Barsy Irma (1897-1991): Az esernyő

Anyika hatvan esztendős, százötvenkét centi magas és mindössze negyvenhét kiló. Sándorka jókedvében félkézzel fölkapja és a levegőbe emeli. Sándorka óriás Anyihoz képest. Magas, izmos, kisportolt testű fiú. Fiú? Hát igen: otthon még mindig gyámoltalan kisfia Anyikának, a kétszobás-konyhás lakásban. Odakinn, az úgynevezett életben ennél sokkal kevesebb: állástalan diplomás.

A lakás kicsi és tömött, amolyan özvegyasszonyos. Hajdani tágas, négyszobás vidéki jómód két kicsi pesti szobába zsúfolva, ahol a bútorok létjogosultságát nem annyira a használhatóságuk, mint inkább a hozzájuk fűződő emlékek adják meg. A falakon sok családi arckép, terjedelmes és gyatra szénrajzok szakállas öregurakról és kontyos dámákról; fölösleges tükrök aranykeretben, íróasztal, amelynél nem lehet írni, mert a legsötétebb sarokban akadt számára hely… Sándorka a túlméretezett termetével keskeny, domború, régimódi díványra szorult éjszakára, amelyről, ha ő maga nem gurul le, akkor a takarója csúszik az asztal alá, vagy a párnája indul külön utakra az aranyos lábú és merőben fölösleges rokokó konzol alá.

Hogy ebben az apró lakásban így megszorul az embernyi fiával: Anyika dehogyis gondolta volna! Kis iskolásfiú volt Sándorka, mikor idekerültek; gondolták, amíg elvégzi a gimnáziumot, addig jó lesz ez a kis lakás – azután Anyika visszamegy vidékre, ahonnan jöttek, Sándorkát pedig itt hagyja egyetemi hallgatónak. De mindegyre nehezebb évek köszöntöttek rájuk; kiderült, hogy a fiút még diplomával sem lehet egyedül hagyni, mert nincs keresete és Anyika nélkül biztosan éhen halna, mint fészekből kihullott madárfióka.

Anyika közben beleszokott a pesti életbe. Már arról tervezgettek hosszú téli estéken, hogy milyen lakást vesznek, ha majd Sándorkának fizetése lesz. Istenem, talán meg is nősül… Sándorka csak nevetett, mikor házasságról esett szó. Tudta ő azt jól, hogy soha, semmiféle asszony így nem kényezteti majd, mint ez a kis ezüsthajú Anyika, aki még most is az ágyába hozza a reggelit, kikészíti a friss fehérneműt, kikeféli a ruháját… Sándorka olykor minden különösebb alkalom nélkül váratlanul lehajol és enyhe bűntudattal megcsókolja Anyika kezét. Tudja, hogy meg sem érdemli, viszonozni pedig soha az életben nem lesz alkalma ezt a jóságos gondoskodást.

ezért jött ma olyan boldogan ragyogó arccal haza: holnap reggel jelentkeznie kell a Vezérnél! Beajánlották és a Vezér személyesen akarja felvenni. A jogügyi osztályba kerülne. Pontosan fél kilencre bent kell lennie a vállalatnál.

Egész éjjel álmatlanul hánykolódik Sándorka a kényelmetlen díványon. Ha ezt a lehetőséget is elszalasztja, akkor… inkább elmegy zsákot hordani, de ez nem mehet így tovább… felnőtt ember létére itt élősködik az anyja nyakán… milyen nagyszerűen élhetne szegény kis öregasszony a nyugdíjából, ha nem kellene eltartania a nagyétvágyú fiát… Ha lány volna, legalább itthon segíthetne valamit. De így hiába is próbál, olyan ügyetlen, hogy csak bajt csinál, ha hozzányúl valamihez.

Végre elnyomja az álom, csak az ébresztő éles berregésére riad fel. Anyika hozza a reggelit és a tiszta inget. Kicsit sápadt ő is.

- Esik az eső – mondja aggódva. – Majd vidd magaddal, fiam, az esernyőt!

Sándorka hallgat. Hogy azt az ócska klott ernyőt magával vigye… Csakugyan, mire felöltözik és hangos kezétcsókolom után elindul: elfelejti. Már a harmadik háznál baktat az apró, sűrű őszi esőben, mikor Anyika lélekszakadva beéri:

- Fiacskám, otthon felejtetted az ernyőt!

A nyitott ernyőt odanyomja Sándorka kezébe és visszafut. Sándorka bódultak talpal tovább a csúf, öreg ernyő védelme alatt. Azért mégis jó, hogy nem ázik meg a ruhája… Folt is van az ernyőn, stoppolás is. Hány évig élhet egy ilyen ernyő? Vidéki ernyő, valamikor még Api vette. Sándorkának sohasem volt esernyője.

Kicsit reszket a térde, mikor a vállalat hatalmas tölgyfakapujához ér. Előkelő, komoly öreg portás áll a kapuban.

- Első emelet. Tessék a titkár úrnál jelentkezni – feleli Sándorkának. – Kérem, kérem, az ernyőt ne tessék itt hagyni.

A karjára akasztott nedves, kövér esernyővel felbaktat Sándorka a piros szőnyeges lépcsőn. Széles folyosóra ér, körülnéz. Egy tekintélyes altiszt útbaigazítja. Egy perc múlva bent van a titkár szobájában.

A vezér titkára… Nem szőke, piros körmű, karcsú lány, mint a filmeken. Középkorú, borotvált, komoly úriember, véghetetlen unalommal méregeti végig Sándorkát. Megnézi az ajánlólevelet, megnézi  a naptárját, bólint.

- Rendben van. Őméltósága minden jelentkezőt személyesen óhajt fogadni. Tessék itt várni, míg bejelentem.

Néhány pillanat múlva a sima és előkelő titkár már jön kifelé.

- Tessék. Őméltósága várja.

Sándorka kicsit összegörnyed, mikor beóvakodik a párnázott ajtón. Már félig bent van, már csukná az ajtót maga után, mikor a titkár ijedt hangja utána kap:

- Kérem… az ernyő!

Most már mindegy. Nem fordulhat vissza. Nem fordíthat hátat a Vezérnek, aki hatalmas íróasztala mellett ülve les rá, mint pók az áldozatára. Sáűndorka, karján a csöpögő ernyővel most kicsinek és védtelennek érzi magát, mint hatéves korában, mikor először ment iskolába.

A Vezér csak a fejével int a nagy szoba egyik sarka felé, ahol csillogó esernyőtartóban gőgös elkülönítettségben pihen egy ernyő. Sándorka megérti a mozdulatot és odateszi szörnyű terhét. Kalapja a kezében, bátorsága a lábában, szíve a torkában, úgy áll a szoba közepén és igyekszik válaszolni a Vezér sokféle gyors kérdésére.

- Hát – mondja a Vezér -, hát esetleg… A bizonyítványait hagyja itt a titkár úrnál. Biztosra nem ígérhetem, mert rengeteg a jelentkező és csak hat új embert vehetünk fel. Majd értesítjük az eredményről.

Bólint és fel sem néz többet a levélhalmazból, amely előtte tornyosodik a hatalmas íróasztalon. Magában már elintézte Sándorkát. Huszonnyolc éves ember, aki ilyen félszeg és csöpögő ernyővel állít be ide…

- Izé… kérem, ne hagyja itt az ernyőjét!

Huszonnyolc éves korában ő már a cégvezetői kinevezését várta… Mi lehet egy ilyen szerencsétlen alakból, aki most akarja kezdeni?

A szerencsétlen alak azt sem tudta, hogy jutott le a lépcsőn. Gépiesen köszönt a portásnak és gépiesen nyitotta ki az ernyőjét az utcán. Még mindig esett és semmi remény sem volt, hogy valaha is kiderüljön az ég, vagy hogy Sándorka beülhessen egy kényelmes karosszékbe, vadonatúj íróasztal elé.

- Mindennek ez az ócska ernyő az oka – füstölgött magában -, azért voltam olyan ügyetlen…

Szerette volna összetörni az ernyőt mérgében, de hirtelen megtorpant, a szeme kimeredt, a lába megbicsaklott. Teremtő Isten, hiszen ez nem az ő ernyője!

Nagy zavarában tévedésből a Vezér ernyőjét hozta el… Vadonatúj selyemernyő. Éppen olyan kampója van, mint az övének. Csak persze, más. Szebb, finomabb… Most mit tegyen? Vissza nem fordulna, ha mindjárt nekiadnák az egész hatalmas palotát… Majd valakivel visszaküldi. Az övé meg csak hadd maradjon ott. Visszakérni azt az ócska, foltozott vacakot?

Rúgni, pofozni szeretné magát, vagy bőgni Anyika ölében, mint egy kisgyerek. De csak a szemét süti le, míg halkan eldadogja a bajt.

Anyika csöndesen elveszi az ernyőt Sándorkától, kicsit csóválja szép ezüstös fejét és öltözni kezd.

Honnan veszi a bátor, határozott lépéseket ez a csöpp kis öregasszony, aki máskor csak úgy tipeg ide-oda az emlékekkel zsúfolt lakásban? Honnan az erélyes, biztos hangot, mellyel a hatalmas úr után tudakozódik?

- Kérem, a méltóságos úr most nem fogad senkit.

- Márpedig én bemegyek, lelkem – mondja magától értetődően az öregasszony és félretolja a hidegképű titkárt. Mire az észbe kap, Anyika már bent is van a párnázott ajtó mögött.

- Jó napot kívánok. Kérem szépen…

- Jó napot. Mi tetszik, kérem? Mondtam a titkáromnak, hogy senkit sem fogadok. Tessék máskor jönni.

Anyika csak áll az ajtóban és nem mozdul.

- Méltóságos úr kérem, a fiam, aki reggel itt járt, véletlenül elcserélte az esernyőjét. Tessék, visszahoztam.

- Jól van kérem, tegye csak oda, a tartóba. Köszönöm. – És hogy a kis öregasszony még mindig nem mozdul, türelmetlenül felnéz. – Mi az, kérem, valami baj van? Mondtam, hogy most nem érek ár.

- Kérem szépen, méltóságos úr – fogja két kézre a bátorságát Anyika -, a fiam olyan kétségbeesve jött el innen, én ezt nem tudom nézni, kérem, az a szegény gyerek még elemészti magát. Nagyon szépen megkérném, adjanak neki valami állást, mert ha én behunyom a szememet, nem lesz senkije a lelkemnek… Nagyon szorgalmas, rendes ember kérem a Sándorka, tessék elhinni, csak egy kicsit mamlasz…

- Na látja, asszonyom – vág közbe a Vezér -, ugyebár, kegyed is belátja, hogy a fia egy kicsit… hm… ügyetlen… ez az eset is ezzel az esernyővel… beláthatja, hogy nekünk nem ilyen emberekre van szükségünk,  hanem ügyesekre, életrevalókra. És most, ha megengedi… rengeteg dolgom van!

- Kérem szépen, méltóságos úr – mondja Anyika és nem tágít -, ha a fiam ilyen, az az én hibám. Én neveltem kicsi korától, mindig szerénységre, jó modorra, illemtudásra intettem. Most már belátom, nem volt igazam. Ha tolakodó volna, szemtelen,e erőszakos: már régen boldogult volna. Ma azoké a világ. De kérem, méltóságos úr, milyen világ lesz az, amelyikben mindenki szemtelen és erőszakos?

A vezér nyugtalanul jár fel és alá. Kényelmetlenül érzi magát. Ez a kis öregasszony csak úgy besétált hozzá és még csak ki sem lehet dobni, hiszen olyan csöpp és fehérhajú… A vezér megáll az esernyőtartónál és kezébe veszi az ott felejtett kopott ernyőt.

- Ugyebár ez a fiáé? Hát kérem…

Anyika féltő szeretettel fogja meg a vastag, viharvert ernyőt és kinyitja. az avult klott kétségbeesetten kettéhasad. És mint akinek külön is lenne holmi dacos és fájdalmas mondanivalója: meggörbült vázával, ormótlan foltjával vádlón tekint a vezérre.

- Még a szegény boldogult uram ernyője volt – mondja csöndesen Anyika -, azóta nem tellett újra. És most ez is elhasadt… Hát én megyek, méltóságos úr. Bocsánatot kérek, ha zavartam.

Magához szorítja az ernyőt és kifelé indul. Kicsi kis öregasszony és olyan görnyedt a válla… Édesanya…

- Várjon kérem egy pillanatig – mondja gyorsan a Vezér és kicsit rekedt a hangja -, itt valami tévedés van.

- Tévedés?

Anyika gyanakodva és hitetlenül visszafordul.

- Természetesen – mondja gyorsan és vidáman a Vezér -, a kedves fia holnaptól kezdve nálunk dolgozik. Nyolcra pontosan legyen itt. Sok szerencsét kívánok!

És szikár alakja most hirtelen lehajol a kis öregasszony kékeres, dolgos keze fölé.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 41. szám, Bp., 1937.  okt. 10.