(…)
Harsányi
Zsolt új reménye, Az aranyalma a
trójai háborút és annak előzményeit meséli el úgy, ahogy annak idején egy
nagyon éleslátású és ítéletű, a földi és földöntúli élet dolgaiban tökéletesen
tájékozott, termékeny képzeletű, kitűnő tollú író, - szóval egy korabeli
Harsányi Zsolt mesélte volna el. A kétkötetes mű igazi „Bildungsroman”,
művelődés-regény, mégpedig kettős értelemben az. Először is, mivel hatalmas
ókori vonatozású ismeretanyagot juttat játszva az olvasók seregének tudatába.
Mert nem kétséges, hogy Az aranyalma
könnyen el fogja érni Harsányi világhírű életrajz-regényeinek sok tízezres
példányszámait, hiszen rendkívül tanulságos volta mellett oly élvezetes, hogy
nem lehet letenni. De műfaji értelemben is ráillik a fenti meghatározás.
Hőse,
Paris szemünk láttára nevelődik fel, járja ki az élet iskoláját, szedi magába
mindazt a tudást, tapasztalatot, jártasságot, amire a trójai királyfivá
kigubózott Ida-hegyi pásztorfiúnak új rangjában és hivatásában szüksége van.
megismeri a hitrege szerteágazó fejezeteit, istenek, félistenek és emberek
bonyolult szerelmi és rokonsági viszonylatait, s ez talán a legfontosabb és
legérdekesebb tudnivaló, amire vele együtt szert teszünk. Paris jelleme is
előttünk alakul ki, mégpedig csöppet sem követésre intő példaként.
Kérlelhetetlen logikával mutatja meg Harsányi, hogy ez a világszép legény, aki
a végzet rendelése folytán Trója pusztulását okozta, nem lehetett más, int hiú,
önző, igaz érzésre képtelen ember. Hogy a híres bíráskodás alkalmával az
aranyalmát nem Herának s nem Athenénak, hanem Aphroditénak nyújtja, ezzel
eljátssza jogát a családi boldogsághoz és az észbeli kiválósághoz. De az
Aphrodité pártfogása révén elért szépséges Helene odaadó szerelmét sem tudja
megbecsülni. Mindezen hibájáért, amit még a harcban mutatott férfiatlan
gyávasága is tetéz, megérdemelten bűnhődik az alvilágban, a szörnyű testi
rútság kárhozatával.
Általában
a regény földi és égi szereplői mindannyian a realista író pártatlanságával,
pozitív lélektanával megrajzolt jellemük szerint vesznek részt a széles távlatú
színjátékban. Életük több dimenziós élet, hiszen a valóság és a képzelet, az
emberi és isteni lét szférái egybemosódnak az antik világszemléletben. Harsányi
remekül ért hozzá, hogy ezt velünk egyszerűen elfogadtassa. A csodás elemet:
nimfák és faunok, szatírok és kentaurok megjelenését, az antropomorph
istenvilág földi kapcsolatait szervesen és természetesen építi be a történésbe.
Nagyon finomak azok a részletek, amelyek az álomszerű átmeneteket éreztetik.
És
még valamit. Nem tehettek róla: ezt a regényben elbeszélt Tróját, Spártát,
Ida-hegyi pásztortanyát, Olympost é n valahogy magyarnak érzem. Az atyafiságos
viszonylatokat föltáró családi beszélgetések egy Nógrád-megyei nemesi kúriában
is elhangozhatnának. A pásztorok hortobágyi hangsúllyal társalognak a
kentaurokkal. A királyi ház tagjai gentry-hivatalnokok módján udvariaskodnak,
kedélyeskednek, intézkednek és intrikálnak. Zeusban van valami egy főispánból,
Hektorban egy huszárezredesből, Helenében egy alföldi város ünnepelt
szépasszonyából. Miért is ne? Nézzük meg: a barokk festményeken a művészek a
maguk korának divatja szerint öltözve ábrázolták az ókor hőseit…
Harsányi
Zsolt megint szépet, értékeset, egyben kulturális hasznú munkát alkotott.
Egyfelől Ariadne-fonalat adott a görög mondavilág labirintusában való élvezetes
tájékozódásra. Másfelől – miként az emberteremtő Deukalion – megkövült
mitológiai képzetekből élő regényalakokat varázsolt elő.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése