Terescsényi György (1890-1965): Szél sodrában

Ragyogó, meleg nap ígérkezett. Az ég tiszt a volt, csak nyugat felé táncolt a pára, amint a növekvő meleg hirtelen szívni kezdte fölfelé a harmatot.

János délelőtt gyűjtött s úgy tíz óra felé rakta fel az első terhet. A száraz részt rakta fel, a kisboglyákat érintetlenül hagyta. Baj nélkül ért haza, a rakományt felhányta a csűrpadlásra s fordult a második fuvarért.

Alig ért a rétre, alig nyúlt a vella után, egyszerre csak elfeketedett feje felett az ég. Sötét fellegek kerítették be a napot és a közeledő vész felmorajlott a távolban. Nyugat felől jött a nyárvégi orkán és János pillanatok alatt fölmérte a veszedelmet. Jég is lehetett benne s az ő répáját s kukoricáját még talpon éri. De most a rétjén állott, a levágott rendek közepén, most a szénát féltette. Nem is a jégtől, mert az már nem tehet kárt ebben; nem is az esőtől, mert a víz lefolyik, felszárad. Hanem a széltől, a széltől!

Alig fújt még. A bokorágakon alig rezdült a levélzet, de a felhők kék hasa alatt látszott már, mint söpri és taszítja a piszkos-szürke por füstjét, amit felkavart.

Ha most végigszánt a réten, nyugatról keletre, hosszában éri. Fölkapja mind a lazán púpozott boglyákat s úgy elviszi, mint a pelyhet. Még itt van a szép, szálas széna. Felterítve, levágva,  megforgatva, halmokba rakva. Még látja szemmel, foghatja öllel és marokkal, s néhány perc múlva üres lesz a föld. Megvakarta tarkóját és felsóhajtott:

- Hej, Tündér! Mit adok neked a télen?

A ló borzolt szőrrel állott a szekér mellett. A dördülésekre néhányszor felhorkant, de aztán megnyugodott.

Akkor jött az első szélroham. Nyomása alatt meghajoltak és zúgni kezdtek a lombok. Fenn, a magasban néhány őrgébics vijjogott; sodortatták magukat és élesen kiáltoztak.

A rét közepén álló boglyákat emelte meg először a lég sodra. Előbb a csúcsokat vitte le, aztán alájuk nyúlt és szinte egy csomóban kapta fel rendre valamennyit. János a szekér mellé húzódva nézte… Szürke, maszatos foltokat látott. Egymásba omoltak és kavarogtak a szálak. Nem emelkedtek fel magasra, csak a rét felett úsztak, a föld nyitott vége felé, a Péter gyümölcsöse irányába. Mintha egy láthatatlan, roppant seprő suhogott volna… egy-egy hatalmas szélroham, egy-egy sor boglya tűnt el a nyomában.

- Hát ennek vége…

János lerángatta az üléspokrócot és a ló farára vetette. Mindjárt jön a vihar leve is, csak mag ne legyen benne.

Ekkor már zengett, csattogott a villám. Olyanokat dördült, hogy megfájdult bele a dobhártya. A ló nyugtalankodni kezdett.

- Hóha, hó! – szólt nekiereszkedett, bánatos hangon és megfogta a zablaszárat, verdesni kezdte a nyakát.

- Minket nem visz el, ne félj…

Az emberi hangra megcsöndesedett az állat. Csak az orra bőrét mozgatta s nagyokat fújt.

Most zuhant a nyakukba a zápor. Olyan tömegben szakadt le, hogy két lépésnyire sem lehetett látni. De jég nem volt benne. Itt, ezen a helyen nem. Száz lépéssel odább úgy lehet, minden talponálló zöldet lever, mert pásztában halad. Itt most csak egy a bizonyos. Hogy a széna odavan. Kilométerekre elfújja és szétszórja az ilyen vihar. Megvan annak minden szála valahol, csak gereblyét nem találtak fel a tudósok hozzá. Gyerünk haza hát szép csöndesen és örüljünk, hogy legalább az első fuvar a csűrpadlásra jutott.

Amilyen hirtelen támadt, olyan hirtelen átvonult az orkán. Tépett rajok úsztak a viharfelleg után, de a hasuk alól cskhamar kivillant a nap. Felcsipogtak a pipiskék, esőgyöngyök szikráztak a muhartorzsákon. Már röpdösött az asszonyszemű pille, amelyik faodúba búvik s nagyon szeret táncolni a vihar utáni ragyogásban.

János megindította a lovat az üres szekérrel. Könnyű volt a teher, alig vágott le a kerék a felpuhult réti tarlón. Amint a szomszéd kertje alatt el akartak kanyarodni, János nagyot kiáltott bámulatában.

- Haj hó! Ahol az én szénám! Megvan az utolsó szálig!

Csakugyan ott volt. Kijjebb, beljebb a kertben, szálankint és nagyocska csomókban oda volt tapadva Péter kertjének faágai közé. Mint valami  óriásfésű, úgy szűrte meg a kert a szelet. A vihar a nyugati sarokból jött s a mélyebben fekvő rétből nem tudta felemelni és a magasba sodorni a boglyákat. Ott csüngött a különös teher, ott rojtosodott végig az ágakon. Nem is lesz valami különösen nehéz lepiszkálni és ismét összegyűjteni. Legfeljebb egy kocsideréknyi vész el majd belőle.

Ugrik János, állítja a lovat, ragadja a vellát és szaladna a kertbe, hogy azonnal nekifogjon a második gyűjtésnek. De amint a gledicsiagyepűn mászna át, megszólal valaki a fák között:

- Nem arra van az ajtó!

Péter áll egy diófa törzse mellett, komor az ábrázata. Alighanem azért, mert sok szép fáját döntött el és sok termőágat hasogatott le az ítéletidő. Észbe veszi ezt János, de most a szénáját szeretné visszapiszkálni. Megállapodik hát a sövényen kívül és szól:

- Látott kend még ilyet?Mind belefújta a szénámat a fákba.

- Látom.

Péter arca sötét, kurta feleleteket ad.

- Most aztán mégis visszakapom – lelkendezik János.

- Mit?

- Hát a szénát.

- Honnét?

- Hát innét, a fákról.

- Az én fáimról? Az én földemről?

- Az én saját szénámat. A szél fútta oda.

- Jól mondja kend. De most már idehaza van.

- Aszondja kend?

- Azt.

János kezében megrezdül a favella. Nézi Péter sötét alakját ott a fa alatt. Péter kezében fejsze van, a letört ágakat akarja levagdosni vele. Kutya, kemény, acsarkodó ember ez a Péter, dühös is a kertje pusztulása miatt. Ugyan mint lehetne megkörnyékezni? Ölre menjen vele? Talán ez lesz a vége.

- Hát nem adja vissza kend?

- Nem! Szél hozta, szél viszi. Nincs a szél útjának gazdája.

János összehúzza a szemöldökét és egy pillanatig merően nézik egymást. Akkor János csendesen megismétli az utolsó mondatot:

- Nincs a szél útjának gazdája. Azt mondta kend?

- Azt.

- Nohát, akkor jól van.

Visszalép a gledicsiától és vellájával nyugodtan gyűjtögetni, kapargatni kezdi a rét felőli oldalon maradt szénacsomókat. Valamennyit megfogott a sövény, ritkásan elhullottak a szálak erre, amarra, meglapultak a gödrökben, felakadtak a rétszél kóróin. Péter komoran nézi az igyekvést. Nemsokára összegyűlik János vellája nyomán egy jókora halom. A vellás ember most szétnéz a tájon, s vizsgálódik. Átpislog a sövényen s a közelálló diófát nézegeti. A magasban, az ágak közt, mint a lonc indája, úgy csüng lefelé az odafújt széna.

Elég erősen lengedezik még a szél. János méricskéli az irányát, s idébb-odébb igazítja az imént gyűjtött halmot. Közben az előbb hallott igéket mormolja:

- Nincs a szél útjának gazdája… Hát ez igaz. ez már valóságos tiszta igazság. No, bújj elő masina, oszt gyulladj!

Előrántja a gyufás skatulyát. Öt szálat is összefog és rásercent a dobozra. A fejek lángot vetnek. János nyugodtan a szénahalom alá dugja a csóvát.

A szár jól fogja a tüzet, füst vetődik föl és kígyózik. Túl a sövényen egészen közel áll a diófa. Két perc se kell annak, hogy átnyalakodjon odáig a láng. Péter elrémülve kiált fel:

- Mit művel kend?

János nagy szemet mereszt rá és jámborkodva feleli:

- Csak egy kis tüzet gyújtok, tudja kend. Nagyon átfútt ez a kutya szél. szárítkozni akarok.

- Felgyújtja kend a kertemet!

- ÉN?

- Belekap a szénába az ágakon.

- Ugyan, ugyan… Nincs a szél útjának gazdája…

Vígan lobog már a kis boglya. A sövényre szóródott csomókon legel már a tűz, s mindjárt eléri az ágakról lecsüngő többit. Péter elhajítja a fejszét s megérti, hogy túljártak az eszén. Elneveti magát, s barátságosan mondja:

- Ugyan, ne komédiázzon már kend. Az előbb csak tréfáltam.

- Ugye? Akkor hát sebesen ide jöjjön kend s oltsuk!

Ugrik most már Péter is. Át a gyepűn s ketten neki a felgyújtott szénahalmocskának. Tapossák, rúgják, kalappal csapkodják. Közben nagyokat nevetnek, s egymást hátát püfölik széles jókedvükben.

A tűz hamar elalszik, a gyenge zsarát elhunnyad a csizmatalpak alatt. Most már Péter az előzékeny:

- Hát nem vette észre kend?

- Mit?

- Hogy csak játszottam kenddel?

- Észre én. De hát én is csak úgy játszottam.

Estig ketten húzgálták le a szénát az ágak közül. Csakugyan nem lett híja, legfeljebb egy csekély kocsiderékkal.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 41. szám, Bp., 1937.  okt. 10