Kalevala

Kép forrása: http://kalevalataidettakouluille.ateneum.fi

A finn nép nemzeti eposza, a világ legjelesebb eposzaihoz tartozó alkotás. Elias Lönnrot (1802-1884) által évtizedekig gyűjtött folklórénekekből összeszerkesztett, 22 795 sorból álló mű, amely a finnek őstörténetét beszéli el.

A XIX. század első fele a nemzeti öntudatra ébredés időszaka északon is. A romantikus érdeklődés a fölklór felé fordult, és a népköltészeti alkotások történetiségében, művésziségében vélte megtalálni a nemzeti azonosságtudat forrásait. Lönnrot 1828-ban jelentette meg addigi néprajzi gyűjtésének eredményeit Kantele címmel. Későbbi, kelet-karjalai gyűjtőútján hatalmas anyagot, kiváló énekmondókat talált, s az 1835-ben napvilágot látott Vansa-Kalevala (Régi Kalevala) már 32 énekből állott. Újabb kutatásai tovább bővítették az énekek sorát, s Lönnrot kiegészítésével az 1849-ben megjelent Uusi-Kalevala (Új Kalevala) 50 énekből állt. A gyűjtő – a korai folklorisztika „szokásjoga” alapján – a különböző helyeken és különböző énekesektől hallott történeteket egybeszerkesztette, átírta, kiegészítette saját eszményei szerint.

Lönnrot a korabeli finn történettudomány elképzeléseit követve a Kalevala eseményeit a Fehér-tengertől délre helyezi. A hősénekeket történeti és etnográfiai forrásnak tekintve, az eposz a finnség ősi társadalmát és egy történelmi korszakát kívánja megformázni. Az eposzteremtés kívánalma szerint összekapcsolja az egyébként alig érintkező és az egyes hősökről szóló különálló énekeket, és egyetlen történetbe foglalja az eltérő korokat. A teremtéstörténet, a tűz eredetének meséje, az ércek, a föld megmunkálásának leírása a legrégebbi időket idézi. Ám a Kalevala tükrözi a társadalom életének alakulását, az erkölcsök, a szokások változásait is. Az egységesítő szándék eredménye a teremtő Isten alakja, de a monoteizmus szellemiségének ellentmondanak az Ukko környezetét benépesítő tündérek. A Kalevala szerkezete szilárd, a három legfőbb hősének, Vejnemöjnennek, Ilmarinennek és Lemminkejnennek a története a különböző epizódokban jól illeszkedik. Ez a tény is csábíthatta a kutatók egy részét, hogy az egyes alakokat konkrét történelmi személyiségekhez kössék, illetve egyazon történelmi korban helyezzék el. A tudományos kutatás számára azonban ezek a rekonstrukciók elfogadhatatlanok.

Az első kiadás címlapján ez állt: „Kalevala, avagy régi karjalai énekek a finn nép hajdani történetéről”. A „Kalevala” szó a Kalevala-nemzetség lakóhelyét nevezi meg, ám ez földrajzilag nehezen behatárolható. Valószínűleg a finnség déli szállásterületeit jelölhette, hisz a műben szereplő másik helyszín, Pohjola, Észak földje. Az eposz nagyobb része a két nép, illetve hőseinek viadalait, háborúit meséli el. A Kaleva-nemzetség legnagyobb alakja Vejnemöjnen, az énekmondó, varázsló. Misztikus hős, együtt született a Földdel, a mű más helyein pedig maga is a teremtés részese. Gyógyító és rontó hatalommal, emberfeletti képességekkel rendelkezik, ám a világ legkiválóbb énekese is. Neve többféle alakban (Vejnö, Oszmojnen) előfordul, ahogy a többi szereplői is. Ilmarinen, a kovács ugyanúgy természetfeletti erővel is rendelkező hős, hisz a teremtés kezdetén az egek kikalapálása az ő műve. S ő szerkesztette meg a Szampót, a bőséget őrlő csodamalmot. Lemminkejnen, akinek állandó jelzője a „Messzivágyó”, a „léha”, s aki még az alvilágba is leszáll, figurájával már más nemzedéket képvisel.

A Kalevalá-ban gyakran szerepelnek az istenek; néven nevezik őket a fohászok, vagy maguk is megjelennek, mint az az eposzokban szokásos. A teremtő legfőbb isten Ukko. A rontó varázslatokban és néhány jelenetben feltűnő, félelmetes Manala Manának, az alvilág istenének birodalma. Vellamo a vizek asszonya, békés hajózásért, halzsákmányért hozzá és lányaihoz fohászkodnak a Kaleva-beliek. Tapio az erdők ura, Tapiola jó és gonosz szelleme, segítő és rontó tündérei az ő és ányai fennhatósága alatt állnak. A legrettegettebb istenek Hiszi és Lempo, akiknek mind tulajdonságaik, mind hatalmuk ereje félelmetes.

A Kalevala folklór eredetű alkotás. Számtalan archaikus szokás, hiedelem mellett a népélet jeles alkalmairól is képet kap az olvasó. Ilmarinen lakodalmának leírásában ráismerhetünk a magyar folklór bizonyos elemeire is. Ám a műben összeálló agy töredékesen előforduló balladák egyes motívumai, a siratók elemei, a nehéz sorsokat panaszló dalok is hasonlóságot mutatnak olykor a magyar népköltészet egyik vagy másik műfajával, típusával.

Magyar nyelven Reguly Antal fordításában jelent meg először a Kalevala néhány részlete. A korábbi kezdeményezések után Vikár Béla bravúros, a legjobb átültetések között számon tartott Kalevalá-ja (1909) nagy hatással volt a magyar irodalomra is. Azóta két teljes fordítás jelent meg: Nagy Kálmáné 1975-ben és Rácz Istváné 1980-ban. Vikár, aki a magyar folklór egyik legkiválóbb gyűjtője is, Lönnrot nyomán végigjárta a helyszíneket. A Kalevala gondolatritmusra épülő verselését, a párhuzamok és alliterációk jellemezte kifejezésmódot fordítása pontosan visszaadta.

**

Élt hajdan egy szépséges szűz, akit a szelek megkívántak, s a tenger gyermekkel áldotta meg. Kicsinyét szülvén, egy réce hét tojást rakott a térdére. Az asszony a tojásokat lelökte, és a tojáshéj alsó feléből lett a Föld, felsőből az ég, a sárgájából a Nap. A vizek asszonya, amerre ért, f9ldet, szigeteket, szirteket teremtett. Így haladt a világ, amikor Ilmatárnak, az ég leányának méhében töltött harminc év után világra jött Vejnemöjnen, a híres hős. Földjén egy hatalmas tölgyfa nőtt, amivel maga nem tudott megbirkózni. Szavára apró emberke pattant ki a vízből, s a víz vitéze szétforgácsolta a tölgyet. Most már vethetett magot Vejnemöjnen, és a vadont mind kiirtotta, csak a nyírfának kegyelmezett, hogy a kakukk kakukkolhasson. Kedvére élt Kaleva földjén, énekeinek híre messze szállott. Meghallotta ezt Joukahajnen, a lapp legényke, s énekversenyre hívta a vén Vejnőt. A világ kezdetéről vallj! – szólt az öreg, s kezdődött a viadal. A dalt a fegyverek szava követte, majd a varázs bűvereje. Vejnemöjnen legyőzte Joukahajnent, s csak a legény ígéretére kegyelmezett, hogy szépséges húgát, Ajnót feleségül nekiadja. A lány azonban az alkut elutasította, nem akart vénember vigasztalója lenni. Szomorú sorsát siratván, tengerbe ölte magát. Elbúsulva Vejnemöjnen, kereste a vízi tündérek lakhelyét, de a Vellamo lányává lett Ajnót fel nem találta. Hagyja el a búbánatot, tanácsolta sírból felkelt édesanyja, és Északról hozzon feleséget, Pohjola legszebb lányát.

Útnak indult Vejnemöjnen, de Joukahajnen bosszúja elől nem tudott kitérni. Lova hátáról a tengerbe esett, s a víz messze sodorta. A habokból a menny madara, a sas mentette ki, s így került remegve, vacogva Pohjolába, a kietlen Északra. Louhi, Pohjola úrnője segítséget úgy ígért csak, ha az idegen a tarka tetős Szampót megszerkeszti. Nem ismerve annak titkát, Vejnemöjnen hazaindult Ilmarinenért, a kovácsért. Útja során Észak tündérlánya elkápráztatta, s az öreg kérte, legyen a kedvese. De a lány három feltételt szabott, s a harmadiknál a fejsze Vejnö húsába vágott. Egy öregember ismerte csak a vér varázsát, neki viszont nem jutott eszébe, hogy a vas hogyan született. Vejnemöjnen elmondta hát a három testvér, a tűz, a víz és a vas történetét, hogyan békítette össze őket Ilmarinen, s készített acélt. Megismervén a vas titkát, most már a varzásszóval, gyógykenőccsel az ősz ember elállította a vérzést. Hazajutva Oszmo földjére, Vejnemöjnen hosszasan kérlelte a pernyében született, eget is kikalapáló Ilmarinent, segítsen rajta, építse meg a Szampót. A kovácsok legkülönbje kohót épített, de csak negyedszerre született meg a csodamalom, mely egyik oldalon lisztet, a másikon sót, a harmadikon pénzt őrölt. Örült a malomnak Észak úrnője, s nyomban elrejtette kilenczáras kapu mögé, roppant rézhegy belsejébe. S kérte akkor Ilmarinen is a jutalmát, de Észak lánya nem hagyta el hajadonsorát.

Élt egy léha fiú, aki állandóan a lányok körül legyeskedett. Hallotta egyszer hírét Sziget szépének, Kühlinek, aki nem ment feleségül a Nap, a Hold, a csillag fiához sem, és minden kérőt kikosarazott. Könnyűkedvű Lemminkejnen elhatározta, megszerzi magának a lányt. Szép szóval nem boldogult, akkor elrabolta Kühlit, s hajlékába vitte. Erős esküt tettek egymásnak, hogy a fiú hadba nem megy, asszonyát pedig lányok léha tánca nem csábítja. Szavukat azonban nem tartották. Messzivágyó Lemminkejnen északra vágyott. Tartóztatná anyja, hisz rossz álmokat látott, de fia nem félve fegyvertől, rontástól haragosan mondta, akkor lelje vesztét, ha vér folyik a fésűből, a kefe vért habzik. Bűverővel magát elváltoztatva, megérkezett Ahti szülötte, de hiába, Észak úrnője nem adta oda lányát, csak ha a kérő elhozza Hiszi szarvasát. Űzte a szarvast Lemminkejnen Pokol szája előtt, Halál hajléka mögött, de sikertelenül. Fohászkodott most már Tapiola úrnőjéhez, akinek színarany a ruhája, ajándékhozó inget visel; s az erdők asszonya megszánta. Tapio tündérei felzavarták Hiszi szarvasát. Ám Louhi lányáért most újabb próbát állított: Hiszi csillaghomlokú ménjét kérte. A harmadik kívánsága pedig a szent hattyú volt. S ez lett Lemminkejnen veszte. Pohjola vén, vaksi pásztora, aki gyűlölte az idegent, ledöfte a Messzivágyót. Otthon anyja csak egyre várta fiát, s amikor vérharmat hullott a keféből, a fésűbúl, útnak eredt. Kereste, kutatta gyermekét, kérdezte a fákat, a Napot, a Holdat, Észak asszonyát. S kérte akkor Ilmarinent, készítsen egy rézgereblyét, s Manalának zuhatagjából azzal húzta ki fia kezét, lábát, húsát sorra. A vérerek tündére, Suonetér pedig összekötötte az ereket, csontokat, hártyákat. Így mentette meg az anya kalandvágyó fiát.

Vejnemöjnen bárkát akart barkácsolni, de nem jutott eszébe a varázsige. Csellel csalta Tuoni tömzsi lányát, de az a titkot nem adta, s az öregre álmot hintve, százszemű hálóba zárta. A vén Vejnőn azonban nem fogott ki, hisz alakját megváltoztatva vidraként surrant ki, s tűnt el a tengerben. Másodjára Vipunentől, a hatalmas hőstől, a varázserejű vénembertől akart szót szerezni. S Vejnemöjnen beleszédült az óriás szájába. Lecsúszott a gyomrába, a belek fodros alagútjába, kopogtatta babos veséjét. Szenvedett Vipunen, varázsszavakkal akarta kiparancsolni az idegent, de hiába. S ekkor elmondta ékes énekét, világnak eredetét, Napnak, Holdnak születését. Tudta már a titkot Vejnemöjnen, kiszökött az óriás száján. Bárkát ácsolt kés nélkül, bárd nélkül. Mikor százbordájú bíbor bárkája elkészült, útnak eredt Vejnemöjnen, hogy asszonyt hozzon Pohjolából. Látta ezt Anniki, ég leánya, Ilmarinen húga, s mondta a bátyjának, hajdan megkért szép menyasszonyát más akarja elszeretni. Szaunában megtisztulva, piros szánján Északra hajtott a kovács is, kedvelt szüzét megkérni.

Pohjola úrnője lányának az öreg Vejnőt ajánlotta, de az nem akart vénember támasza lenni. Kérte Ilmarinen is a lányt, de az anyja most sem adta, csak ha a kovács felszántja a mérges kígyók mezejét. Másodjára Tuoni medvéjét, Manala fene farkasát kívánta, mellyel emberfia meg nem birkózott. Kiállván a próbát, újabb munkát adott az asszony: Manala csukáját kellett megfognia háló nélkül. Mikor Ilmarinen mindhárom feladatnak megfelelt, Pohjola úrnője nekiadta lányát. Száriola földjén lakodalomra készültek. Finnek hatalmas bikáját levágták, sört főztek, Észak népét és Kaleva nagy nemzetségét mind meghívták a menyegzőre. Ott volt a vén Vejnemöjnen is, csak egyedül Lemminkejnen maradt hívatlanul. Nagy sereggel érkezett a násznép, éjszín paripán a vőlegény . Sürgött-forgott Észak népe, kedvébe jártak a híres vőnek. Amikor étküket, szomjukat csitították, a vén regöst szólították. S mikor már eleget daloltak, vigadoztak, hazafelé készülődtek. Sírva búcsúzott a menyasszony otthonától, rokonságától, lányságától. Anyja szelíd szóval oktatta, miképp viselje magát új otthonában. Szót fogadjon urának, anyósának, apósának, házuk tisztán ragyogjon. Fürgén járjon-keljen, szülőanyjáról meg ne feledkezzen. Utoljára vőurát kérte, kedvesével szépen bánjon, s oltalmazza asszonyát. Három hosszú nap utaztak, mire Ilmarinen új asszonyával hazaért. Anyja leste, várta fia kedvesét, szép szóval fogadta. Dúsan terített asztalhoz ültek, lakomáztak, énekeltek, a legények a házigazdák dicsőségét zengték. Majd ősi szokás szerint a násznagy és a násznép dicsérete következett. Végére érvén a lakodalomnak, a vendégek szétszéledtek. Hazaindult Vejnemöjnen is.

Könnyűkedvű Lemminkejnen, hallva a lagzi lármáját, hívatlanul is menni készült. Hiába óvta anyja, tűzhalált, mérges kígyókat, ordas farkast jósolva, fia a jó szóra nem hallgatott. Pedig igaz lett anyja látomása. A tüzes torkú sasmadarat még csak legyőzte, de a tüzes vermen már csak Ukko segítségével jutott keresztül. Észak kapujában százszemű kígyó hevert, ezer nyelvvel sziszegett, ám nevét, nemzetségét kimondva, a féreg elkotródott. Hogy erővel, varázsszóval megérkezett Pohjolába, a lakodalmas házhoz ment Lemminkejnen. Ott azonban nem fogadták szíves szóval. Szó szót követett, s a léha legény harcba hívta Pohjola gazdáját. Vívtak keményen, amikor Lemminkejnen hirtelen ellenfele nyakára vágott, s fejét leszakította. A karámban száz levágott fej volt már a karókon, s az egyetlen üres helyre a gazda feje került. Menekülésre fogta akkor Lemminkejnen, el a tizedik tengeren túlra. Útja során szüzek szigete mellett hajózott, s víg dalt hallva partra szállott. A léha fiú lányokat, asszonyokat, özvegyeket bolondított, meghódított. S amikor elunta jómódját, hazaindult. Szálláshelyükön csak üszköt talált, tanyájukat a bosszúéhes pohjolaiak eldúlták, anyját elüldözték. Hadba hívta régi barátait Lemminkejnen, de Észak szövetségesével, Fagy úrfival nem boldogultak.

Élt egyszer két viszálykodó testvér, Untamojnen és Kalervo. Untamo vad vitézeivel legyilkolta Kalervót és háza népét, csak egy várandós asszonynak kegyelmezett. A gyermek neve Kullervo lett, s már kora éveiben bosszút esküdött. Hiába akarták elpusztítani tűzzel, vassal, bitófán, hiába rendelték kegyetlen kemény munkára, Kullervón nem győzött az erőszak, nem lett belőle szorgos szolga. Végül Untamojnen szolgáját vásárra vitte, s eladta Ilmarinennek. Pásztornak rendelték az új rabot, a kovács marháit őrizni. A híres vasverő asszonya az állatokat nagy becsben tartotta, rontás, farkas ellen bűverővel, varázsszóval védte, a pásztort azonban nem szenvedhette. Pelyvából sütött pogácsát, rossz káposztát adott neki enni. Megátkozta Kullervo gazdasszonyát: farkas, medve szétszaggassa. Szörnyű halált halt az asszony, Kullervo pedig bűne elől menekült. Keseregve siratta sorsát, amikor útjában egy vénasszony elmesélte, Lappföldön él öreg édesanyja. Így találta meg szülőjét, s tudta meg családja sorsát, lánytestvére halálát, aki eltűnt a rengetegben. Mivel Kulervót nem nevelték férfiként, semmihez sem értett, munkához foga nem fűlött. Egy nap a vámot vitte, amikor szép száz szaladt vele szembe. Incselkedett vele Kullervo, s elcsábította. Reggeltájt, mikor a lány nevét kérdezte, derült csak ki, hajdan eltévedt testvérét szerette, maga vérét meggyalázta. Húga szégyenében mély vízbe vetette magát, Manalában nyugalmat lelve. Bűnét bánva Kullervo vezekelni hadba indult Untamojnen ellen. Rég fogadott bosszúját beteljesítve megtérhetne immár, de nincs hova, szülei, testvérei meghaltak. Bánatában, örök szégyenében életét megunta, és kardjába dőlt.

Ilmarinen sokáig siratta szép feleségét, helyét sehol nem találta. Kohóját befűttette, hogy szép aranyasszonyt, színezüst szüzet kalapáljon. Hiába formázta, alakra tökéletesítette, életre kelteni nem tudta. Felkerekedett hát, hogy megkérje Észak másik menyasszonyát. De az nem állott a szóra, nem vágyott halott testvére helyére. Kérte újra a kovács, s akkor szánkójába elragadta. Sírt-rítt a lány, jajongva sorsán, de mindhiába. Estére egy házhoz érve pihenni tértek. Ilmarinen fáradtan az ágyra dőlt, s míg ő mély álmát aludta, a lánnyal más legény játszott. Rájött a bajra reggel Ilmarinen, s szánta ostobaságát. Csalárd kedvesét vízimadárrá varázsolta.

Vejnemöjnen Pohjolába hívta Ilmarinent, szerezzék vissza a tarka tetős Szampót. A híres kovács gyémántos kardot kovácsolt Vejnőnek, s erős vértet magának. Útjukban egy szárazra került bárkára leltek. Azt vízre segítve, a vén regös hajósnépet bűvölt a hajóra, a lapátokat Ilmarinen húzta. Ahti földjén Lemminkejnen is társul szegődött. Siklott a hajó vízesések, kopár szirtek között, mígnem egy hatalmas hal hátán fennakadt. Próbálkozott Ilmarinen, Lemminkejnen, de a bárka csak nem mozdult. Akkor kardját kézre kapva, Vejnemöjnen hatalmas suhintással kettészelte a csukát, s így útjuk szabaddá vált. A hal csontjából kedvesen szóló kantelét készített. Mások kezében azonban ének nem zendült, csak mikor a vén dalos csapott a húrokba. Zengett a hangszer, ámulatára élőknek, holtaknak. Ifjak, lányok, legények, az erdő állatai, sziklák szirtjei, híres szép tündérek mind a kantele hangját hallgatták. Mikor a varázsversnek vége szakadt, továbbindultak hárman, Szampót visszaszerezni. Észak hatalmas malmából, rézhegy belsejéből kiszántotta Lemminkejnen a tarkatetőst, s bevonszolták a bárkába. Elhagyva már Louhi földjét, sikerrel megtérve, Lemminkejnen dalolni vágyott. Hiába intette öreg társa, harsány énekét Pohjolában is meghallották. Haragra gerjedt Észak úrnője, és hadinépét utánuk indította. Köd tündérét, tenger istenét is segítségül hívta, de mindhiába. Akkor óriási sassá változott, Szampót a körme közép kapta. Vívott vele Lemminkejnen, Vejnemöjnen, s a csodamalom darabokra hullott, gazdag vízi zsákmányt ígérve a halászoknak, bőséget Suomi szép földjére. Pohjolára ezután ínség köszöntött.

Gondolta egyszer Vejnemöjnen, kellene már dalolni egyet, de hangszerét nem találta. Kanteléje beleesett Vellamo vizébe. Kérte Ilmarinent, készítsen számára egy hatalmas vasgereblyét, hogy a vizeket megkotorva, kedves hárfáját megtalálja. Húzta a gerelyét, de a hangszernek nyomára nem akadt. Hazafele bandukolva, szomorú nyírfa akadt az útjába, aki szerencsétlen sorsát siratta. Megszánta az öreg dalos, s a nyírfából szép új kantelét készített. Amikor hangszerének húrja pengett, hegyek rengtek, adarak, vadak megültek, Kaleva asszonyai, férfiai mind gyönyörködve hallgatták.

Kaleva földje kivirágzott, a nemzetség jólétben élt. De Pohjola úrnője szörnyű irigységében rontást zúdított rájuk. Rákfenétől romlott a nép, bajok kínozták. Vejnemöjnen indult a vészes kórokkal csatázni. Felfűtötte szaunáját, Ukkót hívta segítségül, kínok asszonyához fohászkodott. Akkor Észak úrnője új veszedelmet hozva medvét küldött Kaleva barmait felfalni. Kalapált a kovács új dárdát, s az öreg Vejnö elindult a medve ellen, színarany sátrát széthányta – ledöfte. Fohászkodott az Erdei Emberhez, és vendégségbe hívta. Otthon tárt kapukkal várták, Híresnek, Vénembernek mondták a medvét, és húsából finom lakomát főztek, életéről éneket zengtek.

Tehetetlen dühében Louhi újra rontáshoz folyamodott. Elragadta a Holdat, a Napot, és sivár Pohjolába vitte. Sötétség borult Kalevára, éjszaka szállott az égre. Csodálkozott maga Ukko is, de a fényt nem találta. Tüzet csiholt, szikráját egy szép tündérre bízta. Szaladt a láng a kilenc ég mennyboltján, s lehullott a földre. Látta ezt Vejnemöjnen, s hívta Ilmarinent kikémlelni a tündöklő tűz titkát. Ilmatár, égi nők közül a legidősebb, elbeszélte a tűz történetét, mindent felégető erejét, és elárulta, hogy a szikra egy csuka hasában van. Nosza kerítőhálót kötött Vejnemöjnen, s végighúzták a tenger fenekét, de a csukát csak nem lelték. Vellamo parancsára kicsi vitéz szállt ki a vízből, s hálóba került a hal. Gyomrában egy lazac feküdt, s annak belében piros gombolyagban Ukko tüzének szikrája. Kaleva földjén azonban csak nem világosodott. Kalapált a kovács ezüstből Holdat, de az nem világolt, aranyból Napot, de az meleget nem adott. Akkor Vejnemöjnen vékony háncsból, forgácsból varázsjelet olvasott: a Nap Pohjola szirtjén, a rézhegy belsejében van elrejtve. El is indult Észak földjére Napot, Holdat visszaszerezni. Sziget szélén, kígyók, férgek börtönében meg is találta azokat, de a kapu reteszével nem boldogult. Szólította hát Ilmarinent, készítsen százféle szerszámot. Hírét vette a készülődésnek Louhi is, és a szirt alól kiengedte a Napot és a Holdat.

Marjatta, a szépséges szűz kényesen vigyázott magára, lányságát megtartotta. Egyszer azonban az erdőben bogyó csusszant a szájába, hasába, viselőssé vált tőle, s kilenc hónap múltán gyönyörű gyermeke született. Új hőse lett Karjalának, Holdnak, Napnak teremtője, aki Vejnemöjnennél is többet tudott. A vénséges Vejnö pedig hajóra szállt, lement az éj legaljára, csak a hárfáját hagyta hátra Suominak.

HORVÁTH BÉLA

Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 3. kiadás, 432-441. old.  – Móra Könyvkiadó 1995.