Darázs Endre: Garabonciás

Csak egy duhajkedvű,

Csavargó diák.

Széjjelhagyogatja

Minden holmiját.

Egy füzetet vesztett

El ma délelőtt,

Abból lettek itt a

Fehér hómezők.

Nem volt beleírva

Egy sor, betü sem.

Úgy hagyta el: tisztán,

Egész üresen.

Olyan a mező most,

Mint fehér papír,

De estére lesz már,

Aki rájaír.

Nyúlak s rókák nyoma

Gyűlik mindenütt,

Mint gyors kézzel írott

Fekete betűk.

Soká keresgéli

Eltűnt holmiját,

Szerte a világon,

Hónapokon át.

aztán jön megint majd

S meglesz, mit keres.

Örül a lapoknak,

Széles kedve lesz.

Nézi - teleírták,

Csóválja fejét

S olvassa, mit írtak:

Kiderül az ég.

Ahogy füzetéért

Lassan lehajol,

Ömlik zöld tintája,

Mind a földre foly...

Zsebéből kihullik

A tintásüveg,

Összetörik, s megint

Zöldek a füvek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 292-293. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Darázs Endre: Borneo

Zümmögő víz, elázott virágok,

Szivárványos repülőhalak.

Kék öböl, mit gyöngyként fog magába

szürkés-sárga, magas sziklapart.

Kecses sziklák. Rajtuk egyszer teljes

Ejtőernyősszázad fennakadt;

Az öbölben hálóval találhatsz

Egészen friss embercsontokat:

Brooklyni kamaszkoponyákat,

Kanadai ujjpereceket,

Tokyoi gerincoszlopokkal

Keveredve békén fekszenek.

Odébb dzsunkák, torpedónaszádok,

Középen egyetlen nagy hajó:

Egy cirkáló. Most is ott a tornyán

A foszlányos holland lobogó.

Az ágyúk még csőretöltve állnak,

De peremüket öbölnyi hal

Már benőtte miriádnyi nyálkás,

Szálon-úszó, csöpp ikráival.

Egyforma csend. Iszapos halottak.

Katonás rend. Pusztul a fenék.

A magosból vézna, barna ember

Engedi le horgos zsinegét.

Falujával küszködik a dzsungel.

Most halat les s már rég hangtalan.

Egyetlen rossz és koszos köténye,

Idegsokkja és félkarja van.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 290-291. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Játék karácsonykor

Bárd az ég is, meg-megvillan

lelkeket irtana.

Hamuszürke vatelinban

jajgat a kisbaba.

Csepp ujjal az arany-lázas

tornyokra rámutat.

Anyja előtt bezárták az

urak a kapukat,

döndödi dön

döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri

a havas zivatar,

ha a telet kiheveri

mit akar, mit akar!

A kis istent mi megszánjuk

emberek, állatok,

kályhácskája lesz a szájunk,

szedjétek lábatok,

döndödi dön

döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,

az csorog tej helyett.

Soványkodó babájának

tejecskét fejjetek.

Hallgassuk, a csuda-üveg

harmatot hogy csobog,

szívet nyomni kell a süveg,

megszakad, úgy dobog,

döndödi dön

döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,

bíbor-gyöngy, mit jelent?

Ül Herodes gyihos ménre,

gyilkolni védtelent.

Fodros nyerge vastag tajték,

kigyó a kengyele,

beledöbben a sok hajlék,

ádáz had jár vele,

döndödi dön

döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem,

a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen,

ne legyen szomorú.

Vigadjunk, hogy enni tud a 

rongyosok új fia, -

kerekedjék, mint a duda,

orcája dundira,

döndödi dön

döndödi dön.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 288-289. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Nagy László: Csönd van

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,

fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.

Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked

s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,

minthacsak mára hült volna le benne a láva,

s letagadná, hogy kövein a bort danolászva

itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,

hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.

Vadmadár éles riogása fölveri néha,

szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,

mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,

s nézd: amik pengve, sisteregve izekre törnek

tüntével fölépülnek mégnagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,

menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.

Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,

tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,

álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,

lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:

álma a hóbarekedt szekereknek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 286-287. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Anyakép

Könny nélkül váltam el tőle,

sóhajtva nézett utánam.

Még ölelt volna, még láttam

karját emelte.

De a köd november kölyke

borult az anyai ölbe, 

édes helyemre.

Jó volt már visszasajognom

oda, hol erővel töltem:

szülőm és elhagyott földem

egy anyakép lett.

hevesen vettem magamba,

emelték fönséges rangra

álomi fények.

Tornyok közt hordtam e képet,

Marseillaise-t daloltam néki,

érette tanultam élni

újabb időket.

Nem ért még akkor borotva,

fájdalom nem hasogatta

esténként főmet.

Nagy lett a súlya e képnek,

naponként nőtt szakadatlan,

mihelyt én hozzáavattam

hazát, világot.

S hordtam, hogy lehessek boldog,

suhogtak bennem a sorsok,

törvények, álmok.

Éltetett parázsló szándék,

hogy mindazt, amiből lettem,

amit én magamba vettem,

újítsam széppé.

Érte a reszketés járt át:

ó, ha a harmóniáját

végre megérné!

S düh perdít szememből könnyet:

én tehetetlenül élek,

számtalan sóhajos lélek

örvényét érzem.

S biztatót zümmögnöm dalban

nehéz már, amikor rajtam

orbánc a szégyen.

Szándékom eltemetője

puska előtt se lehetnék.

Süvíti bennem az emlék,

mire szegődtem.

Értelem, te segíts nékem,

hordhassam dús anyaképem,

szolgálni győzzem.

Értelem, nemcsak magamban,

hanem a nagy sokaságban

kivirágzásodat lássam,

féreg ne nyessen.

Vadság itt ne nőjjön úrrá,

nehogy, ki szülőjét rúgná,

vitéz lehessen.

Tudjam, hogy sohasem jár a

tisztesség csillaga árván

s nem vész az idő homályán,

hanem világít,

s élünk alatta e képpel,

amit én éltetek vérrel

megszakadásig.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 283-286. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Fekete fiúk

Kívül a városon fékszárat megeresztve

hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.

Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,

mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok, s vaskosan, mint a cölöp,

állnak az ülés mögött fekete fiúk.

Fújják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,

nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak az ég mezején
s törvény már nincs felettük,c sak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jegeseső akár a sötét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszín istállóba zab és nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik
s orrukat dühös illat szúrja, mint a tű,
lány oda nem libeg, s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik e szeszködös gyönyör-ország,
s onnan is lecsúsznak és ez a szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.

Illatos földeken súlyos a kéve.

Dicsérni termést magasról zuhan a fény,

s zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar!

Dallammá vált most az idő futása.

Két fülem sírást hallani sose akar,

csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!

Mindennél mohóbban issza az ember.

Így lesz részeg e küszködő bolygó fia

s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen

beértek, köröttem kórusba állnak,

orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,

s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem,

miért, hogy mosolyom tagadom tőle?

Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem, -

sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család,

napommal, éjemmel követel engem.

Nem elég már a múltbeli zivatarát

ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon, 

rajtam vér s áldomás pírját ütötte,

érzékeimnek nem elég megosztanom,

életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom, ez a parancs,

s szívem a holnapok dalát megsejti.

Vágytagadónak átok és szégyenagancs

vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan erős fogat,

út ez a jelenkor, nem puha fészek.

Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat

súgnak a sejtek, a tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni,

zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.

Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,

mint a madárpelyhet orrán a dúvad.

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.

Elpereg számból az ifjúság méze,

mégis: a drága szerelem nem hamvad el,

csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,

felnő, talán élni játék lesz néki:

zengő szférákba nyúlva a hóna alatt

régelmúlt apjának karját megérzi.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 280-282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos: Országúton

Mióta világ a világ

zúgnak az országúti fák,

az égbenyúlók, és sudárak,

a göcsörtös, meghajlott ágak,

széllel, viharral borítottak,

villám-fejszékkel hasítottak,

ti mindig emberi jelek,

ti mindig társak, őrszemek,

zúg és zuhog

vert-lombotok,

ti úti-kalauzok.

Nem is tudom én a világot

elgondolni nélkületek,

ha intenek is, ahol járok,

de elmaradnak a hegyek,

ti velem együtt csak lobogtok,

ti méritek lépteimet,

s ha éveim el is suhannak

ti megőriztek fiatalnak,

annak, ki a szálló egek

alatt elindult köztetek,

halni vagy élni,

de vak sorsunkat fölcserélni.

Legbelül lelkem egy-magányos,

szedetlenül, magamban állok,

hogyha nem hallom suhogástok

ti folyton-zúgó orgonák

szerelmes hárfák és dalok,

zúgtok keservest, haragost,

derűt és vigadalmat,

sohasem csak magatokét

de egek-földek örömét,

remegését a lombnak,

vas-kínját viharoknak,

szelek borotva-kését,

bogarak zümmögését,

gyümölcs nehéz növését,

a vándor törődését,

zivatarok záporát,

az eleven világ dalát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 278-279. old., Ifjúsági Könyvkiadó

 

Tamási Lajos: Aki egész nap járta a mezőket

Aki egész nap járta a mezőket

az érti meg csak a hazamenőket,

jól esik este, ha puha szél rebben,

hazafelé menni dolgavégezetten.

A piros nap régen lefelé jár

jegenyefa elveszti árnyékát,

egymagában áll csak s mozdulatlan,

sűrű lombja lobog a magasban.

Tengelicén, Tolna-megyében,

asszonyok dalolnak a réten,

összekarolva énekelnek együtt,

kék-habos ég hullámzik felettük.

Hallottam én már szálló aratódalt

nehéz boroktól értényi hegyoldalt,

s akik járnak torlódó tengeren

a hajósok énekét is ismerem,

de róluk, ahogy jöttek az esti réten,

összefogózva-borulva egészen,

bár tudtam minden percét életüknek

alig hittem mégis éneküknek.

Tavaly még a magányos, fáradt esték

lépteiket, mint farkasok követték,

s hátuk mögött nehézkes, kicsi földek

álmukban is csak szorították őket.

S most az egész határt ha átdalolják,

csak annyi mintha egymást átkarolnák,

csak annyi mintha magam egyet lépek

s bekiáltom ezt  csöndességet.

(Ez az ének többet mondott nékem

mit beszédek a tanács-ülésen,

s így értettem meg az igazságot:

hogy e nélkül halottak a számok.

Ezzel együtt s karjuk erejével,

ezzel együtt s traktorral, ekével,

soha olyan zivatar nem támad

amelyet ők túl ne dalolnának!)

Hátuk mögött, ameddig szemed láthat,

a drága földek egésszé összeálltak,

s száll a szélben, dalaik hangjára,

kerek erdők távoli zúgása.

Mennyi gondot vettem föl én magamra:

hogyan álltok majd az új utakra,

s bántott ha messze voltam vagy beteg,

bántott, hogy nem lehettem köztetek.

Pirulok már, röstellve, csak magamban,

- Szép húgaim, szégyellem, elmaradtam

mögöttetek. - Csak énekeljetek!

Hadd tanuljak igazi dalt tőletek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 276-278. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos:Mulatásra csalogató

Már órák hosszat csak beszélünk,

unalmas már a sok vita,

fiúk, vidámabb hangot kérünk,

jól esne énekelni ma,

ledobni a feszes sok formát,

nem áll meg úgysem a világ,

és eldalolni azt a nótát,

hogy. besütött a holdvilág.

(Hogy besütött a hold világa,

besütött az ablakomon,

nincsen okom szomorúságra

hogyha rólad gondolkodom.

azért szeretnék énekelni,

hogy innen hallgasd hangomat,

veled szántam megőriztetni

fölszálló ifjúságomat.)

Maholnap már kopog a köszvény,

s megérzi az idő a csontot?

Vacog az ájtatos keresztény

s ijedten imádságot mond.

- Mi se maradjunk, János hátra,

nekünk szenteltvíz, pap se kell,

s megtérül szívünk ifjúsága

ha Fábián Pista énekel.

Ha újra állunk váll a vállhoz

s megroppan csontunk és karunk,

mert férfierő kell a tánchoz,

csak férfiak, mi táncolunk4

Addig egész ember a férfi,

míg ölelni s dalolni mer,

ha a szerelem elkíséri

egészen sírhalmáig el.

Egészen sírhalmáig őrzi

a hajnal lobbanó színét,

- hiába hullna rám az őszi,

borongós-hűvös őszi ég,

engemet asszony s nyughatatlan

álmok szerelmes karja véd,

nyugalmamat cserébe adtam

cserébe ifjúságomért.

Már annyi minden bölcsességet

tömött belém ez a világ,

de gondjaim, e vad fivérek,

faggatnak éjszakákon át,

ma megrándítom csak a vállam,

ma fölvetem csak a fejem,

s szép napjaink zivatarában

te borítasz be, szerelem.

Te borítasz be. - Íme, érted

csendül meg most is a pohár,

az asztal körül víg legények,

kifelé elromlott a zár,

figyelmeztetjük Bencze Györgyöt,

hogy szökni nem lesz alkalom,

szent-József, de maga az ördög

se menti ki az ablakon!

Siratni téged, ifjúságunk?

Itt vagy te lelkünk mámora.

Sudáran és ragyogva állunk

mint a jegenyefák sora,

virágos ágát kalapunkra

az édes május tűzte fel,

s porzik, porzik az országútja,

ha Fábián Pista énekel.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 273-275. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: A kormánykeréknél

Mikor én fogtam meg a kormányt,

a bárka orrából a férfiak

felém fordultak kérdő szemmel

és egyikük eloltotta pipáját.

Nézték, hogy miképp akarom

megmarkolni a kis hajót,

az ide-oda táncolót,

alattomos hullámokon.

Mit éreztél, Kolumbusz Kristóf,

Nyugat-India fekete

ismeretlen ege alatt;

a lelked mivel volt tele?

Mit érzel mozdonyvezető,

mit éreztek, kormányosok,

amikor a nagy gép dohog

s kezetekből szökken elő

s bőgve indul a messzeség

párhuzamos pályáira,

vagy a tengert, a szürke, kék

vizet csattogva metszi szét?

Azt, amit én? Igen, igen...

Mert a tenger nem verte el

hajóm orra elől a célt

sorozott ütéseivel.

És éreztem a bárka minden

moccanását idegeimben

és a hullámok cselvetéseit,

s örömmel láttam, hogy a néhány

férfi, elől, a bárka orrán

tréfál, pipál s rám nem is hederít.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 271-272. old., Ifjúsági Könyvkiadó