Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.
Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.
Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, színes kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal-öntözött
rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, mely úgy gyötörte szívemet.
Ford.: Szabó Lőrinc
Forrás: Új Idők XLVIII.
évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése