Horváth István (1909-1997): Varró Pista

 
Egy esztendővel volt elől.
Együtt voltam gyermek véle.
Vallok Varró Pista felől:
 Nem volt úr, csak paraszt-féle.

Ott született, hol az Apja
S az apjának minden ele.
Ózdon bujt fel az ő napja
S még hét testvérének vele…

Az Apója elsőgazda.
Búzáját a féreg ette.
A szénáját a szakaszban
Húsz esztendő melengette.

Nagy bikafejű gyermek volt;
S gyermek akart lenni mindég…
Kérte volna száz cukros bolt,
Nem adta a hosszú-ingét.

A szemben tűz világot:
Ő sem tudta honnét kapta…
Volt ott más is, kinek lángolt,
De a föld mind kialtatja.

Véle még a föld se nem bírt.
Nem aludt ki lelke tüze.
Nem lobogott, de senyvedt, sírt,
Mint gyík a tövisre fűzve…

Sokszor ültünk egymás mellett
Hallgattuk a csend beszédét
S járta két gyermek-képzelet
A titkoknak  a mélységét...

Árva lett még cengó sorban.
Érlelte a bánat-szele.
Úgy volt, mint nyúl a bokorban,
Melynek lehullt a levele.

Mintha még most is hallanám,
Hogy fujta az utcán végig:
„Nekem is volt édesanyám!”…
Sírt a hangja fel az égig.

Holdvilágos éjjeleken,
Leány-fonóbomlás után,
Aludt a falu csendesen
Csak i bolyongtunk az utcán,

Míg a Hold leereszkedett,
S a Fiastyúk délre hágott:
Kerestük a szeretetet,
Hogy váltsuk meg a világot…

Két gyermeknek volt az apja
Huszonnégy éves korában.
Gondot takart a kalapja
S üröm csorgott a borába.

Nem engedett a föld neki:
Hombárjait járta a szél,
Mert a föld csak azt szereti,
Aki véle birokra kél.

Madár volt ő, nem vakondok,
Csak szárnyait fogta a sár.
Vergődött, küzdött, csapongott,
De azért a föld felett járt.

A a gyűlésekben szóla,
Hallgattak rája a vének.
Csakhogy irón kellett volna,
Nem eke-szarva szegénynek!

Korán érett, mint az alma,
Melyiket a féreg őrli.
Harmincnégy éves: félhalva,
A sír szélén könnyét törli.

Összeroskadt, mint a szekér,
Melyet összetört a teher.
Tengelye már a földre ér.
Terűje a sárban hever.

Fiatal csak ő van otthon:
Hej ha mostan ember volna!…
- A többiek künn a fronton -:
Hogy ölelne, hogy csókolna!…

Nagy fekete ködök szállnak.
A falura rájaülnek.
A Halálnak muzsikáján
Őszi szelek hegedülnek.

Szegény komám, Varró Pista,
Belesóhajtoz a szélbe.
Könnyeit a sár elissza
S várja a Halált a télben…

Pusztába ölel a karjuk,
Kik a férfit óhajtanák…
Hej hogy kárognak a varjuk,
S hogy sírnak az édes-anyák!

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám