Jékely Zoltán (1913-1982): Rezeda Kázmér búcsúja

 

Krúdy emlékének

Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.

Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
- vagy,  ami még rosszabb: vénasszonyok.

S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszak mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
- és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Jékely Zoltán (1913-1982): Átok

 

Ady szellemének

Segesvár s Csucsa közt hajolj ki,
ha tilos is, a vonatablakon;
tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján,
szemedbe tűnik egy horpadt halom.
(Éppen ilyent szántunk mi is magunknak
halálrakacsintós fiatalon.)

Ki itt alussza örök álmát,
a fejedelmi kék-drabant,
térde közt tartja koponyáját
s nem temeté szegényt harang.
Melyet vitt volt a tarsolyában,
nem ért Urához a parancs.

Ahogy poroszkált jó lovával
egy rönkből rótt, rossz hídon át,
vad hegyi rablók rárohantak,
kettétörték a kardvasát,
megölték és gödörbe dobták;
nagy kő nyomtatja mellkasát.

A fejedelem várta-várta,
hiába volt fohász, ima,
jöttét csak nem jelzé a várta,
hiába könny és kabala,
még az éjjel ősz lett szakálla
s bajusza (haja nem vala).

A jóvátehetetlenen ne rágódj.
Ne kérdd, a parancs mire szólt;
célhoz nem ért, hát megfogant az átok,
s hazánk azóta nem az, ami volt.
Csonkák lettünk, megváltó hírre várók,
hazugság-hívők és nagyálmodók.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Jékely Zoltán (1913-1982): Petőfi utolsó dala

Elmúlt hát ama nagy temetési nap is
Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is
Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat”
Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt
Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt
Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt
S halálomban épp ez a legfőbb diadal
Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar
Így levék holtomban e bús nemzettel egy
Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet
Soha nem ismertem forróbb ölelkezést
Mint amilyen ez az együtt-temetkezés
Dicső honfiakkal akik a hazáért
Vérük ontották a világszabadságért
Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba
Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba
Érckoporsó sírbolt unalom árvaság
A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán
Testem a Szabadság záloga a Kovász
Lelkem égretörni készülő vad fohász
Innen csap ki majdan ama Végső Napon
Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von
El nem vakíthat úgy a menny fényessége
Hogy ne emelt fővel járuljak elébe
S szemébe ne mondjam trónusa magasán
Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám
… Nyughatom Ég-föld még mindig dübörög
Minő paták alatt reszket az ősi rög
Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia
Irinyi Vasvári Csillagom Júlia.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Jékely Zoltán (1913-1982): Zrínyi földjén

 

Sötétedik, a Dráva lenn morajlik,
sűrű vizére megtört fűzfa hajlik.
Nem fűzfa: vén, sebétmosó vitéz,
kit átalvert a török kelevéz.

Kivont szablyákkal a kukoricás
megújuló szélrohammal csatáz.
Ó, bús berek, ár-törte Drávapart,
itt hajdan valaki nagyot akart!
Ismerte út a messzi hegygerinc,
melynek magyar neve száz éve nincs,
s most, mint gyertyák közt nagy halott
profilja,
a csillagos ég kárpitjára írva –

A táj az ő lelkétől nyughatatlan.
Az égen szörnyű felleg száll: a vadkan.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Jékely Zoltán (1913-1982): Álmatlanság

Csendes a nagy ház, rég alszik anyám
s már régen alszanak testvéreim.
Csak én járok még ébren koponyám
hátrafutó, végesincs térein.

Mint ingó-bingó kislámpás, világit
elém a bóbiskoló féltudat
és itt is, ott is úttalan utak
nyiladoznak, talán egy más világig.

Fülem búg, mint üveghangú sziréna,
testem termébe zárva dallama.
Konokul int: csak én vagyok, csak én a
zenésze s egyben a publikum.

Én, én vagyok, ki eddig sose voltam,
új valaki test és lélek szerint,
én, ki eddig éntelenül loholtam
s éntelenül loholok majd megint.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 10. sz. 1936. okt.

Jékely Zoltán (1913-1982): Borostyán

 
Kezemben egy fehér borostyán,
május, május: hová loholsz?
Kihullok egy fekete rostán,
jaj, zuhanásom szörnyü gyors.
Borostyánszag, légy síri postám!

Síromba szállj le, s újra lengj föl,
hozd csókok mézes bársonyát,
hozz hírt csókos, vén cineremről,
hol mindég történnek csodák.
Bár Te maradj a szerelemből!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Istenhozzád - Apollinaire -

Letéptem ezt a hanga-ágat
Az ősz meghalt emlékszel-e
A földön többet úgyse látlak
A hanga-szag idő szele
De jól jegyezd meg visszavárlak

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Orbán-napja

Hideg májusi kert!
Micsoda zordon évszakok
rejtőzhetnek tebenned?
Micsoda tél- és őszmagok?
S ezek a felhők hova mennek?
Hová viszik reményem, kedvemet?
S hol pihensz le,május, te kedvbeteg -?
Nyugvóhelyed temető sarka-árka,
virág szemét-domb, amelyet
csókot nem látott orgonák-,
halál-látta koporsófedelek-,
elhervadt koszorúkból gyűjt a párka,
s díszít, cifráz, mint lány az otthonát.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Nem tőle félek

Nem Tőle félek! Sőt, néha kivánom:
legfőbb balzsam sok gennyedő sebemre,
s egyetlen bizonyosság e világon -

de Montblanc-súllyal zúg le életemre
s irtóztató kín-áradat alá nyom
évmilliárdok Semmi-végtelenje!

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Közelitő ősz

 
Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű Ősz!
Mért is mész el, ha mindég visszajössz?

Arcom megint eged könnyei mossák:
hát így kell neked a változatosság?

Hát olyan szerelemben nem hiszel,
melyen a két fél egymásban vesz el?

Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
hogy sziveinket emlékek kötözzék?

S akkor szent igazán a szerelem,
amikor az egyik fél nincs jelen -?

Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
voltál, azon a régesrégi őszön.

Te változatlansággal kérkedel,
de testem mind gyarlóbban ünnepel.

Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
elém toppansz fényesen, illatozva,

hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
téged kimélt betegség, fertelem

s fogyatkozó, esendő életemhez
nem illik már a te tüzes szerelmed...

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Emlékül

Emlékül küldöm neked e kazettát,
belezártam néhány forró napot;
de jól vigyázz, mikor nyitogatod,
el ne illanjon belőle az Emlék;
csillagcsóvák, vízparti illatok,
békazenés, holdatlan, sűrű esték
s a boldogláng, amely égig csapott
még egyszer s tán utólszor a szivemből,
a mágnesség, mely egyet alkotott
kettőnkből – és a könny, mely a szememből
azért hullt, mert nem leszünk boldogok -

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Galambcsapat a kunyhó tetején:
bucskázók, örvösök és büszke pávák;
hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,
finom galambokat tart a szegény.

Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.

Az Őrhegy tetején át hogy repültek
s hogy surrogtak a vén házakon át!
A kék magasság ánizs-illatát
éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.

Álmomban most is vissza-visszajárnak,
s őket tiszta-búzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény boldogtalan fejem.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallod, még ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.

Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép
halhatatlanságom nem félteném.

Az alkonyat a lelkemnek tava,
rajta hattyúmódjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
úsztassa rajta az estéli szél - 

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Júliusi éjszaka

 
Csillagvilágok hullton hullnak
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér-övéből,
hol a Fomalhaut nagy-ködéből,
hullnak s mint csibor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.

Órjási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak:
de rájuk vicsorít a semmi
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az Égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint! Ott is!” Hangod kiált,
ha búcsuzik egy-egy világ.

Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd, a bokorba fussunk,
meleg szénabuglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyult Nap
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Naplótöredék

 
Ma bevert az eső az állomásra;
unatkozom s nézem, a vonatok
hogy jönnek-mennek, egyre-másra.
Megidézem mennybéli alakod.

Még nem vagy bennem egy s egész,
még csak darabjaidban élsz.
Legjobban tán kezed s szemed,
s lábacskád: a lábfejed,
s a huncut ujjacskák, melyek
olyanok mint – mint valami
csillagbeli állat-kezek...

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Nyárvégi levél

 
Nem tudom, mi történt? Mért nem vagy velem?
Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk,
mint az a két szép régesrégi gyermek,
kik az Arno partján gyűrűt cseréltek
s testükben az öröm úgy zubogott,
akár a víz a szurdukos patakban.

Be boldogok is voltunk ott mi ketten!
A Maros-parton szerelmünk megállt
s halászsasként lebegett fent a kékben
s kialakult köztünk a véglegesség,
a dolgok gyermeki szemlélete,
gyermekkorunk csatlakozó hite:
minden elmúlhat itt: mi nem mulunk el -

Lám, ők, boldogságból, melynél nagyobbat
nem reméltek, mérges lapút evének;
megevék ők bizony a csend-palántát
s a csendesség földjére átmenének.

Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze,
hinném, ilyesmi történt ott velünk:
Te elmenél a néma tartományba,
míg én, gyávaságból, megszöktem, élek.

Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról.
Mennyi jel jő és mennyi üzenet!
Jeleinkkel, e sok megegyezéssel,
megtölthetnék egy vaskos füzetet.
A kerti székre – írod – melyben ültem,
aranyosszemű zöld békácska ült
és Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül,
tűzből perje, szitakötő repült.

Az ösvény hogy nem horgad fel előtted?
Hogy tudsz rajta elmenni, nélkülem?
Itthon ülök boltozatos szobámban
s olasz dalocskáidtól cseng fülem.
Az öreg néni, ki úgy köhögött
rossz éjszakámon – megírtam Neked -
többet már nem köhög.
Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet.
S én bátorságot ittam e halálból:
mint Miriszlón a mustot kék csuporból,
habzsolni szeretném az életet,
mert az, akit én szeretek – szeret.

Fejem felett, Reziknél zongoráznak.
Égivé szűri Mozartot a bolt;
igazául gyermeki felfogásnak:
égből jő vissza minden, ami volt.
Meghalhatunk bár vénen és szegényen,
visszatérünk, mint szép s kövér gyerek
s fürdünk az életben akár az égen
úszkáló esti felhőhercegek.
S szép lesz szerelmünk, fellegek szerelme,
kék égen, piros sugarak alatt,
hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le
ez az órjás rideglegény, a Nap.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Láz

 
A zsebkendőm is gennyes-véres,
fülemben gorilla zokog;
avagy ti volnátok, kininnel
kiirtott láz-bacillusok?
Mindjárt pokol mélyére kerget
földöntúli kórusotok.

Rajtam most még Te sem segíthetsz.
Ez az éjjel az Ördögé,
sem asszonyé, sem Istené,
a kórságé ez, a Dögé,
mely életet rabol, ahol járt
s követeli testem adóját.

Pedig: csak nem is szenvedés ez,
nem kínlódás, csak holmi pangás,
szörnyű üresség, melybe rémes
harangszó a fülbeli kongás,
süvöltő hang, zúgó sikongás
a világűrbe-süllyedéshez.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Gyalu felé…

 
Gyalu felé meggyult egy kicsi csillag,
a Vénusz az, az esthajnali Csillag.
Egyetlen csillag ég az égen,
egyetlen ember, én, a réten.

Ketten volnánk, halovány égi láng,
vigasztalj meg, tündéres mécsvilág!
Megvigasztalj, mert egyedül vagyok.
Mindent elhagytam. Minden elhagyott.

S nem vigasztalhatsz; mert kettőnk  között,
láthatatlan fonál keletkezett,
hosszú pálya, amelynek mentiben
mindenütt romlott emlékem pihen.

Már nem is látlak, már kisértenek,
könnyel támadnak azok a szemek,
akikkel egykor együtt néztelek
s bánatom száll a dombocskák felett,

hol őszelői estéken sütöttél
s szivembe sajgó bélyeget ütöttél.
- Kettőnk közén, a földön, végesvégig,
halottak napszíttas csontja fehérlik!

Lidércfényeddel, kétes égi kincs,
csaló vígaszt többé nekem ne hints.
Csak szenvedtess! Kegyetlenséged értem.
De szánd meg őket, kik szenvednek értem!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Álmomban mondá

 
„Ha por vagyok, hát por:de robbanó!
Nem tűnök el a földről, mint a hó.
Elvisznek autóval, elvisznek vonattal,
El engem aranynak, el engem ezüstnek,
égbeható lángnak, földönfutó füstnek,
visznek a férfiaknak és a nőknek,
termékenyítsem, gazdagítsam őket.”

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1813-1982): Gyilkos tavasz

 
Már béka ül  künn a kövön,
langyos a szél este.
Meglestem: most a tavaszt
három holló kezdte.

Szántóföldön rét aludt
lelke fellegen szállt,
buján buggyant a patak,
levelekkel tréfált.

Holló vitte énekét,
holló itta kedvét,
régi árku bú dalolt,
király fogta testét.

Súlyos árnnyal, mint a mult,
holló hullt a mélybe
és a hold, mint drága folt,
ráfagyott az égre.

Holló vágta két szemem,
bánat ette testem,
súlyos árnnyal, mint a mult,
én is: mélybe estem.

A szívemen átnyilalt,
tünt tavasz kanyargott,
bennem iszonyu madár
rikoltása sajgott.

Hasította koponyám
mély ütésü átok
és a bánat, mint a vér,
feketén szivárgott.

És a sors is vészesen
gyűrüzött szemembe
s mint az átok feketén
csapott rám az este!

Április szólt: ibolyám
halált virágozzon.
Haljon meg, ha lány szakít,
haljon meg, ha asszony.

Egy táncos jött, a halál,
jaj, akivel táncba kap!
A két karja csupa csont
és a haja csak iszap.

Halál és felhőárny
száguld át a völgyön,
megőrjítem a vizet,
hogy ártatlant öljön.

Megátkozom: az arany
tapadjon a vérhez,
a földet, hogy sár legyen
s ne férjen az éghez!

Csókot patakzott a vér,
kiszállt az első denevér,
a holdban kerestem apám
s akasztott ember függ a fán.

És kuvikszárnyon száll a hír,
vért virágzik a gólyahír,
a fény hiába tör elő,
vért szop a kecskefejő.

Nyitott istállóban lakott,
halott borjakat szoptatott,
bőgött az ég, hideg tehén,
mert úgy nőtt fel a hold tején.

Csepp lábakon az eresz alatt
úgy indult el,
hegyek zuhogtak
s az eresz szakadt, szakadt.

Ruhák szagán illant illata,
ernyőkön zengett, tetőkön zengett
s a kosaras hóvirágos leányra,
aranyat pazarolt a fákra.

Cigányra, kútra, kéményre, háztetőre,
ekék vasára, rigókra, temetőre,
papokra csiklandozva ráhajolt,
sötét medrű árkokban dalolt.

Nap ijját rég elpattintotta,
elpattant a jég,
a szajkó szárnyát megsimogatta,
azóta tolla kék.

Az erdők alján vizbe lépett,
ibolya lett a sár,
és ment megbűvölte a rétet.
Tükör lett a mocsár.

Bomlik a barkák színezüstje,
rőzsefüst: új tavasz pipafüstje;
új varjakként száll ki a vetésre
kizendülni új földre, új égre!

Romboló építő szent lelke a szél,
megárad a víz és megárad a vér,
a fűz eleven fűzfasíp,
vadlúd daláról álmodik.

A temető már nem temető,
csigahéjból csiga jön elő -
kinyitod s a tenyeredbe száll
a hétpettyes katicabogár!

Ő mártotta meg a napot
meleggel, hogy meleg legyen,
szólott, hogy minden ághegyen
arany legyen!

Ő akarta, hogy úgy legyen,
hogy újra pillangókat fogjak
s, mint leány-kelyhű hóvirág,
reá fehéren mosolyogjak.

Ég az élet, fényben éghet!
Újra nő, mi semmivé lett,
ha föld, ha füst, ha por, ha csont,
ha mélybe száll, emel, ha ront.

Ég az élet, rongyot éget!
Újra nő, mi semmivé lett,
mint a rózsa, ha elalszom,
kivirít egy gyermekarcon.

Kanca hátra pattan föl,
öl és koponyát csókol!
Iszik a vérből: részeges,
iszik az ősi borból!

Patakba árad, óriás!
Lefut: a mélybe csenget,
láttam: mikor öreg szívekből
ellopott minden kedvet.

Láttam! Kevély legény elől
hogy elszökött kevélyen,
láttam, amikor lelket ölt,
betört egy tűnyi résen.

Mikor a véremből ivott,
kutakba kevert mérget!
Hét kövön hét hófehér,
halott lány-test fehérlett.

Mikor a vázához osont,
kilenc virágot elvett,
a halállal torzott gazul,
törött üvegek mellett!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám