudok táncolni. Már legalább nyolc órája
táncolok egyfolytában egyhelyben. Jól van, Kálmán, csak addig húzzad, amíg
kivilágosodik, hogy hazataláljak. Haza akarok menni, ha nem táncolok, megfagyok
és itt maradok tizenkettediknek.
Karl
Ferdinand most abbahagyta a beszédet, felült az ágyon és kimeredt szemmel
nézett az ablakra, úgy, mint azelőtt.
Az
orvos kivette hóna alól a lázmérőt.
-
Negyven – mondta csendesen. – Tizenkét órát táncolt egyfolytában a hóban, hogy
meg ne fagyjon. Akiben ennyi élni akarás van, az meggyógyul.
Karl
Ferdinand meggyógyult.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése