2014. okt. 5.

Darázs Endre: Garabonciás



Csak egy duhajkedvű,
Csavargó diák.
Széjjelhagyogatja
Minden holmiját.

Egy füzetet vesztett
El ma délelőtt,
Abból lettek itt a
Fehér hómezők.

Nem volt beleírva
Egy sor, betü sem.
Úgy hagyta el: tisztán,
Egész üresen.

Olyan a mező most,
Mint fehér papír,
De estére lesz már,
Aki rájaír.

Nyúlak s rókák nyoma
Gyűlik mindenütt,
Mint gyors kézzel írott
Fekete betűk.

Soká keresgéli
Eltűnt holmiját,
Szerte a világon,
Hónapokon át.

aztán jön megint majd
S meglesz, mit keres.
Örül a lapoknak,
Széles kedve lesz.

Nézi - teleírták,
Csóválja fejét
S olvassa, mit írtak:
Kiderül az ég.

Ahogy füzetéért
Lassan lehajol,
Ömlik zöld tintája,
Mind a földre foly...

Zsebéből kihullik
A tintásüveg,
Összetörik, s megint
Zöldek a füvek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 292-293. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Darázs Endre: Borneo



Zümmögő víz, elázott virágok,
Szivárványos repülőhalak.
Kék öböl, mit gyöngyként fog magába
szürkés-sárga, magas sziklapart.

Kecses sziklák. Rajtuk egyszer teljes
Ejtőernyősszázad fennakadt;
Az öbölben hálóval találhatsz
Egészen friss embercsontokat:

Brooklyni kamaszkoponyákat,
Kanadai ujjpereceket,
Tokyoi gerincoszlopokkal
Keveredve békén fekszenek.

Odébb dzsunkák, torpedónaszádok,
Középen egyetlen nagy hajó:
Egy cirkáló. Most is ott a tornyán
A foszlányos holland lobogó.

Az ágyúk még csőretöltve állnak,
De peremüket öbölnyi hal
Már benőtte miriádnyi nyálkás,
Szálon-úszó, csöpp ikráival.

Egyforma csend. Iszapos halottak.
Katonás rend. Pusztul a fenék.
A magosból vézna, barna ember
Engedi le horgos zsinegét.

Falujával küszködik a dzsungel.
Most halat les s már rég hangtalan.
Egyetlen rossz és koszos köténye,
Idegsokkja és félkarja van.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 290-291. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Játék karácsonykor



Bárd az ég is, meg-megvillan
lelkeket irtana.
Hamuszürke vatelinban
jajgat a kisbaba.
Csepp ujjal az arany-lázas
tornyokra rámutat.
Anyja előtt bezárták az
urak a kapukat,
döndödi dön
döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri
a havas zivatar,
ha a telet kiheveri
mit akar, mit akar!
A kis istent mi megszánjuk
emberek, állatok,
kályhácskája lesz a szájunk,
szedjétek lábatok,
döndödi dön
döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,
az csorog tej helyett.
Soványkodó babájának
tejecskét fejjetek.
Hallgassuk, a csuda-üveg
harmatot hogy csobog,
szívet nyomni kell a süveg,
megszakad, úgy dobog,
döndödi dön
döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,
bíbor-gyöngy, mit jelent?
Ül Herodes gyihos ménre,
gyilkolni védtelent.
Fodros nyerge vastag tajték,
kigyó a kengyele,
beledöbben a sok hajlék,
ádáz had jár vele,
döndödi dön
döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem,
a fiú, a fiú,
kívánjuk, hogy sose féljen,
ne legyen szomorú.
Vigadjunk, hogy enni tud a 
rongyosok új fia, -
kerekedjék, mint a duda,
orcája dundira,
döndödi dön
döndödi dön.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 288-289. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Nagy László: Csönd van



Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hült volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve izekre törnek
tüntével fölépülnek mégnagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 286-287. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Anyakép



Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam.
Még ölelt volna, még láttam
karját emelte.
De a köd november kölyke
borult az anyai ölbe, 
édes helyemre.

Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem:
szülőm és elhagyott földem
egy anyakép lett.
hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
álomi fények.

Tornyok közt hordtam e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
újabb időket.
Nem ért még akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
esténként főmet.

Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
törvények, álmok.

Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
végre megérné!

S düh perdít szememből könnyet:
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
örvényét érzem.
S biztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
orbánc a szégyen.

Szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék.
Süvíti bennem az emlék,
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dús anyaképem,
szolgálni győzzem.

Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
féreg ne nyessen.
Vadság itt ne nőjjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
vitéz lehessen.

Tudjam, hogy sohasem jár a
tisztesség csillaga árván
s nem vész az idő homályán,
hanem világít,
s élünk alatta e képpel,
amit én éltetek vérrel
megszakadásig.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 283-286. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Fekete fiúk



Kívül a városon fékszárat megeresztve
hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.
Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,
mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok, s vaskosan, mint a cölöp,
állnak az ülés mögött fekete fiúk.
Fújják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,
nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak az ég mezején
s törvény már nincs felettük,c sak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jegeseső akár a sötét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszín istállóba zab és nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik
s orrukat dühös illat szúrja, mint a tű,
lány oda nem libeg, s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik e szeszködös gyönyör-ország,
s onnan is lecsúsznak és ez a szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Nagy László: Rapszódia



Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dicsérni termést magasról zuhan a fény,
s zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar!
Dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Így lesz részeg e küszködő bolygó fia
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Így vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak,
orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem,
miért, hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem, -
sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család,
napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon, 
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom, ez a parancs,
s szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágytagadónak átok és szégyenagancs
vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan erős fogat,
út ez a jelenkor, nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, a tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni,
zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad.

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze,
mégis: a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
felnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva a hóna alatt
régelmúlt apjának karját megérzi.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 280-282. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos: Országúton



Mióta világ a világ
zúgnak az országúti fák,
az égbenyúlók, és sudárak,
a göcsörtös, meghajlott ágak,
széllel, viharral borítottak,
villám-fejszékkel hasítottak,
ti mindig emberi jelek,
ti mindig társak, őrszemek,
zúg és zuhog
vert-lombotok,
ti úti-kalauzok.
Nem is tudom én a világot
elgondolni nélkületek,
ha intenek is, ahol járok,
de elmaradnak a hegyek,
ti velem együtt csak lobogtok,
ti méritek lépteimet,
s ha éveim el is suhannak
ti megőriztek fiatalnak,
annak, ki a szálló egek
alatt elindult köztetek,
halni vagy élni,
de vak sorsunkat fölcserélni.

Legbelül lelkem egy-magányos,
szedetlenül, magamban állok,
hogyha nem hallom suhogástok
ti folyton-zúgó orgonák
szerelmes hárfák és dalok,
zúgtok keservest, haragost,
derűt és vigadalmat,
sohasem csak magatokét
de egek-földek örömét,
remegését a lombnak,
vas-kínját viharoknak,
szelek borotva-kését,
bogarak zümmögését,
gyümölcs nehéz növését,
a vándor törődését,
zivatarok záporát,
az eleven világ dalát.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 278-279. old., Ifjúsági Könyvkiadó
 

Tamási Lajos: Aki egész nap járta a mezőket



Aki egész nap járta a mezőket
az érti meg csak a hazamenőket,
jól esik este, ha puha szél rebben,
hazafelé menni dolgavégezetten.

A piros nap régen lefelé jár
jegenyefa elveszti árnyékát,
egymagában áll csak s mozdulatlan,
sűrű lombja lobog a magasban.

Tengelicén, Tolna-megyében,
asszonyok dalolnak a réten,
összekarolva énekelnek együtt,
kék-habos ég hullámzik felettük.

Hallottam én már szálló aratódalt
nehéz boroktól értényi hegyoldalt,
s akik járnak torlódó tengeren
a hajósok énekét is ismerem,

de róluk, ahogy jöttek az esti réten,
összefogózva-borulva egészen,
bár tudtam minden percét életüknek
alig hittem mégis éneküknek.

Tavaly még a magányos, fáradt esték
lépteiket, mint farkasok követték,
s hátuk mögött nehézkes, kicsi földek
álmukban is csak szorították őket.

S most az egész határt ha átdalolják,
csak annyi mintha egymást átkarolnák,
csak annyi mintha magam egyet lépek
s bekiáltom ezt  csöndességet.

(Ez az ének többet mondott nékem
mit beszédek a tanács-ülésen,
s így értettem meg az igazságot:
hogy e nélkül halottak a számok.

Ezzel együtt s karjuk erejével,
ezzel együtt s traktorral, ekével,
soha olyan zivatar nem támad
amelyet ők túl ne dalolnának!)

Hátuk mögött, ameddig szemed láthat,
a drága földek egésszé összeálltak,
s száll a szélben, dalaik hangjára,
kerek erdők távoli zúgása.

Mennyi gondot vettem föl én magamra:
hogyan álltok majd az új utakra,
s bántott ha messze voltam vagy beteg,
bántott, hogy nem lehettem köztetek.

Pirulok már, röstellve, csak magamban,
- Szép húgaim, szégyellem, elmaradtam
mögöttetek. - Csak énekeljetek!
Hadd tanuljak igazi dalt tőletek!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 276-278. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Tamási Lajos:Mulatásra csalogató



Már órák hosszat csak beszélünk,
unalmas már a sok vita,
fiúk, vidámabb hangot kérünk,
jól esne énekelni ma,
ledobni a feszes sok formát,
nem áll meg úgysem a világ,
és eldalolni azt a nótát,
hogy. besütött a holdvilág.

(Hogy besütött a hold világa,
besütött az ablakomon,
nincsen okom szomorúságra
hogyha rólad gondolkodom.
azért szeretnék énekelni,
hogy innen hallgasd hangomat,
veled szántam megőriztetni
fölszálló ifjúságomat.)

Maholnap már kopog a köszvény,
s megérzi az idő a csontot?
Vacog az ájtatos keresztény
s ijedten imádságot mond.
- Mi se maradjunk, János hátra,
nekünk szenteltvíz, pap se kell,
s megtérül szívünk ifjúsága
ha Fábián Pista énekel.

Ha újra állunk váll a vállhoz
s megroppan csontunk és karunk,
mert férfierő kell a tánchoz,
csak férfiak, mi táncolunk4
Addig egész ember a férfi,
míg ölelni s dalolni mer,
ha a szerelem elkíséri
egészen sírhalmáig el.

Egészen sírhalmáig őrzi
a hajnal lobbanó színét,
- hiába hullna rám az őszi,
borongós-hűvös őszi ég,
engemet asszony s nyughatatlan
álmok szerelmes karja véd,
nyugalmamat cserébe adtam
cserébe ifjúságomért.

Már annyi minden bölcsességet
tömött belém ez a világ,
de gondjaim, e vad fivérek,
faggatnak éjszakákon át,
ma megrándítom csak a vállam,
ma fölvetem csak a fejem,
s szép napjaink zivatarában
te borítasz be, szerelem.

Te borítasz be. - Íme, érted
csendül meg most is a pohár,
az asztal körül víg legények,
kifelé elromlott a zár,
figyelmeztetjük Bencze Györgyöt,
hogy szökni nem lesz alkalom,
szent-József, de maga az ördög
se menti ki az ablakon!

Siratni téged, ifjúságunk?
Itt vagy te lelkünk mámora.
Sudáran és ragyogva állunk
mint a jegenyefák sora,
virágos ágát kalapunkra
az édes május tűzte fel,
s porzik, porzik az országútja,
ha Fábián Pista énekel.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 273-275. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Kuczka Péter: A kormánykeréknél



Mikor én fogtam meg a kormányt,
a bárka orrából a férfiak
felém fordultak kérdő szemmel
és egyikük eloltotta pipáját.

Nézték, hogy miképp akarom
megmarkolni a kis hajót,
az ide-oda táncolót,
alattomos hullámokon.

Mit éreztél, Kolumbusz Kristóf,
Nyugat-India fekete
ismeretlen ege alatt;
a lelked mivel volt tele?

Mit érzel mozdonyvezető,
mit éreztek, kormányosok,
amikor a nagy gép dohog
s kezetekből szökken elő

s bőgve indul a messzeség
párhuzamos pályáira,
vagy a tengert, a szürke, kék
vizet csattogva metszi szét?

Azt, amit én? Igen, igen...
Mert a tenger nem verte el
hajóm orra elől a célt
sorozott ütéseivel.

És éreztem a bárka minden
moccanását idegeimben
és a hullámok cselvetéseit,
s örömmel láttam, hogy a néhány
férfi, elől, a bárka orrán
tréfál, pipál s rám nem is hederít.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 271-272. old., Ifjúsági Könyvkiadó