Van Dijck (1599-1641)

- Halálának 300-ik évfordulójára –

 

Önarckép. Anthonist van Dijck festménye

„Isten kegyelméből” való művésznek tartotta magát; kétségtelenül megértette kora igényét és ezért vált már kortársai szemében is megbecsült festővé. Lángeszű művész volt. Ragyogó képei a kor szellemét, érzéseit maradéktalanul, erős festőiséggel sugározzák. Rubens és van Dijck a művészet magasba nyúló csúcsai, Flandria nagyságát is hirdetik.

Van Dijck 1599-en született és fiatalon, már 1641-ben hunyta le szemét. Apja Amsterdamban selyemkereskedő volt. Anthonist művészi érzékét úgy látszik anyjától örökölte, anyja – csak úgy, a magyar gyönyörűségére – gobelineket szőtt, igen ügyesen. Amikor gyermeke – a későbbi festő – született, éppen egy nagyméretű szőnyegen dolgozott, amely a bibliai Zsuzsánnát ábrázolta. Anthoniestet csodagyermek számba vették; már tizenegy éves korában Hendrik van Balen festőnél tanult. Csodálatosan korán érett, tizenhat éves korában önálló műveket festett. Alig volt tizenhét éves, amikor Rubens műhelyébe került, itt eleinte mestere műveit másolta. Rubens stílusába beleélte magát. Megtanulta tőle mindaz, amire szüksége lehetett, de nem vált utánzójává, mint annyian mások. Korán magára eszmélt. Mert festői felfogása, művészi erényei mások voltak, van Dijck nem tudott olyan egyszerű lenni, mint Rubens, a festő-titán. Műveiben az érzés ellágyult, a nagy lendület nála finom gesztussá alakult, a formai hangsúly helyett színnel, fénnyel határozta meg kifejezni valóját, a képet fellazította, részletekkel gazdagította stb. stb.

Van Dijck már a kezdet kezdetén is egyéni volt. Rubenstől s másoktól is sokat tanult, azonban sajátos jellegét, egyéniségét sohasem adta fel. Rubens műhelyében ő volt az első és mestere mint „legkedvesebb tanítványá”-ról beszélt róla. Festői képességének híre csakhamar elterjedt, úgyhogy alig lépett Rubens műhelyébe, a jezsuiták egy megbízásukkal kapcsolatban azt kötötték ki, hogy a mester: Rubens készítse a terveket, de van Dijck kivitelezze azokat. Az egyik előkelő angol műgyűjtő ügynöke így írt megbízójának: „még alig húsz éves és máris úgy értékelik, int mesterét”.

Amikor Antwerpent elhagyta, rövid ideig Angliában tartózkodott, majd Olaszországba utazott s ott – éppen úgy, int Rubensnél tapasztalhattuk – stílusa megváltozott. az átalakulás 1622 óta szemmel látható volt művein. Elégikus, álmodozó lett. Különösen befolyásolta Velence, ahol Tiziánt fedezte fel a maga számára. Általa vált természetesebbé, felfogása nagyvonalúbbá és egészében pompásabbá. Genovában az arisztokrácia festője lett, s a legjobb társaságokban forgott. Itt vált stílusa mind könnyedebbé, elegánsabbá. Művészetét megértették, csodálták. A most Münchenben őrzött önarcképről út magát is ismerjük, a göndör, szőke fürtű, kellemes, sápadt arcú, rajongó, vizsgáló szemű, divatos bő köpenybe öltözött fiatalembert; nyakában ott lóg az aranylánc, amelyet egy olasz hercegtől kapott ajándékba. Tekintete szomorú, mintha bántaná valami. Ki tudja? Talán sejtette, hogy élete rövid lesz.

Két ifjú lord. Anthonist van Dijck festménye

Itáliában versenyeztek műveiért. Halála után magában Genovában, rövid pár év alatt festett kilencvenkilenc képét lajstromozták, ezek közül hetvenkettő portré volt. Angliában eleinte féltékenységből áskálódtak ellene a festők, amikor azonban 1631-ben harmadszor került Londonba, maga a király gondoskodott udvari festőjének lakásáról, s a festőt rövidesen megérkezése után nemesi rangra emelte. Élete utolsó évtizedét, kisebb megszakításoktól eltekintve, mint az angol arisztokrácia festője töltötte el.

Anna Maria de Camudio, Ferdinand Boisscha feleségének arcképe. Anthonist van Dijck festménye

Rubens és van Dijck közös vonása, hogy mindketten szerették az előkelő társaséletet. Barátaik egyúttal megrendelőik is voltak. Témakörük az, ami szembetűnően választotta el őket egymástól. Rubens nem portréfestő volt, mert saját egyéniségét, szellemét még az arcképen is oly szembetűnően hangsúlyozta, hogy annak az arckifejezését, akit lefestett, sok tekintetben meghamisította. Van Dijck viszont elsősorban arcképfestő, az arcképfestéshez nem csak tehetsége volt, hanem öröme is tele benne. Ez az a műfaj, amelyben van Dijck eredetit, újat teremtett. Az arcképfestés iránti képessége már tanulóévei alatt kibontakozott, de főleg itáliai tartózkodása alatt teljesedett be. Bár portréi ünnepélyesek, csak ritkán volt színpadias, vagy mesterkélt. Modelljeinek szép és jó tulajdonságait fokozta. Előkelővé tette őket, de sohasem felejtkezett meg emberi mivoltukról. Portréi elmések, vonzóak, atmoszférájuk finom. Rendesen függönnyel, oszloppal, tájjal való beállításuk nagyszabású, pompás. A nemes urakat fekete kosztümbe, fekete harisnyába és fekete köpenybe szerette öltöztetni. A kezekre nagy súlyt vetett, azokkal jellemzett. Női arcképek még szerencsésebbek. Ezeken az arcképeken érezzük, hogy a művész festés közben meghatódik. Női alakjai gyengédek, gyermekiek, érzelmesek. Rubensnek az asszonyokról való felfogásától egy világ választotta el. Nem a testüket festette. Hölgyei törékenyek, tekintetük fátyolozott, kezük finom, rózsaszín és ideges. Érezzük, hogy a fizikai és lelki szépet igyekezett összehangolva hangsúlyozni.

A Szent Család. Anthonist van Dijck festménye

Az arcképek mellett nemes pátoszú vallásos tárgyú képeket is festett, ezeken az érzelmek kifejezése mellett a formák és színek harmóniájára is törekedett. Túláradó, szenvedélyes érzéssel, szenvedéssel teli szentképeket vártak tőle megrendelői és ő ezeket szívesen festette. Vallásos tárgyú képei az olaszországi út után tisztultak meg, miután délen elfelejtette a flamand vallásos képek stílusát. Kemény naturalizmusa Giorgione, Tiziano, Veronese, Guido Reni hatása alatt kellemes széppé alakult.

Van Dijck még életében mindinkább ünnepelt művésszé vált. Festői felfogása fokról-fokra tisztult és mire megteremtette a barokk kor reprezentatív arcképét, kihullt kezéből az ecset.

JAJCZAY JÁNOS

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét