„Riadok: önmagam Tihanyja -
de holnap? Ezreké talán!”
Kiss Jenő a legnehezebben meghatározható költői jellemek közül való. Senkihez se lehet hasonlítani; összemérni sem célszer senkivel. Iga elődjét nem a közelmúltban, hanem valahol a magyar szabadságharc ideje tájt kellene keresni, éspedig nem valamely meghatározott, hanem több, itt-ott, hol Erdélyben, hol a Dunántúlon felbukkanó költő képében. Kiss Jenő történelmi visszaütés, a fajta meg-megújuló hajtása.
Kötete olvastán a legnyugtalanítóbb vers-genetikai és prozódiai kérdések bolygatják az embert. Annyi bizonyos, hogy nem ama költők közül való, akik korán, huszadik és harmincadik esztendejük között kisustorogják tüzüket s aztán vagy elhagyják ezt az árnyékvilágot, vagy regényíróvá, a próza míves emberévé váltják magukat át. Kiss Jenő érzékelhetőleg takarékosan bánik a benne halmozódó matériával s ez korántsem történik a múzsa rovására, sőt, ennek köszönhető, hogy – a rá jellemző önmérséklés következtében – költészete mentes maradt az ifjúság tematikai túlkapásaitól. Ha a kifejezésmódban találunk is elvétve túlzásokat, azokat is inkább tapogatózásnak kell, hogy nevezzük. Megtörténik, hogy nagyon sajátos száz közül is megismerhető hangja egy-egy pillanatra elidegenedik kereső, esetleges színt vesz fel s nem éppen szépséghiba. Az a fő, hogy mindig felül marad a nagy mondanivalókkal való birkózásban.
Költői magatartása, fejlődése, az erdélyi magyar kisebbségi sors függvénye. Alig is van verse, amely nem valamilyen sajátos erdélyi magyar állapotból következnék s még sincs ezek között egy is, amely ne az egyetemes magyarsághoz szólana. Noha a költőt Erdély sebei szenvedtetik, állandóan jelen való érzése, hogy a sebek egyszersmind a nagy test sebei: a részt mindég az egészben látja. S habár – szeméremből, szerénységből – verseit nem küldözgette Budapestre – fajtáját sirató lelke nem szánt meg repdesni a határoktól szabdalt Haza felett: ezeket a határozat aljasan fizikai tákolmányoknak tartotta.
E kötet versanyagát, a versek keletkezésének indítékát (az ihletet) tekintve, két csoportra oszthatjuk: idilli-jellegűekre és történelmi ihletésűekre. Idill alatt nem valami bokor alatti jelenetet értünk, hanem bizonyos nyugalmi állapotot, a természetben vagy a társadalomban lélegző embernek azokat a kegyelmi pillanatait, amelyeket csak az Úristen tudja, hogy csikart ki egy erdélyi költő az 1939-40-es évek Nagyromániájából. Az ide tartozó versekben egy-egy családi látogatás, egy-egy magános séta emléke kapaszkodott meg; lehet belőlük következtetni életszintre, társadalmi állapotra, késő korok kulturhistorikusának is bízvást szolgálhatnak támpontul; mégis mintha nem ez a rész volna a költő utóéletének biztos letéteményese. Nem mintha az átélés maradéktalan közlése, agy az anyján csüngő városba szakadt fiú megható szeretete nem okozna az olvasónak bőséges esztétikai, vagy szívbéli örömet, nem, nem erről van szó. Ahelyett, hogy e nézetünk indoklását bővebben magyarázni még csak meg is kísérelnők, inkább magának a költőnek szavait idézzük: „Szebb, mikor repül!” A repülőgépről mondja. Szebb a verse is, amikor a költői szemlélődést cselekvésre kész feszültség, buzdító indulat váltja fel, legszebb, amikor zihálva száll ki belőle ennek a nagy emberi léleknek lángolása. Mert ha igaz s való, hogy a vers elementáris, vulkáni származású valami, akkor mi ad indítékot versbe szedni (találó kifejezés) nem elemien, nem vulkáni módon jelentkező dolgokat? Ami a pompakedvelő, zenei elkalandozásra hajló, rokokós Dsidának látszatra sikerült: a Lírai Napló, nem feltétlenül kell, hogy sikerüljön a nála sokkal puritánabb, külsőséges elemekkel bánni nem tudó, sőt ilyesmit kerülő Kiss Jenőnek; s ez nem is baj (távol áll tőlünk, hogy rovására mondjuk), mert – s most érkeztünk el a lényeghez – ő az elemi dolgok költője. Ha lelke ama bizonyos repülés állapotába kerül, lehet akármilyen fanyar, keserű, vagy éppenséggel fakó, ha az a rá jellemző mély dübörgésű lélekhang hallható belőle – olyan, mint egy óriási repülőgép motorjáé – mindvégig nyilvánvaló, hogy jó verssel, nagy művel van dolgunk. Ennél a költőnél kirí minden külsőséges költői alkatrész, a nagy ritkán megkockáztatott rímjáték (rest vér – testvér, kófic hal – kaviccsal) csörömpöl, a viseltes költői jelzők (méla, báva, halk, langy), amelyek isten tudja, minő úton-módon vetődtek ide a Nyugatos költők szótárából, szégyenkezve lapulnak. Minden arra rendeli el már eleve, hogy csak a lényeges zengje. S mi ez a lényeg, mi ez az elementáris ügy? A magyar sors fordulataira való azonnali reagálás, nagy idők költői tanúsága. S ezzel megérkeztünk a Napforduló anyagának második részéhez.
Megjegyeztük már, hogy költészete az erdélyi sors függvénye, mégpedig a kisebbségi sorsé; majdnem minden verse a másodrangú állampolgárság valamilyen fokát tükrözi. Különösen az 1938-39-es évekből sóhajtása, vagy fogcsikorgatása. (Zsoltár, Oszd Széjjel Vagyonodat, Fiak Ünnepe, Nékem Is! Idegenben – ez utóbbi olyan, mintha tatár rabságban sínylődő régi erdélyi ember üzenete volna -). Később, minél jobban közeledünk 1940 szeptemberéhez, minél puskaporosabb a levegő a Kárpátok országaiban, annál több feszültséget, villamos erőt hordoznak versei. Eleinte még „szent, nagy, véres szavakkal küszködik”, (Önzés Évszaka, Kérés a Tavashoz, A Dadogó Demoszthenész) de aztán versről-versre figyelemmel kísérhető e megkeserült, cinizmus-felé hulló lélek magára találása, maga fölé emelkedése: az egész magyar kisebbségi közösség megpróbáltatását önnön keblében érző költő öntudatra ébredése. A nagy idők fellegei már a láthatáron habosodnak; egyelőre inkább képekben és rejtett értelmű kifejezésekben, de sikerül hangot adnia, szavát hallatnia. A Dadogó Demoszthenész kínszenvedésére így eszmél reá: a kifejezhetetlennel csak az a dicső dadogó birkózott még ilyen kegyetlenül:
„Tenéked az fájt, a görög szabadság,
engem se más gyujt, népem végzete,
mert eltipor erőszak, el ravaszság,
hogyha szót nem emelünk ellene!”
Íme, még azt hiszi, hogy dadog, pedig már javában pereg a nyelve, hangja harsog, ha kell, túlkiáltja a vihart. Elemében érzi magát. 1940 októberében megírja a Hazatérés Naplóját: az apokaliptikus bizonytalanság, az Ítéletidők lelkiállapotának egyik leghitelesebb költői feljegyzéseit. Mintha nehéz láncokból oldoztak volna fel, gyötrött lelke olyan szárnyalásba kezd:
„Egy szó kellett csak, egy hamupogácsa,
s világgá indult már a képzelet,
kivonta súlyos sárkányölő kardját
s a Bestiának máris vége lett.”
Most már nem is a versek alatti évszám a kulcs: elég a hangváltást, a lélegzet gyorsulását figyelni, megtudjuk, hol gázolunk a történelemben. (Induló, Péter-Mozdulat, Erdélyi Magyar). Az események sűrűsége mintha pillanatnyilag elzsongította volna szívében azt a sajgó stigmát, mely Erdély kettévágásának hírül vételekor keletkezett; általános tünet volt: akit idekanyarítottak, jó darabig csak a maga örömét érezte, s csak rendre-rendre, keserves tények figyelmeztetésére vette tudomásul a valóságot: testvéreink még mindig „túl” vannak! Húsvét is eltelik s még mindég „sírjában a Tetem” (Húsvét Után). Ez utóbbi versei igazolják a már régtől fogva sejtett hitünket: a Reményik kezéből kihullott kardot ő emelte fel s ő hadakozik vele tovább.
Ez volt a dandárja! Végigkövettük a nyögve szenvedő rabszolga felszabadulásának és kardos vitézzé válásának folyamatát; ha úgy tetszik, megfüröszthettük lelkünket a versekben hullámzó történelemben.
A költő őrködik nemzete felett. Kétségeink között megnyugtató hitünk, hogy Kiss Jenő velünk van. A Napforduló élő kezesség: bármi is következzék hazánkra, túl nagy időkön és veszedelmeken meghirdeti a jövendőnek jobbjaink igazát.
JÉKELY ZOLTÁN
Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése