Gulácsy Irén: Mária Terézia rokonsága

A nagy császárnő és királynő bronzveretes érckoporsója ott pihen közszemlére téve, a bécsi kapucinus-templom sírboltjában; bárki megtekintheti. Élete és uralkodói szereplése egyike az összefonódott magyar és osztrák történelem legtöbb oldalról megvilágított fejezeteinek; elég fellapoznunk. Utódait is jól ismerjük. Felmenő ágon való közvetlen atyafiságát azonban alig.

Kik voltak, külsejük szerint és mélyebb énjükben?

Milyen kötelékek fűzték őket egymáshoz?

Milyen intimitások tarkították azt a kört, melyben később a hatalmas fejedelemasszony első gyermeki gügyögéseit hallatta?

Ezek azok a kérdések, melyekre az átnézetes világtörténelmektől hiába várunk választ. Szomszédaink egykorú históriai emlékeihez kell segítségért folyamodnunk, hogy előhívhassuk Mária Terézia elődeinek képeit s köztük is elsősorban a legmarkánsabb egyéniségét: nagyatyjáét, I. Lipót császárét.

Legelőször külső jellegzetességek fejlődnek fényérzékeny lemezünkön. Hatalmas, dudoros, gyapjúszálakból fodorított fehér paróka, egy cseppnyi mókusarc körül. Majd két kiülő szem. aztán megjelenik az a vonás, melyről a kortársak, főleg a portai követek – elég udvariatlanul – a császárt elnevezik: teveszájúnak. MI általában „Habsburg-száj” néven ismerjük ezt az ajkberendezést, melynek eredetéért III. Frigyes anyjához, Margarete Maultasch von Masovien-hez kell visszatérnünk. Róla hírlik első ízben, hogy ilyen sajátságos alkatú szája lett volna, mely később a legtöbb leszármazottjánál kiütközött, néha igen kedvesen és tetszetősen, de néha bizony meglehetős előnytelenül. A híres ősanya szája – a leírások szerint- aligha lehetett szép. Hanem azért mégis akadt magasztalója: egy Louis du May nevű francia lovag, aki „État de l’empire” című művében Margaréta asszony ajkairól, mint az istenfélelem, állhatatosság és őszinteség különös ismertetőjeleiről emlékezik meg…

I. Lipót sem volt ez örökség tekintetében szerencsés. Egy alkalommal tekézés közben ő maga panaszkodik bizalmasa, Portia herceg előtt:

- Ez igazán kellemetlen! Mit gondol, hogyan kellene segítenünk a bajon? Ha esik az eső, a víz mindig belehull a szánkba…

A herceg abbahagyta a játékot, arca gondterhelt kifejezést öltött. Mély töprengésbe merült.

Aztán egyszer csak felkiáltott:

- Megvan, Sir!

- Nos, nos!

- Azt gondoltam, hogy kegyeskedjék talán alkalomadtán… a száját becsukni.

- Ön határozottan mond valamit! – örült meg az uralkodó. Rögtön meg is fogadta a kapott tanácsot és „ettől kezdve lényegesen megkönnyebbülve érezte magát…”

De ne időzzünk túl soká a külsőségeknél! Lipót jellemének fény- és árnyfoltjai jelentkeznek már múltakat előhívó lemezünkön. Elsősorban páratlan szorgalma és kitartása. Ki nem foghatott rajta semmi maga elé tűzött cél. Gyermekkorának tanítómesterei egybehangzólag állítják, hogy fenséges növendékük egész áldott nap tanult, és talán belebetegedett volna, ha összes leckéinek elvégzése előtt kellett volna lefeküdnie. E tekintetben kisebbik fia, a későbbi VI. Károly császár, Mária Terézia atyja hasonlított rá jobban, mint I. József, akinek bizony elég sűrűn, a Ballhaus-ban lovardában, Sponasteriumban, vagy a biliárdasztalnál kellett a tudományt észrevétlenül a fejébe csepegtetni.

Róluk azonban később! Most Lipót van soron és neki is az a másik legfőbb lelki tulajdonsága, mely nélkül hiányos lenne a róla alkotott kép: buzgó Istenhite.

A császárt eredetileg papnak szánták; de bár ezt a hivatását világi magaslatokkal cserélte is fel, élete végéig naponta legalább három misét hallgatott, s ezek alatt még a szabadban tartott tábori misék alkalmával sem kelt fel térdeltéből. Már reggel öt órakor a kápolnába indult, ahol a térdeplő lépcsőjén körötte feküdtek nagyszámú imakönyvei, melyeket váltogatva használt.

Lelkiismerete kiegyensúlyozott és megingathatatlan. A legcsekélyebb habozás nélkül írja alá a néha bizony tömeges  halálítéleteket. Szentül hisz abban, hogy a császárok feltétlen Isten kegyelméből valók, akiknek cselekedetein keresztül soha, véletlenül sem saját akaratuk, hanem tévedhetetlenül, elrendelésszerűen, mindenkor, a királyok királyának legbelső szándéka nyilatkozik meg…

Egy példa a gyászos magyar múltból!

Az uralkodó elé okmányt tesznek:

- Felség, az ark-ellenségek, a főlázadók, az összeesküvők, Frangepán, Nádasdy, Wesselényi: kivégzendők…

- Elrendeljük. Csak a bűnös ujjakra koppantani, hogy fejek repüljenek tőle! – feleli és a végzetes okmány alá kanyarítja nevét.

De nyomban hozzáteszi:

- Magunk részéről, mint ember, ezennel kétezer mise mondatására teszünk fogadalmat, árva lelkeik üdvösségéért…

És a misék legnagyobb részén személyesen is megjelent, s mint a dolgokon teljesen kívülálló valaki, a legbuzgóbban imádkozott.

Nem, a Birodalom és főként az Egyház érdekein már éppenséggel nem tűrt csorbát! Itt kötelezőnek tartotta a „szent haragot”. Még rabszolga-kereskedőnek is felcsap, ha a reformáció mozgalmáról van szó. 1674-ben például – mint ezt a nápolyi dokumentumok tanúsítják – harmincnyolc lutheránus papot adott el a nemes városnak, fejenkint ötven korona értékben. A jövedelmet aztán alkalmasint számtalan kegyes alapítványainak valamelyikéhez csatoltatta: ad majorem Dei gloriam, az ő különös, de mindig meggyőződött felfogása szerint.

Következő legmarkánsabb jellemvonása az erős családias érzés. A nőtlen vagy férjezetlen személyeket környezetében sem szerette. Ő maga háromszor nősült. Első felesége Margaréta. Theresia spanyol infánsnő. Ennek pár évre bekövetkezett halál azután a víg, vadászatot és zenét kedvelő tiroli Claudiát tette hitvesévé, majd mikor három évvel később ez is elhunyt, Eleonora Magdaléna pfalzneuburgi hercegnőt vette feleségül.

 - Ritka császár házasodik egyszer! – volt szavajárása. És bölcselkedve tette hozzá: - No,d e legalább tudunk különbséget tenni… Első, komoly természetű feleségünkben a császárnét tanultuk ismerni; a második, kellemes cirógatásaival, a kedvesünk volt és csak a harmadik igazán hitvesünk…

Ezzel a harmadik asszonnyal aztán mintaszerű, valósággal polgárias családi életet élt. Két fiuk nevelésének irányítását sem adta ki kezéből. Semmi hanyagságot el nem nézett nekik.

A kis Károly főherceggel, Mária Terézia atyjával történt meg például egyszer gyermekkorában, hogy eléje tett egy levelet, melyet jövendőbeli sógornőjének szánt.

Lipót visszaadta a levelet.

- Nem jó, kedves fiunk!

- Miért? – lepődött meg a gyermek.

- Gondolkozzék csak és akkor magától rájön! Főként, ha a borítékot figyelmesen szemügyre veszi…

- Igazán…

Kissé törődött volt a papíros s itt-ott a kínos termelés ujjlenyomatai.

Károly más borítékot vett, tisztán írta rá a címzést és megint atyjához sietett.

- Most jó?

- Ez, igen!

És a futás azonnal elindult.

Részt vett Lipót gyermekeinek iskolai vizsgáin is. A kérdéseket saját kezűleg fogalmazta, és ha a vizsga sikerült, ajándékokkal fejezte ki fiai előtt megelégedését.

Jaj, pedig de nagy dolog volt ajándékot kapni tőle!

A császár jobban fogához verte a pénzt, mint a legkispolgáribb alattvalója. Károly főhercegnek az Aranygyapjú egy ugyancsak elvásott példányával kellett beérnie; bátyja esküvőjekor pedig megesett, hogy a kamarások egész ruhatárában sem találtak egy rend félig-meddig elfogadható ruhát.

- Sir – jelentették -, nincs mit a fennkölt gyermekre adjunk. Öltönyei vagy kinőttek, agy szakadozottak.

- Ááá! – emelkedett Lipót szemöldökével együtt a Jupiter-paróka. – Úgy! Tehát szakadozottak…! Nos, nos, rongyosan, persze, semmiképp sem jelenhetik meg őfensége. De valamelyik rövid ancugjába egy kis igyekezettel azért még belefér. Ezentúl legalább jobban fogja kímélni a hasznavehető holmijait…

Azonban nemcsak a szigorúságban élte ki családias hajlamait Mária Terézia nagyatyja. Szórakozásaiba is bevonta övéit. E kedvtelések közt első helyen állt a közösen művelt zene, melynél a szűkebb család minden tagja szerepet kapott. A spinét az uralkodónak sem téli, sem nyári lakosztályából nem hiányozhatott. Őfelsége hévvel interpretálta kedvenc szerzőit és a folyosókról gyakran lehetett hallani, ahogy teli tüdővel fújja a fuvolát. Úgy látszik, hogy mint szerző sem tartozhatott a legutolsók közé. Egy udvari karmestert egy ízben legalábbis úgy elragadott alkotásával, hogy a fellelkesült ember valósággal kitört:

- Ó, ó, felség! Mért nem lett inkább muzsikus!

Az udvaroncokat ájulás környékezte ettől a kétélű magasztalástól. De szerencsére Lipótot is elragadta a művészi lendület és  életében ez egyszer túltette magát az etikett-sértésen. Csupán jobbik értelmét vette a kifakadásnak és mosolygott. Mígnem egy nap…

Hát ez már aztán kínos esemény volt. A kamarás urak késő vénségükben is csak égnek meredő hajjal suttogtak róla, hogy igen… egy kikocsizásnál… tagadhatatlanul… a Burg faláról ökölnyi betűs falragaszok rikoltottak a szemükbe:

„LEOPOLDUS, SIS CAESAR ET NON MUSICUS! SIS CAESAR ET NON JESUITA!”

Vajon észrevette-e a császár is?

Sajnos, nem maradt kétség.

Lipót kedvetlenül legyintett:

- Ah, ez itten a rotűr! Attól félek, hogy nem elég vallásos és csak kevéssé zeneértő.

Hogy e két hajlamán kívül uralkodó minőségében is bírálat érte, arról egyszerűen nem vett tudomást. Ez nem lett volna mindenhatóságával összeegyeztethető.

Abból a felfogásából, hogy egészen és különlegesen magasabb rendű lény, még halálos ágyán sem engedett, mikor pedig közvetlen közelről integetett felé minden mulandó ember közös sorsa.

Egykorú artikulusok feljegyzik, hogy vízkóros nagybetegségének utolsó óráiban háziorvosa, a derék Bosinger tüzetesebben meg akarta vizsgálni. A haldokló azonban méltatlankodva hárította el a tudós tapogató kezét.

- Eheu! Mit merészel ön! Ezek itt már császári szentfelséges testünk részei! Lábainkkal törődjék, melyeket az ön számra a takaró alól kidugtunk!

Két fia közül, akik sorba örökölték utána trónt, a rendkívül közvetlen, jóindulatú, gáláns és külsőleg is igen vonzó I. József hasonlított rá kevésbé. Az előítéleteket lerázta magáról. Nagyvonalú, megértő emberiesség, derűs életszemlélet és lovagiasság voltak kedves egyéniségének fő jellemvonásai; ez utóbbi a sírig, mely fájdalom, rövid néhány esztendei uralkodás után máris elnyelte a szép szőke ifjú varázslatos alakját. De pár nap alatt orozva rátörő halálos betegségében, még haláltusájának küzdelmes óráiban is tudott annyi erőt venni, hogy nőismerőseinek leveleit gondosan összecsomagolja és nekik visszaküldje:

„Ne nyugtalankodjék és bocsássa meg a netalán okozott könnyeket…”

Coeur király maradt, ízig-vérig úr, végső leheletéig.

Károly, utóda és öccse – Mária Terézia atyja – már megint z elfogult apai szellem nyomdokaiban járt. Egyébként az öreg császár kedvence is volt. Lipót a gyermekek serdültebb éveiben túlságosan sokat hallott példálózgatni idősebb fiának „gyanús” magyar rokonszenvéről, sőt egy később talán Budával megosztandó királyi székhely „felforgató” tervéről (!) ahhoz, hogy hagyományainak igazi letéteményeseként tekinthesse Józsefet. Szülői részrehajlásáról különben szembeszökő bizonyítékot is adott. az egész udvarnak feltűnt, hogy mikor utolsó óráiban felmutatták előtte az éppen külföldön tartózkodó Károly főherceg képét, mindkét kezét felemelte, míg trónörökösét – Józsefet – csak egyik kezének könnyed érintésével áldotta meg. Az ilyen szertartásbeli különbségeknek Lipótnál, még a legválságosabb pillanatokban is megvolt a saját külön jelentőségük.

Nos, Károly mindenben igazolta a hozzá fűzött apai reményt. Már trónra lépését megelőzőleg a spanyol örökösödési háború alatt például négy évig kitartóan vonakodott Madridba bevonulni, pusztán csak azon okból, mert a rendelkezésére bocsátott gálahintót nem találta elég etikett-szerűnek. Legkorább gyermekéveitől oly mély gyökeret vert benne a császári személyek olimpusi felsőbbrendűségének képzelete, hogy mikor egy ízben névnapján személyesen felköszöntötte bátyját – az akkor még csupán római király Józsefet – a saját föld feletti lényük emberi közvetlenségétől egész elámultam, szinte megrendülten kiáltott fel Cobenzl gróf előtt:

- Ma oly csodás családiasan viselkedtünk, a király és én, hogy az egészen megfoghatatlan! És őfelsége láthatólag szeretett engem…

Ebben egyébként nem csalódott. A bár elválasztott udvarokban é lő két főherceg jótestvéri viszonyát még az apai különbségtevés sem bírta megmérgezni, és maga részéről az ifjú József is minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy csak valami örömet szerezzen öccsének. Egy alkalommal betoppant táncvizsgájára és „emlékezetre méltó”-nak jelentette ki azt. Máskor iskolai vizsgáján dicséri meg a kisfiút:

- Fenséges öcsém-uram igazán jelesül megállta helyét!

Nagy szerep jutott a testvéri érzés e kifejlődésében Károly főherceg házi nevelőjének is. Feljegyzéseiben ő maga említ egy példát, melyet tanítványa előtt szemlélhetőleg bemutatott.

Átnyújtott neki egy nyaláb vesszőt.

- Kegyeskedjék ezt a köteget eltörni.

Károly becsvágya rögtön fellobbant. De nem, nem boldogult és végezetül kénytelen volt tehetetlenségét a praeceptor előtt nyíltan beismerni.

- Még csak meg sem hajolnak! – ráncolta bántódottan a szemöldökét.

A nevelő erre egyenkint vette a venyige-szálakat.

- Most próbálja fenséged! Lássa: törik… Törik… Külön-külön nincs bennük semmi ellenállás. Ezért kell fenségeiteknek is a legszorosabban összetartaniok!

- Oh, én és a római király, mindig kedvelni fogjuk egymást! – kiáltott fel elragadtatottan a gyermek, akinél azonban feltűnő, hogy anyjának sohasem juttat ebből a gyermeteg rajongásából.

Eleonora Magdalénáról fiai alig beszélnek.

Mi lehet ennek a különös jelenségnek oka?

A magyarázatért mélyebben bele kell tekintenünk Mária Terézia nagyanyjának életébe. Tizenöt testvérével együtt nevelkedett otthon, Fülöp Vilmos pfalzi választófejedelemnek düsseldorfi udvarában, ahol azonban anyja valósággal üldözi a rossz tartású, szeplős, szegény kis Madeleinet. Nincs számára más menekülés, int amit a vallásos szemlélet nyújt. És a lányka már kora gyermekségétől jámbor hitbuzgalomba révül, a gyakori nagy verések után látomásokat lát: szerzetesrendben készül belépni. Meg is valósíthatná tervét, ha valami közbe nem jön. Valami… rá nézve igazán végzetes jelentőségű dolog. A császár most marad másodszorra özvegyen és utódok nélkül. Az udvar aggódik… Von Beckers doktor úr titokzatosan jön-megy… Végül előáll és Lipót „lelkére beszél”. Mert ez a legcélravezetőbb, a szentírást idézi:

- „Sirassák a halottak a holtat!” És „nem jó az embernek egyedül élnie.”

Az uralkodó aránylag elég könnyen enged. Megbízza a medicust, hogy nézzen feleség után.

- De baj ne legyen! – ingatja fehér parókás Jupiter-fejét. – nehogy harmadszorra is trónörökös nélkül maradjunk!

- Sir, majdnem garantálhatom…

- Van már valaki jelöltje?

- A faj kitűnő. szapora. Tizenhat gyermek… De felséged engedelmével előbb azért megtekinteném.

- Tegye ön azt, kedves von Beckers! És ha meggyőződött, szóljon nekünk!

A doktor rohamosan búcsúzott. Azonnal útnak indult Düsseldorfba, hogy… pontos méreteket vegyen az angyalaival társalgó fiatal leány alkatáról, főleg csípőjéről s a jó anya többi ismertető jeleiről és tájékozódást az ártatlan teremtés elég célszerű, kedvező életmódjáról.

A fejedelmi szülők öröme, ugyanekkor pedig Madeleine rémülete nem ismer határt. Szökni akar a csakugyan páratlan megalázó mustra, - az egész császári mintavásár elől, valamelyik nyelves cseléd azonban beárulja anyjának, aki jól megveri engedelmetlenségéért és lakat alá zárja. Ki sem ereszti, míg „meg nem értette”, hogy házasságával a keresztény népek érdekeit előmozdítani hivatott. Ilyen előzmények és lelki konfliktusok után történik meg a passaui esküvő, így lép be a szűzies lányka a házaséletbe – melynek láncait egyébként aztán zúgolódás nélkül viselte – és így lesz előszörre valóban anya.

Ebben az érzésben most valahára feloldódhatnék és felejthetné a fiatalon elszenvedett lelki sérüléseket. De valami nem engedi felejteni. A keresztény mártírsors már túlságosan elmélyült vágya.

Csak int az újszülöttet pólyázgató udvarhölgyeknek:

- Vigyék valami más szobába a kicsit! Ameddig hagyják, lemondok megpillantásáról. Felajánlom Istennek ezt az áldozatomat…

Az ilyenféle önmegtartóztatásai, úgy látszik gyakoriak lehettek, mert az uralkodóház hajszálpontosan vezetett krakkói kalendáriumában, néha hónapokon keresztül sem történik említés arról, hogy anya és gyermekei egyáltalán találkoztak volna is. A sérült léleknek mind mélyebb én-hasadásában, többé már talán nem is jelentett áldozatot ez a különlét. Magdaléna talán soha meg sem tudta egészen bocsátani kilenc gyermekének, hogy elvesztette égi szeplőtlenségét miattuk. Mindenesetre csak nagyon kevéssé ismerte őket és a lehető legkevesebbet törődött velük.

Korának előhaladásával egyre inkább beleúszott a túlzásokba. Életmódja már szinte elviselhetetlen lett. Durva szövésű, kopott, ócska köntösöket hordott, ő maga foldozgatta őket, és hogy növelje érdemeit Isten előtt, télen csökkentette, nyáron viszont szaporította a felvett ruhák számát. Cipőinek talpát észrevétlenül kivágta, úgyhogy a szó szoros értelmében mezítláb járt és talpa merő seb volt a fagyástól, zúzódásoktól. Ékszerekről beszélni sem lehetett előtte. Hogy megszabaduljon terhüktől, sietve mindent szétajándékozott.

Kényelmet hasonlóképp nem tűrt meg. A Burg leghitványabb részét szemelte ki magánlakosztályául. Itt aztán gyászdrapériákkal vonatta be a szobák falait, aludni pedig a csupasz padlóra feküdt, fejét egy fazsámolyra nyugtatva: ha ugyan aludt. A hétnek legalább négy éjszakáján, bizonnyal nem! Ilyenkor égő gyertyával kezében bolyongott, álmatlansággal „zabolázta a restség kísértő szellemét”. Feljegyzik róla, hogy otthonának kéményei soha nem füstöltek. A fűtést egyszer s mindenkorra megtiltotta.

De még tobzódóbban gyötörte vézna kis lényét, a táplálkozás tekintetében. Összes élelme egy-egy csupor rántottlevesből és egy kupa sörből állt, melybe néhány karéj megszáradt fekete kenyeret mártogatott. Ezt a koldusnak is szűkös élelmet mázatlan agyagedényekből, egy gyalulatlan kis deszkáról, fakanállal költötte el, míg valaki a nagy-udvarnál be nem árulta szertelenkedését. Akkor gyorsan taktikát változtatott. A legínyencebb fogásokat követelte ki, - de apró foszlányokra faragcsált mindent és aztán otthagyta a látszólagos hulladékokat, néhány igazán elengedhetetlen falaton kívül, melyeket azonban vagy agyonsózott, vagy drágaköves aranyszelencében rejtegetett homokkal, hamuval tett előbb élvezhetetlenekké. Végül úgy elrontotta ízlését és szaglását, hogy többé egyáltalán nem tudott édes és keserű, - bűzös és illatos közt különbséget tenni.

„A beszédet sem hallotta volna meg, ha a természet a fülnek is rendelt volna takaró héjakat, mint a látás szervének” – írja róla szokásainak egy anonym, egykorú feljegyzője.

- Hagyjanak csak! – mondta olyankor, ha jámbor csalásait mégis felfedezték. – Így is sokkal jobban élek, mint megérdemelném! Hiszen telve vagyok a bűn undokságaival és igazán méltó arra, hogy fenevadakhoz hasonlóan kutyákat uszítsanak rám!

Általában szerette magát „féktelen vadállat”-nak, „a bűnös nő”-nek nevezgetni és bizalmas környezetében sem engedte meg, hogy másképp, mint „Madeleine asszony”-nak szólítsák. Senki sem juthatott nagyobb kegybe nála, mint azok, akik fejére olvastak valami bűnt, megsértették vagy kicsúfolták.

- Önök módot nyújtottak nekem a megbocsátásra! Szívből köszönöm. Már megbocsátottam – lehelte, és olyan irgalmatlan vezekléseket mért magára a felfedezett új bűnökért, hogy elhunyta után, mikor szekrényét feltörték, a legedzettebb férfiak elborzadtak véres önfenyítő eszközeitől.

Halálának évét, napját, még óráját is megfoghatatlan módon már esztendőkkel előbb pontosan tudta és előre megjósolta.

Környezete megpróbált vele vitába szállni. De ő csak alázatosan lesütötte szemeit:

- Nyugodjanak szépen bele! Hatvanöt év untig elegendő… Sőt, sok is, hogy egy ilyen haszontalan portéka oly sokáig nyomja a föld felszínét… Különben hiszen találkozunk!

1790-ben a második generáció: Mária Terézia is hivatalos lett erre a mélyen titokzatos összejövetelre.

Vajon mit mondhatott egymásnak a kopott kis koldusasszony és a tündöklő császárnői felség? Nagyanya és unoka? Milyen mérleget alkothattak sorsukról, életükről?

Ha azok a lezárt bronzládák ott a bécsi kapucinusok földalatti üregében beszélni tudnának…!

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét