Szabó Lőrinc: A cinkétől a faunig

- Kis természetrajz versekben és műfordításokban –

A legnagyobb meséskönyv a természet. Mondják, hogy a földön ma körülbelül két-két és félmilliárd ember él. De vajon mennyi állat és mennyi virág? A lovat és a tehenet még csak statisztikába szedi úgy-ahogy a gazdaságföldrajz, de ki törődik a kutyákkal, a nefelejcsekkel, a feketerigókkal? Még csak felbecsülni sem tudjuk az emberen kívüli világot, nagyítónk erejétől függ, hogy harmincezer vagy hárommilliárd vegyes parányt, úgynevezett „vegyi rágcsálót” számolunk-e össze egy gyűszűnyi humuszban.

Egész világunk természettudomány és költészet, az összes disciplinák, az összes műfajok megvannak benne. Csodák és szépségek, csodák és borzalmak közt élünk. Nem kell egzotikus őserdőkbe mennünk értük, sem az óceáni mélységek örökfekete víz-sivatagaiba, az égbolt arany állatai, a csillagképek közé sem kell felrepülnünk, - a csodák állandóan itt vannak körülöttünk, s a baj csak az, hogy az érzék, melyet elkoptattak a hasznossági feladatok, nem nagyon ér rá észrevenni őket. A tudós, a költő és a gyermek szeme és füle azonban önmagáért örül a mindenség zengő és ragyogó képeskönyvének, sőt nem is elégszik meg a valósággal, hanem új ábrákat és lényeket teremt. A gyermek mesét,  tudós hipotézist, a költő verset. Így születnek a hétfejű sárkányok, a világlányok, a Mars-lakók. Ablakunk alatt megszólal a cinke s hétcsövű sípján a faun felel rá a mitológiából.

Szeretem az állatokat, a növényeket, a kristályokat, szeretem a világ és a hétköznap mitológiáját és szeretem Szent Ferencet, amiért a halaknak és a madaraknak is prédikált, és Dürert, amiért oly gonddal rajzolt meg egy útilaput és egy szarvasbogarat, int egy királyt. Diákkoromban sokszor órák hosszat elnéztem a napsütötte pocsolyák életét, az esetlen csiborokat, a szép tarajos gőtéket, a villámgyorsan korcsolyázó vízipókot, a szamártövis lila bóbitáját és a felhőket. Később verseket írtam róluk, vagy idegen költők verseiben találkoztam velük. Belőlük nem olyan könnyű kiábrándulni, mint az emberekből.

Egyszer azt hallottam, hogy a széncinkét, a parus major-t Dunántúl népiesen Nyitnikéknek hívják. Nyitnikék! Mennyi szépsége szól ebből az elnevezésből a tél végi-kora tavaszi várakozásnak! A név figyelmeztetett rá, hogy észrevegyem, hogy megjegyezzem a kék-fekete fejű, fehérarcú, sárgahasú, zöldhátú fürge kis madár csivogását: két rövid hangra alsó kvartban egy hosszabb hang következik, lezongorázhatjuk vagy akár elfütyülhetjük, így ni:

s a trillázó hangkép többnyire háromszor ismétlődik:

Csak a név kellett hozzá, s január végén, február elején, vagy nyolc-tíz évvel ezelőtt egy verset vittem haza farkasréti sétámról. Így hangzik:

NYITNIKÉK

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán, mint

éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is ujra

az énekét:

két füttyre mindig

kvart lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni, de –

nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! – fütyülök

utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Százszor, ezerszer gázoltam nyári rétek virágai közt. Térdig, övig érnek, nyurga testükön úgy lebegnek a széprajzú, kék, sárga, fehér és piros szirmok, mint megannyi lepke, az egész hegyoldal egyetlen szivárvány, csoda, hogy fel nem repül az égre. A földről jöttek! Valamit akarnak! S oly finomak, törékenyek! De csakugyan egy nyár az egész életük? Menjünk közéjük a Csillebércre…

VIRÁGOK KÖZT

A virágok törpe népe

oly gyönge, alázatos;

bókol, ha nem éri a lábam,

törik, ha rátapos.

Úgy-e, óriás vagyok én itt?

- mondjátok, gyerekek!

És mégis én, az ember,

búcsúzom tőletek.

Ti vagytok az örök élet,

ti vagytok a föld szemei,

melyekkel a fekete isten

a napot nézegeti.

A vak isten a fekete mélyből

maga fölé kilát,

látja, hogy elszakadtam

s lettem külön világ.

Virágok, az én világom

be magányos, be kicsi!

Még itt vagyok; de jön egy nyár,

s kibujtok, föld szemei,

kinéz veletek a vak föld,

az élő, isteni por,

s megviszitek ősszel a hírt, hogy

már nem vagyok sehol.

Az állatokhoz való viszonyunk csupa jelkép. Egy este vacsorára hívtak Csepelre. A sötét udvarról, melyet alig ismertem, két nagy kutya, két drága szörnyeteg hátborzongató kedveskedése kísért a házba. Az egyiket Hekinek hívták, azóta agyonlőtték szegényt. Mindnyájan szerettünk már olyanokat, akik titokban húzódoztak tőlünk, mindnyájunknak volt már terhére még szeretet is!

Szégyenkezésemről szól a következő vers:

KUTYÁK

Rettenetesek azok a kutyák,

a kutyáitok odakint;

ugráltak, fújtak, vicsorogtak,

hogy a vendég itt van megint.

Majdnem lehúztak örömükben,

én meg gyáván s irtózva tűrtem,

hogy, míg átvergődöm a kerten,

kezemet nyalja a kicsi

s minduntalan nyakamba lépjen

a nagy, az a borjúnagy Heki.

Rettenetesek azok a kutyák,

barátságuk is undorít.

Ha tudnák, gondoltam, mit érzek,

bezzeg nem fogadnának így!

Féltem, hazudtam, – mit tehettem?

Nevüket mondtam, hízelegtem,

hidegrázósan veregettem

a hátukat, és szomorú,

szomorú volt látni, hogy a

szeretet mily vak és hiú.

Még most is, mint gonosz kalandtól,

hangosan dobog a szivem.

Mit akarnak tőlem! Miért kell

becsapnom őket becstelen!

Hogy tolakodtak, hogy örültek!

Nem tudják, hogy ami körülvett:

csak szégyenem és szégyenük lett

a meggyalázott szeretet,

a szeretet, amely nem tudta,

hogy kifelé mily szörnyeteg.

Szeretni is veszély, barátom.

Szánom, szégyellem magamat.

Rossz helyt mi is hányszor kináltuk

szivünket tíz-húsz év alatt!

Más félt tőlünk s mi tolakodtunk,

szeretett és mi iszonyodtunk,

csaló visszhangok közt ugattunk

egymásra, mi meg a világ,

mint odaki azok a szörnyetegek,

azok a derék, jó kutyák.

Hazafelé mentem a Rózsadombról a Pasarétre. Egy rét közepén, feleúton megálltam és visszanéztem. Fentről, mintha az égből fútta volna a szél, ezer meg ezer lepke imbolygott lefelé a nyárban. Legjobban a látvány boldog tarkasága és némasága lepett meg. És szívembe sajdult, hogy én, az ember miért vagyok kizárva a pete-hernyó-báb-lepke négyes életformájából.

A versnek, melyet erről a délutánról írtam, a címe:

LEPKÉK TÁNCA

Fáradtan, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett,

nézem a tündöklő eget,

melyben itt is, ott is kinyílik

egy-egy repülő kis virág:

nézem, hogy jönnek, szikráznak a lepkék

a levegőn, a réten át.

Mint lelkek jönnek, imbolyogva,

az illatpárás domb felett:

mind egy-egy láng, átgyúlt üveg,

repülő, élő kis vitorla,

szárnyas tűz: kék, fehér s arany:

mozgó ragyogás a táj, mint az álom,

és mint az álom, hangtalan.

S ha csupa fény és csupa illat

nekem is ez a délután,

őnekik egész óceán:

benne dőzsölnek, rajta ringnak,

méztől s fűszertől részegen:

repülő lelkek táncos gyönyörétől

repül s táncol a végtelen.

Jönnek a lepkék… Lent a fűben

rab hernyó mászik s fal bután:

de féreg-élete után

– már látom – felszáll üdvözülten,

indul a tündér égbe, fel, –

s eszembe jut a nagy hernyó, az ember,

s a vég, melyre jutnia kell.

És látom: én vagyok a féreg,

aki örökké lent marad,

csak a látás s a gondolat

lidérce tör bennem az élet

mocskain s az anyagon át, –

s felsír a hús nyomorúsága: Hol vagy,

testi megváltás, túlvilág?!

Hol vagy könnyűség?! … Csoda kéne

és csoda nincs… Libeg-lobog

a rét, s én, a kitagadott,

csak nézem a néma zenére

táncoló, boldog lelkeket,

reménytelenül, ahogy ahhoz illik,

ki nehéz sárból vétetett.

Szánalmat nemigen tudunk érezni olyan tolakodó és kellemetlen rovar iránt, amilyen a légy. De ha ősszel mozdulatlanul találjuk az asztalunkon, mert lassan megfojtotta valami speciális gomba láthatatlan szövedéke, akkor a légy már nemcsak légy. Akkor már halott is, és percnyi élete átnő a „soha többé” örökkévalóságába. Kávéházban írtam a következő verset:

EGY DÖGLÖTT LÉGYHEZ

Amíg éltél, semmi se voltál,

de hogy itt heversz, szárnyas kis piszok,

egy halott király se mutatja úgy a

véget, ahogy te mutatod.

Amíg éltél, a zümmögő perc

szólt belőled, de most azt hirdeted,

hogy akármit csinálok tíz-húsz évig,

végül örök társad leszek.

Kis múmia, parányi féreg,

nagy jel lettél te, nagy bizonyiték:

úgy takarítanak el, ahogy én most

elfúvom tested szemetét.

Amíg éltél, semmi se voltál.

Éltem, és a semmi piszka leszek.

Röpülj, kis halott, nem vagy nyomorultabb,

mint én s minden évezredek.

Több mint száz évvel ezelőtt írhatta szép, romantikus-realista versét a ritkán látható, de sűrűn megszólaló kakukkról Willam Wordsworth. A kakukk-szó rejtelmességével, sőt egyáltalán a létezésével bizonyítja, hogy mégis csak tündéri a világ. Az érzelmi érvelés a legigazabb, ha költő él vele! A verset – To the Cuckoo – így fordítottam magyarra:

A KAKUKHOZ

Drága vendég! Hallottalak,

hallak, és örülök!

Madár vagy? vagy egy röpke Hang

a domb s a fák között?

Fekszem a fűben, s kétszer is

rámszólsz, s a dupla fütty

zengve visszhangzik közel is,

távol is, mindenütt:

kakuk! kakuk! Fény és virág,

csak, amiről mesélsz,

de nekem álmok és csodák

óráiról beszélsz.

Üdvözlégy, tavasz kedvese!

Nem vagy madár ma sem,

hanem láthatatlan mese,

elzengő rejtelem,

az vagy, amire mind diák

figyeltem, az a Hang,

mely előlem fán, bokron át

elszállt, égbe suhant.

Remény voltál és szerelem,

ég s föld ígérete,

amit folyton üldöz, de nem

fog el a vágy szeme.

És most megint hallhatlak! itt

fekszem a friss füvön

és hallgatlak és áthevít

a régi szent öröm.

Oh áldott madár! énekel

a világ, zeng, ragyog:

anyagtalan, tündéri hely,

hisz a Te otthonod!

Az élet örök körforgása, az érzet és a képzet egymásba játszása teszi naggyá, kísértetiessé Conrad Ferdinand Meyer versét. A nagy svájci költő sorait így mondtam el magyarul:

KERINGŐ SIRÁLYOK

Sirályokat láttam, nagy csapatban

köröztek egy szirtet szakadatlan,

kitárt szárnyon lebegtek, suhantak,

fehér ívben ragyogva zuhantak,

s a tengerben ugyanazt a szirtet

láttam, ahogy a zöld víztükörben

szakadatlan egyforma körökben

szárnyak fehér villáma keringett.

És a tükör oly tiszta s igaz volt,

hogy szárny nem mozdult kétféleképpen

lent a vízben s fent a levegőben:

igazság és család ugyanaz volt.

Lassan félni kezdtem: megbolondít,

hogy élet és képmás így hasonlít,

és csak néztem, ott, a parton állva

a kísérteties szárnyalásba:

Hát te magad? Igazi a szárnyad?

Vagy csak kép vagy, visszfény és utánzat?

Mesét álmodsz? Varázs, ami itt van?

Vagy, felelj, vér van a szárnyaidban?

Egy egész hajnali puszta zeng és ragyog minden füvével, bogarával Anette von Droste-Hülshoff versében. Pár évvel ezelőtt a Bodeni-tó partján meglátogattam a szobákat, melyekben élt és meghalt. A meersburgi várkisasszony, a legnagyobb német költőnő rövidlátó volt, azért észlelt olyan pontosan. Költeménye mostanában lehet száz esztendős, a végtelen nagyságát és a parányok végtelenségét öleli egybe.

Címe és egyúttal karmestere:

A PACSIRTA

Az éj sarkantyús őre szól. Rekedten

harsan tova szava a szürkületben,

s bíborágyáról álomittasan

felkél a nap; homlokát kék-arany

tálba meríti; nem látni egészen,

hogy fényt lobbant-e vagy iszik az égben.

Égő nyilak villannak föl-le, friss

ezüstszikrákat vet tőlük a harmat,

amint a barna pusztán átsuhannak.

Megrázza tollát a pacsirta is,

a nappal livrés hírnöke, s mikor

a rekettyéből félénken kikémlel,

felváltva hunyorog a két szemével, -

aztán rezdül s megnyílik a bokor

s szövege első részét zengve már

röppen a nedves kékbe a madár.

„Fel! fel! Az ifjú hercegnő felébredt!

Hív a munka, álomszuszék cselédek,

te, zafírkancsós encián, siess,

selyemzászlós törpefűz, integess,

fel, virágok, tarka mezei nép,

hercegnőnk mindjárt a terembe lép!”

S íme egyszerre ezer pilla rezzen,

Százszorszép szeme tündökölve néz szét,

a liliom sápadt: oly kellemetlen,

hogy a tóban épp fürdőzésen érték;

a rezgőfű egyetlen remegés!

A kis fűz rizsport hint magára és

selyemkendőjét feldobja a szélbe:

repítse gyorsan a fenség kezébe!

Hódolva nyujtja harmatserlegét

az encián, és ragyog rá az ég:

vérbeli herceg ő, ott térdepelhet

első helyen őrnője ágya mellett.

Rózsaszín váltja az ég bíborát,

Kelet felől villámló fény tör át

a függöny ráncain, s fent, valahol,

az égben a pacsirta újra szól:

„Jön a hercegnő, a kapuban áll,

rajta, hárfások, zengjen a karének,

zengjen a csarnok, rajta, víg zenészek

fátyolszárnyú nép, kezdj a dalba már,

jön a hercegnő, a kapuban áll!”

S most egyszerre nekibuzdul a puszta,

kifordítja lábszárát a tücsök,

harmattal gyantáz, s két fűszál között

szíve nótáját húzza, egyre húzza;

szarvasbogarak komoly kürtje szól,

a kis muslica ezüst szárnya rebben

(a triangel se cseng ezüstösebben);

zümmög a légy is: diszkánt és tenor;

aztán, dereka gazdag csíkjait

virágporral sárgítva, mint komoly

basszista, már a méh is dolgozik

s nehézkesen mozogva a zsibongó

virágokban a nagybőgős, a dongó.

Dóm még nem épült annyi ezer ívvel,

ahogy a hangja zengő bokra ível,

ág, galy és lomb egymást ringatja, mint

megannyi egybezsoongó labirint:

olyan zenét nem hallott még király,

amilyet a zöld puszta muzsikál.

A királynő most trónusára ül,

lába alatt rózsafelhő a szőnyeg,

sugárkorona a feje körül,

s mind hangosabban zeng a szárnyas ének:

„Föl, bányászok! mutassátok a tárnák

kincseit, gyáros, hozd el fénybemártott

kelméidet, a hercegnő ruháját,

kalmár, elő a zafirt, a gyémántot!”

Nézd, hol nyüzsög, árad a föld öle,

hogy tolakszik a sok fekete apród:

fáradságos robotuk utakat ró

s lépcsőket vág a mélyből fölfele:

szegény hangyanép, meggyötör a munka

s durva köved senki sem szereti!

De nézd a pókot: selymén föl s le futva

hálója végső szálait szövi,

gyöngytiszta, illatos tündérruhát:

sok nemes szikra ég ragyogva benne.

S szél jön, leakasztja s viszi tovább:

száll, imbolyog s tűnik a végtelenbe.

A felhő széjjelfoszlott a pacsirta

elnémult és visszahullt a bokorba.

Az érzéki valóság mögé nyúl Paul Valéry-nak, az eszmei konstrukciók és a metafizika kristálytiszta költőjének verse, „A szilfid”. A tündér, a fénysugár szellem jelenik meg benne, rejtélyesen és kissé groteszkül, ahogy az életben szokott, esetleg éppen ingváltás közben. A megfoghatatlant nem szabad jobban konkretizálni, mint amennyire ez a néhány másodperces kis szonett teszi.

A SZILFID

Hipp-hopp, ki vagyok?

A könnyű-mély

illat, mit a szél

idecsapott!

Hipp-hopp, ki vagyok?Szellem? Kaland?Villant a titok

és elsuhant!

Volt – nincs! Agyad

bármennyire bölcs,

én félrevezetlek,

hipp-hopp, mialatt

két ing között

csupasz a melled!

S fejezze be a sorozatot Stefan Georgé-nak, a német költészet 1932-ben meghalt nagy  modern klasszikusainak görögösen stilizált verse, „Flurgottes Trauer”.

Az ember tündérekkel, fantasztikus madarakkal, nimfákkal és faunokkal, saját ösztöneinek jelképeivel és benépesítette a természetet. Nem csoda, hogy annyira emberi az a faun, az a kecskelábú és kecskeszarvú, hallhatatlan mezei isten, aki Pánhoz, az aratás urához panaszkodni.

A FAUN SZOMORÚSÁGA

Tehát a lányok, akik hajukon

és kezükben koszorúval a szilfák

mögül kiléptek, csak bántanak és

megrohantak. az erdőszéli házból

néztem, hogy futnak a zöld és színes

mezők a lejtőn s a galagonya

hogy önti földre virágözönét:

mikor arra sietve észrevettek,

valamit súgtak-búgtak s azután

nevetve megszöktek, bár hívtam őket

s furulyám is édesen esdekelt.

Csak mikor a sekély forrás vizében

elém tünt ráncos arcom, s fürtjeim

csimbókja, akkor tudtam meg egészen,

hogy mit vihogtak felém s élesen

mi visszhangzott tovább a sziklafalról.

Nincs többé kedvem a horgászbotot

tartani a tó partján, vagy a gyönge

fűzfasípot csalogató dalért

illegetni ujjammal; ehelyett,

mihelyt leszáll az est, panaszt teszek

az Aratás urának, hogy ma már,

örökkévaló, miért nem vagyok szép?

A faun felelt a Nyitnikék szavára… Forduljunk egyet az új tavaszban, s ha nagyon tetszik, akkor – az utolsó verssorhoz variánst készítve – esetleg azt fogjuk kérdezni a nagy Pántól, amit én már oly sokszor kérdeztem: ha már nem vagyok szép, miért nem vagyok örökkévaló?!

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét