Az ő születésnapján
ünnepeljük a költészetet. Pedig Petőfi a legnagyobb nemzeti költőnk, és Ady a
legnagyobb magyar költő. József Attila csak a legnagyobb költő, aki valaha
magyarul írt.
Ő jött a legmélyebbről.
József Áron szappanfőző munkás 1908-ban hagyja el feleségét, két lányát és
hároméves kisfiát. Pőcze Borbála, a pestre szökött cselédlány a
legembertelenebb önkizsákmányolással sem tudja fenntartani családját.
Mindenüket elvesztik, állandóan éheznek, míg az anya végül feladja. Kisfia és kisebbik
lánya lelencbe kerül, egy öcsödi paraszt háztartásában dolgoznak meg az életben
maradásukért. Ha ott ragadnak, nincs visszaút.
De vannak csodák vagy
legalábbis csodatévők. A mama érthetetlen makacssággal addig robotol és
kuporgat, míg visszahozhatja gyerekeit, akik már alig emlékeztek rá. Az
idősebbik nővér, Jolán saját erőből végzi el a polgári iskolát, tizenöt évesen
már férjet talál, tizenkilenc évesen pedig megleli az igazit, akire a mama
halála után ráterhelheti az egész család gondját. Dr. Makai Ödön, ha
fogcsikorgatva is, hozzásegíti sógorát-gyámfiát, hogy tanuljon, érettségizzen,
és még egyetemre is járhasson. Szabad az út a polgári karrierhez.
Ám erre a fiú
alkalmatlan. Génjeiben túl sok jót és rosszat hozott magával ahhoz, hogy
szabályszerű életet élhessen. Különleges agya félelmetes logikájával és
korlátlan memóriájával olyan komputer, amelyben ott van az önmegsemmisítő
programot hordozó „vírus” is. És az élet sajnos gondoskodik arról, hogy mindig
az elviselhetetlenségig terhelje. Ebben az önfelgyorsító spirálmenetben minden
új teher új kudarclehetőség és minden új kudarc új teher.
Az iskolákban mindig
eminens diákként indult, és mindig kimaradt. Polgári munkahelyen sosincs
esélye. Az irodalmi élet megélhetést nyújtó robotjait – mint az újságírást agy
a műfordítást – sem győzi türelemmel. Csak belső parancsra dolgozik –
elképesztő energiával, amíg tart a parancs.
Mindent egyszerre akar a
világgal: megírni, megérteni és megváltani. Nagy tudós lehetett volna, ha
kibírja az örökös feltételes módban élés bizonytalanságát. Ám ő nem tudott mit
kezdeni rideg hipotézisekkel. Belülről élte végig a kor legkülönbözőbb
eszmeáramlatait. Mindegyikben hitt, amíg el nem jutott az első vállalhatatlan
gondolatig. A kompromisszumot nem ismerte, ezért előbb-utóbb mindenhonnan
kizárta magát, viszont egy lélekpróbáló kor buktatói után neki nem kell utólag
megmagyarázni a bizonyítványát.
A népiesekkel ő
szakított, a kommunisták vele szakítottak, legjobban a fasizmus ellen tábort
gyűjtő polgári humanisták fogadták el, de már későn találkozott velük.
Magánélete is kudarcok
sorozata. Hiába remél tűzhelyet, családot magának is. Elveszik tőle, akit
szeret. Meggyűlöli azt, aki őt szereti, és azt is, aki nem akarja szeretni. Az
utolsó, beteljesedést ígérő szerelemre pedig már nincs ereje.
Csak a költészet marad
meg számára, ez a fordított értékrendű világ, ahol győzelemmé változnak
vereségei. Mint önmagán kísérletező orvos, elképzelhetetlen pontossággal rögzít
mindent, ami körülötte, benne történik. Egy kivételes intellektus birkózik a „megőrült
sátán” korával és saját őrületével, miközben egy abszolút zenei hallással és
formakészséggel felvértezett költő formálja versekké küzdelmének dokumentumait.
Talán ezért találjuk épp az ő életművében a legtöbb idézni érdemes örök
igazságot, és ezért élnek tovább töredék sorai is.
A kortársak sajnos nem
mertek hinni a szemüknek és a fülüknek. Ez a kis szerencsétlen ember
valóban nem illet a verseihez. Csak amikor több öngyilkossági kísérlet után
végül örökre félreállt művei elől, akkor ismerték fel benne a legnagyobbat.
Ezt a szemébe is
megmondhatták volna.
TISZTA SZÍVVEL
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen
Tessék
először elénekelni! Több dallam is kínálkozik hozzá, valószínű, hogy születése
ahhoz a virágénekhez tapad, amelyet nemrég Bródy János elevenített fel a „Hej,
tulipán, tulipán...” politizáló változatában. Énekelve könnyebben megértjük. A
dal áttetsző szerkezetével rögtön átlátható és befogadható. Vitatkozni nem
lehet vele, akinek nem tetszik, ne énekelje.
Az
első szakasz puszta felsorolás.
Negatív leltár, nyolc fogalmat tartalmaz, a vers hősének életéből valamennyi
hiányzik. Mégsem a hiányzó dolgokon van a hangsúly, hanem magán a hiányon, a
verset indító tagadószó és a tagadást továbbhordozó, mechanikusan ismétlődő
kötőszó kerül többnyire hangsúlyos helyzetbe a magyaros – ütemes – vers jóvoltából.
Itt
minden más okból hiányzik. A költőnek nincs se anyja, se apja, mert szüleit
elvette tőle a sors. Istene és hazája azért nincs, mert ő tagadta meg. Bölcsője
sincs, vagyis nem hordozza magában egy derűs gyermekkor emlékét, és nem lesz
szemfedője sem, hisz nem reménykedhet egy befogadó közösség adta
végtisztességben. A csók és a szerető fogalmának szétválasztásával valószínűleg
azt tudatja, hogy életéből egyaránt hiányzik a természetes igénynek tekinthető
szexualitás és a kiteljesedett, életközösséget jelentő szerelmi kapcsolat. A
látszólagos rend mögött tehát a bonyolult valóság szabálytalansága kavarog. Ez
adja meg az indulás izgalmas gondolati ritmusát.
A
következő szakaszban azonnal új témába kezd. Ebben a versben minden gondolat
önálló, egyenrangú a többivel. A gondolatok logikája azonban kialakítja a vers
mondandójának teljes, töretlen ívét. Így a második
szakasz első kér sora mindenképpen az előző szakaszhoz kapcsolódik mint
következmény és magyarázat. Hősünk azért nem eszik harmadnapja, mert árva, és
azért tagadja meg a társadalom által előírt legmagasabb szimbólumokat, az
istent és a hazát, mert harmadnapja nem eszik. A harmadik és a negyedik sor
viszont már az első kettőnek logikus folytatásaként az életben maradás esélyeit
keresi. A fiatalság hatalmát jelentő erejében találja meg, amelyet a hős
kényszerűségből most kénytelen áruba bocsátani.
Eddig
tartott a jelen. A vers második fele
már a jövő esélyeit találgatja. Ha az áruba bocsátott húsz esztendő nem kell
senkinek hasznos célokra, akkor a kényszerhelyzetbe került hős kénytelen az
ördögnek eladni magát; kész betörni, sőt akár embert is ölni. És ezt „tiszta
szívvel” teheti. Tettéért az őt kilátástalan helyzetbe taszító társadalom a
felelős.
A negyedik szakasz a harmadikban elkezdett
gondolatsort folytatja tovább. Mivel azonban messze kerültünk a „hogyha”
kötőszóval jelzett feltételességtől, a bűn következménye már nem alternatíva,
hanem maga az elkerülhetetlen jövő. A bűn útjára kényszerített bűnöző végül is
megbűnhődik. Ám ez nem változtat az erkölcsi igazságon. A felakasztott bűnöst
nem a hagyományosan járó, temetőn kívüli megszenteletlen földbe temetik, hanem „áldott
földdel” födik el, hiszen megoldják kilátástalan életének problémáit. Az utolsó
sor pedig minden eddigin túlmutató következményekkel fenyeget. Nem a bűnre
kényszerített, magányos bűnöző az igazi veszély, hanem a sírjából is kinövő,
eltemethetetlen igazság, amely halált hoz a bűntelen fiatalt bűnre kényszerítő
társadalomra.
Persze
lehet másképp is magyarázni az egyes sorok mögött felsejlő üzeneteket. Híres
önéletrajzában, a Curriculum vitae-ben
József Attila is elmondja, hogy „… hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az
egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései
korok” számára. Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és
mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatban írta róla, és ezt a
verset tette Ars Poeticájában az új költészet mintadarabjává.” Ez a tárgyilagos
összefoglaló érezhetően majd kicsattan a büszkeségtől. Eben a pillanatban
József Attila valóban azt érezhette, hogy a nála öt évvel idősebb Szabó Lőrinc
mellé lépve a dobogóra, most ő a háború után érkezettek nemzedékének az igazi
szószólója. Ezt sokan elfogadják. Róla beszél majd Kosztolányi egyik Esti
Kornél-történetében, amikor a kávéházak tarka világában belébotló fiatalokat hasonlítja
össze saját korosztályával: „Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat,
szép és rút szerelmek lázában éltünk. Ők nem dohányoznak, tornáznak, korán
megnősülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni
szeretnének, ha lehetne.”
Ez
a generáció valóban „másféle raj”. A Nyugat első nemzedéke még többnyire
polgárokból állt, akik egy-két dzsentrit is befogadtak maguk közé. Az új
generáció legnagyobb költői közül Illyésnek már a falusi iskolában is
szégyellnie kellett pusztai kiejtését, Szabó Lőrinc apja mozdonyvezető volt,
József Attila pedig a leghátrányosabb helyzetű proligyerek az egész magyar
Parnasszuson. Az Eötvös-féle iskolareform a század elején már valami esélyt
adott a felemelkedésre az alsóbb néprétegek gyermekeinek is. Trianon után pedig
még mindig Nagy-Magyarországra vagy egyenest a Monarchiára beállítva termelte
az állástalan diplomásokat. És a legyőzött, országában, történelmében
megcsonkított, Európa külvárosába visszaparancsolt magyarság ekkortájt közelebb
érzi magához az eleve megnyomorítottak költészetét. Ezért lesz botránykő és
feltűnő siker ez a vers, holott legfeljebb egymásnak adva olvashatták hívei és
ellenfelei, hiszen Szeged után csak két emigráns lapban jelent meg, később
hozta le a Népszava. A Nyugatot szerkesztő Osvát visszaadta azzal, hogy túl
nyers, nem sokkal később a József Attila által megsértett Babits viszont
beválogatta a kort reprezentáló antológiájába.
Az
olvasó persze az önéletrajz és a Születésnapomra c. vers nyomán inkább a
szegedi egyetem „fura urára”, Horger Antal nyelvészprofesszorra emlékezik, aki
a Tiszta szívvel megjelenése után kélt tanú előtt kijelentette, hogy József
Attilának az ő egyetemén soha nem adnak a kezébe tanári oklevelet. A költő később
ezzel próbálta magyarázni, miért nem szerzett diplomát. Horger Antalnak
elévülhetetlen érdemei vannak József Attila életében. A versét lelkesedve
citálók csupán jóakaratú szövetségesek, Horger gesztusa viszont azt jelenti,
hogy a megszólított ellenség is fölfigyelt, elfogadva a kihívást, visszadobta
az odavetett kesztyűt.
Íme,
a költő – mondhatnánk. A társadalom József Attila fejére illesztette figyelmének
tövises koronáját, s ő boldogan szenvedett. Nem tudhatta, hogy életében még
egyszer nem ragyogja körül ilyen tisztán és egyértelműen a siker.
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s az összekúszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt,
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el – kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve –
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Be
kellene tiltani az iskolai szavalóversenyeken. Nincs még egy magyar vers,
amelyet ennyi fiatal érezne a magáénak, miközben, hála istennek, nem értheti a
mélységeit.
Rendszerint
már az első mondatnál jelentkeznek a félreértések. Az alkalmi közönség derül a
harminchat fokos lázon, a szavaló pedig ügyet sem vet a szentségtörésre, szent
révületben mondja tovább. pedig ez a mondat a vers kulcsa. A hőmérő azt
mutatja, nincs lázam, de én lázadásnak érzem magam. És abban, ami bennem
történik, nem a tárgyilagos külvilágé az igazság, hanem az enyém.
A
számonkérő gyerek vádja teljesen igaz és teljesen értelmetlen. Azzal vádolja az
anyját, hogy meghalt. Egy anya halála valóban a legnagyobb csapások egyike,
amely bárkit is érhet. Csakhogy Pőcze Borbálát a rák vitte el, s nem szabad
akarata.
De
harminchat fokos lázban égve újra gyerek lesz a felnőtt, és a valóság tényei
helyett a gyermeki nézőpont igazsága érvényesül. E szerint az anya nem áldozat,
hanem bűnös, aki „mint lenge, könnyü lány” feküdt le egyetlen intésére a
halálnak. Még egyértelműbb ez a korábbi szövegváltozatokban, ahol a fia helyett
a halált választó anya volt „kitaszított nő”, a „senki lánya”, sőt még „utolsó
ringyó” is.
A
gyerek, különösen, ha fiú, ösztönösen féltékeny anyjának férfi partnerére. Az
egyedül maradt Pőcze Borbála mellől is elmarják gyerekei az eleinte még
kínálkozó udvarlókat, köztük a púpos susztert, aki majd Csoszogi bácsi
alakjában lesz egyszer halhatatlan. De milyen élmények hatására válik anyját
félreérthetetlen szexuális aktussal birtokba vevő férfivá a halál?
A
felidézett első emlék egyben az utolsó is. A fiú 1919 őszén leutazik a
szabadszállási rokonokhoz egy kis élelemért. Ott is ragad náluk, mert leáll a
vonatközlekedés. Aztán diadalmasan visszajön, zsákokkal megrakodva hasal
keresztben a vonattetőn. Még csirkét is hoz, pedig az „én konok” kifejezés
mögött egy egész történet lapul. Nem is olyan régen a mama szerzett valahonnan
egy jércét, amelyet nem akart levágni, remélve, hogy majd tojást tojik a
franzstadti emeleti lakásban. S mint ahogy gyerekkorában a falun megszokta, a
fiát zavarja le, hogy legeltesse. Attila „elveszti”, kiállja érte a verést, de
szomorúságára a tyúk mindig magától hazatalál. Ezúttal a tyúkkergető viszontagságok
elmaradnak, de a diadal is elmarad. A hazatérő Attilát anyjának már csak a
halálhíre fogadja.
Mintha
az akkor beléfojtott szó szakadna ki belőle most újra. A mama nem ezt ígérte.
Mint minden anya, közösen élvezett diadalként ecsetelte számára a felnőttség rá
váró örömeit. És ígéretnek számít minden gondoskodás! Minél áldozatkészebb volt
az anya, annál hazugabb is, hiszen annál többet ígért. Nekem adtad a vacsorádat
– emlékszik a gyerek, és rögtön kész a válasz: „Ettelek volna meg!...”
Az
áldás és az átok közel van egymáshoz. Aladdin palackba zárt szelleme is először
ajándékok özönével akarta megáldani szabadítóját, és csak a rabság
keserűségében döntött úgy, hogy el fogja pusztítani. Pőcze Borbála is egyszerre
volt áldás és átok gyermekeire.
Sok
mindent nem tudunk róla. Miért ment a kis parasztlány cselédnek Budapestre,
ahol egyszer szembejött a végzete egy nyalka huszár személyében. Fényképek és
emlékezők szavai szerint a fiatal Pőcze Borbála nagyon szép volt, meghódította
a huszárját. Még azt is el tudta érni, hogy rövid együttélés után gyermekével
együtt elvegye feleségül. Nehéz utólag eldönteni, kinek a hibájából ment el
József Áron, lényeg, hogy a távozó új életet kezdett, Borbála asszony pedig
kínos halálig gyötrődve élt tovább. A mosás, takarítás és más hasonló durva
munka nem volt elég a három gyerek eltartásához és az általa már megszokott
életszinthez, amelyhez hozzátartozott az is, hogy néha a sarokba kuporodva
belefeledkezhetett egy-egy érzelgős ponyvaregénybe.
Amit
tett, az hősköltemény. Egyetlen pillanatra sem hagyhatta el magát. Mindent
föláldozott a gyerekeiért. De otthont már nem tudott nekik teremteni. Másutt
lehet, hogy még szegényebbek, de könnyebben élnek, állapította meg Jolán, aki
épp ezért határozta már el tízévesen, hogy önállósítja magát. A moziban árult
cukorkákból szerzett keresetét félrerakva, anyja háta mögött iratkozott be a
polgári iskolába, és az első lehetőséget kihasználva keresett élettársat,
férjet magának. De rögtön visszanyúlt a többiekért. Első két házasságába
ugyanis teherként magával vitte a családot is.
Pedig
a mama őt is verte. A József Attilát halálig kergető hibás gének valószínűleg
Pőcze Borbálától erednek. Attila élete legtöbb verését a mamától kapta. A
szerencsétlen asszony indulatait mi pontosan éretjük, de ettől a gyerekeknek
nem volt könnyebb megtanulniuk, hogy a mamát meg kell érteni. Ennek a
folyamatnak költői dokumentumai is vannak. A bűn problémáit feszegető
szonettjében első megfogalmazásban anyja még bottal veri meg gyerekét, később
már „lágy tekintettel”, hangsúlyozva a mögötte is létező szeretetet. Hiszen
ugyanaz a megértés változtatta az utolsó
ringyót lenge, könnyü lánnyá.
Az
„Ettelek volna meg!...” kitétel azonban így is szíven üti az olvasót. Tudván,
hogy József Attila világában valamiképp minden összefügg, eszünkbe jut, hogy „megszült
Pőcze Borcsa, / kit megettek a fenék, / gyomrát, hasát sorba, / százláb súroló
kefék”, de önmagát sem csak a Kései
siratóban vádolja ezzel a bűnnel. A közvetlenül a Kései sirató előtt írt Jelenet
egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból című töredék versében a bűnöst
azzal vádolják: „ím anyját falta föl magzatja”, hozzátéve, hogy „nem emlékszik
arra persze, / mint vette vérét és tejét.” Végül így foglalják össze a vádat: „Anyád
meghalt tizenhat éve / - ezt meg kell állapítani - / le vannak rágva csontjai /
és szülőhúsa meg van éve. / Igaz-e hát, hogy őbelőle / táplálkoztál, te hajdani
/ élősdi kisded…”
Ugyanez
a gondolat kerül át a Kései siratóba.
A gyermek magzatként és csecsemőként – de átvitt értelemben később is –
természetesen táplálkozik anyjából. A teljes gondolatmenetből kiszakítva
azonban kannibáli átokká torzul az „Ettelek volna meg!...” kitétel. Az utána
következő sorok pedig az őrület jeleit idézik fel bennünk azzal, hogy
monomániásan továbbra is egyetlen probléma körül keringenek: miért ígértél, ha
meghaltál, miért adtál, ha visszavetted… És amikor már a József Attilánál
szokatlan rendezetlenséggel ömlő panaszáradat egyetlen átkozódássá áll össze, a
költő hirtelen megállítja az esztelen rohanást. A „nem hallod, mama? Szólj rám!”
közbekiáltással egyértelművé teszi, hogy amit eddig önmagát egyre inkább
belelovalva elmondott, az provokáció. Tizenhat éve halott anyjának emlékét
provokálja, hogy választ kapjon kétségeire.
Az
utolsó szakasz ennek a megvilágosodásnak szomorú fényében felnőttként láttat
újra mindent. „A legenda oda”, mondja a költő, miközben új fejezetét írja anyja
legendájának. A mama iránt érzett „gyűlölök és szeretek” szélsőségei között
hányódó József Attila nagyon is óvatosan közeledik anyjához mint verstémához.
Az első igazán sikeres kísérlet az Anyám.
Ebben a proletáranya mítoszát teremti meg. Azét az asszonyét, akinek törékeny
termetét a tőke törte meg. Akinek sorsa példázat minden proletár számára. Ez az
anyamítosz nemcsak versekben él tovább, hanem képekben is. Például akkor,
amikor a Duna „mint édesanyám, ringatott, mesélt, / s mosta a város minden
szennyesét.” Ennek a mítosznak van egy halhatatlan darabja is, ez a Mama. Ebben a 16 soros kis remekműben
tételesen is kimondja: „most látom, milyen óriás ő”, és a verset az égboltra
fölvetített monumentális anyakép z árja le. A Kései siratónak nincs köze a proletárasszony gyönyörű mítoszához.
Két – az életbe eleve hátrányokkal indított – szenvedő emberi lény egymással
való elszámolása ez a költemény. De itt sem valódi anyjával áll szemben, hanem
a pszichoanalízissel felszínre hozott emlékekből összeállított anya-képpel.
Most
már csak a tanulság marad hátra. Ezt is levonja a költő, általánosítva saját
csalódásait. Eddigi őrjöngései annak az ostoba rajongásnak köszönhetők,
amellyel anyján csüggött. Mindenkit anya szül, így mindenki csalódik vagy
megpróbál maga is csalni; az élet rendjéhez tartozik csalás, csalódás, és a
szembefordulóra meg a beletörődőre ugyanúgy halál vár útja végén. Legfeljebb az
a különbség köztük, ki mibe hal bele.
Ezek
az életbölcsességek persze már vaskos közhelyek. Ám akik a Kései siratót teljes mélységében megpróbálták végigkövetni, azok
pontosan tudják, a közhelypecsét alatt megint csak egy haragos szellem várja a
palackban halálos szabadulását.
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S ím váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
míg nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vídul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!
Az
első mondatra felkapjuk a fejünket. Egy igazi, nagy gondolatokból építkező
József Attila-költeménynek úgy kell kezdődnie, hogy megjelenik benne a költő.
Többnyire ül, például a rakodópart alsó kövén vagy a lillafüredi sziklafalon
vagy éppen „fák közt, virágok közt” egy padon, hogy összegyűjtse, mit mondjon a
szocializmus állásáról Ignotusnak. Persze mehet az utcán is, hazafelé, ahogyan
tette ezt a Hazámban, egy tapsikoló
jázminokkal illatozó éjszakán. De máskor, ilyen provokatív kérdésekre nem
szokta ragadtatni magát csak úgy.
József
Attila nem a gondolatait írja meg verseiben, hanem önmagát abban az állapotban,
amikor épp születnek benne a gondolatok. Amikor „tűnődik” vagy „elmereng”. De
most nem tűnődik. Most indulatos.
Eleve
indulatosan indulhatott haza, szokásaihoz képest túl korán, hisz az avarszőnyeg
állapotából ítélve késő ősz lehetett, és épphogy csak kezdett besötétedni.
Amikor a város pereméhez ért, hirtelen megriadt. A vers első változatában a
bokrok mögött még bicskás útonállókat sejtett, de aztán kijavította az egészet
úgy, ahogy a valóságban megtörténhetett. Ment elgondolkodva, valaki felbukkant
előtte, ő megijedt, mert rájött arra, ami addig eszébe sem jutott, hogy ezen az
elhagyott helyen akár ki is rabolhatják. És a pillanat félelme előhozta benne
azt a folyamatos félelmet, amelyben él.
Nagoyn
hatásosan meséli el ezt a kívülről nézve jelentéktelen történetet. Az egész táj
megelevenedik, megszemélyesedik. Lába alatt a száraz levelek először álmatlanul
forgolódnak, aztán „ütött gyerekként” morognak. Mint a félelem áldozatai. A
bokrok ugyanúgy guggolnak, mint a mögöttük sejtett támadók. Még a föld is
gyanakvóan tekint a távoli lámpa felé. József Attila költészetében a táj mindig
átveszi alkotójának érzelmeit. Az Elégiában
például rikácsolva óvja a sárga palánk az erkölcsi rendet, és „mélán és
komorlón” álmodoznak az üres telkek magas házakról.
Ebben
a versben a szabadság illúzióját még teljesen el nem vesztett állampolgár
félelmével is a rendőrállam ellen tiltakozik. Ez az állam egyelőre csak figyel.
Telefonokat és – feltehetően verssé lett – álmodozásokat. És ezekhez fűződő
emberi kapcsolatokat. Közben mindenki arra vár, mikor lép tovább az addigra már
felkészült hatalom a jogsértés területére.
A
„törékeny” falvakban már megtörtént a jogsértés. A nyílt szavazást előíró
választójogi törvény miatt a kiszolgáltatott parasztember nem vállalhatott
személyes konfliktust a hatalommal anélkül, hogy ne kockáztatta volna
megélhetését. József Attilát, aki gyermekkora óta ismeri a falut, és falukutató
is volt, mindig megdöbbenti, mennyire „sunyít vagy parancsot követ” a nép a
cicázó csendőrtollak árnyékában, vagy ahogy itt írja. „… retteg hogyha választ,
/ szemét lesütve fontol sanda választ”. Vagyis ezt a rendet együtt tartja fenn
a megfélemlített állampolgár és a megfélemlítő hatalom.
Ebből
a bezárt világból akart kitörni már az első lélegzetre bekiáltott kérdésével.
De a rend ellen lázadva nem magát a rendet támadja, csupán ezt a rendet.
A
magyar gondolkodásban a rendnek nincs nagy becsülete. Még Arany János is úgy
rebelliskedett, hogy: „Deák Ferenc, megélünk mi / Kend nélkül. / Kívánjuk a
szabadságot / Rend nélkül.” Érthető, hisz a magyar történelem úgy alakult, hogy
a szabadságért mindig nagyon sokat kellett harcolni, a rendet meg készen
kaptuk. Többnyire a szabadság helyett.
József
Attila anarchizmussal is kacérkodó ifjúságában persze hogy rend-ellenes volt. „A
rend lecsap rád” – mondta a tőke áldozatának tanításképpen. Később azonban a
rend és a szabadság hol perelve, hol összefogva egyre inkább elválaszthatatlan
párost kezdett alkotni gondolatvilágában. Nagyjából 1935-re jutott el az igazi
szintézisig. Nem sokkal a Levegőt!
megírása előtt mondta ki a Május
című versben az egyszer beköszöntő ünnepről, a boldog jövőről: „a szabadság
sétára megy. / Hős népe ágat lenget, / s ő kézenfogva vezeti / szép gyermekét,
a rendet!” Nem sokkal ezután fogalmazódik meg a költőben a Levegőt! alapgondolata is. Erről a vers első változatának címe is
árulkodik: Rend és szabadság.
József
Attila azt mondja, hogy ő mindig is rendet akart, de nem ilyet. Mert ilyet
elképzelni sem tudott, pedig neki nagyon sok szenvedést kellett kiállnia
gyerekkorában. Ő a szabadság rendjére vágyik, amely nem erőszakkal, hanem
érvekkel győzi meg az állampolgárt, és amely nem veszi el tőle a játékot,
vagyis az életörömöt.
Ezzel
pontosan megértettük a vers üzenetét. József Attila valószínűleg meg lenne
elégedve velünk, hiszen, mint másutt is mondtuk, ő nemcsak költője akart lenni
a világnak, hanem egyúttal megértő tudósa és megváltoztató forradalmára is. A
költői eszköztárat azért tartotta lényegesnek, hogy segítsen hatékonyan
közvetíteni mondanivalóját. Sikerül is: szinte észre sem vesszük, milyen
bonyolult, nehéz versformát választott magának a költő. Nagy gondolati verseit,
mint a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia stb. eleinte olyan formában írta, amelyben a ritmus
hajlékonyan, alkalmazkodóan követte a gondolatokat. Élete vége felé azonban
József Attila egyre bonyolultabb ritmust és rímképleteket használt. Néha olyan
érzésünk támad, saját feladatát akarja nehezíteni. Mint amikor műlesiklók
zászlókkal tűzdelik tele pályájukat, hogy azokat kerülgetve lassítsák a
féktelen rohanást. Talán József Attila is egyre fékezhetetlenebbül száguldó
elméjének akart korlátokat szabni. A Levegőt!
például hatodfeles jambusokat váltakoztat hármasokkal, ami nagyon éles váltást
jelent, nem is szólva a keresztrímes formába beépített páros rímű két sorról,
amelyet szintén meghökkentően zár le a harmadszor is visszatérő ráütő rím ( a b
a b c c b). Ezekbe a bonyolult formákba
vagy belefeszül a vers, és birkózik vele, mint a szonettekben vagy az Eszmélet
József Attilá-sított balladaformájában, vagy átfolyik rajtuk, nem törődve a
versszakok megállító parancsával sem, mint a Város peremén vagy a Flórának
című versekben láthatjuk.
A
rímek is kitűnően szolgálják az egész hatását. A kulcsszónak számító „rendet” három esetben lesz hívórím, és
mindig fontos gondolatot hordozó válaszrímeket kap. Először a „tenghet” szóval a rend erkölcsi értékét
szállítja le a költő, másodsorban pedig az „engedd”
szóval oldja a rend szigorát. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy József
Attila költészetében a lényeges formai elemek a tartalomnak, vagyis magának az
igazságnak a részei. Az első szakaszban a költő megütött gyermekeknek érzi a
lába alatt zörgő száraz, „sovány” leveleket. Az ötödik szakaszban, amikor ezek
a levelek már a Város pereménből
szintén ismert „törékeny” falvakat jelentik, a „felnőtt balszerencse” tapos
rájuk. A hetedik szakaszban végül megértjük, miért a gyermek-hasonlat jutott a
költő eszébe a vers elején, és azt is, mi köze egymáshoz a falvaknak és a
megvert gyerekeknek. Őt verték gyermekkorában Öcsödön „mint apró gyermeket”,
pedig „ugrott volna egy jó szóra nyomban”. S mert ezt a verést ő ott idegenben
kapta, továbbgondolhatjuk: akit vernek ott, az idegennek is érzi magát. Ezért
lesz a „rendet” harmadik válaszríme a
„vertek”. Érdekes, hogy amikor az
Elégiában felidézi ugyanezt az élményt, akkor a vernek a gyermek szóra
rímel. A „gyermek” szó itt is megtalálható, de inkább az önmagát jelentő
személyes névmásra rímelteti a költő.
A
Levegőt! talán nem éri el József Attila legnagyobb gondolati verseinek
színvonalát, de valamennyinél híresebb lett. Az elmúlt évtizedekben nagyon sok
helyen szavalták, és a versmondók nem az egykori, hanem a mindenkori rendnek
címezték a költő szavait. A remekművek egyik sajátossága, hogy időtálló
igazságot tartalmaznak, amely könnyen időszerűvé válhat. Különös játékot
jelentett a versmondóknak, hogy egy olyan költő szavait olvassák a rend fejére,
akit a rend hivatalosan a magáénak tart, utcát, lakótelepet, díjat nevez el
róla, és igyekszik elhallgatni nézetkülönbségeiket. Lehet, hogy később ezért
sem lehetett az ő szobraihoz összeverbuválni elegendő számú szobordöntögetőt.
Vagy
talán azért, mert sohasem volt szobor.
**
NEM EMEL FÖL
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom:
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Ez
a vers egyáltalán nem híres. Azért került ide, hogy segítsen megfejteni József
Attila egyik legkülönösebb titkát: hogyan keresi, találja meg és veszíti el az
Istent. Ez a témakör nagyon hiányzik a költő életművének teljességéből. Sajnos
sohasem illett bele az iskolák számára retusált József Attila-képbe, hiszen mi
dolga lett volna Istennel egy marxistának, pláne egy illegális kommunistának?
A
valóság mindig érdekesebb, mint a róla alkotott előítéletek. Sem a hívő, sem a
hitetlen nem akar feltétlenül verset írni Istenről. Belőlük legfeljebb
elkötelezettségük megvallását lehet kiprovokálni. Istenről az ír verset, aki
éppen keresi.
József
Attila rövid életútján többször került olyan
helyzetbe, amely Isten felé fordította. Néha ellene is fordult. A
világra haragudva megtagadta a Tiszta
szívvel című versében, másutt az egyházi tekintély ellen lázadt a pogány
magyarság nevében, vagy az isteni hatalom ellen a krisztusi szenvedéseket
átérezve. A utóbbi miatt került istenkáromlás vádjával először bíróság elé.
Ám
ezek csak kivételek. Korai versei akkor is a kereszténység szellemiségét
árasztják, ha csupán erkölcsi, társadalmi problémákkal foglalkoznak. A Tanításokban például mintha egy profán
evangéliumot alkotna, makacsul tartva magát ahhoz a meggyőződéshez, hogy az
embert minden bűnéből ki lehet emelni, ha elhitetik vele, hogy jó.
A
fiatal József Attila számára Isten leggyakrabban csak egy túláradó szeretetre
méltó felnőtt férfi, akit a hívő gyermekként szolgál, vagyis boltba megy neki,
újságot árul vele, vagy a lovait hajtja, ha együtt szántanak.
József
Attila istenélménye sokkal személyesebb, mint másoké. Ő a vallással nem
egyetlen egyház tagjaként ismerkedett meg. Apja után görögkeletinek
keresztelték, de aztán nem volt a közelében senki, aki ennek szellemében
nevelte volna. Tudjuk, hogy találkozott felekezetének nagy szakállú pópájával,
de ez csekély számú budapesti hívei között hozzászokott a bolgár kertészek és
szerb kereskedők hitükben nevelt és szláv nyelven értő gyermekeihez. A kis
vadóc magyar prolikölyökkel nem tudott mit kezdeni. Így esett meg, hogy a kis
Attila „a görögkeleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot”. Egyébként
többnyire református hittanra járatták a fiút a Pőcze család hagyományait
követve. Itt kezdhetett el feleselni a zsoltárokkal, mint azt később a „Magamban
bíztam elejitől fogva” verskezdésnél tette. Egy kéthetes kaland erejéig még a
szaléziánus rend iskolájával is megpróbálkozik, és felnőtt korában sok zsidó is
előfordul környezetében. Mindez nem csupán türelemre tanítja. Számára Isten
felekezeteken, sőt valláson kívüli. Személyesen akar hitet, bizonyosságot
szerezni, amikor szükségét érzi.
Húszas
éveinek derekán egy időre eltávolodik ettől a problémától. Ekkor a különböző
társadalmi mozgalmak kötik le, főleg a munkásmozgalom jelenti számára a hitet,
sőt a hitet együtt vállalók közösségét is. Az illegális párt életének első
egyháza, amelyhez úgy ragaszkodik, mint az őskeresztények katakombás
közösségeikhez. Hogy a párt a másik hit helyére kerül, mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy egyes versekben sorokat cserél ki új hitének megfelelően. A
szocialisták többé nem „erős búzában”, hanem a „tőke szennyében” gázolnak, és a
szeretet szavai helyett a mozgalom jelszavait kiabálják.
Miután
kiközösítették ateista vallásából, újra Istenhez fordul. Bűntudatán szeretne
segíteni, amelyet sikertelen élete és betegségének pszichoanalitikus kezelése
fejleszt ki benne. Saját helyzetéből érti meg a valláson alapuló erkölcs
gyakorlati előnyeit: „Óh boldog az, kinek van Istene, / ki rettenetes és maga a
jóság, / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát.”
Sajnos meg kellett állapítania, hogy Istent „én nem leltem sem a szívemben, sem
az égben”. Ez a két helyen keresett és nem talált Isten az egész problémát
pontosan jelzi. A belső Isten az, aki belülről tudja átérezni problémáit és
kivezetni bajaiból, a külső Isten pedig az, aki megadja létével a biztonságot,
hogy tudjon hinni belső Istenében.
Előrehaladó
betegsége egyre jobban belehajtja ebbe az istenkeresésbe. Ennek megrázó
dokumentuma ez a vers is.
A
kezdet az istenkereső kilátástalan állapotát rögzíti. Az ember már nem is a
földön, hanem mélyen a sárba süllyedve várja, hogy az Isten eljöjjön érte. A „fogj
össze, formáló alak” megszólításban egyenesen az őskezdetekig vezeti vissza
saját helyzetét. A sárba nehezülve nem csupán felemelésre, megtisztulásra,
hanem teljes újrateremtésre vár.
S
az sem elég, ha Isten újból megteremti. Azt is kéri tőle, hogy fogadja fiává.
Ezzel József Attila istenkeresésének igazi kulcsáig jutottunk el. Számára a
megtalált Isten az utolsó esély, hogy az apja legyen.
Josifu
Aron, a bánáti román parasztok, pásztorok kalandos életű utóda, aki előbb
daliás huszárként szédíti el a kis cselédlányt, majd szorgos szappanfőző
munkásként próbál megfelelni családfenntartói kötelezettségeinek, eltűnésével
évtizedekig komor árnyékot vet otthagyott családjára. Nem várják vissza, hogy
dollárokkal kárpótolja őket, de nem is átkozzák. Maguk között nem beszélnek
róla. Apja magyarosított neve legfeljebb statisztikai adatként bukkan fel
először József Attila-versben. Csak 1937-ben, az egymástól mit sem tudó apa és
fiú halálának közös évében ír verset apjáról a költő, hogy saját menekülését
igazolva próbálja apja egykori menekülését megérteni.
Viszont
az otthagyott fiú egész életén át apát keresett minden számára imponálni tudó
férfiban olyan tolakodó erővel, hogy rendszerint már ezért is visszahőköltek
tőle. Már az első jelölt, Makai Ödön sem vállalta ezt a pótapaságot, pedig
egyébként kötelességtudóan gondoskodott a fiúról. Babitscsal is ezért került
végzetes haragba. Tanítvány szeretett volna lenni, úgy, mint Szabó Lőrinc,
akivel Babits együtt fordította Baudelaire-t, vagy mint Illyés, akire végül
rátestálta az egész Nyugatot. De a költőfejedelmet nagyon idegesítette a
tolakodó tanítványjelölt. Az elutasításért pedig József Attila olyan
sértésekkel állt bosszút, amelyekkel saját költői pályáját vágta el.
Persze
voltak szerencsésebb apaválasztásai, mint a robusztus termetű Nagy Lajos vagy
éppen Thomas Mann, akit szintén gyermeki pózban köszöntött budapesti látogatása
alkalmával.
Az
apákba kapaszkodó, örök gyermek költő az árvaság kegyetlenségétől fél. Attól a
kegyetlenségtől, ami az árvákban halmozódik fel, hogy bosszút álljanak a
világon.
Ez
a vers imádság. Ugyanakkor nagyon kevéssé viseli magán az imádságok
stílusjegyeit, elsősorban a kötelező alázatot. Ezt még az elmaradt hittanórákon
kellett volna begyakorolni. És nem csupán formai jegyekről van szó. Az
imádságban őszintén kitárulkozó József Attila végül is arra kéri Istent, hogy
értse meg a helyzetét, hiszen eddigi élete és az azt meghatározó emberek
egyaránt kényszerítik őt Isten megvallására és tagadására. De Isten éppen azzal
adhat bizonyosságot nagyságáról, hogy megértve ezt a kettősséget, inkább segíti
elviselni. Nem viszonozza a tagadást, sőt megengedi az istenkeresésében
gyermekivé lett léleknek, hogy végre – el nem vakítva az emberfeletti
fényességtől – a mennybe lásson, vagyis hitéhez megkaphassa a rég várt
bizonyítékokat.
A
negyedik szakasz hátborzongató példája a József Attila-i logikának. Szerinte
Isten eddig is csak azért lehetett közömbös az ő kínjai iránt, mert ő – saját sorsát
önmaga intézve – levette Isten válláról annak terhét, hogy róla, József
Attiláról gondoskodjék, ami – kimondatlanul is – a kötelessége lenne.
A
záró szakasz már közönséges kívánságokat közvetít. Isten közbenjárhat érdekében
azoknál is, akiknek el akarja a szeretetét nyerni. Erre jön zárásképpen a
váratlan fenyegetés, ha ügyében nem történik meg igazságtalanságainak isteni
felülbírálata, kénytelen lesz magát feláldozni. Ez a mondat a költő halálának
évében szomorúan mutat a végkifejlet irányába.
Az
irodalmi alkotások önálló felségterületek. Persze vannak különféle rendszerek,
amelyekbe beletartoznak, bármelyik regénynek születhet folytatása, a versek is
ciklusokba szerveződhetnek. József Attila költészetének eleget nem ismételhető
sajátossága, hogy pályafutása vége felé versei egyre jobban összetartoznak. A Nem emel föl a Szép Szó márciusi számában
jelent meg. Egy hónapra rá a öltő mintha a folytatását írta volna meg Bukj föl az árból címmel. Még a formát
is megtartotta, amely elég jellegzetes ahhoz, hogy azonnal ráismerjünk, hiszen
a négyes és az ötödfeles jambusokat keresztrímes elrendezésben ilyen sorrendben
nemigen szokták használni a költők mifelénk. Általában a hosszabb női rímes
sort szokta követni a rövidebb, hímrímes sor. A Bukj föl az árból megismétli kérését, hogy adja már létezésének
jelét az Isten azzal, hogy tiltsa meg József Attila további lassú
önpusztításait, hiszen ha nem teszi, akkor nem marad más, mint a gyors
önelpusztítás újabb fenyegetése.
A
gondolatsor a költő legutolsó verseinek egyikében fejeződik be. „Négykézláb
másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem” – kezdi. Ekkor már
nem hisz az isteni jelben, de úgy véli, Isten épp azzal akar rajta segíteni,
hogy nem segít. Így rákényszeríti arra, hogy ő segítsen önmagán: „Úgy van
velem, hogy itt hagyott magamra.”
Ezzel
vége is lett a magyar költészet legkülönösebb istenkeresésének. József Attila
képtelen volt belenyugodni, hogy magára maradt. De képtelen volt az öncsalásra
is. Tudta, hogy nagyon nagy szüksége van erre a hitre, és ezért sokszoros
szigorúsággal vizsgálta óhajtott megmenekülésének kért bizonyítékait. Talán egy
csoda még segíthetett volna rajta, de a csodákban épp az a legnagyobb csoda,
hogyha hinni tudunk bennük.
**
FLÓRÁNAK
Most azon muszáj elmerengnem,
hogyha te nem szeretnél engem
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömet tanul,
bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort
olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.
Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! – bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.
Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein
túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron…
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
azt elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamban én se féltem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
A
múzsának nem tetszik a cím. Flóra nyugtalanul veszi tudomásul, hogy Attila
egymás után írja verseit, és bár ezek nem csupán hozzá szólnak, címüknek sem
tud mást kitalálni a szerelmes költő, mint az ő nevét. Pedig ő még nem szánta
el magát, hogy igent mondjon az ostromló férfinak.
Habozása
érthető. Ő a házasságot csak mint egész életre szóló döntést tudja elképzelni.
József Attila pedig beteg volt. Ezt Flóra attól az első pillanattól kezdve
tudja, amikor találkoztak, és meg akarta csináltatni vele a Rorschach-tesztet.
A kísérlet félbeszakadt, de egy hét múlva a férfi megkérte a kezét, és makacsul
kitartott döntése mellett – haláláig.
A
harminckét éves férfi még nőtlen, de már volt egy élettársa. Az egyetlen nő,
aki a mamán és nővérén kívül vele tudott élni. Szántó Judit szép volt, szigorú,
munkájában pontos tisztviselőnő. József Attilát illegális pártszemináriumon
ismerte meg, férje Moszkvába távozott, és Kun Béla lányát választotta helyette.
Amikor pedig kapcsolatuk végén József Attila elköltözik Judit lakásáról,
targoncára tett szegényes motyóját mint kifutófiú Kádár János tolja mellette.
Még
be sem fejeződött ez a kapcsolat, felbukkant József Attila életében egykori
szerelme, Vágó Márta. A kedves és dédelgetett polgárlányt aggódó szülei annak
idején Attila elől menekítették külföldi tanulmányútra, idegenben ment férjhez,
így most egy másik rossz házasság sérüléseit próbálta rövid ideig gyógyítgatni
első nagy szerelmével.
Attila
szintén sebekkel volt tele. Pszichoanalízissel próbálták kezeltetni betegségét,
amivel csak azt érték el, hogy még egyszer átélhette kegyetlen gyermekkorát.
Ugyanakkor beleszeretett analitikusába, Gyömrői Editbe, aki azonban sohasem
volt hajlandó meglátni benne a férfit, csakis a pácienst.
Ekkor
jött Kozmutza Flóra. Kifinomultan szép volt, okos, művelt és szerelmes. Sajnos
nem Attilába, hanem épp annak legnagyobb vetélytársába, Illyés Gyulába, akinek
minden sikerült az életben, ami neki nem. Babits Mihály utódjának tekintette,
kortársai vezérüknek, még Moszkvába is út hívták meg a szovjet írók
kongresszusára. Ezúttal azonban van remény. Illyés nős, ami Flóra részéről
kizárt bármilyen kapcsolatot. A félreállni készülő vetélytárs még maga beszéli
rá a lányt: ha van bátorsága, menjen
hozzá Attilához, akit önmagánál nagyobb tehetségnek tart. Amikor később mégis ő
veszi feleségül Flórt, versben soha nem említi a nevét, mondván, ezt
nemzedékének legnevesebb tagja foglalta le magának.
A
költészet nem feltétlenül érdemeik szerint ajándékozza meg a négy asszonyt.
Judit alig kapott verset kitartásáért, még az ő éveiben született Ódát is más
nő ihlette, s ezt a mindig kíméletlenül őszinte Attila meg is mondta neki.
Mártát annak idején szép szerelmes dalokkal hódították meg, szépen is
búcsúztatták, kapcsolatuk reneszánszára azonban nem sok poézis jutott. Edit
mindent megkapott a semmiért, magyar versben még senkinek nem könyörögtek úgy,
mint neki a Nagyon fáj-ban vagy a Gyermekké tettél-ben. Ilyen szépet
József Attila is csak Flórához írt, ha lehetne tüzet és vizet egyáltalán
összehasonlítani. Az Edit-versek a megtagadott, a Flórához írottak a megtalált
harmóniától ragyognak.
Választott
ersünk már az első sorában letagadhatatlanul az igazi József Attilát idézi
elénk. Neki valóban muszáj elmerengnie, ő így éli át a viálgot, ilyen
parttalanul áradó gondolkodásban. Sőt a világ is ilyen lesz körülötte. Nála még
a málló faldarab is tűnődik előbb, hulljon-e.
Ha
középkori mintára megszületne a versmívesek céhe, ezt a költeményt bizonyára a
mértékül szolgáló mesterművek között tartanák számon. Már első látásra nemes
anyagból kélszült. Ritmusának alapja ugyan nem különös, hisz az ötödfeles és a
négyes jambus kombinációját kedvelik költőink, de páros rímű alkalmazása
szokatlan, és mert így nem kétsoronként, hanem négysoronként vet egy-egy
hullmáot a ritmus, ez meglágyítja a vers dallamát.
A
rímek szépek és kimunkáltak. József Attila a magyar rímelés egyik virtuóza. Ám
nála a formai eszközök nem csupán hordozzák a lényeget, hanem részei az
igazságnak. Ezért vannak olyan rímei, amelyek egyik verséből a másikba
vándorolnak. Ezúttal azonban nem önmagától, hanem a magyar költészet kincstárából
vett át rímeket. A szenem – szemem rímet
Balassitól kapta, a szén szó parázs jelentésével együtt, a világ – virág párost pedig az Ómagyar Mária-siralom-ból kölcsönözte
máskor is.
A
Flóra-versek kiválnak az életműből. József Attila érezhetően hódítani akar
velük. Tudja magáról, hogy beteg és szegény ember, de Flórában nemcsak ígéretes
asszonyra, hanem értő közönségre is talál. Épp ezért a hozzá írt versekben nem
csupán mondandójának keres megfelelő formát, hanem láthatóan törekszik arra,
hogy elkápráztassa a lányt költői formakészségével, az emberi kultúra versbe
sűrített értékeivel. Így kerül hexameter és szapphói versszak a Flóra-versek
formatárába. A Flórának pedig az egyik
legtudatosabban szerkesztett versépítmény, amely valaha is József Attila
tollából született. Felfoghatjuk akár egy gyönyörűen komponált virágcsokornak
is. És ezen a virágnyelven nem kevesebbet állít, mint azt, hogy már kész a
halálra. Már csupán Flóra szerelme tartja életben.
József
Attila verseiben sokszor megígéri öngyilkosságát, és az életben sokszor
megpróbálja. Utolsó éveiben szüntelen segélykiáltásokat küld mindenfelé.
Szerelmeit, barátait ugyanúgy ezzel fenyegeti, mint magát az Istent. Ebben a
versben az a hátborzongató, hogy már úgy véli. „jó meghalni”. A halál nyugalmat
ad. Kissé riasztóan tág ez az életen túli, kozmikus világ, de a költő azonnal
otthonosan berendezi. A vallomástevő szerelmes, és a halál végtelen mindensége
mellé harmadik síkként beúszik egy emlék. 1920 nyarán József Attila a Tatár nevű vontatógőzösön
hajósinaskodott. Amikor hagyták, a csepeli Duna-ágban is merengett a vízparton.
Nemcsak dinnyehéjat látott, mint híres versében, hanem ringatózó almákat és a
hullámokon bicegő zöldpaprikákat is. És a hajó orra is valóságos hullámokon
bólintott rá a megértett egyetemes igazságra. Mert az egykori merengését
újraélő József Attila végül is rájön, hogy a „mindenség ráadás csak”. Ezt már
másutt is kimondta. Az Eszmélet
ciklus egyik legszebb darabjában a felnőttségnek az a kritériuma, hogy valaki
tudja: „az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja /
bármikor…:” Ahogy ebben a versben is „mint az áradás csap” túl az élet „a halál
partszegélyein”, vagyis a költő eljutott a felismerésig, hogy a mindenségben a nemlét a törvényszerű, és a
létezés, az élet csak véletlen, különös ajándék, kegyelem.
Ennek
a tudásnak birtokában barátkozott meg az űrrel is. Nemsokára felismeri saját
rokonságát az űrrel, vagyis a halállal: „Űr a lelkem. Az anyához, / a nagy
Űrhöz szállana, fönn…”
Miközben
gondolatainak lélegzetelállító ugrásait követjük, állandóan váltogatja a
különböző síkokat. Hol a kozmikus távlatokba mereng, de mire ez unalmas lenne,
már a Duna-parton vagyunk, s mire belefeledkeznénk az emlékekbe, a szerelmes
szólítja meg szerelmesét, akit időnként figyelmeztetni kell, hogy csakis őneki
készül – soronként tökéletesedve – ez a különös, háromszintű verskompozíció.
Aztán
végül egybeérnek a síkok, a halálba, az emlékekbe repülő költő számtalan
fordulat után mint nagyszerű artista biztosan ér talajt. Hiszen a halál csak
akkor érvényes, ha Flóra nem szereti, márpedig az nem lehet igaz.
Flóra
már valóban szereti őt. Szerelmük éppen azért válik tragikussá, mert képtelenek
becsapni egymást. A lány sokáig vívódik, amíg elég erősnek érzi magát a vállalt
feladathoz. Egy beteg embert kell életben tartania és fokozatosan
visszaszoktatnia a való világhoz. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, azt nem
is szerelmes szavai igazolják, hanem az a töprengése, amelyben arról beszél,
megkapta állását a Gyógypedagógiai Főiskolán, szép fizetéséből kettőjüket is el
tudja tartani. Meg is mondta Attilának, hogy már csak egy hónapot várjon. Ez
lehetett az utolsó jó hír, amit a szárszói panzióban élet és halál között
tétovázó költő még hallhatott. A vonathoz kikísérve Flórát, nevetett, tréfált,
azt kiáltotta utána, hogy „karácsonykor esküszünk”, és a vonat mellett futva
még fogta egy darabig a lány kezét. Egy hét múlva lemondó hangon búcsúzott el
élete utolsó reményétől, s már csak az új halálugrás következett – nem versben,
hanem a valóságban.
Előtte
még megírta a lánynak: „nem rajtunk múlott”.
RIGÓ
BÉLA
Forrás: 99 híres magyar
vers és értelmezése 488-515. old. – 2.
kiadás, Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése