Terescsényi György (1890-1965): Az én fám

Sohasem volt nekem egy talpalatnyi földem sem, alig remélhetem, hogy lesz-e valamikor azon a bizonyos örökföldön kívül, amely két lépés hosszú és hat láb mély. És most jut eszembe, hogy mégis vagy egy szép, eleven, valóságos fám. Engedjék meg, hogy elmondjam ennek a fának a történetét.

Ifjú koromban divatban volt még egy igen szép szokás: iskolás gyermekekkel ültették el a közterek és városi útvonalak fáit. Abban az időben volt ez még, amikor sívó homokfellegeket kavart a szél az alföldi pusztaságokon. Akkor születtek meg a kerekerdők s az akácosok, a vasúti töltések és a folyógátak partjain akkor szaporodtak el a gyönyörű jegenyenyárfák, az országutak két oldalát eperfákkal kezdték szegélyezni és fűzágakat dugdostak le az árterek széleiben.

Egy kora tavaszi hűvös reggelen, egy szombati napon sorba állott a tornyosiskola gyermekhada és Kaszta György tanító úr elmagyarázta a szokatlan foglalkozás részleteit. Előbb pontosan összeolvasott bennünket s emlékszem, hogy három vagy négy híján kétszáz lélek volt a létszám.

- Kétszáz fát fogunk elültetni ma délelőtt – mondotta. – Mihelyt leérünk, mindenki álljon egy gödör elé.

A klastrom hosszú kőfala és a mi iskolánk között széles és üres tér tátongott. Nyáron poros, télen saras-havas terület volt, az egyik sarkában koplaláskocsik álldogáltak. Valamikor búzapiacnak használták, később a mi játszóhelyünk lett. Akkor délelőtt azonban szép, egyenes sorban mind a négy oldalára apró gödröket ástak és minden földkupacra elő volt készítve egy-egy vékony csemetefácska.

Alig nagyobbak, mint az ostornyél, némelyiknek gyökere sem látszott és a suhogó-végükön aludtak még a rügyek. Nyárfa volt valamennyi, abból a fajtából, amiknek vesszőszálát elég ledugni a nedves földbe, úgyis megél és kihajt.

Sorba állottunk és a tanító úr vezényszavaira elkezdődött az ünnepélyes ültetés.

- Vegyétek kézbe a fákat!

Két ujjunkba csiptetve felemeltük a vesszőket.

- Állítsátok  vastag végüket a gödör fenekére!

Úgy cselekedtünk.

- Lábatokkal vigyázva túrjátok rá a földet, hogy megálljanak.

Ez már nehezebb feladat volt. A saras föld a cipőnkre tapadt, sokan ferdére billentették a vesszőket és a tanító úr mérgelődve futkosott a sorok előtt, míg végre kiigazodtak.

- Most mindegyiktek olvassa meg, hányadik a fája s jegezze meg a fejében. Az lesz az övé.

Alighanem a számolást akarta gyakoroltatni velünk ezzel a szemléletes móddal. Nekem könnyű volt a dolgom. Sarokfa esett rám, egy szép, sárga kérgű vessző. Öt ágacskája volt a felső végén: parányi kezecske a szétterpesztett vékony ujjakkal. Amint rugdaltam és a tövére tömtem a földet, furcsán mozgott és remegett, mintha bele akart volna kapaszkodni a levegőbe. Az én fám…

Az első éjjel vele álmodtam.

Ki volt már lombosodva és valami furcsa módra beszélni is tudott. A felső búbja alatt két ága nőtt és kiterjesztve tartotta végein apró leveleit, mint megannyi fényes, reszkető tenyeret.

- A te fád vagyok – suttogta. – Vigyázz rám, kérlek.

- Ó, mindig gondom lesz rád – öleltem át a derekát áradozva -, ha szomjas leszel, megöntözlek, leszedem rólad a bogarakat és madárkákat hívok hozzád lakóknak.

- Szeretem a madarakat és szeretlek téged.

- Akkor hát gyere velem a rétre. Játsszunk fogócskát!

- Én nem tudok járni. Nekem nem szabad.

- Ej, dehogyis nem. Majd én megtanítalak. Én sem tudtam mindjárt járni. Próbálni kell azt. Várj csak, majd tartalak és segítelek. Húzd ki a lábadat szépen…

Kihúzta a lábát s én átfogtam a derekát, hogy el ne dűljön. Először nehezen ment neki a dolog, úgy emlékszem, sírt is.

- Hová megyünk? – zizegett és suttogott az ő bánatos, halk hangján. – Nehogy becsapj és eldobj valahol… Rád bízom magam és én a te fád vagyok…

- Ne nyavalyogj! – korholtam és erősen megráztam.

- Jaj, jaj! – kiáltozott. – Tedd vissza a lábam a földbe… És ne fuss olyan sebesen. Minden levelemet lecsapkodod, szédül a fejem, meghalok…

- Ne félj, ostoba! – ripakodtam rá megint. – Azt csinálok veled, amit akarok. Ha megunom a játékot, majd megint leduglak valahol a földbe. Most szaladjuk a folyó felé!

A fejem fölé emeltem és mint egy zászlót, úgy lobogtattam. Ropogott a dereka, lombja zihált és lihegett a szélben. Nekivadultam és bemutattam neki, hogyan kell szaladni. Kifelé iramodtunk a városból, végig a Nagykörúton, elkanyarodtunk a Kistisza utcába, elsurrantunk a vámház mellett és neki a határnak!

Ébren is mindig arrafelé szerettem csatangolni, hát még álmomban! Hamarosan elértük a víz partját s a szélében a hajóvontatók ösvényét. Indás, bozótos gödrök volta már erre, néptelen kubikbányák, itt-ott néhány reves fűzfa ütötte fel göcsörtös fejét a sűrűségből.Egy vén csigolyafűz ránk is kiáltott, amint elrohantunk mellette:

- Hová viszed a nyárfácskát, hé?

- Semmi közöd hozzá! Viszem, mert az enyém!

- Kihúztad a földből, meg fogod ölni.

- Hát aztán!

- Akkor velünk gyűlik meg a bajod!

Amint ezt kimondta, hirtelen kijjebb emelkedett a tocsogóból. Olyan iszonyatos volt, mint valami rücskös, bozontos, fekete vadállat. Ekkor elborult az ég is, vad szélvihar süvített s a reves csigolyafűz ropogva-nyögve kihúzta roppant lábát a dágványból. Elsikoltottam magam és még mindig kezemben tartva a kis fát, futásnak eredtem. Tompa döndülések hallatszottak mögöttem: a csigolyafűz üldözőbe vett.

És ekkor jobbról is, balról is, messze, benn a bozótosban és előttem is, elszórva a parti homokpadok martjai mellől fölemelkedtek és lábra keltek a növények. Szederinda kapkodott a bokám után, rá akart csavarodni, le akart rántani. Csalánözön áradt ki elébem, tüskéket nyilaztak rám a bokrok, irtózatos ágbunkók emelkedtek, hogy agyonsújtsanak. Egy rémült szarka kiáltozott a szélörvényben. Szerencse, hogy meg tudtam érteni:

- Dobd el a fát! Hajítsd el, mert meghalsz!

Irtózattal löktem el magamtól. Egy porhanyós zsombékpadra esett le. Már nem nyögött, nem is sóhajtozott. Gyenge lombja hervadt volt, úgy feküdt földön elgörbült derekával, mezítelen gyökereivel.

nem tudom, mi történt volna velem, ha akkor fel nem ébredek. Hajnal volt még, alig derengett az ablakon a vasárnapi reggel fénye. Egy darabig még forgolódtam az ágyban, s aztán égő kíváncsiság fogott el. Látni akartam a tegnap elültetett fámat. Lecsúsztam az ágyról és óvatosan felöltözködtem. Sikerült észrevétlenül kisurrannom a házból s elfutottam a térre.

Amint a sarokra értem, a klastrom fala alá, oda, ahol szögben fordult az új csemetefák sora, összeszorította szívemet a látvány. Az én fám gyökerestül ki volt tépve a földből, s ott feküdt a frissen felhányt halom oldalában. Talán egy átmenő szekéragy kapta el, talán valami más…

Gyenge sudara hervadt volt, az águjjacskák meggörbültek, a dereka elhajlott, gyökerei mezítelenek. Óvatosan felemeltem és gondolkodás nélkül elindultam vele. Nem futottam és nem  is kívántam, hogy feleljen vigasztaló szavaimra, mert tudtam, hogy elájult és nem beszélhet.

- Ne félj, ne félj – biztattam. – Most mégiscsak kimegyünk oda.

Végighaladtam a Nagykörúton, elkanyarodtam a Kistisza utcába, elsurrantam a vámház mellett. Hamarosan elértem a víz partját s a partszélen a hajóvontatók ösvényét. Szép, derült volt az idő, az ég fellegtelen.

Egy kicsit dobogott a szívem, amikor elosontam az első reves fűzfa mellett. Bütykös, nagy feje volt és görcsökbe marjult dereka. Az üstöke is meredezett már és barkásodott. De nem szólított meg, nem fenyegetett, csak rám bámult. És a többi is. Elszórva itt-ott a tocsogókban, mintha rám meredtek volna, de nem mozdultak.

Megtaláltam a porhanyós zsombékpadot és azon nyomban hozzáfogtam az ültetéshez. Könnyen kiástam a lyukat, hiszen nem kellett mélyre hatolnom. Akkor beleállítottam a fácskát. Körültámogattam földdel, a part széléről három kalappal hoztam rá vizet.

- Szervusz – súgtam végül neki és lenyugodott szível hazaballagtam.

*

A templomtéren, az én városomban ma már egyetlenegy fácska sem áll azokból a régiekből. A hely egy része beépült, a másik sarját út vágta le, a térség megmaradt közepén ízléses homokkő talapzaton a hősi emlékmű ékeskedik. Igen szépen elrendezett virágágyak is vannak ott, aszfalttal borított járda, fényes szegénykövek, a sarkon gépkocsi-állomás és egy kis tornyos trafikbódé… Nagyon szép, nagyon ízléses minden.

Mikor pusztultak el a fák, ki tudna arra már válaszolni?

Csak azt az egyet tudom, hogy az enyém még él!

Künn él a vízparton, a kubikgödrök közelében, és ha jól számolom az időt, nemsokára negyvenesztendős lesz.

Amikor csak szerét ejthetem, meglátogatom. Az ő vidéke még érintetlen. A hajójavító-telep kibővült ugyan a közelben, meghaltak a vén fűzfák is, de őt eddig megkímélték. Hatalmas, öregedő jegenyenyárfa. Madarak fészkelnek benne és gyökérzete már-már elérte a víz szélét. Valami nagy vihar lehasította az egyik ágát, de apróbb gallyakat növesztett s befedte velük a seb helyét.

Az az érzésem, hogy ismer. Amikor megállok alatta és fölnézek rá, bólogat és integet ezer karjával és felém suttog millió levelével:

- Szervusz…

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.