Márai Sándor: Mikulás

Mikulás este hat felé érkezett, mikor már hideglelősek voltunk az izgalomtól és libabőrösek a várakozástól. Úgy érkezett, mint minden más vendég, csöngetett az előszobaajtón, dörmögve beszélt a szobaleánnyal, hallottuk nagy csizmáinak kopogását, rakodott és morgott az előszobában, aztán lassú léptekkel elindult a társalgó ajtaja felé. Már nagyobbacska gyermek voltam s tudtam, hogy Mikulás jelmezében mindössze keresztapa közeledik, apám öccse, aki mérnök civilben s esze ágában sincs bántani engem. Igen, a jelmezeket, Mikulás jelmezeit, a hosszú, fehér kabátot, a kócból és csepűből ragasztott hófehér szakállt és bajuszt, a rezes orrú Mikulás-álarcot, a virgácsot és a puttonyt már régen megtaláltam anyák szekrényének egyik alsó fiókjában; de mikor megismétlődött a pillanat s meghallottam dörmögését az előszobában, még mindig elsápadtam, dideregtem és legszívesebben elmenekültem volna, vissza az ünnepből a hétköznapba, mely éppen eléggé félelmes volt, de a büntetést és a jutalmat csak ötletszerűen osztogatta. A várakozás teljesen elgyengített. Sápadtan álltunk, anyánk vagy a kisasszony szoknyájába fogódzva, lestük az ajtót, mely lassan nyílott s végre belépett hófehéren, szakállasan, kezében a vörös-szalagos virgáccsal, hátán a púposan megrakott iszákkal, a Tünemény, mely egyenesen a mithoszból érkezett. Akkor legtöbbször bőgni kezdtünk.

Minden okunk megvolt e pityergésre. Először is, bűnösök voltunk. Bűntudatunk, ez a homályos érzés, minden emberi civilizációnak egyik legerősebb alapérzése, e pillanatokban teljesen eltöltött. Éreztük, hogy bűnösök vagyunk, fogcsikorgatva éreztük, hogy a részletek már nem is fontosak, Mikulás dőreségeket kérdez, mikor tanulmányi előmenetelünk, kedves szüleinkkel, sőt a kisasszonnyal és a cselédekkel szemben tanúsított erkölcsi magatartásunk, kezeink tisztasága, a reggeli és esti fürdő közben rendszeresen megismételt és kárhozatos viselkedésünk, az étkezésben és az illedelmes korai lefekvésben, a lázongás nélkül való általános engedelmességben bizonyított, a társadalom által jogosan megkövetelt jó szándékunk felől érdeklődik? Mindez nem volt olyan fontos. Az ember, különösen hat-nyolc éves korában nem kicsinyes. Kétségtelen, hogy kezeink tisztasága gyakran sajnálatosan kétes volt, tanulni nem szerettünk, bőgtünk és sivalkodtunk, ha este a fürdőbe cipeltek. Ezek a gyarlóságok, melyekről könnyű szívvel és derült lélekkel feledkeztünk meg, nem késztethették Mikulást arra a végső, emberfölötti ítélkezésre, arra a jóságos dünnyögésbe burkolt utolsó ítéletre, mely betelt most fejünk fölött. Mi történik itt? -  kérdeztük riadt lélekkel. Micsoda erők jutalmaznak és büntetnek? Mit akar a Tünemény? Féltünk.

Ez a félelem legerősebb emlékem Mikulás látogatásairól. A derék öreg hozta a narancsot, a cukrozott mandulát, a képeskönyveket, de hozta virgácsot és a krampuszt is. Látogatása a gyermek életében nem volt közönséges esemény. Meg kellett tanulni, hogy az emberiség két pártra oszlik, a jó és a rossz emberiség pártjára, s Mikulás természetesen csak a jóindulatú emberiséget kedveli. Ez a felismerés elszomorított. Mikulás virgáccsal büntetett mindazért, ami az életben kellemes és kívánatos volt, így a lustaságért, örökös játék-kedvemért, a hanyagságért, melyet tanulmányi előmeneteleimben tanúsítottam s jutalmazott mindenért, amit untam, amire csak fogcsikorgatva vállalkoztam, a szorgalomért, az udvariasságért és az erényért. Ez a tündéri elemekkel megtűzdelt, játékos ünnep, mikor a régi város csúcsos tetejű  házait már lilás-ezüstös hófátyol borította, a nagy társalgó fehér cserépkályháját begyújtották s a lakásban és a gyermekszobában a várakozásnak, az ünnepiességnek, a félelemnek és a bűntudatnak, a szorongásnak és az örömvágynak az a különös légköre áradt el, melynek emléke ma is megdobogtatja szívemet, ez a szorongó ünnep, a mesebeli, mintegy túlvilági valóságba átemelt jó és minden földi salaktól közömbösített gonosz ünnepe igazában a félelem ünnepe volt. Akik így játszottak velünk, jót akartak, s maguk is játszani akartak. Később én magam voltam ismerős családoknál a Mikulás, dörmögtem és suhogtattam a virgácsot. Az ember továbbadja a mithoszt és tapasztalatait. De a félelmet megőrzi magának.

Nem tartozom a meggyőződéses pedagógusok közé, s általában nem hiszem, hogy az emberek természetét, igazi énjüket, a jellemet és a hajlamot lényegesen meg lehet változtatni. Törhetetlen az, mint az acél, változatlan, int az idegsejt, a neuron, mely születésünk pillanatától halálunkig nem kopik el és nem változik szervezetünkben. E tréfákban, mint a Mikulás virgácsos ünnepe, az emberiség bűntudatának és büntető hajlamának ősi ösztöne jelentkezik. Mégis, mikor észrevettem, hogy a korszerű ízlés, a nevelésről vallott újabb felfogás eltér a régi hagyománytól s például Mikulás napját nem ünnepelik többé azzal a cukrozott szigorral és negédes virgácsolással, mint gyermekkoromban volt szokás, megkönnyebbülten bólogattam. Ne riasszuk a gyermeket! Minden, ami megőrizheti a gyermekben ártatlanságának és bűntelenségének hitét, fontos és becses kísérlet. az élet és a társadalom úgyis elég hamar s kegyetlen keményen nevel a társadalmi megegyezésre, az erényre. Ne riasszuk egymást idő előtt virgáccsal. Nincs már célja e riogatásnak, mint korán megtanulni a félelmet. S aki fél, az bosszúra készül.

Újabban pedagógiai és társadalmi mozgalom küzd a krampusz ellen is. az ördögfióka, csokoládéból, vagy posztóból, amint vörös nyelvét nyújtogatja, ez a szelídített sátán, mely rusnya pofával lépett be a gyermekszobába, s a túlvilági büntetés kénkőszagú kínjaival fenyegetett, ez a marcipánba öltöztetett ősi fenyegetés kezd elkopni kirakatainkból. Ne követeljük vissza. Mindinkább kezdek hinni abban, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni, de lehet őket szelídíteni, lehet őket bűntudatlanságra nevelni. Nem egészséges az a túlzott és aggályos gyöngédség, mely felháborítva tiltakozik minden pedagógiai fenyítő eszköz ellen: például nem hiszek abban, hogy egy anyai pofon, amelyet szeretettel, de megfelelő pillanatban erélyesen adnak, csakugyan megrendíti a gyermek önbizalmát. Fenyíteni is csak szeretettel lehet. De igaz, hogy az emberiség, mely gyermekkorában fölöslegesen megismerkedik mind a riogató, mithikus elemekkel, melyek a felnőttek képzeletvilágát benépesítik, magával visz az életre egy homályos és nehezen feloldható félelmi érzést, valamilyen leküzdhetetlen szorongást, - s ez a végtelen sok egyéni szorongás és bűntudat végül megszabja tömegek és korok magatartását. A fegyelmezett, világi és erkölcsi egyensúlyra nevelt ember nem fél. Csak a megfélemlített gyermek találja nehezen helyén és egyensúlyát a világban. ne dörmögj, Mikulás.

Ne dörmögj, dobd el a virgácsot, gyermekkorom kedves és félelmes mesealakja, jó és gonosz jutalmazója és büntetője, földöntúli alak, ragasztott szakállal és bajusszal, iszákodban a pokol fenyegetéseivel, a vasvillás krampusszal és a virgáccsal! Az a szigorú és esetlen felnőttség, ahogy betoppantál a gyermekszobába, ma is kísért álmaimban. Találkozásunk nem volt tragikus: az élet örök indulatai vegyültek e találkozásban, az öröm, az ismeretlentől való tartózkodás, a félelem. S közben találkoztam már kegyetlenebb bírákkal, félelmesebb krampuszokkal. Mégis, kérlek, téged és mindenkit, aki ma és örökké belép a gyermekszobába, hogy ott jutalmazzon és büntessen, vigyázz minden szabadra! A lélek, melyhez e szavak szólnak, oly tapasztalatlan és érzékeny, hogy néha egy életen át nem heveri ki az első sérüléseket. Hagyd a virgácsot az előszobában; ne osztogass mást, csak marcipánt. Ne akarj nevelni, öreg Mikulás; a gyermek ünnepe maradjon örökké játék és szorongásmentes elragadtatás. Mert mindaz, ami félelmes, ami büntetés és számonkérés, úgyis ott ólálkodik a gyermekszoba ajtaja előtt, s túlságos hamar betör minden életbe. Az ünnep maradjon szikrázó és illatos. No, jere, öreg! Nézd, mennyi apró cipő, s mennyi a vásott és elnyűtt közöttük! Látod, az embereket bünteti valami, vagy Valaki, elég korán, s ugyancsak alaposan. Ezért inkább csak hallgass, s némán tetézd és édesítsd meg szaloncukorral az emberi vágyakozást, reménytelenséget és szomorúságot.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.