Jékely Zoltán (1913-1982): Nyárvégi levél

 
Nem tudom, mi történt? Mért nem vagy velem?
Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk,
mint az a két szép régesrégi gyermek,
kik az Arno partján gyűrűt cseréltek
s testükben az öröm úgy zubogott,
akár a víz a szurdukos patakban.

Be boldogok is voltunk ott mi ketten!
A Maros-parton szerelmünk megállt
s halászsasként lebegett fent a kékben
s kialakult köztünk a véglegesség,
a dolgok gyermeki szemlélete,
gyermekkorunk csatlakozó hite:
minden elmúlhat itt: mi nem mulunk el -

Lám, ők, boldogságból, melynél nagyobbat
nem reméltek, mérges lapút evének;
megevék ők bizony a csend-palántát
s a csendesség földjére átmenének.

Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze,
hinném, ilyesmi történt ott velünk:
Te elmenél a néma tartományba,
míg én, gyávaságból, megszöktem, élek.

Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról.
Mennyi jel jő és mennyi üzenet!
Jeleinkkel, e sok megegyezéssel,
megtölthetnék egy vaskos füzetet.
A kerti székre – írod – melyben ültem,
aranyosszemű zöld békácska ült
és Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül,
tűzből perje, szitakötő repült.

Az ösvény hogy nem horgad fel előtted?
Hogy tudsz rajta elmenni, nélkülem?
Itthon ülök boltozatos szobámban
s olasz dalocskáidtól cseng fülem.
Az öreg néni, ki úgy köhögött
rossz éjszakámon – megírtam Neked -
többet már nem köhög.
Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet.
S én bátorságot ittam e halálból:
mint Miriszlón a mustot kék csuporból,
habzsolni szeretném az életet,
mert az, akit én szeretek – szeret.

Fejem felett, Reziknél zongoráznak.
Égivé szűri Mozartot a bolt;
igazául gyermeki felfogásnak:
égből jő vissza minden, ami volt.
Meghalhatunk bár vénen és szegényen,
visszatérünk, mint szép s kövér gyerek
s fürdünk az életben akár az égen
úszkáló esti felhőhercegek.
S szép lesz szerelmünk, fellegek szerelme,
kék égen, piros sugarak alatt,
hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le
ez az órjás rideglegény, a Nap.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám