Guzmics Izidor: Etelka Kréta Szigetében (melodráma)

A dráma fzemélyei:

Etele - Karjeli Fejedelem

Etelka - hütvese

Ete, Tabán – férfi gyermekeik

Kréka, Hejja – leányaik

Széplaki – Lápi Fejedelem

Kar – geniufzokból

Jegyzés:

Nincs Magyar, ki előtt Dugonics Etelkája ismeretes ne volna. A jelen dráma itt azon történetet adja, melly a fzerencsétlen Etelkát Kréta fzigetébe helyzi, s a férj s nő között történt megbékélést énekli. – Feltefzi, hogy Hengeri, a legboldogabb házasságnak megbontója, czélját nem érhetvén, a csalódást, s ön gonofzágát Etelének kivallá. – A dramaturgusnak legbővebb történet-íróji az epikusok. Illyen volt Homer a Hellen dramaturgusokra nézve.

Etelka, Kréka

(Barlangból jövén ki.)

Etelka

Az éj viharjait mi fzép reggel

Váltá-fel!

Kréka

Oh anyám, minő vihar?

Én nem tudok semmit.

Etelka

Nem, oh leányam?

Pedig vadul dühöngtek a fzelek.

Hoffzan ropogtak a fziget bérczi

Az ég kemény dördületiben felénk.

Rémek jelentek a vak éjben meg.

Vefzélyt okádtak tenger, ég s az éj.

De téged, én eggyetlenem, kémél

Az ég. S kinek keblébe nincs vihar,

Nyájas karokkal fedi az álom azt.

Ah lányam, a te ártatlan fzíved

Nem sejt vefzélyt, ég föld repedjen bár.

Kréka

Mit sejtek én melletted oh anyám?

Szeretlek én téged, s te engemet.

Csókolfz, ölelfz, s csókollak én vifzont.

S ne legyek e én nyugodt? Szeress anyám!

Etelka

Oh kedvesem! boldog fzerencsétlen!

Jer, jer karim közé. (öleli, csókolja)

Kréka

Anyám, illy nagy

Nem volt fzerelmed még soha.

Etelka

Nem, oh leányam, soha. – Anyának, hah

Csupán anyának lenni bé édes

S bé keserü is vifzont! – Oh gyermekem,

Ha engemet fzeretni megfzünel,

S utálni kezdefz majd - - - Egek! lányam!

Kréka

Miket befzéllfz anyám? Utálni én téged?

Szeretni kit fognék, s ki fogna majd

Szeretni engemet? – Ne sirj anyám!

szeretni téged a te lányad soha.

Meg soha ne, oh bizony nem fzünhetik.

Etelka

Meg, magzatom, megfzünhetik. Csak egy,

Csak eggyetlen fzó, s már elhül tüzed.

Egy még nem érzett borz ragadja-meg

Hő fzívedet, s elvefzve én veled.

Kréka

Anyám te engem nem fzeretfz immár.

Hogy is befzéllhetfz igy, ha még fzeretfz?

Anyám fzeress, fzeress anyám édes!

Etelka

Szerelmetes gyermek! ha téged én

Igy nem fzeretnélek, nem élnék már.

Titkait az égnek még te nem tudod,

Lányam. Homály, vastag homály leple

Takarja még őket; de már közel

Lebeg feletted felfedések. – Menj

Most lnyam a látóhegy ormára

Meglátni, a mult éji fzélvéffzel

Ha nem vetődék e ki fzerencsétlen

Partunkra. Nagy volt a vihar, mellytől

Ment nem maradhatott hajó. Menj-el,

Hahogy mi rajta, és mi rajtunk ő,

Vifzont segithetünk.

Kréka

Megyek tüstént.

De jó anyám, ne légy erántam roffz.

Ne mond, hogy én téged fzeretni majd

Megfzünhetem, s utálni foghatlak.

Ez engem oh anyám igen gyötör.

Etelka

Menj édesem, majdan ha viffzatérfz,

Anyád ölébe vefz, s a titkot elmondja.

S ofztán ha őt fzeretheted még is,

Csókokkal elborít.

Kréka

Anyám, ugy lefz.

(annyát megcsókólván, el)

Etelka

Menj, menj, fzerencsétlen! – Szívébe már

Az aggalomnak tőre. Míg kisded

Hű keblemen nyugodt, enyelgve vagy

Szökdelle mellettem; miként tudám

Feledni, hogy boldogtalan vagyok,

S a bús jövendőt fzámba sem venni!

Nyugalmam akként tűnt, miként serdült

A lányka mellettem. ma már kétfzer

Nyoltz évü ő. Ma fzültem a kedvest,

S ő engem ujra fzült, kit özvegy bő

Nyomott alá. Hallgatnom ám tovább

Nem áll hatalmamban. – Mi lefz vele,

Ha lenni megfzünök? Fogyok pedig,

Mint agg fa víg hajtása mellett fogy.

Ne lássa egykor a dicső hazát?

Téged fedhetetlen Magyar hazám!

Fejedelmi vérének ne örvendjen?

S fzép fzíve férjt, de jobbat attyánál,

Ne boldogítson, boldog ő maga?

Kar

Boldogsága nő a férjnek,

Férj vifzontag a nőnek;

Gyenge nyujtson bájt erősnek,

Védt alatta kezének,

Igy hagyta ezt a terméfzet,

Boldogságra igy vezetget.

Etelka

Hah! fzomoru kép! gyötreni vagy ismét itt?

S lehetne férj, ki boldogítson lányt?

S affzony, ki ugy fzeressen a mint én?

(nevekedő elragadtatással)

A legfzerelmetesb, a legnemesb

Férj bájaló karjai közül

Kilökve a leghűbb nő,

Itt sorvad e fzigetbe fzámüzve! –

Hah a kegyetlen! hűtelenségét

Azzal tetézé még, hogy engemet

Gyalázna! – S fzívem nem, nem ismert

Kivüle senki mást. –

Megvetve, meggyalázva igy,

Attól, kiben volt életem,

Kit csak magáért fzereték,

És csak magát az ég alatt,

Kín volt ezentúl nékem élni már.

Nyugalmam elröpült örökre.

Szép örömeim tapodva hunytak-el,

S nemnyilt jövendőmnek remény alant.

Megnyilva állt előttem a pokol,

De e kicsiny halnom tilalt, kit most

Méhemben hordozék. „Ez is, mondám,

Ez is lakoljon attya vétkéért?

A nap kies fénnyét ne lássa e,

Elölve még méhében annyának? –

Négy magzatot letépe vad keze

Anyai keblemről, ezt ki nem tépi.

Annyokat ő gyülöltesse-meg velek,

Kit ugy fzerettenek! fzeretni fogja ez,

S a négy helyett, a férj üldte fzülét.

Éljen tehát velem. De lány ha lefz,

Szép fzíve férfinek ne hódoljon.

Bitang ne légyen boldog érzelme,

S a férfi ölbe féfzkelő kígyü

Ne dulja-fel később reményeit.”

Itt fzültem el, hová a bú, kétség,

Kergete, s a férfi-gyülölés. Itt, itt

Neveltem őt fel tifzta keblében

A fzent magánynak, távol a világ

Mérgét mosolygva titkoló, de majd

Elövle árafztó özönjétől.

Fellegtelen nap tifztaságu ő,

De gyenge is, mint a ma nyilt rózsa.

Mi lefz belőle? A magánosság

Unalma ölje itt el? A férfi

Önkény tiporja ott nyugalmát le? –

Boldogtalan leánya nem boldog

Anyádnak! a két roffz között fzabad

Válafztanod csak. – Viffza, nincs más mód,

Hazádba viffza, megvetett affzony!

Lányad fzerencséjét halafztanod

Kegyetlen. Áldoznod parancsol a

Szent tartozás, halált dörögjön bár

Ellened a férj dühös tekintete.

(uj elragadtatással)

Hah borzadok! meglátni őt,

A vad tekintetűt,

A meggyalázó kőfzivűt.

Előttem áll a rém,

Az elnyelő örvény.

Nyel, nyel, sodor –

Isten segíts! (magán kívül)

Mosolyg a férj, felém derül arcza.

Meg, megfzelídült. Nyilt karokkal

Ropül ölelni haldakló nőjét.

Sír, zokog, eseng; csókolja könnyimet.

Lágy fzelle fog körül, kies vírány

Jó illatú leveggel enyhítget,

Etelém ölében,engem, boldogot.

(ledől, elalfzik)

Kar

Eggyik Réfz. Szunnyadj, pihenj!

Sulyos terhű mélyen csüggő

Nemes fő

Másik Réfz. Szunnyadj, pihenj!

Mélyen sebzett, sokat vérzett

Szivű nő.

Másik Réfz. Szíved nem érez tőröket,

Te bár ne tudd; fzeret.

Eggyik Réfz. A régi búkat elverik

A játfzi fzellemek;

Másik Réfz. A férjet ím ott rengetik

A megsimult vizek.

Mindkettő. Szunnyadj, pihenj.

Kréka, Ete (fellépnek)

Kréka (keze tele virággal)

Ez ím anyám. De hagyd nyugodni őt;

Ez éjjel, azt mondá, nem alhatott.

Ete

És itt e barlang?

Kréka

Éji fzállásunk,

S nappali, hahogy nem kedvez a fzép nap.

Ete

Ti boldogok nem vagytok hát, ugye?

Kréka

Oh én igen boldog valék; hanem

Ma megbúsíta jó anyám. S anyám

Nem boldog, azt jól mondád: ám gyakran

Sír. Én minap meglestem a hogy sírt.

utána nedvesedék fzemem, s vele

Sirtam; s igen fájt belefzorult fzivem.

Csak fájdalom sír hát, s mosolyg csak öröm.

(annyát vizsgálja)

Bé fzép vagy így anyám, bé fzép!

Szelíd mosolygás tükröz ált

Szép arczodon. Behunyt fzemed

Köny nem ferefzti. Most tehát

Szunnyadva vagy te boldog oh anyám.

Szunnyadj soká, hogy légy soká boldog.

(virágokat tűz haja közé)

Illy fzép anyád, ugye, neked nincsen?

Ete

Anyám nekem nincs is.

Kréka

Szerencsétlen!

Ete

Egy jó atyám de van.

Kréka

Nekem pedig

Az nincs.

Ete

Szerencsétlen!

Kréka

Miért volnék?

Ete

Nem volna illy fzegény lakásatok.

Kréka

És a tiéd jobb hát atyád mellett?

Ete

Roppant magas kőház, királyi vár.

Gazdag különb-különb jelességgel.

A fzemnek igéző; hideg meleg

Ellen derék falakkal oltalmaz.

Kréka

Elég az én fzememnek e barlang;

A fzép virágos völgyek, a tenger;

Az illatos liget. Hideg ha van,

Tüzet rakunk, s mellette nem fázunk;

A nap hevét kizárja barlangunk.

Ete

Mi hafzna mind ennek? magán vagytok!

Bús pedig a fzük magán. A nagy világ

Emberi között van csak való élet.

Kréka

Elég anyám nekem; s anyámnak én.

S, fzegény, fzegény! anyád neked nincsen,

Ki ugy fzeretne, mint enyém fzeret.

A nagy világ hizelkedő ravafz;

Azt mondja hogy fzeret, s hazud; csókol,

S megcsal.

Ete

Be jól tudod. Kitől hallád?

Kréka

Anyám befzéllé ezt, mikor tanítgatott.

Ete

Volt hát anyád a nagy világban is?

Kréka

Volt ő bizony, de nagy keménységét

Nem türheté. Azért vagyunk most itt.

Ete

Az én anyám is fzinte igy jára.

Kréka

Volt hát anyád?

Ete

Bohó! mi kérdés ez?

Anya nélkül ember nem fzülethetik.

Kréka

No meglehet. De ládd anyádat is

Kikergeté a nagy világ. Maradj

Te itt!

Ete

Sőt jöjj te el velünk. Ne félj

Hozzád kemény én nem lefzek soha.

Kréka

Igaz, fzeretlek téged is; de már

Anyámat én el nem hagyom, nem őt

A nagy világért sem. Maradj te itt.

Anyám fzeretni téged is fog majd.

Ete

Nekem maradnom köztetek tilalt.

Kréka

S ki tiltaná?

Ete

Atyám.

Kréka

Kemény atya!

Az én anyám könnyen megengedné

Nekem, de én őt hagyni nem tudnám.

S te a tiédet, látom, elhagynád

Könnyen. Kemény fiú, kemény atya!

Ete

Nálunk ez igy fzokás. – De hát anyád

Nem jönne el velünk?

Kréka

Talán, ha te

S atyád, fzivét megnyerni tudnátok.

Igy én atyát, te pedig anyát nyernénk.

Ete

Helyesen. Elhagynád hát virányidat?

Kréka

El én anyámmal, mert csak őt fzeretem, és

Utána most téged.

Ete

Szeretfz tehát?

Kréka

Szeretlek én ugyan.

Ete

Veled hát én

Boldog lefzek?

Kréka

Mé nem tudom: boldog,

Ha tudfz te engemet fzeretni ugy,

Miként anyám engem, s anyámat én.

Ete

Szeretlek ártatlan leány, jobban

Vagy mint anyád téged, te vagy mint őt.

Kréka

Ismét a nagy világ hazug fzája

Szóll nyelveden. – De ám ki jő felénk?

Ete

Atyám.

Kréka

Atyád? melly vad tekintetű

Huh! jer vegyük magunk anyám mellé.

Ott a bokor, nézése ellen véd.

Kar

Remegve haggya-el

Étkét a kis galamb

Ölyvet ha sejt;

Rémül a hős arctól

A gyenge lány fzive,

És tovább lejt.

Etele (fellép)

Kikelve a dühösködő vefzélyből

Öledbe lépék föld-anyám pihenni. –

S ez a fziget? s ezek a merő fziklák?

Ez a vadonmagány? – Ezek tehát,

Ezek vevék kétes keblekbe fel

A háladatlan férj kemény fzivét

Futó, az éh habokkal ütköző

Szép reményű, nagy lelkű fzivű affzonyt!

Hengeri befzédje ként találok itt

Mindent. Csak őt, a gyötrelem lányát,

Tévefzti még fzemem. Ha nem csal e

Hengeri, a vén lator? Ha nemcsal ő

Hoffzú gyötrelmeketmi fzép öröm

Fog majd elűzni! tifzta napjaim

Megint derülnek; s a fzelíd nőnek

Kegyes mosolygására tünnek agg

Fájdalmaim! Boldog lefzek, boldog,

Ha tifzta ő; ha megbocsátni tud. –

Oh vak gyanú! oh féktelen dühe

A férfinek! Mennyi öröm elvefzeett

Miattatok! mennyit fogánk eddig

Élhetni boldogok!

Kar

Idvezlégy e fzent fzigetben;

Kedves vendég, tőlünk itt;

Még ma téged egy jó Isten

Tán czélodhoz elsegít.

Nyugalmad ha a tenger-véfz

Megzavarta, egy kegyes kéz

Viffzadja itt fzivednek,

Csendjében e fzigetnek.

Etele

A csend ugyan borzafztva hallgat itt,

És nyelvetekről béke ömledez;

S ti békesek lehettek ám, de fzívemet

Vad háború vefzélje dulja még.

Kar

Nagynak keserve is nagy,

De nagy tűrése is.

S boldog tűrő valóban,

Kit még remény követ.

Etele

Reményem el nem hunyt egéfzen még,

De az, mivel vádol fzivem, sulyos.

(Etét és Krékát megpillantva)

Szemem csalódik, vagy valót látok?

Fiam, kivel vagy itt? S te gyenge lány,

Ki vagy te? fzóllj!

Kréka

Etém, segíts, Etém!

Ete

Semmit se félj; most ő felette jó.

Kréka

Ha jó agy, ám fzóllok, s feléd lépek.

EteleLépj oh közel hozzám, fzerelmes lány!

Ki az, ki ott fekfzik? Ha ő neked

Anyád, nevét tudassd velem hamar.

Kréka

Anyám biz ő nekem. De mért kérded?

Etele

Nevét!

Kréka

Nevét! mondom, hogy ő anyám.

Etele

Nevét leány, nevét.

Kréka

Ha nincs neve.

Etele

Függőbe mért tartafz? nevéd add-ki.

Kréka

Kérlek ne kínozz; ő nevét soha

Nekem nememlíté.

Etele

Csudálatos!

Te itt fzülettél?

Kréka

Itt.

Etele

Anyád is?

Kréka

Nem.

Etele

Hol hát?

Kréka

Magyar földön.

Etele

Tovább, tovább!

Kréka

Tovább, tovább! kérdezz te csak tovább.

Etele

Mikor? miért? jött e vadon földre?

Kréka

Vad a ti nagy világotok, nem e fziget.

Etele

E fzép fzigetbe hát miért jöve?

Kréka

Mert ti kemények voltatok.

Etele

(Etelkát vizsgálja hozzá térdelve)

Kar

Nagy a vitéz indulata,

Mikor csatára bőfzül;

Nagyobb de fzív fzorúlata

Ha tőle nője röpül.

Utána hajt tüskén bokron,

Tenger-vizen; fuvalmakon;

s hívnek hahogy találja;

Öröm helyét nem látja.

Etele

Nem, a kor, bú, s vifzonságok,

El nem vevék Etelka fzépségét. –

Angyal te vagy! S hah! én pokol fajja

Tudám ez angyalt, e dicső lelket,

A vak gyanú dühének engedve,

Karim közül, alig viselhető

Pirongatások, mocskolódások köztt

Kivetni, s e magánba kergetni!

Hol, hogy ha rénnye emberin fellül

Nem küfzködik, megnyilva a vétek

Orkánja, elsüllyefztni kéfzen áll.

De ti hafzontalan kaczagtatok

Pokol gonofz fajzati; Etelkámnak

Nagy lelke nem csüggedhete;

Derültje arczának való tükre

Ártatlan ép fzivének.

Etelka

(felefzmélve, mégis magán kívül)

Ki karja fog? kinek fzavát hallom

Dicsérni hűségem? Való, való,

Amit befzéllfz, rényem hanyatlani

Nem tuda. De hol maradt a kedves kép?

Etelém megengefztelt dühét látám

Enyéfzni rajta; s hű keblét nyilva,

Fejedelmi házához ragadni-el

Soha nyögött de boldogultnőjét.

(hirtelen felfzökik, futni akarván)

Ott, ott a víz hátán, reám ott vár

Hajója már. El, el, megyek, röpülök - - -

(Etele karjain uj ájulásba dől)

Kar

Nagy az affzonynak hűsége,

Nagy kiváncsa férjéhez,

Benne boldogsága ege,

Ha nem fér korcs rényéhez:

Boldog a férj illy kebellel,

Keblében ha más nem féfzkel.

Illy két eggyet fzét-dulni,

Több oh több mint gyilkolni.

Etele

Az én Etelkám ő. Te vagy hű hölgy!

Térj oh magadhoz édesem, vessd-fel

Szemed reám, a téged iffzonyún

Kínzó, de most vétkét s magát feddő

Etelédre.

Etelka

(Etele karjai közül kifejtődzve magához tér)

Etelémre? Hát nem álmodám?

S te vagy? te volnál az? – Te fzóllj

Lányam, valót lát e fzemem?

Vagy most is álmodom?

Kréka

Én titeket nem értelek.

Etele

Valót, dicső affzony, valót látfz itt,

Etele előtted áll.

Etelka

S mi czél vezérlé léptedet,

Hogy vízre fzállnál, a hazát

Magára hagyván, Fejedelem

Ki vagy? Keletre kéfzül e

A hős, hadat viselni ott

Kevély Királyokkal? s csak a

Dühös fzelek vetének e

Szigetre? Idvezlégy, ha bár

Csak így jöfz is. Hazádnak egy

Hajdan felette boldog, ah

De most fzegény, még is nyugodt

Leánya idvezel. Szorult

Barlang-lakása nyitva áll,

S pihenni hüves árnyat ád.

Boldogtalan vendége már

Nyolcz és tiz évig lakja őt,

Megunta már, s örülni fog,

Ha benne boldog is pihen.

Etele

Czélom te vagy, dicső eggyetlenem,

Nagy rényű affzony! Megbocsátni ha

Tudfz a bolond férjnek, kit egy lator

Fortélya tölte vak gyanúval el.

Hogy karjaim közé fzorítsalak,

S öledbe mossam ellened vétkem;

S ha tudfz velem boldog lehetni még,

Légy, s boldogíts engem nemes lelked

Tifztelhetésével. S az a világ,

Melly vétked elhivé vakon, lássa,

Tifztelje, benned a derék affzony

Egy ritka példánnyát.

Etelka

Hizelkedők fzavaid nekem

Oh férfiú! s volt egy idő –

Tenger nyelé már ezt el! –

Mikor hasonlóknak hitelt

Affzonyi hifzelmemmel tudék

Adni. De te megmutatád, miként

Csalódhatik meg a fzegény

Lány könnyhifzelmében, mikor

A férfi mézesen folyó,

Örök fzerelmet esküvő

Szavának ád hitelt. Nekem –

Ezt hittem én, s mellyik leány

Ne hitte volna ezt velem? –

Az ég alatt a legjelesb,

A leghivebb, fzerelmetesb

Férfiú adá kezét, fzivét.

S fzerettem őt, a hogy leány

Nem fzerete még. Ezt hittem én

S hogy ebben ő sem kérkedék,

Jósága volt kezes nekem.

Most boldogabb nálam ki volt?

Férjem s magam nem hülhető

Édes fzerelmünkben vala

Mind az, mi boldogíthata.

A féltés nem gyötré fzivem,

Nagy férjemet nem félthetém.

De a mit én nem tudhaték,

Tudott a férj, fzerelme volt

Édene fzivemnek, az leve

Pokla is. – Igen, te most fzeretfz!

S hifzem. De hát nagyobb e most

Nőd tifzta rényéhez hited,

Mint hajdan? És e hajdanit

Egy köz lator, mint értenem

Hagyád, mi könnyen elfuvá!

Gyanúd ellen védeni mi fog,

Ha egy gonofz nyelvű elég

Bizodalmadat megrázni? – Az

A vétkemet vakon hivő

Világ becsülje bennem ott

A ritka rényt, mondád! Hifzed,

Ezt fogja tenni? Gyáva vagy

Ki ezt hihetd. Hah! a világ

Csak rofzra nyit fzemet fület,

A jó előtt vak és süket.

Mocskolni tud, s akár csak ő,

Dicsérni nyelve kötve van. –

S mit nyerfz velem most már te is?

Bizalmad hozzám mint lehet?

S vifzont mint bizhatom benned?

A bizalom egy makacs virág;

Nehéz nevelni, s egy fuvás

Elöli, s fel immárnem mosolyg.

A fiatal arcz rózsáji is

Lefolytanak. Víg lelkemet

Nem várt, nem érdemlett gyanúd

Földhez veré. Nyilt fzívemet,

Melly nyitva csak fzeretni volt,

A bú s nemed gyülölete

Megfzaggatá; s fzeretni még

Ha tud, csak ezt fzeretheti,

Gyötrelmem édes magzatát.

S hah! tőled is kedves leány,

Eggyetleneggyem, a világ

Mit még hagyott, már tőled is

Megfofztva lefz, kitéve itt

Gyötrelminek, fzegény anyád.

Neked Hazádba viffza kell,

Oh lányam, hogy boldog lehess.

Ez ím atyád, lábaihoz itt

Borulj-le, hogy, ha magzatát

Benned megismerheti, vegyen

Mint atya magához, s tegye veled,

Mit nem tehetne itt anyád.

Kréka

S te itt maradfz anyám?

Etelka

Itt oh leányam; ám rövid

Időre csak. Majd átmegyek

Egy jobb világba, melly reám,

Azolta hogy megfzültelek,

Várakozik, s értted valék

Elválva tőle eddig is.

Kréka

Nem kell atyám nékem tenélküled.

Veled valék, veled lefzek, hová menj bár.

S anyám te elhagynád leányadat?

Etele

S Etelka nem tudna é megengedni

Férjének egy vétket? Nagy ez, ha én

Téged tekintlek oh dicső affzony,

S hoffzú kinos gyötrelmidet; de te

Jó vagy, s tudod, ha nem fzeretlek ugy,

A mint fzerettelek, nem ütközöm

Gyanúba ellened. Szerelmem hát,

Kimondhatatlan nagy fzerelmem, lőn

A vétek annya; s e gonofz fajtu

Hevült anyát te mint gyülölheted?

Ő meglakolt, a tárgya vefztett anya

Szörnyen lakolt-meg roffz fzülöttiért.

Ha mondanám is, el te nem hinnéd,

Hogy tőled elváltan valék boldog;

A legvadabb gyötrelmek égették

Azolta keblemet. S ha meg nem fzánfz,

Nem kell az élet már nekem; s ha te

A jobb világba menni kéfzen vagy,

Hidd azt, előtted indulok. De tedd,

Mit fzíved hágy tenned. Kivánnom azt,

Mit tőled óhajtok, bünöm tiltja.

Széplaki, Tabán, Hejja (fellépnek)

Széplaki

Kéfzen barátom a hajó immár,

Indulhatunk.

Etele

Etelka! nézzd im a te gyermekid!

Ete, Hejja és Tabán, kiket fzülél.

(a gyermekek körültérdelik Etelkát)

Ugy gyermekim! ha a bünös férjnek

Szavára nem hajolt a sértett nő,

Induljon ártatlan sirástokra

A titeket fzerető derék anya.

Gyermekek

Anyánk! fzeress bennünk!

Etelka

(nagy hévvel öleli azokat)

Oh kedvesim! ti, ti, fzülötteim!

Jertek, dobogjon rajtatok fzívem,

Repedjen ofztán-meg!

Etele

Etelka! gyermekid fzeretvén igy,

Nemzőjöket miként gyűlölheted!

Etelka

Tovább nem birhatok magammal – Hah!

(Etele ölébe rohan)

Etelm!

Etele

Enyém, örökre már enyém.

Etelka

Tiéd, örökre a tiéd.

(egy ideig ölelkezve állanak, míg a Kar énekel;

utóbb ugy tünnek el valamennyen, hogy az ének

végével egy se maradjon a Játékfzinen)

Kar

1.

Elhagyfz tehát nagy lélek-el,

Édent vifzel kebledben;

Édes kinos gyötrelmidet

Hagyod csak e ligetben.

2.

Lágyan lebegj férjed karján,

Lágyan nyugodj fzívén;

Őt boldogítva boldogabb

Légy a világ fzinén.

1-2.

Tenger vegyed fel őket,

A megfzelídülteket,

Békében add övéknek,

Karjel vidám népének.

Evezzetek békével,

Szép lelkek, fzép érzéssel,

Víz tengerén,

S az életén.

Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.