E. Kovács Gyula (1839-1899): Ragyogásból esni sirba

Csak egy hüvös, kurta éjjel,
S mennyi pompa hullott széjjel.
Tegnap fénybe fürdött még fenn,
És ma nincs fenn egy levél sem.
Im, az én fám drága lombja
Leomolva egy halomba…

Régi kép; de úgy fáj látni,
Úgy szorongok: vajon hát mi?
S mintha már is égbe vesznék,
Jönnek a bús, régi eszmék.
Pedig e gyors elmulásban
Fönséges szép tanuság van.

Lám, ama lomb még fenn ágán,
De mi öröm van az árván?
Csak vonaglik, teng-leng, sáppad,
Rimánkodik a halálnak:
Még egy órát, még egy perczet!
S végre is csak – holttá reszket.

Ez nem; ezt nem látta ember
Halálkinnal, gyötrelemmel.
Ez csak eltünt; volt, nincs. Itt-ott
Csak leperdült, csak lesiklott.
Nem remegett sárgán sirva,
Ragyogásból esett sirba.

El amazzal a bús rajzzal,
Az lever, ez fölmagasztal.
E mosolygó friss halomrul
Derült lelkem égre fordul
S büszke bátor vággyal kéri:
Ég, ily véget adj majd néki.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 10. sz. 1884. márc. 2.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Petőfi ébredése* (Drámai költemény.)

 
Nemtő. Petőfi. Látományok.

(Egy völgykebel. Közel az első színfalhoz dúsan zöldelő terebélyes tölgy, alatta dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.)

N e m t ő.
(A magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.)

Gyöngéd szellők fuvalmán támadott,
Emberszemektől eltakart halom,
Mely nemzetemnek halhatatlanná lett
Költő-fiára lágyan domborulsz
Leszállok im nehány pillanatig
Meglátogatni drága kincsedet.
Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem.
Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom!
Halld szózatom harminczhat év után,
Porsátorodból ébredj, lépj elő!…

P e t ő f i.

(Honvédöltönyben, üres hüvellyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó – melynek egyes foszlányain a „Talpra magyar stb.” elszórtan olvasható – a szétnyílt halomból kiemelkedik.)

Mi fény tör e sötét üregbe?
Szememnek oldván mily világ ragyog?
Mi szózat ez, melynek mindenható
Hangjára széthull álmom fátyola?
S mélységes éjem árnyas hűs ölén
Forró lehével új életre költ!
Porom megéled… lelkem visszaszáll,
Szivemben a vér újra forr, buzog.
Élek, lehellek, érzek, gondolok,
S szivemnek minden vágya, érzete,
Lelkemnek minden gondolatjai
Szent hódolatba forrnak össze itt,
S eléd borulni kényszerítenek.
Ki vagy? Beszélj fenséges szellem, im
Szolgálatosra térdel hű rabod. (Letérdel)

N e m t ő.

Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom!
Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok,
Magyar hazádnak hű nemtője én.
Magyar hazádnak, melynek üdviért
Lánglelked és véreddel áldozál.
Emlékezzél!… ismersz te engemet,
Láttál gyakorta vészes perczeken.
Fényes mezem csak, a mi tévelyit,
S e dicssugár mely most körülövez.
Oh, mert midőn harminczhat év előtt
E bús vidéken esni láttalak,
Gyászban fogám le tört pilláidat,
S vérrel kevert fürtös fejedre itt
Gyászban leheltem búcsu-csókomat:
Igértem akkor, hogy ha földerül
Hazádnak majd jobbléte hajnala:
Meglátogatlak s látnod engedem
Halálod óta mik történtenek.

P e t ő f i.

Oh légy ezer s ezerszer áldott
Fenséges lény, e nagy joságodért!
Engedj előtted leborulnom itt
S csókolnom a port, mely rád felragyog,
Emlékezem… emlékezem reád…
- Annak tehát harminczhat éve már…
Száguldó mének tiprák testemet,
Vad csordanép üvöltve hordozott,
Mig végre tikkadt, fáradott dühökben
Eldobtak itt, torzult élettelent.
Ekkor jövél felfogni véglehem,
Végigsimitni véres homlokom -
Arczomra hulló könnyeid hevét
Még mintha most is, most is érzeném!…
Gyötrelmes egy nap! Szörnyü pillanat:
Halálhörgés közt tudni, érteni,
Hogy a szabadság szentelt zászlaját
Bakók tiporják vérünk tengerén.
De nem maradtunk boszulatlanul,
Nem, ugy-e nem a szent harcz hősei,
Bukott az ármány s boldog a magyar?

N e m t ő.

Hogy boldog-e? Oh, drága gyermekem!
Te azt hiszed: győzött, mi tiszta szent,
S győzelmet a jog mindig ünnepel?
Nem egy idős a mennyel a pokol?
Nincs-e örök harcz e kettő között?
Történetünk nem azt mutatja-e?
Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég,
Alattunk a pokolnak lángja forr?
Nem, bajnokom, a boldogságrul itt
Csak álmodunk még, s képet alkotunk,
Buzogva küzdünk bár jobb életért -
Áldást reánk csak a jövő mosolyg.

P e t ő f i.

Csak a jövő? Mély ámulat fog el…
Örökre türni lett-e végzetünk?
Oly lelkesültség, annyi óriás
Vakon – tehát csak önvesztére tört?
Százezreink vérével áztatott
Hazánk szent földén önkény dölyfe dul?
Szentül hivém, hogy földön nincs erő
Oly jogteren, úgy küzdő nemzetet
Utált igába visszatiprani.
Nem emberek, de Cyklopsok hadát
Hittem, hogy e nép tönkre verheti.

N e m t ő.

Nem csalt hited. A rettentő csapást
Nem ellenek sujtják fejünkre itt.
Kigyósörényü dögvészes fejét
Hahogy közénk nem tolja a pokol:
Győzött is volna bizton szent ügyünk.
De oh mikor -
Torkán akadt lélekzetével
Bámulva képedt ránk a félvilág:
Már-már mienk volt a várt győzelem,
Mosolygva ránk nyílt a mennyboltozat
Torzult kebellel egy vad szörnyeteg,
E hon legét, áldását éldelő,
Vérünk szülötte, testvérünk, magyar -
Lábbal tapodva mindent, a mi szent,
Istentől, égtől elfordulva, rút
Alkut köt a pokollal ellenünk,
Elád, elárul,
Vért, életet, vagyont;
s gyilkos hadaknak bősz dühére hány!
Oh, szörnyü lett hazánknak sorsa most,
Legjobbjaink egy részét a bakók
Elfojtogatták rendre a bitón,
Más része, futva messze bujdosott,
Számüzetésnek enni kenyerét;
Ki honn maradt s börtönbe nem került:
Romokra sirta véres könyeit,
S üszkök között járt kisértet gyanánt.

P e t ő f i.

Oh szörnyü, szörnyü! Áldalak halál!
Fogadj öledbe vissza engemet,
(Aléltan a sirhantra tántorog.)

N e m t ő.

Magad kvántál, édes gyermekem,
Multunkba látni, én megengedém
Álom, borulj bágyadt pilláira,
Tüntesd elő a mit nem láthatott,
A véres éjt, az éjnek hajnalát,
A messzeségben tündöklő napot,
Hadd lássa, hogy míg ő lenn álmodik,
Fölötte a föld áldással virul
S hü lelke nyugta mély, örök legyen.

(Középről, hol eddig állt, fölemelkedik a színpad félmagasába,
s a föltünedező képletekhez jellemzően mozdul.)

L á t o m á n y o k:

A világosi fegyverletétel. Az aradi tizenhárom. A gyásznapokból. Az országgyülés megnyitása. A koronázás. A kegyelet emlékei. A Bem szobor és a Petőfi szobor leleplezési ünnepe. A nemzetiségek egybeforradása. Szegesvár. (Mindenik képlethez megfelelő zene. Midőn minden eltűnt.)

N e m t ő (f e l f e l é  s z á l l v a)

Álmodj, nyugodj, isten veled!

P e t ő f i (l e f e l é  m e r ü l v e)

Áldott legyen áldó kegyed!

(F ü g g ö n y  l e)

(* E. Kovács Gyula e hatásos dráma költeményét, mely színpadunkon a „PETŐFI ÉLETE ÉS HALÁLA” cz. Látványos darab kiegészítéseül adatok, egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen magáért és ne mi róla.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

E. Kovács Gyula (1839-1899): A mi ezerévünk

Ki fönsíkra jutott, - hova néz? Föl s vissza
Az útra mely könnyét s verítékét issza.
Összeveszett bokrok – zord terebélyekre,
Halálos mélységek, - rém-meredélyekre,
Miken talpa, karja vérbe serkedt, bomlott,
S lihegő kebellel áhítja az ormot.

Létünk századi e vérontó gátak,
Népek torlaszai, mik útunkban álltak.
Nekünk ingyen, könnyen nem jött soha semmi,
Minden nyomot véren, könyen kellett venni.
Majd belőlünk lettek szirtfalak védbástyák,
Hogy kik loptak, téptek: azokat ne bántsák.

Följutottunk mégis; habár nem tetőre;
De egy ilyen fönsík elég egyelőre.
S innen a földgömbnek kezdünk már látszani,
Messzi kitetszenek Kárpát hegylánczai.
Hírt vesz a mindenség kicsi rónárúl,
A nagy öt világrész ma mind ide bámúl…

Keblünk hál’adással csordultig telik,
Buzgásink az eget áldással szeldelik.
S nyugvó gyönyörünkön mély tünődés támad
Mi is tartja hát fönn imádott hazánkat?
Vakeset vagy csoda? Végzés? Ős, isteni?
S az igéző talányt így kezdem fejteni:

Mi a földi nagyság ismertető jele?
Teremtőképesség; azzal lenni tele.
Nemzetek, királyok, dalnokok, művészek
E nélkül nyomtalan semmivé enyésznek.
Etele fajában több forrott, mint másban,
S Árpád meg-megújul sok ezer fiában.

A legelső magyar, akárhol született,
Nem ismerhetett csak független életet;
Járom, bilincs, rabság? Nem tudhatta mi a’,
Merni, tenni termett minden ia-fia.
Sírból is kitörni s folytatni a régit:
Ezer esztendőkön ez húzódik végig.

Mért halt Álmos önként az új hon határán?
Mért menté meg Dezső, Károlyt, élte árán?
Mi ragadta Zrinyit mártyri fönségbe?
Szent dühben Dugovics mért rohant mélységbe?
Mért fogadta szemben Kont a hóhér bárdot?
Szondy Jurisicscsal veszni miért szállott?

Mért öltözött Kemény Hunyady vértjébe?
S feszültek eszméik tüzes keresztjére
Rákóczi és Kossuth s a szent tizenhárom
Szabadság sírjául épült Golgotákon?
Mért tudtak elégni önlelkük máglyáján
Teleki, Széchenyi s névtelen akárhány?

Semmiség révén is tántorgott ez ország,
tulajdon fiai összemarczangolták,
Kiállotta dühét töröknek, tatárnak,
csókáktól fehérlett, vérözöntől áradt.
S nincs a történetnek oly ragyogó tette,
Melynek hasonlóját a magyar nem tette.

Virág, ember, állat: faja van mindennek,
A jobbak kiválnak, a gyarlók lemennek;
S kin az ég szeme is gyönyörködve ragyog,
Azok lesznek dicsők, választottak, nagyok.
Nem őrült rajongás, ezer éves tény, hit:
Szereti az Isten az ő magyar népit!

Mely más annyi fajnak lett temető gödre:
Öröklét alapját rakta ez e rögre.
Mert mikor ír kellett a beteg Nyugatba,
Keletről az Isten a mi vérünk’ adta.
S élethalál-harczban láz-birokban vélünk
Erőre kapott az, mi is ime élünk!

Ezredik kikelet, ezeredik tavasz,
Boldog önérzetté magasul a panasz;
Bősz tusakodások, vészfelhők borúi
Diadalívekké kezdenek kigyúlni:
Virágerdővé lesz a gond rengetege,
Örömriadallá a bú fergetege.

Ti bérczek ti völgyek, ti végtelen síkok,
Félisteneinket fedező szent sírok,
Nyilatkozzatok meg! Egek kárpitjai,
A tündöklő tábort lássuk leszállani!
E fölséges érzés őket is fürössze,
Mennyei mámorban ölelkezzünk össze!

Ébredj fel Petőfi! Minden magyar talpon,
Egy földrengető dalt tőled vár, hogy halljon!
Itt az idő, rajta! Most vagy soha zengjed:
Ki is volt, mivé lett, mért örül e nemzet?
Nekünk, maiaknak, különb hangunk nincsen:
Ünnepünk s hazánkat áldd meg örök Isten!

Forrás: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VIII. Kolozsvárt, 1897.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Fohász

 
Isten, a ki annyi tenger éven,
Csodamódra védted népedet,
Hallgasd meg most, ha átgyúlt kebellel,
Esdekelve így kér tégedet:

Ki köztünk él, tedd, hogy vallja büszkén,
Hogy magyar és sírig az marad,
Legyen teste minden porcikája,
Egy-egy szirtszál, egy-egy ércdarab.

Hogy bármerről dúl reánk az ellen,
Mint egy bástya, álljunk ellene,
Ne hasson rá e hon üdve nélkül
A mindenség semmi kelleme.

Tedd: akarjon élni, halni vélünk,
Ha orkán zug, ha fény andalít,
Unokáink együtt simogassák
Együtt-küzdött testünk hantjait!...

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 23. sz. 1895. június 2.