Sej, haj! Már hetedszer
fordult meg az üres üvegekkel,
fogy a bor s ő nem tántorog,
fogy a bor s a jókedv lobog
és mindannyian kiabálva
harsogjuk bele a világba,
rekedt hangunkat öntve a dalba,
"Kis bicsakom,
kis bicsakom bevágom az asztalba!"
Sej! Jókedvünk hadd lobogjon,
hej, a pohár jól forogjon,
az a nóta hadd ropogjon,
lábunk dibegjen, dobogjon.
Sej, föláll egy öreg magyar,
hátralöki zsíros kalapját,
megereszti térdét és hangját,
majd leomlik tőle a fa,
s tízezer holdtól kérgessé tett
markát lassan emeli égnek,
komótosan és méltóságosan,
megfontolt mozdulata épp olyan,
mintha ő lenne Jupiter,
istennyilával, fellegeivel.
Mi minden rejtőzött borában!
Villámot tudna szórni most,
sziklát hasítni tudna most,
ereje széles mámorában.
Pattint zömök ujjaival
míg, mint a láva, forr a dal,
bor fogy és csendül a pohár,
szájtól asztalig, s vissza jár,
és képzeld el a vízözönt,
jókedvünk mindent úgy elönt,
és mindannyian kiabálva
nevetjük bele a világba,
vidám lelkünket öntve a dalba.
"Kis bicsakom,
kis bicsakom bevágom az asztalba."
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 265-266. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése