Karácsony
napján lesz száz esztendeje annak, hogy Erzsébet magyar királyné megszületett,
szeptember tizedikén pedig negyven éve, hogy megölték. Még sokan emlékeznek rá,
sokan élnek, akik ismerték, beszéltek vele, vagy legalábbis látták. Az élete
azonban már régen legenda. Legenda, rejtély, titok volt akkor is, amikor
Erzsébet élt. Nem a távolság szépítette meg, nem az idő olvasztotta ki belőle a
salakot. Ha hinni lehet kortársainak: a magyar királyné nem e világból való
lény volt. Nincs a magyar történelemnek egyetlenegy alakja sem, akiről olyan
hangon emlékeztek volna meg kortársai, mint róla. Olyan rajongással, sőt
imádattal. Hallgassunk csak meg nehány hangot e chorus extaticus litániájából.
Életében
védőangyala volt a magyar nemzetnek – írta Jókai -, holta után védőszentje
lett, akihez a nemzet imádkozik.
Édesanyánk
volt ő… - mondotta Vaszary Kolos, a hercegprímás. Kemény Zsigmond báró „a föld
egyik legnemesebb lényének” nevezte. Határtalan volt szeretetünk, pótolhatatlan
veszteségünk – írta Blaháné.
Az
igazi nemzeti művészet a nép szívében élő érzések ösztönszerű megnyilatkozása.
Ezért van, hogy a Hungária-szobrok és Magyarország szent Patrónájának képei
közül a legtöbb, amely az utolsó évtizedekben keletkezett. Erzsébet királyné
vonásait viseli – írta Herczeg Ferenc.
Ő
oltotta szívembe új, édes hazám iránt az őszinte szeretetet – vallotta Auguszta
főhercegasszony.
Soha
nemzet királynét igazabb, mélyebb és őszintébb fájdalommal nem gyászolt… - írta
báró Bánffy Dezső.
Úgy
tudott érezni és szenvedni, mint egy igazi asszony és a fájdalmakat, a sors
csapásait úgy tudta elviselni fenséges némasággal, mint egy igazi királynő –
így jellemezte őt Ábrányi Emil.
Ameddig
magyar lesz a földön, két eszmény fog élni lelkében: Mátyás, az igazságos és
Erzsébet, a jóságos – ezek gróf Almássy Kálmán szavai.
A
mennyország fényesebb lett, hogy ő oda költözött – mondta Fenyvessy Ferenc
főispán.
A
katolikus vallásnak egy Szent Erzsébete van, de a magyar nemzet kettőt imád-
hirdette Káldy Gyula, báró Podmaniczky Frigyes, báró Rosner Ervin. Ezt a
gondolatot Jókai úgy fogalmazta egy képviselőházi feliratban, hogy: „… mit
szent névelőde, csak, mint égi lakó ért el, ő már e földön elérte, midőn azon
egyedüli szent alakká emelkedett, akit minden vallásfelekezet megünnepel.”
Ezeknek
a szív mélyéről fakadt kijelentéseknek legtöbbjét nem a halála váltotta ki az
emberekből, nem a temetési hangulat. Réges-rég az Ágoston-rendi barátok
templomának sírboltjában pihent ú, amikor még mindig így írtak, így beszéltek
róla, könnyes szemmel, az emlékezéstől átforrósodott hangon.
A
Magány Királynője valóban a magyarság királynéja volt?
Ezernyolcszázhatvanhat
februárjában így szólt Erzsébet királyné Andrássyhoz:
-
Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, az nekem nagyon fáj. De ha Magyarországon
mennek a dolgai rosszul, az megöl engem.
A
kiegyezési politika egyik vezéralakja pedig így emlékezett meg róla:
-
A kiegyezés létrejöttét annak köszönhettük, hogy két szószólónk volt a
királynál: az igazságunk és a királynénk…
Ő
az egyetlen magyar királyné, akinek emlékét törvényben örökítették meg. A törvény jóságos nemtőnek nevezi és
ideálnak.
De
tudjuk, hogy sem a jóságos nemtők, sem az ideálok nem problémátlan jelenségek.
Erzsébet sem volt az. Sokat szenvedett. Igaza volt Ágai Adolfnak: „száz éles
tőr járta át a fájdalmas édesanya szívét; a százegyedik megváltotta”. Erzsébet
sokat szenvedett. De sokat szenvedett miatta az ura is. Ez kissé
meggondolkoztatja az embert. Ferenc József ugyanis talpig úr volt, egész férfi,
Európa első gavallérja. A megtestesült kötelességérzés és kötelességteljesítés.
A fia, Rudolf mérte meg legpontosabban emberi és uralkodói nagyságát, amikor
megjósolta, hogy ha „a papa” meghal, a monarchia összeomlik. Ferenc József
valóban egymaga tartotta fenn a birodalmat. Rendkívüli ember volt. És
boldogtalan. A boldogtalanságát részben Erzsébetnek köszönhette.
„A
magyar asszony”-t, Erzsébet királynét sokan nem tudták megszeretni. Különös,
érthetetlen, túlfinomult idegzetű nő volt, tehernek érezte a koronát, elviselhetetlennek
a hivatást, amelyet vállalt: az uralkodást. Egész sor cselekedetét
megmagyarázhatatlannak találták kortársai, de nem érti az utókor sem. Nem tűrt
korlátokat, szertelen volt, makacs. Romantikus lelkülete, érzékenysége, izzó
szabadságszeretete végtelenül vonzó tulajdonságok, de az ő rendkívüli
helyzetében néha kényes helyzeteket teremtettek.
Rengeteg
adat, feljegyzés maradt fenn róla. és a rengeteg feljegyzésben rengeteg
ellentmondás. Zsigray Julianna nagyszabású új könyvében megkísérelte, hogy
rendet teremtsen ebben a káoszban. Könnyű dolga lett volna, ha azoknak a
megható, érzelmes és népszerű Erzsébet-portréknak akarta volna gyarapítani a
számát, amelyek még ma is ezrével vannak forgalomban. Könnyű dolga lett volna
és hálás. Ő a jobbik részt választotta. Szembenézett azzal az ezer miért?-tel,
amelyet a téma magában rejt, válaszolni akart a talányszerű, drámai kérdések
százaira.
Azért
tudott felelni a kérdésekre, mert szereti rejtélyes hősnőjét és azonosítani
tudja magát vele. (És természetesen, mert művész. De hiszen ezt felesleges
mondani e sorok olvasóinak.) Rendkívüli gazdag tehetségének van egy vonása,
amely az elbeszélő-művészet legnagyobb mestereihez teszi őt hasonlóvá: azokhoz
az Ismeretlenekhez, akiknek a népmeséket köszönhetjük. Sorsközösséget tud
vállalni azokkal, akik nem e világból valók, akik szinte csak valami tévedés
következtében és csak rövid időre kerültek a földi siralomvölgybe. Érezhető
gyönyörűséggel védi igazukat. A lázadók pártján áll. Gyanúsaknak érzi azokat,
akik nagyon is kiismerik magukat az életben. akik elégedettek vagy beletörtek a
robotba. Azzal a mesemondó lelkiséggel tartja ő a rokonságot, amely igazságot
szolgáltat a csínytevő iskolás gyermekektől kezdve a szegénylegényekig
mindenkinek, aki a vágyak és álmok nevében szembeszáll az elgépiesített és
elgépiesítő mai élettel.
Tudomásul
veszi, hogy az élet kegyetlenül megtorolja a lázadást, de – mint a nép
mesemondói – megmutatja, hogy a lázadók a különbek, nem azok, akik beletörődnek
sorsukba. És lázadó, tragikus hőseire költői szavakból szőtt királyi palástot
terít.
Kevés
írónőnek van annyi érzéke a realitások iránt, mint neki. De hősnői és hősei a
„gyakorlati” életnek nem h ősei, hanem sérültjei, sebesültjei, áldozatai.
Makacsul ragaszkodnak álmaikhoz, gőgösen visszavonulnak képzeletük világába,
nem alkusznak meg a valósággal, tönkremennek, elszerencsétlenednek, de
megmaradnak annak, akik. Csakazértis!
Erzsébet
magyar királyné ennek a világnak királynője lehetne. És a magyarság nagyobbik
része is csak ebben a világban érzi, érezheti magát boldognak. Csak ebben az
álomvilágban, amelyet Zsigray Julianna olyan erővel és képzelemmel tud
felépíteni, mint a nép mesemondói, csak ebben érezheti magát boldognak; a mai,
amerikai stílusú életben egészen bizonyosan nem.
Forró
részvéttel, mély együttérzéssel mondja el új könyvében, hogyan talált egymásra
A Magány Királynője és Európa legmagányosabb, társtalan nemzete, a magyar.
Milyen határtalan boldogság forrása volt ez a találkozás. Hiszen, három
évszázad alatt Erzsébet volt az első koronás fő, aki szívébe zárta a magyarokat
és az első, akit szívébe zárt a nemzet. De az élet nemcsak az álmok és vágyak
gyilkosa. A boldogságé is.
Az
írónő meg tudta rajzolni azt az utat, amely a boldogtalanságba vezette Európa
legszebb asszonyát, legköltőibb lelkületű teremtését, koronás lázadóját. Ez az
út a végzet útja volt, kikerülhetetlen, Erzsébetnek nem lehetett sem letérni,
sem visszafordulni róla. Végig kellett járnia…
Léleklátó
Zsigray Julianna új regényének ezekben a fejezeteiben. A művészi intuíció
csodalámpásával olyan mélységekbe világít, amelyekbe a királyné egyetlen
életrajzírójának sem sikerült behatolnia.
A
legenda megmaradt legendának. De ami benne érthetetlen volt, a rejtélyt
sikerült érthetővé tennie egy másik rejtély segítségével. az élet rejtélyét az
a rejtélyes valami teszi megfoghatóvá, aminek költészet a neve.
A
történelmi regény: szellemidézés. Erzsébet magyar királyné fényes alakja
megjelent Zsigray Julianna hívó szavára. Érezte, hogy rokonlélek szólítja.
Költői lélek és magyar.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 49. szám, Bp., 1937. dec. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése