I.
Egy
kristályosan fagyos és szikrázó, téli csillagoktól megvilágított farsangi
éjszakán Martens, a híres festő gyalog indult haza a bálból, ahol az este
néhány óráját eltöltötte. Kabátja prémes gallérját magasan felhajtotta, puha
kalapját homlokába gyűrte, s őgyelgő léptekkel, zsebre dugott kezekkel, lassan
ment a sugárúton a városerdő villaháza felé, ahol műterme és lakása volt. A
lakkcipő vékony talpa alatt csikorgott a szűz hó, int a selyempapír, mely égi
ajándékot, meglepetést takar.
Martens
kitűnő hangulatban igyekezett hazafelé. Az estély, a báléjszaka színes
jelenetei, a kitűnő társaság, melynek minden tagját jól ismerte, s ahol elfogadott
és megbecsült vendég volt ő is – a híres művész és nagyvilági férfi -, a kedves
leány- és asszonyarcok, a keringőző párok, a karcsú testek rózsaszínű és
világoskék forgataga, a zene divatos, mákonyos és fülledt üteme, mindez a
hazaúton is foglalkoztatta képzeletét. A bál, melyet idejében elhagyott, -
igazán csak a szükséges két órát töltötte ott, megvárta a fenségek érkezését, a
cercle-t, megivott a miniszter és egy
műpártoló külföldi diplomata társaságában egy pohár pezsgőt, megcsókolta a
főhercegnő kezét, s bókot mondott néhány új, fiatal szépségnek, akik bizonyosan
sietnek majd megörökíttetni ifjúságuk és szépségük múló diadalát az ő könnyű és
udvarias ecsetjével – a bál kitűnően sikerült. Martens nem bánta meg, hogy
elfogadta a meghívást, úgy érezte, nem vesztett semmit rangjából és hírnevéből
ez este. Mint mindig, mikor a világból, társaságból hazatért, szórakozott, de
félreérthetetlen mérleget csinált a hazaúton, mintegy összeadta az este
esélyeinek eredményeit, megállapította, hogy társadalmi rangjának, művészi
érvényesülésének használ-e, ha másnap megemlítik az újságok az ő nevét is a
jelenvoltak között? Martens gondosan könyvelte élete esélyeit. Most úgy érezte,
minden nagyon szabályosan, a legnagyobb rendben történt, s elégedetten térhet
haza, annál is inkább, mert a bálban – mint az estélyeken általában -, pokolian
unatkozott, egyetlen embert sem talált, akivel érdekesen beszélhetett volna,
egyetlen arcra sem emlékezett, mely rokonszenvesen derengene feléje az
elhagyott arcok emlékfüzéréből. Minden pontosan úgy történt ma este is, ahogy
Martens, a híres festő és világfi megszokta és szerette; s ezért elégedetten
menetelt hazafelé a tiszta, hideg, csillagos éjszakában.
Gyalog
ment, mert az orvos utolsó időben sürgető hangon sétát, jó levegőt tanácsolt, s
Martens napközben aludt, vagy festett, vagy társaságba járt, - csak éjszaka, a
hazatérés órájában szánta el néha magát, hogy néhány lépést bandukoljon. A
társasági évad idején a hétnek csaknem mind a hét estéjén hajnal felé került
ágyba. A délelőttöt legtöbbször süket, mély álomban aludta át. Szürkület felé
ébredt, meghallgatta inasa jelentését mindazokról, akik levelet írtak, vagy
telefonáltak, átnézte a napi postát, személyesen válaszolt néhány
telefonhívásra, elfogadott, vagy elutasított meghívásokat, s öt felé kezdett
fürdeni és öltözni, mert várták már a társaskörben, ahol gazdag és előkelő
emberek társaságában vacsora előtt kártyázni szokott. Munkához így aztán csak
ritkán jutott, legföljebb ha valamelyik divatos, újonnan feltűnt társadalmi szépség
arcképét kellett sürgősen és drága díjazásért megörökíteni. Ilyenkor déltájban
nagy erőfeszítéssel éberré zuhanyozta magát. A festés önkívületére, az alkotás
szorongására, hideg feszültségére és vad erőfeszítésére már csak úgy
emlékezett, mint a megtért kalóz, aki vámőrnek állott be az egyik kikötőben,
emlékezhet a kalózélet vad veszélyeire, a tengerre és a viharra, a harcra és a
zsákmányra. Néha álmodta még, hogy fest, egy nagy, különös tájképen dolgozik.
Ilyenkor kimerülten, csapzott homlokkal, dobogó szívvel ébredt.
Már
évek óta művészi hiteléből és földi vagyonából élt. Mindkettő tekintélyes volt.
Martens úgy érezte, sokáig élhet így, hiszen csak a kamatokat költi.
II.
Ez
éjszakán a szokottnál valamivel korábban ért haza. Háza kapujában, amíg az
ajtónyitással bajlódott, éjszakai koldus szólította meg; a homályból lépett
elő, s Martens a váratlan felszólításra idegesen megfordult, karját kissé
felemelte, mintha támadó ellen védekezne. De az éjszakai vándor csak alamizsnát
kért, érthetetlen szavakat dünnyögött. Martens odavetett a koldusnak egy
pénzdarabot, nyugtalanul lépett házába, s nagyon gondosan kulcsra csukta az
ajtót. az inas már aludt. A tágas előtérben, melynek némelyéből faragott
korlátos lépcső vezetett az emeletre, a festő figyelmesen körülnézett, mert úgy
érezte, az ódalgó idegen nem is járt becsületes szándékkal a ház körül. A tél
szigorú volt, a betörések szaporodtak az elmúlt heteken, különösen itt, a
gazdagok és előkelők lakónegyedében. De nem látott semmiféle gyanús jelt.
Felgyújtotta a nagy csillárt, s a zuhogó fényben sietősen lépdelt fel a tágas
lépcső vastag szőnyeggel borított fokain. A fordulónál figyelmesen nézelődött,
benyitott a kis kézmosó-fülkébe is, ahol pipere-asztal fogata az arcképfestésre
érkező hölgyeket, vagy aktüléshez rendelt modelleket, - de a fülke üres volt. A
nagy társalgóban, mely a műteremhez és Martens hálójához vezetett, felgyújtott
minden fényt és alaposan körülnézett. A terem fellengzős, zsúfolt és komoly
pompája némán tárult előtte. Martens a faliszekrényhez lépett, cigarettát
keresett elő egy kínai dobozból, reágyújtott, s mintha vendégségben járna itt,
figyelmesen kezdte vizsgálni a bútorokat és a berendezési tárgyakat.
Minden
a helyén volt, pontosan ott és úgy, mint estefelé, mikor elhagyta lakását, hogy
az estélyre menjen, mint tegnap és esztendők előtt, mikor előkelő vendégeket
fogadott ebben a teremben, - minden a helyén volt, s a festő mégis úgy érezte,
távolléte alatt történt a lakásban valami. Fürkészve, szimatolva, a gyanakvás
és kutatás minden jelével vizsgálódott és nézelődött. Bement hálójába,
félretolt egy könnyű szekrényt, előkeresett íróasztala fiókjából egy vékony
nikkel Wertheim-kulcsot, s felnyitotta a falba rejtett titkos acélrejteket,
ahol csekk-könyvét, néhány ékszertárgyát, a bankjegyeket őrizte. Az acélrejtek
hiánytalanul kiadta e kincseket. Most levetette frakk-kabátját, háziköntöst
öltött, s cigarettázva és füttyentgetve, oldalt hajtott fejjel, összehúzott
szemöldjei alól gyanakvó pislantásokkal mustrálgatva a szobákat, vándorolni és
nézelődni kezdett lakásában. Egyik szobából a másikba ment, mindenütt
meggyújtotta z égőket, a műterem teljes fényben világosodott meg, nappali
fényben, mert a festő különösen erős, ívlámpaszerű égőket szereltetett e nagy
szobába, hol néha éjszaka is dolgozott, régen, mikor a munka kényszere még nem
hagyta nyugodni, s éjjel is festett, nyugtalanul és szeszélyesen. A műterem
igazán úgy hatott ez éjszakai fényben, mint egy képtár kiállítási csarnoka.
Régi képei vastag aranykeretben sorakoztak a falon, s a festőállványon ott
száradt egy hónapokkal elébb megkezdet, édeskés és halvány színá arckép, a
híres színésznő arcképe, melyről időközben mindketten megfeledkeztek, -
Martens, mert nem érdeklődött többé a színésznő iránt, s a hírneves modell,
mert érdekesebb ismeretségei akadtak. A kép szemrehányóan nézett most a
festőre, mintha csak alibit igazolna, hogy ebben a lakásban valamikor egy festő
élt, aki alkotni is akart. Nézte a régi képeket, a tájképeket és a negédes
arcképeket, eldobta a cigarettát, visszament a társalgóba és becsöngette az
inast.
-
Járt itt valaki? – kérdezte az álmos embertől, aki sebtiben, álomtól hunyorgó
szemekkel jelent meg a szobában.
-
Senki – mondta az inas. – Senki, uram.
-
Nem is telefonált? – kérdezte szórakozottan.
-
Nem – mondta az inas. – ma este nem telefonált senki.
-
A keservit – mondta félhangon, fogai között Martens. Az inas nem tudhatta,
miért szitkozódik, s kíváncsian, ébrendezve bámult a festő arcába.
-
Elmehet – mondta.
-
Elolthatom az égőket? – kérdezte az inas. – Vár valakit a nagyságos úr?...
-
Nem várok senkit – mondta idegesen. – De ne oltson le. Mondtam, hogy elmehet –
ismételte, hangosabban és türelmetlenül.
Mikor
a csodálkozó ember elhagyta a szobát, mégegyszer végigment a hálófülkén, a
társalgón és a műtermen. Minden a helyén volt. De most már tudta, hogy ez a
helyrajzi és rendőri bizonyosság nem egyezik a valósággal. Az elmúlt néhány
órában, mikor nem volt idehaza, történt valami a lakásban. Valaki járt itt,
vagy… Nem tudta megmondani. Csak azt érezte, minden idegével, az alvajáró
biztonságával, hogy valami történt a lakásban, valami megváltozott.
-
Változás – mondta félhangosan, egyedül. – változás történt.
III.
Most,
mikor kimondta ezt a szót, megborzongott. A kandalló elé lépett és fázékonyan,
dideregve kinyújtotta a hunyó tűz alvadt parazsa fölé kezeit. Mint mikor nagyon
régen készül az ember valamire, de folytonosan másról beszél – telefonál, vagy
mesterséges elfoglaltságokkal űzi az időt, s közben tudja, hogy egy napon
mégiscsak bekövetkezik a nehezen várt és mindegyre elodázott esemény, - Martens
is tudta, hogy ez a pillanat, melyre évek óta készül. Kissé csodálkozott, hogy
ilyen átmenet nélkül köszöntött be a pillanat: nem volt közvetlen előjele,
délelőtt aludt, az estét pompás hangulatban töltötte el, minden és mindenki
helyén volt életében, vagyoni állapota nem romlott, művészi hitele nem
csorbult, lakását nem fosztották ki a gonosztevők, amíg a városban járt. Mégis
megtörtént. Mert most már tudta, hogy megtörtént. Valaki járt itt, valami
történt. Tudta azt is, hogy nem hívhatja a rendőrséget, sem a mentőket.
Gondolkozott, lehet-e ilyen pillanatban a „változás” pillanatában makacson
ragaszkodott e fogalomhoz -, egyáltalán hívni valakit? És mi változott meg? Hol
és miben? Talán ő változott meg? Az elmúlt néhány órában egyetlen haja szála
sem hullott ki, nem vesztette el fogait, s nem érezte betegnek magát. Még
minden együtt volt, az egész Martens, a daliás férfi az érdekes életkorban, a
híres művész, az élet elkényeztetett gyermeke itt állott a kandalló előtt.Csak
éppen fázott. nem úgy fázott, mint aki betege és száraz láz vacogtatja fogait,
nem is úgy, mint aki körül kihűlt a lakás, nem is úgy, mint aki vágyakozik
valamire és didereg az emésztő sóvárgástól. Nem, másképpen fázott… úgy fázott,
mint aki fél valamitől. S mert nem h ívhatta a rendőrséget, sem a mentőket, s
mert nem élt férfi a városban, sem nő a világegyetemben, aki e pillanatban
segíthetett, lassan, mint aki megért valamit és engedelmeskedik, átment a
műterembe, leült a megkezdett és félbehagyott kép elé, állát két tenyerébe
támasztotta, s mereven nézett az éles, mesterséges fényben a semmibe.
-
Tessék – mondta aztán hangosan, udvariasan. – Üss le.
Türelmesen
ült, hajnalig, várakozó arckifejezéssel.
IV.
Hajnal
felé csakugyan kihűlt a műterem, penészes nyirok lepte be az ablakokat. De
Martenst mindez nem zavarta. Figyelmesen ült, ahogy az elítéltek ülhetnek a
válságos éjszakán, mikor, szívük mélyén, még mindig nem hiszik el a valóságot,
még mindig reménykednek, hogy az első hajnali sugárral a pap és a fegyőr
helyett az ügyvéd lép majd be a fülke ajtaján és a kegyelem hírét hozza. Szíve
erősen dobogott. A változás itt volt, a bútorokban és a tárgyakban, a
függönyökben és a szoba árnyaiban, mindez most már tény volt, nem érdemes
vitatkozni vele. De Martens még remélt. A kegyelemben bízott. Kissé meglepte,
hogy ilyen gyorsan történt minden, - a legfelsőbb bíróság elnöke jó barátai
közé tartozott, lefestette a miniszterelnök feleségét, az ország hatalmasságai
kitüntették barátságukkal és bizalmukkal, - de a változás mégis bekövetkezett.
Nyilvánvaló, gondolta, hogy itt nem segíthet senki. Van egy határ, amikor a
rendőrség, a papság, az orvosok sem tudnak segíteni.
Ezt
most már tudta. Ezért csak ült és várt. Mit is tehetek? – gondolta. – Lefekhetem,
mint tegnap és felkelhetek, mint tegnapelőtt, befejezhetem ezt a képet,
lemondhatom a holnap esti meghívást, vagy elfogadhatok egy másikat, máshová. El
is utazhatom. Mindez nem változtat azon, hogy… igen, valami megváltozott. az
élet, amely tegnap még tökéletes volt és zörejtelenül működött, mint egy finom,
jól olajozott, nemes anyagból és lángszerű tervek szerint összeállított
gépezet, ma, talán csak néhány órája, teljesen értelmetlen. Valami hiányzik
belőle… ez okozta a változást. De már tudta azt is, hogy késő. Valamit
elköltöttem, nemcsak a kamatokat, - gondolta. Így ült, a homályban és a
hidegben.
Gondolkozott,
mikor következett be mindez, mikor költötte el azt az értéket, vagy érzést,
vagy tartalmat, amiről szó volt? Nem emlékezett.
Nyolc
felé az inas motozni kezdett a szomszéd szobában. Bútorokat toltak el,
takarítottak. – nem érdemes – gondolta a festő. De nem szólt az inasnak, csak
hallgatózott, mert már szólni sem volt érdemes.
Lábujjhegyen
átment szobájába. Ruhástól lefeküdt az ágyra, mellén összefonta két kezét,
ujjait imára kulcsolta, mint a hívők és
a halottak. Tudta, hogy még él egy ideig, de ez már nem fontos. Nem
tehet semmit. Komolyan feküdt, mozdulatlanul és a mennyezetre nézett. Nem
mozdult később sem, mikor az inas a szobába lépett és halkan érdeklődött,
csinálhatják-e a fürdőt? Tudta, hogy mindez, a fürdő, a reggeli, a felkelés,
mindez már nem segíthet. Csaknem nyugodt volt e pillanatban. Már nem kellett
többé sietni. Ráért.
Még
öt évig élt így, feltűnés nélkül, zajtalanul. Senki sem tudott meg semmit.
Koporsóját rendkívül díszes és válogatott közönség kísérte az utolsó útra.
Forrás: Új Idők XLVII.
évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése