Kiss Jenő (1912-1995): Bátor élet

 
„Várj, világ, várj, még ne fend ránk a fogad,
minket a sors más időkre tartogat,
más időkre, zord, zimankós napokra,
midőn táj, szív ott hever majd kifosztva.”
(T é l i  a l m á k)

Lehullt a hó, megértek már az almák
s valóraváltak mind a jóslatok.
Kereshetem a lombok birodalmát:
helyén csak fákat,
rom-ívű oszlopokat láthatok.

Ki mondaná, hogy itt valaha nyár volt?
Földúlt mindent a rettentő Csata -
Nézzétek romjaiban a világot!
S az árva lelket!
Ha lángja volt, most itt van a fagya.

Eljött hát, el, a „mi időnk”, barátok,
amelyről tudva szóltam egykor én -
dermedtség, meghasonlás, könny és átok -
és mélyen, mélyen:
minden hamú parázsa: a remény.

Ki idő előtt feltéptem a parancsot,
most átadom: előre, útra hát!
És fordítsunk magunkhoz miden arcot
hirdetve tűzzel
 a bátor élet evangyélomát.

Gázoljunk be a hófehér koromba,
amely megült a néma romokon,
ne legyen nékünk szél elég goromba
s csak a lemondó
elcsüggedés, csak az essék zokon.

Állítsuk félre mind a kishitűket
s küldjük vissza a vakon követőt;
e kettőért a sors egyformán büntet -
Az kell nekünk, ki látja a veszélyt, de
nem hőköl vissza torlasza előtt.

A bátor kell nekünk, a méltó ember,
a szarvas kell nekünk, a koronás,
ki megveti fejét veszedelemben
s kit töretlen ér
vak tél után a zengő olvadás.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám