Tavaly
szeptemberben, tehát körülbelül épp egy éve lent voltam a Bardon-kastélyban,
Micskén. A neveket nem kell jegyezned, hasonlókat magad is ki tudsz találni, én
is úgy költöttem őket, egyenest számodra. Mondanom sem kell, még ma is
ügyfeleim és nincs kedvem feláldozni őket közismert írói indiszkréciódnak.
Szóval: remek kis barokk kastély. Elöl azzal a bizonyos kocsifelhajtóval, hátul
azzal a bizonyos nyitott, vikszelt kövű terasszal, körül azzal a bizonyos
nyolcholdas parkkal, amely minden jobb magyar kiskastélynak megadja a jobb és
magyar jelleget. Tehát: Bardon és nem gróf Álomváry és nem is Szentpatakhy, sőt
nem is Morgenstern. Egész egyszerűen Bardon von és zu nélkül, mindössze 2200
katasztrális holddal.
A
nagyapa még egyszerű asztalosmester volt, ahogy ti írni szoktátok, mert
bizonyára ismertek komplikált, bonyolult lelki összetételű asztalosmestereket
is. Az öreg Bardon az egyszerű, de nemes szívű asztalosmesterek fajtájából való
volt. Hogy unokája hogyan került a micskei kastélyba, azt egyszer talán majd
elmesélem, az is érdekes történet, most nincs annyi időm. Elégedj meg annyival,
hogy most a micskei kastélyban ketten élnek, özvegy Bardon Pálné és Bardon
Szaniszló. Anya és gyermeke.
A
Szaniszló névből rögtön sejtheted, hogy az özvegy szikár, kemény nézésű,
iszonyú előkelő dáma, elszegényedett dzsentri-lány, akinek egyetlen ambíciója,
hogy fiát egykor majd joggal szólítsák a pesti üzletekben méltóságos, esetleg
kegyelmes úrnak.
A
fiú? Hát… Senkit sem hívhatnak büntetlenül Szaniszlónak. Vagy senki sem lehet
büntetlenül egy társadalmilag kielégítetlen anya gyermeke? Ha találkozol vele,
biztos utána fordulsz: no, végre egy gróf, akin látszik is, hogy gróf. Én
legalábbis amikor megláttam… akkor, tavaly, évek után ismét először… lóháton
jött, kora reggel, rövid vágtában… a lovász ugyanakkor gyalog, trappban az
istálló felől… fekete csizma, fekete szíjöv, fehér nadrág, fehér kurta ujjú
ing… fehér és fekete, a két végletnek, a színösszességnek és a
színnélküliségnek ez az ősi kontrasztja egymás mellett… keskeny, fahéjszínű
profil, egérszürke, kurta haj… grófi látvány volt… ennek kedvéért hajlandó
voltam sürgősen megfeledkezni arról is, hogy a grófok a hajnali lovaglás utolsó
szakaszát lépésben teszik meg, hadd száradjon ki átizzadt lovuk, aztán inkább
az istálló felé kerülnek, ott lépnek ki a kengyelből, egy kis istállóvizit
után, gyalog, lábegyenesítő kis sétával kerülnek fel a megterített reggeliző
asztalhoz.
No
várj, ne türelmetlenkedj, itt már kezdődik a történet, épp ebben a pillanatban.
Szóval, a park felől Szaniszló, a keskeny falépcső felől meg, amely a
hálószobák felé visz, Miss Patrícia jött. Patrícia – teljes nevén Patrícia
Clifford – Bardonné angol társalkodónője volt egy nyár folyamára, de túlságosan
csinos és fiatal ahhoz, hogy huzamosabban maradhasson ott, ahol 25 éves fiú van
a háznál, aznap szándékozott épp visszautazni Albionba. Persze már a hirdetésbe
bele kellett volna venni, hogy szép és fiatal hölgyek kíméljenek, erről azonban
Bardonné, ez a különben zseniális özvegy megfeledkezett. Na, nem baj, Miss
Patrícia itt volt két hónapig, ma távozik, már rajta is van a kockás utazó
szoknyája, bőröndjei becsomagolva, épp csak reggelizik a család és már viszi is
a sárga hajtókocsi az állomásra. Anélkül, hogy szépséges és finomsága a
legkisebb komplikációt is okozta volna a féltett Szaniszló életében. Nem,
Szaniszló és Patrícia között nem volt semmi. Hiszen épp erről szól ez a
történet.
A
milliomos ifjú eléggé tisztában van saját értékével és kissé bizonytalan
társadalmi helyzetét esze ágában sincs még bizonytalanabbá tenni valamiféle
bonyodalommal, amely egy ilyen nevelőnő-szerű jelenségnél… nemdebár, érted,
miről van szó? Hidd el tehát, hogy Szaniszló a két hónap alatt egyetlen egyszer
sem vette észre, hogy fizetett vendégük nőnemű lény. Ez biztos. Erről
akaratlanul is volt alkalmam meggyőződni, amikor a szerte heverő angol
folyóiratok közt lapogattam aznap reggel, véletlenül a hallnak olyan zugában,
az ajtó mögött, amely sem a lépcső, sem a terasz felől nem látható. Nem
hallgatództam, ne szólj meg, egyébként is egyetlen mondat csak, amit nem illett
meghallanom, de mire köhögtem és zörögtem a folyóiratokkal, ez az egyetlen
mondat már elhangzott. Megtudtam szegény kis Miss Patrícia titkát.
-
Egy pillanat, Bardon úr – mondta a reggeli tustól, kölnitől friss bőrű lány, a
szokásos how do you du után,
udvariasan, egész picit elfogódott hangon, a lovaglástól felhevült, szép,
keményfejű fiúnak –, valamit meg akarok köszönni önnek.
Nem,
ezek közt nincs semmi, ezt a bolond is
látja. Nincs.
Amikor
a fiú felkapja fejét, meghökkenés van tekintetében, nyilván nem szoktak az
udvarias köszönésen felül szót váltani a lánnyal.
-
Tessék? Megköszönni?
És
olyan bizalmatlanság van hangjában, mintha egy ismeretlen állította volna meg
nyílt utcán azzal, hogy uram, adjon 10 pengőt.
-
Igen, megköszönni – mondja Patrícia nyugodtan, egész picit elmosolyodva -,
megköszönni azt, hogy nem próbált nekem udvarolni. Maga az első férfi
életemben… öt perc múlva elmegyek, most már megmondhatom… akinek nem tudtam
volna ellenállni. Köszönöm, hogy észrevette és nem próbált visszaélni
gyengeségemmel.
Hogy
erre Szaniszló mit felelt? Semmit.
A
lépcső megcsikordult, Bardonné jött lefelé, én is felkeltem a Graphic mellől,
köszöntünk egymásnak, megreggeliztünk, előállt az a bizonyos sárga hajtókocsi,
Miss Patrícia felült rá, a kocsis már épp meg akarta húzni a szárat, amikor a
terasz sarkából megjelent a váratlan fordulat. Nem izgatlak soká: a fordulat az
intéző úr volt, aki a sárga hajtókocsi láttán iszonyúan elkezdett csodálkozni.
-
Az angol kisasszony most akar utazni? De hisz vasárnap nem jár a motor.
-
Nem jár?
-
Nem, nagyságos asszony. Azt most már csak úgy lehetne, ha Szaniszló úr elvinné
a kisasszonyt a gyorshoz, Nánára. Bár ugyan az se biztos, hogy eléri, kerülővel
kell hajtani, homokos is egy helyt az autónak.
Nem
volt más megoldás. Elő kellett hozni az autót a garázsból, átrakni Miss
Patrícia Clifford csomagjait a homokfutó bakjáról az Adler pakktartójába.
Másnapra semmi esetre sem maradhatott az angol lány, lejárt a tartózkodási
engedélye, azt „felejtették el” meghosszabbítani, ilyen finom eszközzel adott
túl rajta a finom dáma, ez volt az utolsó vonata, amellyel még utazhatott.
Hogy
mit szólt a fordulathoz? Semmit sem szólt. Mármint Patrícia. Csak a szeme
fehérje villant meg… Várj csak, én nem tudom magam olyan szépen kifejezni, nem
értek hozzá… Rémület és öröm… igen, még ma is, ha rágondolok… a legizgatóbb női
tekintet, amelyet életemben láttam, sohasem felejtem el. Borzongás és mámor,
félelem és beteljesülés, gyávaság és a boldogság dühe és szerelem barátom,
szerelem, szerelem, szerelem… egy három felvonásos dráma második felvonásának
robbanásig feszült utolsó jelenete…
Egy
három felvonásos drámáé, amelyből kitépték a harmadik felvonást.
Jól
sejted, Nána normális hajtással 25 perc Micskétől. A gyors harminc perc múlva
indult, Szaniszló 40 perc múlva visszaérkezett… Csak még annyit, hogy az út
egyike a legromantikusabbaknak, amelyet magyar táj nyújtani tud, jóformán végig
erdőn, legelőkön át, sehol teremtett lélek, egy-egy kondás, kerülő legfeljebb…
szóval 40 perc múlva Szaniszló otthon volt, ruganyosan, könnyedék robbant ki a
kormány mellől, még mindég csizmában, csak úgy, ahogy a lóról leviharzott.
-
Mi az Szaniszló, már meg is jött? – kérdeztem tőle.
-
Jól kellett hajtanom, hogy elérjem a gyorsot.
-
Elérte?
Szaniszló
szép szürke szemével élesen, komiszan nézett rám.
- Hogyne.
Ez
volt a második tekintet, amit aznapról megőriztem máig. Én még fiatalember
szemében ennyi hidegséget nem láttam. Az anyja konok gőgössége, fagyos
elszántsága sütött belőle. Mintha azt mondta volna: Hogyan, miért ne értem
volna el? Remélem, nem akar ez gyanúsítás lenni? Még viccnek is lealázó a
feltételezése, hogy én és anyámnak egy fizetett alkalmazottja…
Belém
dermedt a szó.
Ja,
hogy mi a sors szellemessége mindebben? Persze, ezzel kezdtem! Azt ígértem
neked, hogy mesét mondok, amelyben a szellemes sors tálcán szervírozza a
szereplőknek a mai életben ritka költői igazságszolgáltatást. Hát ez a
szellemesség az, hogy Bardonék, mint minden anglomániás sznob, több angol
folyóiratot járatnak. A Graphicet is. Ezt a példányt is megkapják, ami itt
hever az íróasztalomon. Én nem járatom, én csak a kávéházban találtam erre a
példányra, rögtön el is kértem a főpincértől. Mégis csak érdekel, ha egyetlen
angol főnemesnő ismerősöm férjhez megy. Hogy ki ez a főnemesnő? Jól sejted,
Lady Patrícia Clifford, Lord Halifax lánya, Bardonné tavalyi társalkodónője.
Patrícia Clifford, aki volt annyira szerény, hogy egyetlen egyszer sem
említette micskei tartózkodása alatt édesatyja nevét. Úgy látszik, egészen
hasznos az a kitűnő angol szokás, hogy a főnemesek gyermekei atyjuk életében
nem hordják a főnemesi címet és nevet. No, ne csóváld kérlek a fejedet olyan
hitetlenül, ez így van, ha mondom, angol úrilányok egyáltalán nem találnak
benne semmi különöset, ha világcsavargásaik közben egy kis kenyeret is keresnek
valahol. Sir Robert Manhattan, gárdakapitány veszi feleségül Bardonné volt
társalkodónőjét, nézd csak a képét, véletlenül kitűnően sikerült a reprodukció,
még így is látszik, ilyen feltűnően érdekes jelenség, Könnyen ráismertem, még a
haját is úgy tolja a füle mögé, mint tavaly. Mit gondolsz, a nagyobb biztosság
kedvéért, nem volna jó ezt a Graphic példányt keresztkötés alatt, megjegyzés
nélkül leküldeni Micskére?
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 41. szám, Bp., 1937. okt. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése