Szándékolatlan
humorban bővelkedő, eredeti adatok birtokába jutottam minap. A szóban forgó
gyűjtemény Lipcsében látott napvilágot… 1720-ban. Összeállítója Johann
Christian Lünig historico-politikai kutató, egyiket azoknak a ritka kútfőknek,
akikben a késői forráskereső nem csalódik. Én legalább sehol a legkisebb
időpontbeli elíráson sem értem rajta, ami az újabb kori codex-szerkesztőknél
néha bizony 20-25 év kilengésével is – nagy hátráltatásomra és elkeseredésemre
– gyakran előfordul. A derék Johann mester anyaghalmaza jól kiállta a
megbízhatósági keresztpróbát, amellett bibliofil értékén felül még sok olyané
érdekes dolgot is mond, melyek megérdemlik, hogy az eltelt kétszáztizenhét
esztendő feledésporát lerázogassuk róluk. Tartalmaz például egy jegyzéket,
melyben a művelt európai nemzetek királykoronázási szertartásainak leírásán
kívül a távol-idegen népek ilyen szokáshagyományairól ad felvilágosítást, s
melyet a gyűjtőnek bizonyára csak a legnagyobb nehézségek árán sikerülhetett
összeállítania.
Kiszemelek
hármat a lajstromból, lehántom róluk az elavult nyelvezetet és belehelyezem a
száraz tárgyilagossággal regisztrált adatokat napjaink színeskép vetítő gépébe.
AZ ABESSIN NÉGUS
TRÓNFOGLALÁSA
Megtudjuk
itt, hogy Hailé Selassié egy távoli elődje – Sulne – 1609-ben, uralomra
jutásakor a legősibb szertartások
felújítását kívánta: „beavatást a hajadonokkal.”
Vajon
hogy történt ez?
A
császárjelölt pompás lovas kísérettel Axum – a hajdani székhely felé vonult. –
A kapuk előtt a város hat legelőkelőbb férjezetlen leánya – akik magukat „Sion
oszlopainak” nevezték – várt reá. Fehérbe voltak öltözve és páronkint egymás
után, egy-egy kerek abroncsra feszített, aranyszövetből készült korongot
tartottak kezükben. Elállták vele az utat.
A
reménybeli uralkodó leszáll most kíséretével együtt lováról.
-
Hej, bocsássatok be, Sion szépei! – mondja.
De
az első pár nem mozdul, sőt, a hajadonok egyike gyanakodó műszigorral kiált:
-
Hát ki vagy te, hogy városunkba akarj jönni?
-
Israel királya – hangzik a válasz.
A
kisasszonyok dacosan rázzák fejüket:
-
Akkor maradj kívül!
A
jelölt megismétli kérlelő igéit, sorsa azonban megint csak rideg elutasítás.
végre harmadszor teszi fel a barátságtalan hajadon a kérdést, melyre a jövendő
uralkodó ezúttal így felel:
-
Sion királya vagyok és Abessinia négusa!
De
e szavainál már rántja is kardját a tokjából s egy-egy merész csapással sorban
kettéhasítja az útját álló mindhárom korongot.
A
hatás szembeszökő.
-
Megismerünk, megismerünk! – zengenek fel ujjongva a zord keblű leányzók és a
díszkíséret győzelmi harsonái is felrivallnak. Sulne válltarsolyába nyúl, pénzt
szór a nép közé, majd kíséretével együtt bevonul a székváros főtemplomába. Itt
a legrangosabb pap – honi néven abbuna
– várja a császárt. A szentélybe kíséri, ahonnan őfelsége szállására megy,
trónjába ül és fejére teszi arannyal ékesített uralkodói… kalapját. Mert koronát, jogart, országalmát az abessiniaiak nem
ismernek. Immár néguskalapot viselő uralkodójukat ellenben fülrepesztő ünnepi…
fütyüléssel szokták köszönteni. A palota környéke egész nap harsog a füttytől,
mely úgy látszik, az abessin lelkek emelkedett állapotának legjellemzőbb és
egyben teljesen udvarképes kifejezője.
Ahány
ház, annyi szokás!
SAFFI PERZSA SAH
TRÓNRALÉPÉSE 1642-BEN
Ha
az abessiniaiaknak nincs koronájuk, a perzsák viszont a trón jelvényét nem
ismerik. Az ő trónjuk egy könyéknyi magas, lapos… tálca-féle. Erre ugyanannyi drága szőnyeget terítenek az új
uralkodó számára, ahány elődje volt abból a nemből. Saffi sah esetében a
számítás Ismáel-Saffitól kezdődik. Tehát ennek szőnyege kerül legfelül, a többi
hét pedig sorrendhez képest, lévén Saffi az Ismáel nyolcadik utóda.
A
sah-jelöltet nyolc elsőrangú kán vezeti az uralkodói tálcához. Ugyanezek
elhozzák neki a koronát, melyet őfelsége ajkával illet.
-
Isten nevében! – kiált.
Majd
ismét egy csók:
-
Mohamed nevében!
És
végezetül:
-
Ali nevében!
Hogy
ez az Ali ki volt és miért örvendett ilyen feltűnő megbecsülésnek, azt nem
tudjuk. A magyarázat nyilván valahol a perzsa őstörténelemben gyökerezik,
úgyszintén az a szokás is, hogy az új uraság a koronával előbb… jól
megdörzsölgeti homlokát, és csak azután int a „lele” nevezetű hoppmesternek, hogy a magas jelvényt fejére borítsa.
-
Isten engedje ezekre menni az új sah éveit! – kiáltozzák előrenyújtott karokkal
hajlongva a körülállók, mire megkezdődött a hódolat hivatalos bemutatása. A
szent tálcához bocsátott kánok csókkal illetik a sah… papucsának orrát.
Törvényekről, hűségesküről nincs szó. De az új államfőt illik tehetőséghez
képest gazdagon megajándékozni.
A
mai ember kedélyére bizonnyal ez a fordított szokás is a meglepetés erejével
hat.
EG KONGÓBELI FEKETE
KIRÁLY VÁLASZTÁSA ÉS FELAVATÁSA
Így
történik:
A
bennszülött uraságok legtekintélyesebbjei – a törzsfők – a fennhatóságot
gyakorló portugálokkal együtt összegyűlnek a királyi hajlék előtt egy
négyszögletes téren, melyet a nagy parádé tiszteletére előzőleg négy könyéknyi
magas kőhányással tettek
ünnepélyesebbé. Ennek az emelvénynek közepére ülő alkalmatosságot raknak, rá
egy fénylő drótokból eszközölt kosárfélét – a koronát – három ujjnyi vastag
arany kar-abroncsot és egy már európai eredetű bársonytarsolyt: a pápa
kiváltságlevelével. (Úgy látszik, a hittérítők eredményes munkát végezhettek a
vadonban.)
Másokkal
együtt a kiszemelt fél is ott van a gyülekezetben. Jelöltetése azonban titkos,
arról senki sem tud, leszámítva 10-12 legvénebb törzsfőt, a tulajdonképpeni
választókat. ezek egyike a „Nagy Kikiáltó”. Az ő szerepe, hogy proklamálja az
új felség nevét, miért is felkél a porban guggoló notabilitások közül és
előszólítja a jelöltet, majd a következő rövid, de velős beszédet intézi hozzá:
-
Te, aki vagy, bárki vagy is, - aki uralkodni fogsz rajtunk! Ne légy tolvaj (!),
soha többé ne lopj, ne légy kegyetlen, kapzsi, hanem fizess adót a szegényeknek
és pártold a templomot! Legfőképp pedig viselj szép békességet a Fehér
Gazdával, a portugál királlyal, nagy testvéreddel!
Tam-tam.
Őfelségét a kőrakásra ültetik, - fejére borul a drótkosár, karjára kapcsolják
az abroncsokat, vállaira meg egy féltve őrzött gyapjútakarót. (Ki tudja, milyen
nyögesztő rabszolgamunka silány csereértéke!) Ezzel az új uralkodó, aki
semmiképp sem lehet pogány, a misekönyvre teszi kezét és megesküszik, majd elindul
székházába. Ilyen díszmeneteknél rendkívül fontos, hogy a tizenkét törzsfő
egész út alatt földet szórjon a fennkölt
személy hátára, mert ez a ténykedés egyrészt a barátság jele, másrészt
pedig célszerű az új államfőt… a porlandóságra emlékeztetni…
Ha
ilyen szertartás közepett érkezik otthonába ő-feketesége, akkor már tényleges
király, aki a legmélyebb tiszteletre tarthat számot. Ez Kongóban úgy nyilvánul,
hogy az országnagyok körbeguggolnak uruk előtt és… tapsolnak neki – a gyarmatos
„nagygazda” kiküldöttei meg előrenyújtott bal lábbal, jobb sarkaikon
üldögélnek. Nyolc nap teltén a király szózatot intéz a néphez. Kár, hogy
mindkét részről hamar elfelejtik úgy a hűségesküt, mint a hódoló nyilatkozatot!
A király szenvedélyesen lop, a nemzet viszont porrá teszi, akit oly dicső
körülmények közt emlékeztetett a porlandóságra. De a túl sok eső, vagy annak
ellenkezője is elég ok lehet arra, hogy a kongóbeliek királyukat hibáztassák és
leöljék. Egy közepes élettartamú alattvaló bízvást tíz-tizenkét uralkodóváltozást
is megérhet…
*
Eddig
Johannes mester felhasznált adatai. Azonban talán nem árt, ha belőlük vázolt
képeket végezetül kiegészítem azzal, melyet más hitelt érdemlő forrásokból
merítettem, s mely egy hozzánk a felsoroltaknál sokkal közelebb álló, történelmünkben
komoly szerepet játszó népnek – a töröknek – uralkodói székfoglalásaira
vethetne fényt.
Legjellemzőbben
tükrözik a hagyományos ozmán szultánavatási szertartásokat III. Murát hatalomra
jutásának körülményei.
A
nagy fordulat előzménye ez:
1574.
rabial-anal, azaz december havának
23.-ik napján meghal II.-ik, köznéven Részeges Szelim. Mehemed nagyvezír a
padisah halálának tényét eltitkolja, ami azért kiemelendő mozzanat, mert itt
már egy, az új uralkodó trónra léptével és az ország érdekeivel szorosan
összefüggő, hagyományos, hogy ne mondjuk: alkotmányos ténykedésről van szó. A
bölcs mozlim védi a Birodalmat az
esetleges örökösödési puccsoktól mindaddig, míg az elhunyt császár jogszerű
utóda – többnyire fia – elő nem kerül, hogy trónfoglalásával befejezett tények
elé állítsa a népet.
Igen,
de miért kell a török trónörökösnek egyáltalán valahonnan előkerülnie?
Mivel
ő semmi szín alatt sem lakhatik a tényleges szultán székhelyén! Ez megint csak
államcsínyekre vezethetne, s amellett – az utolérhetetlenül udvarias keleti
felfogás szerint – még kínosan is érinthetné a kormányon lévő nagyurat. (Kinek
volna kellemes javainak holta után következő élvezőjét folyvást a szeme előtt
látni?)
A
harminckét esztendős, hólyagos szemű, karvalyorrú, gyér veres szakállú és
megrögzött ópiumélvezettől feltűnően sápadt Murád – magyarul Kívánatos – elég biztos távolságban, a
Dardanellák szorosán túl tartózkodik, mikor téli napfordulat napján a nagyvezír
titkos gyászhírét és egyben hazahívását megkapja. Azonnal útnak indul és
lefoglalván Feridun nisandzsinak a Propontis partján himbálódzó hajóit, négy
meghittjével Konstantinápoly felé evez, ahol éppen éjfélkor vet horgonyt. A tengeribetegség
közben azonban már annyira elgyalázta a trónörököst, hogy csak fetrengeni tud.
Úgy kell a Szerályig vonszolni. Igen ám! De az államtitokba be nem avatott
bosztandzsik éjfélkor bezárták a kaput! Nincs más hátra, az önfeláldozó Hasszán
csausz és Ahmed kormányos ölbe kapják a tehetetlen embert, s ahhoz a kis kerti
ajtóhoz cipelik, melyen keresztül az éjszaka
érkező futárok járnak be a Portára. Itt egy veteményes ágy mellé
fektetik Murádot s a két másik bizalmasra hagyva őrizetét, Hasszan és Ahmed
belopakodnak a nagyvezírhez.
-
Salam alejkom! A szentfelségű és bülbülszavú padisah megérkezett…
-
Allah tegye fénylővé szakállát, - hol van?
-
Az ugorkásban hagytuk.
Mehemed
rögtön fáklyát fog és a Kívánatoshoz siet, hogy elsőként csókoljon neki kezet.
az Osmán Birodalom jövendő ura szerencsére már megkönnyebbült, így függőleges
helyzetbe igazodhatik, s az előírt módon,
állva fogadhatja a nagyvezírt. Özveggyé lett anyja elé vezetteti magát. Nem
csupán fiúi gyöngédséget tanúsít ezzel a látogatással. Egyben megint
hagyományos szabályoknak tesz eleget, melyek megkövetelik, hogy a trón
várományosát valamely legközelebbi hozzátartozója, csalhatatlanul felismerje.
Ez
esetbe a nagyvezír Nur Banu első szultánához intézi a megkívánt kérdést:
-
Valóban Amurád fiad áll-e itt előttünk, ó „Világosság Asszonya?”
-
Tanúsítom! – zokogja Nur Banu.
Itt
most aztán egy velőket fagyasztó jelenet következik.
Murád
fekete leplet ragad, elburkolja magát, s a Birodalom beszólított, hozzá hasonló
kísértetiesen álcázott, legfőbb személyiségei előtt behozatja atyjának más
háremnőktől született fiait – öt ifjabb testvérét, akiknek legidősebbje nyolc
éves -, és a főmufti beleegyezésével… sorban megöli őket. Ugyanígy kivégzi
azokat az odaliszkákat is, akik atyja halála után reményteljes várakozásban
maradtak. Valószínű, hogy az ilyen szörnyű eseményekben régóta parázsló
háremnői vetélkedések és a személyes bosszú is szerepet játsztak! De maga a
cselekedet szokásjog, mely abból az óvatos elgondolásból ered, hogy az új
szultánnal szemben senki vérrokon ne léphessen fel trónkövetelőként és a
császárságot belső zavarokba ne sodorhassa. Ez a tömeggyilkolás tehát megint
ugyanolyan állambiztonsági aktus,
mint a trónörökösnek a tényleges szultán székhelyéről való eltávolítása.
Ami
egyébként a szultánfiakat illeti, rájuk nézve szinte megváltás volt a halál.
Hiszen születésüktől fogva rabokként, a Héttorony rostélyai mögött kellett
sínylődniük, arra a nagyon kétes lehetőségre sóvárogva, hogy valami sorozatos
elhalálozások következtében talán kiszólíthatnák őket a tartalékból! Trón vagy
selyemzsinór: e két véglet közt lebegett boldogtalan sorsuk.
Hogy
azonban Murádra térjünk vissza, testvéreinek kánonszerű meggyilkolása után őt
mindjárt napfelkeltekor – minisztereivel együtt – első hivatalos útja az Aya
Sofia moskéba kell, hogy vezesse. Mert milliók ura is csak szolgája Allahnak…!
Majd a Szerájba térnek vissza az ájtatoskodók, ahol az új szultán az
államtanács – díván – első ülésén vesz részt, de már egy különfalazott páholy
elfüggönyözött aranyrostélyzata mögül, minthogy mától kezdve nem illenék többé
magát a profán szemek előtt mutogatnia…
Reggel
hét órakor aztán violaszín, feketével zsinórozott atlaszdolmányban, gyászturbános
fővel az uralkodó trónjára ül, és fogadja az előkelőségek hódolatát. Ezeknek
etikett-szerű rangsora a következő:
Első
a nagyvezír, aki hasra fekve
megcsókolja a császár előtt a szőnyeget. Utána az európai és ázsiai tartományok
legfőbb bírái járulnak ugyanígy a szultán elé, - majd a három főkamarás, - a
birodalmi titoknok, - Konstantinápoly bírája, a mufti, - az ulemák (tudósok)
tekintélyük szerint, - végezetül pedig a kamarások és testőrök.
Mostantól
kezdve a padisah kis ideig szabad, a saját magáé.
Képzelhető,
hogy milyen kihegyezett szemmel lesik Murádot is! Vajon hogy él e
szabadságával?
Az
ő els útja bizony egyenest a hárembe visz, ahol megelégedetten néz körül, s
kínzó tengeribetegségétől valahára megváltva, így szól:
-
Éhes vagyok…
Ez
a mondása már a történelemé: futótűzként terjed teremről teremre, a mollák sietve feljegyzik, és izgatottan
a münejin basihoz, a főjóshoz viszik
szakszerű magyarázat végett. A bölcs nagy éhínséget és a moszlim erkölcsök
hanyatlását jövendöli a kijelentésből. És próféciája mindjárt az első évben
valóra is vált. A drágaság elképzelhetetlenül megnövekedett és Murád bevette
magát a hárembe, ahol kizárólag dőzsölésnek élt. Szavahihető török historikusok
feljegyzik, hogy egyetlen kurta napszakában három-négy odaliszkát tüntetett ki
kegyeivel és uralkodásának aránylag rövid ideje alatt csak azon nejeinek száma,
kik őt fiú utódokkal ajándékozták meg, felülhaladta az ötvenet. Kétszáz
gyermekéről tudunk, háremhölgyeiben pedig: félezerről…
De
épp ez a falánkság lett is a gazdasági krízis okozója. Méltóságára valamit
tartó török t. i. el sem képzelhető hárem nélkül. Ám a szultáni kereslet és
túlfogyasztás majdnem százszorosára verte
fel az odaliszkák árát. Ez elkerülhetetlenül a többi kereskedelmi cikkek
párhuzamos megdrágulására kellett hogy vezessen, bárha egy-egy forgalmasabb
napon néha 10-15.000 fehér és fekete, - főként circassai és georgiai szépség
jelent is meg a konstantinápolyi piacokon. Hja, a Birodalom nagy volt és a
legfelső példa mögött egyetlen hiú basa sem akart feltűnően hátramaradni.
Az
első háremi körszemléről visszatérő Murádra aztán még a következő szertartások
vártak:
Legelőször
atyja holttestének kellett megadnia a végtisztességet, mire a kijelölt basák
vállukra kapták a koporsót és rituális futóléptekben – szinte rohanva – az Aya
Sofiába vitték: eltemették. Lábtól neki az öt megfojtott szultánfit. E tényben
már uralkodói kiváltság nyilatkozott
meg. Mert oszmán szokás szerint egyazon sírba egynél több holttest nem
kerülhet. Azért is van annyi mohamedán temető. Törökország valósággal a
sírkertek hazája.
Harmadnap
a hadsereg hagyományos megajándékozására került sor, száztíz zacskó arannyal, -
egyenkint egymillió és száztízezer piaszter értékben. (A basák és nagyvezírek
hát nem ok nélkül sürgették a hódolt tartományok adóját és ajándékait, amiről a
történelemben minduntalan hallunk! Az ilyen méretű ajándékozásokhoz teli kincstár kellett.)
Negyednap
a Birodalom főtisztviselőinek előléptetési és megajándékozási napja volt,
„gyászruhák és szőrmék beszerzése” címén. Ugyan-e napon az új padisah szabadon
bocsát a boszporusi Fekete Toronyból négyszáz rabot. Majd hajóra ül, hogy
meglátogassa a Próféta zászlóvivőjének – Cjubnak – távolfekvő sírhelyét. Itt végzi el a kalifa az ünnepélyes
kardfelövezést – ami a töröknél a koronázással egyértékű -, és itt lesz a
császár tényleges, törvényes uralkodó, - már amennyiben egy despocia
kormányformájának keretei közt törvényességről egyáltalán beszélni lehet.
A
Konstantinápolyba visszatérés útja a drinápolyi kapu és a szultán folytatja
kegyeletes cselekedeteit. Meglátogatja atyjának és meggyilkolt testvéreinek
sírját, mely fölött bánkódni és imádkozni köteles. Mostantól kezdve aztán bírja
az összes kiváltságokat és gyakorolhatja mindazon előjogokat, melyek a Próféta
kardjával felövezett császárokat
megilletik.
Néha
meglepőek e jogok!
Főbbjeik
a következők:
Őfelsége
fekete rókaprémet, zöld indiai selyemposztó ruhát és ugyanilyen színű
selyempatyolat-turbánt viselhet, - utóbbit három szál kandiai
strucctoll-tűzékkel. (Rajta kívül a kiváltságos zöld szín és fekete rókaprém
viselete, a Birodalom területén mindenki másnak tilos);
térd-
és főhajtást követelhet mindenkitől; a Szerájból kijöveteleikor ágyúlövetést; borotválkozás közben saját császári
házi-zenét; hét, éjjel-nappal üzemben tartott konyhát, az állandóan friss
és kész ételek százaival;
pénzt
verethet; legfelső parancsot: úgynevezett káti-serifet
és külügyi okmányt: athnámét
bocsáthat ki; hét fehér lófarkas zászlót – thugot – hordoztathat maga előtt és
használhatja a Birodaloméval azonos címert, mely: zöld mezőben ezüst félhold,
fölötte kócsagtűzékes zöld turbán, kétoldalt egy-egy lófarkas thug és körül –
fosztányként – oroszlánbőr.
A
Próféta kardjával felövezett uralkodóknak kétféle címzésük van: egy magán (kis,
vagy bizalmas) és egy hivatalos. A bizalmas jellegű ez: „Zillulah”, azaz „Isten árnyéka”. A szertartásszerű teljes pedig így
hangzik:
„Allah
árnyéka, - ó tengerkegyelmű padisah, Rumélia, Arábia és Adsem szultánjainak
szultánja, - a népek fölött trónoló khagánok khagánja, - a magyarországi
hitetlenek várainak elfoglalója (!) – az orosz és erdélyi paráznák viszályainak
kiegyenlítője, - az Idő és Föld általános oszlopainak és az utolérhetetlen
Ozmán Ház sarjainak legjava, - a muzulmán korszak egyetlenje, - a hódítás
második atyja, - páratlan és győzhetetlen szultán, kán, - aki vagy… fia, aki…
fia, ez pedig… fia! Tartsa meg Allah kalifaságodat az örökkévalóság legvégéig!”
Hosszú
megszólítás ez bizony! De megadni felette ajánlatos volt, mert a fejedelmi
személyeknek nem csak címük: rendszerint kezük
is hosszú…
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 41. szám, Bp., 1937. okt. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése