2017. ápr. 18.

ifj. Szász Károly: II. Richard király élete és halála




Dráma öt felv. Shakespeare-től

ELSŐ FELVONÁS
I. Jelenés

London. Királyi terem.

Richard király, kisérettel. Gaunt János, több Nemesek.

Richard
Szólj agg Gaunt, tisztes Lancasterem!
Elhoztad-e, igéreted szerint
Merész fiadat, Herefort Henriket:
Hogy vakmerő vádját, mit a minap
Ki nem hallgathatánk,m ost igazolja
Mowbray Tamás, norfolki herceg ellen?

Gaunt
Igen, királyom.

Richard
Szólj hát, ha őt kikérdezéd: vajjon
Személyes gyűlöletből vádolá-e
A herceget, - vagy mint hű alattvaló,
Őt árulási szándékban találván?

Gaunt
Amennyiben kipuhatolhatom:
Valóban, felséged fenyegető
Veszély miatt, nem régi gyűlöletből.

Richard
Hívjátok hát elénk, hogy szembesítve,
Vádlót s vádlottat halhassuk magunk;
Vádat s védelmet mondva szabadon.
(Néhány a kíséretből el.)
Mindkettő lelke dühös és kevély,
Siker mint tenger, bősz mint tűzveszély.
(Kísérők visszajőnek, velök Bolingbroke s Norfolk.)

Bolingbroke
Sok boldog évek hosszú örömét
Érjed kegyelmes uram és királyom!

Norfolk
Szerencséd napról napra növekedjék,
Míg az egek, a földre irigyen,
Halhatlan címet adnak koronádhoz!

Richard
Köszönöm mindkettőnek, bár egyik
Csak hízeleg. Ezt bizonyítja már
Jövésök célja: egymást árulónak
Bebizonyítni. Szólj, Hereford öcsénk,
Mi vádat adsz és mivel bizonyítsz
Mowbray Tamás, norfolki herceg ellen?

Bolingbroke
Először – és az ég legyen tanúm! -,
Mint szerető és hű alattvaló,
Királyom szent javát nézvén csupán,
És szennyes gyűlölettől tiszta szívvel,
Lépek fejdelmi szent színe elé...
Mowbray Tamás, most hozzád fordulok,
És jól jegyezd meg szómat, mert azért
Itt áll e földön testem és karom,
Vagy halhatatlan lelkem fenn az égben:
Hogy áruló vagy, áruló s hitetlen,
Annak igen jó, - igen rossz hogy élj!
Mert minél szebb a kék ég tavaszon,
Annál rútabb a felhőfolt azon.
És újra, hogy még jobban megjegyezd:
Gaz áruló vagy, szembe mondom ezt.
S ha engedi királyom, még e helyben,
Mit nyelvem mond, azért kardom feleljen!

Norfolk
Hideg beszédem vádló ne legyen
Buzgalmam ellen. Mert nem női harc
S bősz nyelvek keserű csatája az,
Mi igazat tehet kettőnk között,
A vér heves, lekell csapolni azt. –
Azonban még sincs oly szelíd türelmem,
Hogy itt hallgatni tudnék, mint a hal.
Bár a felség iránti hódolat
Nyelvemre zabolát vet s nem lehet
Azt szabadon bocsátnom, mely különben
Nem állna meg, míg kétszerezve, mind
Nem lökné vissza a rágalmazó
Torkába vádjait. De nem tekintve
Királyi származását, s hogy rokon
Fejedelmemmel, - íme bátoran
Szembe állok vele s arcul köpöm.
Gyalázatosnak, gaznak állítom,
S előnyt adok, bizonyságul, neki:
Hogy ahová akarja, elmegyek,
Habár gyalog, lábam vérzéseig
Kell mennem érte, bár az Alptetők
Rideg fagyára, vagy bármely sivár
Lakatlan helyre, hova még soha
nem lépe angol, elmegyek utána,
Hogy igazoljam magamat hitemmel:
Szemtelenül hazudott a gazember!

Bolingbroke
Ne! sápadt gyáva! itt van zálogom!
Lemondok ím királyi származásom
Előnyiről, mikkel nem tisztelet-,
De gyáva félelemből takaróztál.
S ha bűnöd ijedelme még elég
Erőt hagyott, hogy fölvedd zálogom,
Hajolj utána! mert e jelre, minden
Lovagszabály szerint ím kész vagyok
Felelni minden vádamért, s mi még
Szívedben áruló szándék lehet!

Norfolk
Ím fölveszem s kardomra esküszöm,
Melynek érintése lovaggá ütött,
Hogy megfelelni kész vagyok neked
Lovagszabály s király parancs szerint:
És élve le ne szálljak a nyeregből,
Ha kardomat mint áruló veszem föl.

Richard
S mi vádja van öcsénknek Mowbray ellen?
Nagynak kell lenni, hogy szívünkben a
Setét gyanút felkölcse ellene.

Bolingbroke
Amit mondok, azért fejem kezes,
Hogy Mowbray, felségedtől nyolc ezer
Noble-t kapott, hadi költségre szánva,
Mit ő aljas célokra költe el,
Mint áruló és tolvaj, hűtlenül.
Továbbá: - ezért is megfelelek,
Itt vagy akárhol, távol földön is,
Hová csak emberi szem elhatolt,
Hogy minden ármány s árulási terv
Mi csak tizennyolc év alatt e honban
Szövődött: az ő hamis fekete
 Agyából támadott. Azonkívül
Állítom és bebizonyítni is
Testén vagy lelkén kész vagyok, hogy ő
Sietteté Gloster herceg halálát,
Könnyen hívő elleneit uszítván,
S azáltal, szemtelen alávalón
Fojtá el vére árjában, szelíd
Ártatlan lelkét... Ábel véreként
Kiált e vér az égre, a setét
És szótalan föld néma mélyiből,
Engem jogos bosszúra híva föl,
S ím esküszöm is őseim nevére:
Hogy kardomon fog feketülni vére!

Richard
Mily fenncsapongó elhatározás!
Norfolk Tamás, minderre mit felelsz?

Norfolk
Oh felség! fordítsd félre arcodat,
S füled legyen bár egy percig siket,
Míg e dicső vér szennyét megtanítom:
Ég s föld miképp utál ily hazugot!

Csejtei Fándly Láfzló: Nettihez



A kedves nyáresti langyos fzellel,
Ott ama hoffzan kéklő  völgy ölébe
Egy Nefelejtset a Hold bús tükrébe
Ringat a violák sora mellett.

A harmat-gyöngy rezgett a megtellett
Bús emlékkel élő virág kelyhébe,
Ah igy refzkete Nettim kék fzemébe
Az elválás könnye e fziv felett.

Emelkedik földünkről a gőzpára
Béenyéfzett a Hajnal biborába,
S a Nap felcsókolja a nedveket,

A távolkoz a Hivtől elzára
Kifejlett e karokból, s bújába
Másnak áldoz édeni kedveket.


Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Guzmics Izidor: Etelka Kréta Szigetében (melodráma)




A dráma fzemélyei:

Etele - Karjeli Fejedelem
Etelka - hütvese
Ete, Tabán – férfi gyermekeik
Kréka, Hejja – leányaik
Széplaki – Lápi Fejedelem
Kar – geniufzokból

Jegyzés:
Nincs Magyar, ki előtt Dugonics Etelkája ismeretes ne volna. A jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj s nő között történt megbékélést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója, czélját nem érhetvén, a csalódást, s ön gonofzágát Etelének kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.

Etelka, Kréka
(Barlangból jövén ki.)

Etelka
Az éj viharjait mi fzép reggel
Váltá-fel!

Kréka
Oh anyám, minő vihar?
Én nem tudok semmit.

Etelka
Nem, oh leányam?
Pedig vadul dühöngtek a fzelek.
Hoffzan ropogtak a fziget bérczi
Az ég kemény dördületiben felénk.
Rémek jelentek a vak éjben meg.
Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.
De téged, én eggyetlenem, kémél
Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,
Nyájas karokkal fedi az álom azt.
Ah lányam, a te ártatlan fzíved
Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.

Kréka
Mit sejtek én melletted oh anyám?
Szeretlek én téged, s te engemet.
Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.
S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám!

Etelka
Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!
Jer, jer karim közé. (öleli, csókolja)

Kréka
Anyám, illy nagy
Nem volt fzerelmed még soha.

Etelka
Nem, oh leányam, soha. – Anyának, hah
Csupán anyának lenni bé édes
S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,
Ha engemet fzeretni megfzünel,
S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!

Kréka
Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?
Szeretni kit fognék, s ki fogna majd
Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!
szeretni téged a te lányad soha.
Meg soha ne, oh bizony nem fzünhetik.

Etelka
Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,
Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.
Egy még nem érzett borz ragadja-meg
Hő fzívedet, s elvefzve én veled.

Kréka
Anyám te engem nem fzeretfz immár.
Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?
Anyám fzeress, fzeress anyám édes!

Etelka
Szerelmetes gyermek! ha téged én
Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.
Titkait az égnek még te nem tudod,
Lányam. Homály, vastag homály leple
Takarja még őket; de már közel
Lebeg feletted felfedések. – Menj
Most lnyam a látóhegy ormára
Meglátni, a mult éji fzélvéffzel
Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen
Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől
Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,
Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,
Vifzont segithetünk.

Kréka
Megyek tüstént.
De jó anyám, ne légy erántam roffz.
Ne mond, hogy én téged fzeretni majd
Megfzünhetem, s utálni foghatlak.
Ez engem oh anyám igen gyötör.

Etelka
Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,
Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.
S ofztán ha őt fzeretheted még is,
Csókokkal elborít.

Kréka
Anyám, ugy lefz.
(annyát megcsókólván, el)

Etelka
Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már
Az aggalomnak tőre. Míg kisded
Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy
Szökdelle mellettem; miként tudám
Feledni, hogy boldogtalan vagyok,
S a bús jövendőt fzámba sem venni!
Nyugalmam akként tűnt, miként serdült
A lányka mellettem. ma már kétfzer
Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,
S ő engem ujra fzült, kit özvegy bő
Nyomott alá. Hallgatnom ám tovább
Nem áll hatalmamban. – Mi lefz vele,
Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,
Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.
Ne lássa egykor a dicső hazát?
Téged fedhetetlen Magyar hazám!
Fejedelmi vérének ne örvendjen?
S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,
Ne boldogítson, boldog ő maga?

Vánkosi József: Idvezlés (Urániához)



A Magyar Ég te dicső súgárja, Uránia! lelkes –
S édes öröm közt várt a Haza fzebb neme rád!
Áldott légy mennyben fzületett deli Múzsa, ki jöttél
Szépet s kellemetest hinteni, s nemzeti fényt! –
Étheri öltözeted s kofzorúd mint annyi fzövétnek,
Áldandó fénnyel honnyi Egünkre lobog.
Tapsolj, ah tapsolj hát Nemzetem édes örömmel,
Rendibe mert hozzád fzálnak az Ég lakosi.
Itt lebeg, itt köztünk már isteni fényű Minerva,
Itt van Uránia már, fzép Auróra, Hebe!
A tudomány-tárházt Pallás fzent Istene védi,
Boldog az olly Haza, hol mennyei ennyi tanyáz!
Noffza dicső Honnunk fzebb lelkü leányi vegyétek
Szép Nemetek meg fzebb angyali Geniufzát. –
Lelkes Uránia feltüntét lássátok örömmel;
Gyújtni kebeltekben mert jöve honnyi tüzet.
S ah illy égbeliek köriben telt bölcs mulatástok,
Háladatos fénnyel majd beborít titeket!


Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.

Jakab István: Búcsúzó dal



Itt hát az óra, melly dúlt életemre
Vég gyáfzt borít, s örök bút hoz fejemre;
Mert Téged elragad,
Ah keblem  megfzakad!
Jaj nem derülhet több öröm már bús egemre.

De Kedves, ne zokogj; mert bár az irígy
Sors boldogságunk feldúlta is így,
S nem enged Téged ölemben:
Azt a rózsa-kötélt nem tépheti-el,
Melly hozzád kapcsol nefelejtseivel,
Míg egy csepp vér foly eremben.

*

Hogy nem lehet holtig véled maradnom,
S forró karodból így el kell fzakadnom,
Hidd: e kínengemet
Még jókor eltemet;
De úgy is édes lefz Te értted éltem adnom.

Vedd végcsókom azért, és fogd-be vele
Hű lelkem, Tefzívem drága fele;
Szünjék-meg végre nyögésünk. –
Légy boldog – nefelejts -, hordozzon az ég,
Ott egymást látjuk valahára mi még,
Hol mindég tart ölelésünk.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.


Homokay Pál: Fogadástétel



Senyvefztő nyavalyák kínkötelét soha,
Sem gondjárma sulyos terheit életem
Bimbó éve hajolt s görbedezett nyakon
Nem sínlé keseregve még;

A föld lomha porát bújtam örömmel, és
A sár s víz tsatakon nagy, fzilajon futék.
Kedvem telt; mikoron víg tsapatokba gyült
Ifjontzkákon erőt vevék.

Csak fzámomra foná Flóra ditső keze
A balzsam kofzorúk illatos ezreit,
Nékem lengedezett a suhogó Zefír;
Én egy földi király valék

S ártatlan tsevegő, még mikoron rogyott
Aggságtól remegő jó Nagy-Atyám karon-
Fogvást lankadozott kézzel ölébe vett
S engem mint unokát tzirolt.

Gunyhónk sás fedezé, mellynek előfalán
Egy rendes fonyatú fzalma cserényke volt,
Mellé zsombik ülő-hant vala téve-le.
Ott a tifztes öreg pihent.

Onnét nézegeté, mint halad a folyam
Kristály habjaival gyenge virágokat
Öntözvén, és kebelét Istenes énekek
Lágy zengzése hevítgeté.

Szú furdalta koros s már megavúlt nyelű
Mankójával ama táj kies erdeit,
Hol Pán nyája legelt s gyermeki éve le-
folyt, könny közt mutogatta-meg.

Engem, kis tsapodárt a kegyes életű
Szép erköltsi regék s példaadási bölts
Rajzoltával akart jóra vezérleni
S rám sok tsók özönét adá.

Haj! mind hafztalanúl: - a mikoron Hunyad
Két jámbor fijait hozta előmbe-fel
Tükörnek, hogy emenyájas, ama fzelid, -
Egy fzép lepke suhant felém.

Ennek fzárnyi arany fzínbe ragyogtanak,
Hozzá semmi király köntösöket soha
Sem dús öltözetet, sem ragyogó követ
Nem mert senki se tenni még.

Megvetvén egyebet, fürge bokáimat
Leggyorsab kerekenn útnak erefzgetém,
És völgyön s hegyeken kergetem a remek
Bájlót kis süvegemmel én.

Ám minden sikerét annyi futásom-is
Múló füstnek adá: minthogy az üldözött
Elfáradt, s lihegőn bújt az ezer virág –
Szál közt egy liliomba-bé.

Bár hajháztam erős fzívfzakadással őt
Nints lepkém, oda van! – Ám de fzemembe egy
Tárt kelyhű nefelejts tűne, s azon pitziny
Szájjal fzítt eledelt tsalóm.

Nagy lappangva közel húzodozék felé,
S egy mörmölve repült durva darázs oda
Jutván, felzavará. Oh te irígy gonofz!
Mondék, s rám agyarodva tört.

Fullánkját kegyelem nélkül igen fzomor
Artzomnak fzegezé s mérget okád belém;
Sirván, úgy futamék jó Nagy-Atyám felé
Fájdalmim bejelenteni.

Mit nyertem? – Dörögő fzóval előmbe jött
Tajkórót legelőbb, s csókokat úgy ada,
S igy halgatta-ki zokfzóm panafzát utóbb,
Mellyt feddés koronáza-bé.

Könnyem, mint sebesen fzétrohanó patak
Úgy folyt artzulatom bánatos árkain,
S óh ég! boltod alatt illy fogadást tevék:
„Föld! nem kell soha tünketsed.”

„Érted ver kebelem menny fzüleményje, rény!
Lelkem vágyja neked hódol örökre, bár tudom
Pályád gond s siralom, megfutom azt;
Könnyem boldog örömre vél.”

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.