A
hír, hogy Halasi a városban tartózkodik, kerülő úton jutott el hozzám; első
hallásra szórakozottan figyeltem csak oda, mintha valaki arról beszélne, hogy
influenza-járvány ütött ki a városnegyedben, ahol lakom; nem éppen súlyos a
járvány, a beszűrődéses bonyodalmak ritkák, de nem árt gyakorta öblögetni torkunkat,
fertőtlenítő oldattal, napjában többször is. Vagy, mint mikor bosszúsan és
mellékesen hallja az ember, hogy csőrepedés van a házban, két napon át a
közfürdőbe kell járni, tisztálkodni. Ez volt első érzésem, mikor meghallottam,
hogy halasi hazaérkezett, itt van a városban. Az első kellemetlen érzés
múltával iparkodtam nem gondolni Halasira. Ha itt van, ez az ő joga; végre is,
Halasi Isten teremtménye.
De
este, lefekvés előtt eszembe jutott. A pillanat volt ez, mikor az ember
különválasztja lelkében az igazat a hamistól, az álom és a halál révületének
előérzetében számot vet mindazzal, amit napközben – gyávaságból, vagy
kényelemből -, eltagadott maga előtt. meg kellett vallanom, hogy Halasi
jelenléte a városban kényelmetlen számomra. Behunytam szemem, s iparkodtam
elképzelni, milyen lehet most? Tíz éve múlt, hogy utoljára láttam: már
kopaszodott kissé, angol bajuszt viselt, mindig szürke, nagyon gondosan vasalt
és kefélt ruhákat, s vörös-bordó, kötött mellényeket. „Halasi mindig elegáns
ember volt” – gondoltam bűntudatosan, mintha iparkodnék elismerni egyfajta jó
tulajdonságát, s így akarnám megengesztelni lélekben az ellenséges, feszengő,
kényelmetlen fogadtatás miatt, mellyel hazaérkezésének hírére feleltem. Igen,
Halasi elegáns ember volt, feltűnés nélkül öltözködött, járt, beszélt,
mosolygott. Mint ez a mesterségéhez illett is. De mi is volt Halasi mestersége?
zavartan emlékeztem vissza egy időre, mikor – Berlinben – építészeti
kérdésekkel foglalkozott, s egy vastag, nagyon érdekes könyvet mutatott, egy
könyvet, melyet többen írtak egyszerre, építészek, bölcselők, s olyan emberek,
akik talán nem voltak a szó szakmai értelmében építészek, sem bölcselők, de
nagyon érdekelte őket a kérdés, mellyel Halasi hivatásszerűen foglalkozott. Ő
maga nem írt ebbe a könyvbe semmit; egyáltalán nem tudtam arról, hogy valaha is
írt, vagy épített volna valamit? Tulajdonképpen azt sem tudtam, mikor végezte
el Halasi a műegyetemet? – az első évfolyamok idejében egymás mellett ültünk a
padsorban, s ugyanabban a kávéházban reggeliztünk és vacsoráztunk, ennyi
bizonyos. De aztán Halasi külföldre utazott, s valószínűleg máshol szerzett
diplomát, talán Berlinben, vagy a Harvard-egyetemen. Ez jobban is illett hozzá,
gondoltam szorongva.
A
könyv, igen. Most már emlékeztem. A könyv, melynek címlapján statikus vonalak
keresztezték azt a ködös valamit, ami lehetett egy üstökös gáznemű csóvájának
ábrázolása, de lehetett egyszerűen valamilyen nyomdatechnikai szabálytalanság
is: talán szétfolyt a festék nyomtatás közben a hengereken, s ez okozta a híg
pacnit, mely lehetett egyszerű piszok, de lehetett a világmindenség jelképes
ábrázolása is. Halasi – most már emlékeztem -, a világmindenséget látta e
ködfoltban, s máskülönben is az volt a véleménye, hogy a könyv rendkívül
jelentős, nagy hatással lesz az emberiség sorsára és fejlődésére. Akkoriban
kérleltem, adja kölcsön a könyvet, mert szeretném elolvasni; de kérésem,
szabódva, megtagadta. Igaz, hogy éppen vizsgákra készültem, mindenféle
aprólékos és unalmas mesterségbeli részlet megismerésével töltöttem időmet,
például azzal, hogyan kell egy házat építeni, melyben egy család lakhat, vagy
statikai kérdésekkel, melyek együgyűen jelentéktelenek voltak, mint az
alagsorok teherbírása, s nem vetekedtek jelentőségben, sem érdekességben Halasi
nagy problémáival. Szomorúan éreztem, hogy a világűr statikájához nem értek semmit,
be kell érnem azzal, ha néhol építek egy présházat, vagy egy vidéki, vasúti
állomást. Ezért, s mert időm sem volt, nem is mertem unszolni Halasit a könyv
miatt, s nem tudtam meg soha, mi hát igazi tartalma a nagy műnek, melyről
Halasi oly büszkén beszélt, melyet idővel már úgy cipelt és mutogatott, mintha
neki is köze lenne a mű megalkotásához – szívem mélyén, nem is kételkedtem
ebben -, s amely hivatva volt megváltoztatni az emberiség sorsát és
befolyásolni fejlődését? Közepes eredménnyel vizsgáztam.
Mindez
eszembe jutott most, mikor elért hozzám a hír, hogy megint a városban
tartózkodik Halasi. Eloltottam a villanyt, de az álom elkerülte szemem. Élesen
láttam halasit, az élet különböző helyzeteiben, az ifjúkor és a férfikor
rendkívüli pillanataiban, amint újra és újra megjelenik életemben, nagyon
udvariasan és finoman, nem mond semmi kellemetlent, barátságosan beszélgetünk,
egy idő múltán átmenet nélkül így szól: „No, szervusz” – s odébb megy, mert
dolga van. Soha nem tudtam meg, miféle dolga van itthon és külföldön
Halasinak?- nem tudtam, mert nem mondta meg, s bátortalan kérdéseimet mindig
fölényesen, szánakozó és udvarias mosollyal hárította el, ahogyan egy felnőtt,
s a kockákat dobozba zárják és a gyereket aludni küldik. S én, a múló életben
mind zavartabban feleltem, hogy igen, építgetek -, kezdetben persze csak
bakterházakat és családi lakásokat építettem, de később kaptam jelentősebb
feladatokat is, például középnagyságú templomot kellett építenem egy vidéki
város számára, s egy bankpalotát és színházat is, - mindez persze nem is
hasonlítható a nagy Alkotáshoz, mellyel Halasi és bölcs barátai foglalkoztak. S
ezért mindig röstelltem magam.
Szerettem volna egyszer mindent elmondani
Halasinak, - mert úgy éreztem, a távolban is figyel reám, s ha eszméletében
megvillan nevem, azzal a szánakozó, fölényes, udvarias és mondhatatlanul
sajnálkozó mosollyal gondol reám, mely mindig arcán tükrözött, valahányszor
találkoztunk. Halasi nem mondotta soha, hogy nem jó, amit csinálok, - s arról
sem hallottam, hogy a világűr statikájának felépítése mellett más feladatok is
foglalkoztatták-e? Nem láttam soha a belföldi, sem a külföldi építészeti és
művészeti szaklapokban Halasi nevét, nem olvastam soha, hogy épít valamit a
világban, nem tudtam arról, hogy székesegyházak, a kor szellemét és ízlését
kifejező nagy középületek emelkedtek volna Halasi lángeszű tervei és tanácsai
szerint, - minderről a múló évek során nem hallottam soha semmit. Inkább úgy
tetszett, a feladat, mely teljesen eltölti és életre-halálra foglalkoztatja
Halasit, oly titkos, magasztos, magas rendű és jelentős, hogy nem szabad idő
előtt beszélni a részletekről. Bűntudatosan vallottam meg, hogy Halasi fölényes
és sajnálkozó mosolya, mely mindig megjelent éles vonású, kitűnően beretvált,
angol bajszos arcán, jogos és igazságos: dadogva számoltam be életem újabb
erőfeszítéseiről halasinak, például arról, hogy iparkodtam egyszerűen,
lényegesen kifejteni a kövekből és cementből valamit, amit addig kissé
bonyolultan és cikornyásan építettek, - de Halasi ilyenkor hallgatott,
mosolygott, körmeit vizsgálta, aztán rágyújtott, a füstöt nagy műgonddal,
hosszan fújta ki, a füst után nézett, s vontatott orrhangon mondotta: „Igen…
Hogyne, értem… De beszélj csak, kérlek…” – s kinézett az ablakon. Ilyenkor
elhallgattam. Ezzel a mosollyal, hanggal, pillantással nem lehetett vitatkozni.
Halasinak nem bizonyíthattam be a magam igazát. „És te?...” – kérdeztem néha
bátortalanul. Szerettem volna, ha végre megmondja, - akármilyen lesújtó is az
igazság, akármennyire is bele kell majd törődnöm, hogy életem műve egyszerű
piszmogás Halasi és társainak életművéhez odamérve, mégis szerettem volna
hallani már egyszer valami igazat és valóságot erről a titokzatos műről. De
Halasi hallgatott, s kevés idő múltán elutazott. S aztán hosszú időn át, megint
nem hallottam felőle.
De
most itt volt, egészen közel, - s kinyújtottam kezem az éji asztalka felé, egy
könyvet kerestem, nyugtalanul, mert az álom kerülte szemem. Felnyitottam a
könyvet, újonnan megjelent szakkönyv volt, a vasbeton újabb alkalmazási
lehetőségeiről adott elő szerzője, alapos és részletes, ábrákkal tarkított
fejezetekben. Olvastam a könyvet, de nem tudtam az egyszerű okfejtésre odafigyelni.
Mert Halasi itt volt városban, s valószínűleg mosolyogna, ha látná, hogy érett
férfikoromban még mindig ilyen útszéli és nevetséges részletkérdésekkel
foglakozom, mint a vasbeton – ő már sokkal messzebb tart, lenéz engem, de erről
nem beszél, mert jó modorú. S egyszerre megértettem, hogy ez nem megy így
tovább. Megértettem, hogy így nem lehet élni, - Halasi a titokzatos mű fölénye
és ködfátyola mögött, s én nyakig, egy életen át, a vasbetonban, az aprólékos,
köznapi munkában. Így nem lehet élni, sem dolgozni, mert Halasinak van igaza,
vagy nekem. Csodálatos, gondoltam izgatottan, hogy ezt nem értettem eddig. Úgy
látszik, nemcsak kettőnk életében, hanem általában erről volt szó, a világban
és az emberek között, - voltak az egyszerű emberek, akik házakat, hidakat és
vasutakat építettek, megannyi unalmas és közönséges dolgot, amire mindenkinek
szüksége van ugyan, de amit Halasi és társai szívük mélyén megvetettek. Mert
igaz, hogy Halasi is házakban lakott, hidakon át közlekedett és vasúton
utazott, s általában minderre szüksége volt olyan embernek is, aki már csak a
világűrrel s annak statikus titkaival foglalkozik, s mélyen lenéz engem, aki
elmerültem a vasbetonban és apró feladatokban: de a valóság mégis annyi, hogy
ő, életem társa és megfigyelője, megvet és lenéz. Mert nem bírtam felemelkedni
a világűrig, - gondoltam most sápadtan. Mert mindig telefonáltak az emberek,
hogy most erre, vagy arra van sürgősen szükségük, lakni szeretnének, mert
fáznak a szabadban és a világűrben, s én nem feleltem, ahogy kellett volna, s
mint ahogyan Halasi biztosan felelne az én helyemben: nem utasítottam el az
embereket, hanem kiszolgáltam őket. S ő a világűr magaslatairól ezért megvet
engem. Nem, ez nem megy így tovább.
Összehajtottam
a könyvet, eloltottam a villanyt és fáradtan visszafeküdtem a párnákra. Most,
hogy végre megértettem Halasit, átéreztem megvetését és szerepét életemben,
igazán elfáradtam. Olyan különösen megdöbbentem és elfáradtam, ahogyan életében
csak ritkán érzi magát az ember: a pillanatokban, mikor fordul élete, vagy vége
van valaminek. S ugyanakkor megnyugodtam. Úgy éreztem, nem vagyok egészen
egyedül, - egyik parton vagyok én, s mind a többi emberek, kiknek fogalmuk
sincsen a világűr statikájáról, csak építenek, fúrnak és faragnak, száz és
százezer éve, hogy végre megtalálják helyüket a földön, - s a másik parton áll
egy-egy ilyen angolruhás, elegáns, hideg és nyugodt pillantású Halasi, s gúnyos
pillantással néz bennünket. Nem – ezt most már biztosan éreztem -, nem vagyok
egyedül Halasival szemközt. S mintha az élet egyik érthetetlen, titokzatos pere
végre eldőlt volna, úgy gondoltam a másnapi találkozásra. Mert most már, hogy
kiderült – szavak és cselekedetek nélkül, ahogy az életben a lényeges dolgok az emberek között
kiderülni szoktak -, természetesen nem lehet halogatni többé a dolgot; ezt
gondoltam. Most már meg kell mondania, gondoltam megnyugodva. Meg kell
mondania, mi az a Mű, Rendszer, vagy Gondolat, melynek tudatában ennyire
nyugodt és fölényes. Meg kell mondania, mit tud a világűrről, egyszerűen,
érthetően és világos szavakkal el kell fednie előttem beavatottsága és fölénye
titkát, meg kell mutatnia a nagy könyvben azt a fejezetet, melyet ő írt s
melynek lenyűgöző hatása alatt csakugyan hajlandó leszek majd – én is, s mind a
többiek, akik csak élünk, s nem értünk a világűr statikájához, nyomorult
patkányok! – eldobni a ceruzát, körzőt, kalapácsot és vésőt, ahogy tudjuk, a
világot. Mert, ha most sem mutatja meg, mikor már nem vagyunk fiatalok, s múlik
az élet, akkor természetesen én sem… azaz, pontosabban mi sem tudunk így élni
tovább, körzővel és kalapáccsal kezünkben, izzadtan és kicsinyesen…
…
hanem – ezt éreztem, s szívem hevesen dobogott, mint csak olyan pillanatokban
dobog az emberi szív, mikor teljesen megért valamit -, hanem megragadjuk a
ceruzát, a körzőt és a kalapácsot, s kényszerítjük Halasit, hogy végre valljon
színt4 És ne vigyorogjon, Königsbergben, vagy Londonban, vagy a tenger partján,
fölényesen, mikor reám és a többiekre gondol! ne vigyorogjon, hanem mondja meg
végre, ami a világűr titka, s ha nem tudja megmondani, nekiesünk a ceruzával, a
körzővel és a kalapáccsal, s kényszerítjük, hogy szólaljon meg végre, s ne
fintorogjon ilyen finoman és fölényesen. Mert addig talán nem is lehet béke a
földön és az emberek között, amíg él valahol Halasi és vigyorog. Ezt éreztem. S
évek óta először történt, hogy nyugodtan elaludtam.
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése