Fagyos, havas a föld,
a talpam alatt ritmust ver.
A Hold,
mint öreg bojtár hever
az ég alatt.
És pusztába szakadt
nyájként legel
ezer csendes falu…
S úgy zeng a halk
harangszó,
mint a kacagó
ezüstkolomp szava…
Halkan lépek, halkan,
ne rettenjen a nyáj,
A Hold
heverésző vén bojtár
álmodozzon…
Kössön és oldjon
bennem is a táj
elfelejtett imákat.
Itt az Isten
mosolygott rám
és én talán
csenddé válok örökre.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése