Akkor
sem nagyon rebbent meg, mikor a meleg tavaszi nap ragyogó ege hirtelen és
meghökkentően elborult, a riasztó mennydörgéstől reszkető levegőben rémülten
csapkodtak a madarak, s a kivégzés helyén tartózkodó emberek határozottan
érezték, hogy a domb talaja inog. A lökés elég gyenge volt, de riadalmat
keltett, egy ott lődörgő kutya, amely a vérszagra jött, eszeveszetten vonítani
kezdett, s Marcullus, az annyi csatát látott katona, elordította magát:
-
Földrengés!
Mindenki
megkeveredett; volt, aki esztelenül megfordult önmaga körül, volt, aki az egyik
kivégzett keresztjébe kapaszkodott és esztelenül vigyorgott. Csak ő nem tett
egyebet, minthogy felemelte fejét, körülnézett, aztán megint csak maga elé
meredt komor töprengésében. Ha földrengés, hát földrengés. Mi történhetik vele,
ami rosszabb életénél? Maradt a kövön ülve és tünődése közben átkozta Isist és
Herculest. Herculest azért, mert gyerekkora óta ez volt megszokott, kedvenc
istene. Isist azért, mert egyszer valami vándor komédiás, aki az országút
szélén jósolt és bűvészmutatványokkal kereste az elhaladók rézpénzeit,
jövendőjét ezzel az idegen nevű istenséggel hozta összefüggésbe. Ő jóformán azt
sem tudta, hogy Isis férfi-e vagy nő, de olykor babonából áldozott neki és
hevesen káromolta.
A
földrengés nyom nélkül elmúlt, a kivégzettek kínlódásaira kíváncsi nép lassan
megnyugodott, a katonák is megszabadultak rettegésüktől. Hamar eltisztult a
vihar is. Ő csak ült és rágta keserves gondjait, mint a láncra vert kutya.
Szörnyű
izomerőt mutatott ez a katona, ahogyan roppant testével ott ült a kövön, háttal
a véres fakereszteknek. Drusinusnak hívták, s már az ötvenet taposta. Már
hosszú ideje ezen az ötven esztendőn rágódott, ahogy nagy bajában maga elé
idézte élete folyását. Gallia Cisalpinában született, apját sohasem ismerte.
Anyjára is alig emlékezett, mert az egy éjszaka odalopta őt, a négyéveset, a
római tábor sátrai közé. Katonák könyörületből etették, eltűrt kóbor állat
gyanánt hányódott közöttük, nemigen kapott többet enni, mint a sátrak között
lábatlankodó kuvaszok. Nem volt nap, hogy legalább egy pofont ne kapott volna,
s egyszer egy részeg decurio úgy megverte, hogy akkor majdnem meghalt. Aztán
katonának állott, mikor felcseperedett. Bejárta az imperium egész világát, sok embert
ölt, gyakran feleslegesen is. Soha életében senkitől jó szót nem kapott, ő sem
kegyelmezett soha senkinek. Rettentő ökle már magától ütött, s ha kurta kardját
emberi testbe kellett mártania, természetes megelégedéssel hallgatta az
átdöfött hús recsegését. Ha gyermek, vagy öregasszony jutott keze ügyébe, arra
egykedvűen rácsapott. Katonatársai is gyűlölték és féltek tőle, veszett
fenevadnak számított közöttük.
Négy
évvel ezelőtt megtetszett neki egy asszony az utcán. Erről kitűnt, hogy egy
Thráciából ideszakadt házaló özvegye, aki mosni jár és ebből tartja fenn magát.
Az asszony nem akart szóba állni vele, de ő nyomban rátörte a nyomorúságos
kunyhó ajtaját, ahová az bezárkózott, s a nőt véresre verte. Ettől kezdve
rendszeresen járt az asszonyhoz, aki tehetetlenül tűrte látogatásait. Soha
egyetlen jó szó sem esett köztük, az asszonyhoz nyers volt és gonosz. Most már
hároméves volt a gyermek, csenevész kisfiú, az életre nemigen alkalmas. Őt a
csecsemő eleinte nem érdekelte, terhére volt, únta. Csak mikor a fiúcska már
gagyogni kezdett, mord arccal figyelni kezdett rá, de akkor sem derült fel,
csak figyelt. Most éppen nagybeteg volt a gyermek, s ő csak most vette észre,
hogy retteg a gyermekért. Még így is megverte ugyan a kisfiút, mert az hangosan
jajgatott belső bajától, s ez őt bosszantotta, de fújtató és dühös haragra
lobbantotta az a gondolat, hogy a fiúcska meghal. Ezért ült most komoran és
sötéten tépelődve a kövön.
Marcullus,
az a katona, aki előbb úgy megrémült a földrengéstől, most megszólította: jöjjön
részt venni a sorsolásban. A kivégzettek ruháit régi hagyomány szerint a katonák
szokták kockavetéssel kisorsolni egymás között. Ő tehát felkelt s odament a
katonák közé. Ott voltak halomba rakva a három elítélt szegényes rongyai.
Ezekre darabonként vetettek kockát. Neki kedvezett a sors: annak a kivégzettnek
köntösét nyerte, akit a középső keresztre feszítettek. Ez valami politikai
bűnös volt, afféle vándorló zsidó agitátor, köntöse pedig csupa vérfolt, mert
ezt az embert a kivégzés előtt megkínozták és véresre verték.
Drusinus
hóna alá göngyölte a véres köntöst és mivel most már vége is volt a
szolgálatnak, legyalogolt a Koponya-dombról. Elment az özvegy kunyhójába.
A
gyermek ott hevert a földön, a végét járta, már nyöszörögni is alig volt ereje.
Az anya mellette kuporgott, szinte egykedvűséggel ijesztően mozdulatlan arcán.
Már nem tudott sírni. Drusinus bele akart rúgni, csak úgy szokásból, de rossz
kedvében már ezt is únta.
-
Hogy van ez a poronty? - kérdezte nyersen.
-
Mindjárt meghal, - felelte tompán az anya.
Drusinus
megcsikorgatta a fogát. Szeretett volna hirtelen összetörni valamit. De ez a
hullám is csak átfutott rajta. Gondolkozott. Nézte a haldokló gyermeket. Aztán
letérdelt melléje és kibontván a véres köntöst, ráterítette. Az asszony odapillantott,
de érzéketlenségében már nem is kérdezett semmit.
Ekkor
a gyermek arca váratlanul megélénkült. Kinyitotta félig lehunyt s már-már
kialvó szemét. Kis vézna arca rohamosan telt meg az élet nyugodt kifejezésével.
Az anya nézte és majdnem elájult. A katona is megrendülve figyelt. A gyermek
pár perc múlva felült. Úgy szólalt meg, mintha teljesen egészséges volna, csak
kissé fáradt.
-
Ezt a takarót honnan hoztad, apám?
-
A vesztőhelyről. Véres egy kicsit, de anyád majd kimossa.
-
Ez nagyon jó takaró. Nagyon szeretem. Már nem fáj semmi. Csak nagyon álmos
vagyok.
Mosolygott
és lefeküdt, fészkelve magát a köntös alatt, ahogy egészséges gyerekek szokták.
-
Meggyógyult, - hebegte a katona, mint aki kísértetet lát.
-
Meg, - sikoltotta halkan az anya, - így csak egészséges gyermekek alszanak. Mi
történt vele, Drusinus?
-
Nem tudom... Megfoghatatlan.
S
mióta ismerte, most először fogta meg gyengéden az asszony kezét. Annak pedig
eleredtek könnyei. Sokáig sírt mélyen, boldogan és csendesen, mialatt egymás
kezét fogták.
-
Drusinus, - szólt végre az asszony, - én el akartam szökni előled. Ha a gyermek
meghalt volna, útnak indultam volna, akárhová, csak ne lássalak többet. De most
már maradok.
-
És ha a gyermek egyszer mégis meghalna?
-
Akkor is maradnék.
A
kisfiú nyugodtan, egészségesen lélegzett. Ők tovább fogták egymás kezét, a
katona szeme most lett először könnyes gyerekkora óta.
Forrás: Új Idők XLVII.
évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése